Bár nem volt annyira látványos, mint az első ezredforduló táján végbement átmenet, Szent László reformjainak hatása meghatározta a 12. század belpolitikai viszonyait is, sőt egyes elemeiben napjainkban is érezhető módon alakította Magyarország történelmét.

 

 

 

Miután István (és részben apja, Géza) sikeresen gondoskodott a családjuk lépéselőnyéről a Kárpát-medencén belüli hatalmi csoportosulások között (törzsi társadalomról a 10. század második felében már nem, feudális viszonyokról még csak korlátozottan beszélhetünk), végrehajtották az első magyar „rendszerváltást”. Új hatalmi elitet szerveztek, lépésről-lépésre felszámolták a konkurens hatalmakat. Új, már alapvetően nyugati feudális társadalmi struktúrát honosítottak meg: a püspökségek, s velük párhuzamosan a nyugati grófságok mintájára megszervezett megyésispánságok létrehozásával, a nyugati lovagokhoz (miles) hasonló, a várakba, az ispánok parancsnoksága alá rendelt fegyveres szabadok rétegének kialakításával gondoskodtak a hatalomfenntartó apparátus megteremtéséről. 

A feudalizmus egyik fontos jellegzetessége a személyes hűségen, függelmi viszonyokon és rokonságon alapuló hatalomgyakorlás. Ez tette lehetővé a kezdetleges közlekedési, áruszállítási és hírközlési viszonyok mellett is nagy területű államok kialakulását. Az uralkodó területi hatalmát rokonaira, a hercegekre és megbízható híveire, a grófokra – Magyarországon ispánokra – támaszkodva gyakorolta (ez utóbbiakat sokszor szintén igyekezett házasságokkal családjához kötni). Ám ezek a személyes kapcsok meglazulhattak, ha új nemzedék vette át a régi helyét. 

A családtagok közti területi hatalommegosztás már Fajsz, vagy legkésőbb Taksony idején megfigyelhető az Árpádok államában: amint az augsburgi vereség után az ott meghalt törzsfők birtokai sorra kerültek a kezükbe, az uralmat a családtagok közti hatalommegosztással igyekeztek biztosítani felettük. Koppány – akiről csak annyit tudunk, hogy Árpád-házi volt – Somogyot birtokolta. Több jel mutat arra, hogy Géza testvére, Mihály, majd fiai, Szár László és Vazul Nyitra urai lehettek. Géza halálával azonban ezek a kapcsolatok meglazultak: elsőnek Koppány fordult szembe nyíltan Géza fiával, Istvánnal – sikertelenül. István azután leszámolt két unokatestvérével is: az anyai ágról rokon erdélyi Prokujjal és az apai ágról származó nyitrai Vazullal. Nem tudjuk, hogy ő maga megosztotta-e a hatalmat fiával, Imre herceggel, de a herceg halálos vadászbalesetének színhelye, a későbbi bihari hercegséghez tartozó Igfon-erdő felveti a gyanút, hogy a bihari hercegség, mint a trónörökös birtoka, talán már ekkor létezett. 

Egyértelműen István újításainak tűnnek a vár- és megyésispánságok, amelyek előzményei legfeljebb Géza uralkodásának utolsó éveire mehetnek vissza, bár nincs kizárva, hogy István teljesen újonnan szervezte őket. Egyes ispánokról, mint Dobokáról, Csanádról, Abáról tudjuk, hogy feleségük vagy anyjuk révén István rokonságába fogadta őket.

 

 

István személye életében sikeresen összetartotta az általa szervezett államot. Ám halála után a személyi hűségre épülő rend újra megingott. Ráadásul az új király, Péter, aki csak anyja révén tartozott az Árpádok dinasztiájába és maga is csak felnőttként került Magyarországra, igencsak híján volt a személyes legitimációnak. Így konfliktusa István hűséges ispánjaival és püspökeivel szinte szükségszerű volt. Az ország előkelői inkább maguk közül választottak királyt a nádorispán Aba Sámuel személyében. Az erőszakos hatalomváltás részleges elitváltással járt. Sámuel Csanádon a Péter-párti előkelők egy részének legyilkolásával igyekezett az elitcserét előkészíteni, azonban nem járt sikerrel: néhány hét múlva a csata közben tőle elpártoló előkelők árulása révén vereséget szenvedett, majd az „övéiˮ kezétől maga is erőszakos halált halt. Az újra trónra ülő Péter párthívei azonban nem sokáig örülhettek diadaluknak. Az ellenpárt tagjai hamarosan behívták az országba Andrást és Leventét, az egy nemzedékkel korábban a trónutódlásból sikeresen kiszorított Vazul fiait, akik részben a pogány erők segítségét is igénybe véve legyőzték Pétert. A zavaros helyzetben azonban olyanok is áldozatul estek a lázadók haragjának, akik nem tartoztak Péter táborába: Gellértet három püspöktársával és Szolnok ispánnal együtt a lázadók a pesti révnél lemészárolták, amint éppen András és Levente elé siettek, hogy hűségükről biztosítsák a hercegeket. Az áldozatok közt tehát olyanok is voltak, akik még I. István idejében személyesen vettek részt az állam szervezésében. I. András trónra kerülve ismét megosztozott rokonaival a hatalmon. Levente halála után a Lengyelországból hazahívott öccse, Béla hercegségként megkapta az ország egyharmada feletti uralmat. Ám amikor András saját fiát, Salamont királlyá koronáztatta, a trónutódlásra számító Béla fellázadt bátyja ellen és letaszította őt a trónról. Három évi uralkodás után azonban meghalt, így a hatalom mégis Salamoné lett, aki – feltehetően elődei példáját követve – Béla fiainak, Gézának és Lászlónak átadta apjuk hercegségét, Bihart és a Nyitrát. Az apák konfliktusa azonban a fiaik között is kiújult: Géza és László elűzték Salamont a trónról, hogy ők üljenek a helyébe. Ebben a konfliktusban a magyar krónika külön kiemeli a királyi család mögött álló ispánok (Vid és Ernye) meghatározó szerepét. 

 

 

 

László útja a trónig szinte folyamatos pártharcok, politikai és személyes konfliktusok között telt. Tizenegy-tizenkét éves lehetett, amikor Salamont királlyá koronázták, ettől fogva szinte vég nélküli intrikák, konfrontációk közepette élt. Tizennégy, majd tizenhét évesen is kénytelen volt Lengyelországba menekülni, mindkét esetben haddal tért vissza. Harcolt az úzok, a besenyők, a bizánciak ellen, mind ellenségesebb, gyanakvóbb légkörben. Huszonöt évesen kezdődött nyílt konfliktusa Salamonnal, harmincegy évesen került trónra a rövid ideig uralkodó bátyja, Géza halála után.

László tehát tökéletesen ismerte az állam működését, tisztában volt labilis elemeivel. Felismerhette az erős hercegi intézmény veszélyeit éppúgy, mint az akkor már István óta harmadik generációs ispáni családok hatalmát és befolyását az államra. Pontosan tudta, milyen akadályok állnak a királyi hatalom megerősítése előtt. Érthető tehát, hogy hatékony megoldást keresett azokra a problémákra, amelyek fiatalkorában oly sokszor veszélybe sodorták hazáját. E törekvéséhez igen kedvezően alakultak a körülmények. Az országban kezdtek lecsendesedni azok az egykor véres ellentétek, amelyeket az új feudális és keresztény rend bevezetése váltott ki az előző generációk tagjaiból. Az új nemzedék, amelynek ő is része volt, már jól eligazodott annak az új rendnek a viszonyai között, amelybe beleszületett, és nem lázadt ellene. A külpolitikában is jól alakultak számára a dolgok: uralkodása egybeesett a század legnagyobb európai államközi konfliktusával, a német-római császár és a pápa közt 1075-ben kezdődött invesztitúraharccal, amely elterelte a korábbi évtizedekben a magyar királyság integritására igencsak veszélyesnek bizonyuló nyugati császárság figyelmét Magyarországról. 1071-ben a kisázsiai manzikerti vereség és a dél-itáliai Bari eleste, majd a következő években a balkáni lázadások Bizánc hatalmát is megingatták, amely így már nem jelentett veszélyt az ország déli határvidékén.

Ennek a kedvező bel- és külpolitikai környezetnek, valamint László személyiségének eredménye lett az a törvénykezési folyamat, amely egy új hatalmi és társadalmi struktúra alapjait vetette meg.

Törvényeiből kitűnik, hogy az ország népességének meghatározó részét kitevő szabadok jogait erőteljesen korlátozta: míg Szent István idején még csak két kategória létezett: a szabad és szolga, László korára a szabadok jelentős része különböző kötöttségek alá került. Azok, akik nem rendelkeztek saját birtokkal, a lakóhelyüket és megélhetésüket biztosító föld ura előtt kénytelenek lettek szabadságuk egy részéről vagy akár egészéről lemondani. Nem jártak jobban a legjobb érdekérvényesítő képességgel rendelkező katonáskodó szabadok, a milesek sem, akik az ispánok alárendeltségébe kerültek, elveszítve korábbi személyi szabadságukat. Bár a szabadoknak a legelőkelőbb része, akiket ekkor már nemeseknek (nobilis) neveztek, megőrizték a teljes szabadság látszatát, valójában ők is kiszolgáltatottá váltak a királyi hatalommal szemben. A nemesek legmagasabb presztízsű csoportját alkotó ispánok eddig a nyugati grófokhoz hasonlóan életfogytiglan és – ha volt megfelelő utóduk –, örökölhetően birtokolták ispáni tisztségüket, amely a hatalmas, országrésznyi megyék feletti uralmat jelentette. Egy ilyen 11. századi ispáni dinasztia több generációs temetkezőhelyét ismerjük a visegrádi ispáni vár mellől. A század közepének sűrű hatalomváltásai során a vesztes oldalra került ispánok ugyan életükkel együtt családjuk befolyását is elveszthették (sőt volt példa egyes nagy kiterjedésű megyék feldarabolására, így ispánjaik meggyengítésére is), de úgy tűnik, a rendszer következetes, működési szintű átalakítása csak Szent László vagy Kálmán király idején történt meg. A pontos dátum a források kis száma miatt ma már nem igen határozható meg, de amikor a 12. században már egyre több adattal rendelkezünk az ispánok személyéről, azt látjuk, hogy egy-egy ispán csak néhány évig töltött be adott tisztséget, majd más ispánság élére került. A király tehát kénye-kedve szerint cserélhette fel személyüket egy-egy megye élén. Az ispánság többé nem kötődött elválaszthatatlanul egy személyhez, főképpen nem egy családhoz, hanem időleges hivatallá vált. 

Az új berendezkedéshez a minta már nem a nyugat volt, mint Szent István idején, hanem elsősorban Bizánc, ahol a 11. század közepén jelent meg, majd éppen Szent László korától, az 1070-es évektől terjedt el egyre nagyobb mértékben a pronoia-rendszer. Ez annyit jelentett, hogy az uralkodó egyes tisztségek vagy feladatok fizetségeként meghatározott időre – mintegy igazgatásra – adományozott földbirtokokat, amelyeket így értelemszerűen nem lehetett örökölni sem. A bizánci állam új berendezkedését maga László is jól ismerhette, hiszen fivére, Géza 1072-ben a bizánci császári családból kapott feleséget Szünadéné személyében, akinek kíséretében nyilván számos képzett bizánci előkelőség érkezett Magyarországra.

A királyi hatalom kiterjesztésének végső foka már bizonyosan Szent László utódának, Kálmánnak a személyéhez kötődik. A hercegséget, amely a 11. században az uralkodóházon belüli konfliktusok fő forrása volt, Kálmán számolta fel véglegesen, hogy az ellene lázadó fivérét, Álmost megfossza erejétől. Az elvett hercegségért cserébe helyett csupán szétszórt birtokokat adott neki, mivel „A herceg a vadászatban lelte örömét, egyre ezt űzte, és a király pedig megadott neki mindent, ami a vadászathoz kellˮ, ahogy a krónika kissé eufemisztikusan megfogalmazza.

Az uralkodó hatalma László és Kálmán újításainak a hatására a korábbiakhoz képest megnövekedett, így a sikeres kormányzás egyre inkább a király személyes képességeitől függött. Nem érte el ugyan a „kézivezérlésnek” azt a szintjét, mint a bizánci császárságban, azonban a 12. századi nyugati források rendre rácsodálkoznak a magyar királyok hatalmára, gazdagságára. 

A 11–12. század fordulóján a magyar társadalom első ízben áldozta fel önként a szabadságát a biztonság ígéretéért cserébe. Ennek azonban nagy ára volt: a fejlődés feladása. Így első ízben alakult ki a gazdag király – szegény ország paradoxona, ami aztán újra és újra visszatért a magyar történelemben.

A tisztségüktől bármikor megfosztható, máshová áthelyezhető ispánok nem hosszú távú építkezésre, hanem rablógazdálkodásra, gyors vagyonszerzésre kényszerültek megyéikben, amelyek központjai így hamarosan letértek az európai városfejlődés útjáról és fokozatosan elsorvadó falvakként élték tovább életüket. Maguk a megyék központjaiban álló, vagy az ispáni családok birtokközpontjait alkotó várak – a király esztergomi székhelyétől eltérően – nem is emlékezettek a nyugati grófok új, fényűző és bevehetetlen rezidenciáira, sőt még a 11. századi ispáni váraknál is egyszerűbb és gyengébb erősségekként épültek újjá. A szabadságuktól megfosztott földművesek és katonák munkabéli és harci motivációja csökkent, az önálló gazdálkodás hiányában nem gyűlt össze kellő tőke a birtokukban, ami lehetővé tette volna munkaeszközeik és fegyverzetük korszerűsítését. Így nem jelenhettek meg a 12. század európai mezőgazdasági, műszaki és haditechnikai innovációi sem magyar földön. A gazdaság és a hadsereg is egyre inkább lemaradt a nyugati országok mögött. 

 

 

E káros mellékhatások azonban csak lassan váltak felismerhetőkké. A 12. század második felére azonban már egyre szembetűnőek lettek: az adóbevételeken és hadsereg sikereinek elmaradásán már a király is lemérhette a stagnálás káros mivoltát. II. Géza, majd fia, III. Béla igyekezett megoldást találni erre a problémára, de csak olyan eszközökkel próbálkoztak, amelyek nem veszélyeztették komolyan korlátlan hatalmukat. Nagyszámú nyugati hospest (vendéget, mai szóval telepest) hívtak be, de leginkább a lakatlan, vagy csak gyér lakosságú határvidékek királyi birtokban lévő erdeibe telepítették őket. Sor került hatalmas, de gyéren lakott, így csekély értékű területek magánkézbe adására is. Ekkor kezdődött a Felvidék benépesítése, az első erdélyi szászok is ekkor érkeztek az országba, egy horvátországi megye pedig magánbirtok lett. A nagy, egybefüggő, örökölhető birtokhoz jutó nemesek is igyekeztek csábító ajánlatokkal minél több telepest hívni új földjeikre, hogy azok jövedelmet termeljenek számukra. A nyugati munkakultúrát és technológiát magukkal hozó vendégek ragaszkodtak szokásaikhoz, jogrendszerükhöz és önkormányzatukhoz, amit a király és a magánbirtokos is kénytelen volt tiszteletben tartani. Így éppen az ország legrosszabb földrajzi adottságokkal rendelkező, erdős hegyvidéki peremterületein született meg a legmodernebb, legfejlettebb társadalmi és gazdasági szerkezet, ami persze alapvető korlátokat is jelentett a modernizáció jelentőségére és elterjedésének lehetőségeire nézve. A jó földrajzi adottságú, magas népességű belső területek továbbra is elmaradottak voltak. A változást alaposan megkésve, csak a 13. század első harmadában hozta meg II. András uralkodása a magyar történelem harmadik rendszerváltásával.