Lassacskán elérkezünk a „királylányok évszázadához”, amelynek hajnalát két új rend, a ferencesek és a domonkosok megalapítása jelzi.

A domonkosok követték az intellektuálisabb, vitákon, meggyőzésen alapuló irányvonalat, de már maga Szent Domonkos nagy gondot fordított a női szerzetes-közösségek létrehozására és lelki gondozására. A misztika felé inkább hajló ferencesek szintén és személyesebben reagáltak a koruk elvárásaira, hiszen Ferenc alakja mellett rövidesen felbukkant Klára is, aki – részben nyilván azért is, mert túlélte mesterét – komoly szervezőmunkát végzett, levelezett Prágai Szent Ágnessel is, sőt ő küldte neki az első nővéreket az 1230 után alapított prágai kolostorba. Ugyan a ferencesek és a domonkosok legfőbb érdemeként a városok meghódítását szokás említeni (ami nyilván némiképp önös érdek volt, hiszen ahol sok az ember, ott nem csak a kiirtani való bűn, de az adomány is gyakoribb), legalább ennyire fontos a női kolostorok megalapítása, ami újradefiniálta a nők egyházi társadalmon belüli helyét.

Krisztussal a koporsóban

A 13. század szent nőképének teljes elemzésére aligha vállalkozhatunk, már csak azért sem, mert ez rövidesen két ágra vált szét. Az egyikben a misztikus vonal erősödött fel, s kapott sajátos vallásos-erotikus színezetet. A Krisztus jegyese gondolatot hamarosan átitatta a házasság fizikálisabb, ám a vallásos elragadtatás köntösébe bújt megélése: Angela da Foligno látomásaiban nem csupán a ruháit levetve ajánlkozott fel Jézusnak, de be is bújt a halott Krisztus mellé a koporsóba, ahol megcsókolta oldalsebét (ez a seb a korszak több misztikusát is az illendőség határain túl vonzotta), majd a száját is. Az ilyen képzelgések vélhetően már túllépték a kívánatos elragadtatás határát, mert 1310-ben Párizsban már megégettek egy beginát a Jézussal folytatott képzelt, ám lejegyzett viszonya miatt. A kortársak is érezhették, hogy ingoványos terepre vezet a Krisztus jegyese gondolat maradéktalan kibontása, így Cortonai Szent Margit (aki azért Jézus oldalsebén át megláthatta annak szívét) és Montefalcói Szent Klára inkább az önsanyargatásban kereste az üdvösségét.

Önálló nők klubja

Az Árpád-házi szent királylányok egy racionálisabb irányvonalhoz tartoztak, bár közülük a leghíresebb Erzsébet esetében jelen van a misztikus, Krisztus jegyese érzés, ami azonban – férje halála után – nem képzelgésekkel, hanem önmegtartóztatással párosult. Erzsébet a karitatív tevékenységét még Lajos életében elkezdte, menhely, majd kórház alapításával, s a későbbi szentség megszerzésében komoly segítségre lelt a gyóntatója, Konrád személyében, aki még a férj halála előtt kikényszerítette belőle a teljes engedelmesség ígéretét és vélhetően teljes lelki terror alatt tartotta. A férjét mindössze négy évvel túlélő, több házassági ajánlatot is visszautasító Erzsébet remekül megtestesítette az új női szenttípust, az előkelő családból származó, önfeláldozó, karitatív nőét (amelybe az ekkor még élő, így csak később szentté avatott Assisi Klára is tartozott)  így már 1235-ben szentté avatták.
Szent Kinga élete kevésbé volt viharos és vélhetően sokkal több örömben volt része, mint húgainak, Szent Margitnak, illetve Boldog Jolántának. Boleszláv lengyel fejedelem feleségeként a klasszikus országépítő asszony mintája volt: védekezett a tatárok ellen, a többi közt templomok, kolostorok építését támogatta, s maga is a klarisszákhoz vonult vissza férje halála után. Kinga a lengyel történelem egyik legendás jótevő alakja lett, ebbéli tevékenysége mellett a vallási vonatkozások kisebb hangsúlyt kaptak, így szentté avatására is csak 1999-ben került sor.
Ritkán említik az Árpád-házi királylányok között Prágai Szent Ágnest, holott nagyapja, III. Béla miatt feltétlenül ott van a helye. Igaz, ahogyan Erzsébet Németföldön, Kinga Lengyelországban, ő Csehországban élt és tevékenykedett, de úgy tűnik, ahogy próféta, úgy szent sem lehet senki – eltekintve néhány kivételtől – a saját hazájában. Ágnes is jó érzékkel farolt el a házassági ajánlat elől, energiáit a kolostor- és kórházalapítás, majd betegápolás kötötte le, így a csehországi szociális rendszer alapjait fektette le (vélhetően hasonló pályát futott volna be Erzsébet is Türingiában, ha több idő adatik meg neki). Ágnes csaknem ötven éven át tevékenykedett és érthetetlenül későn, csupán 1989-ben kapott helyet a szentek sorában.
Ezzel együtt Erzsébet, Kinga és Ágnes sorsában közös, hogy nem csupán belecsöppennek az eseményekbe, hanem önálló döntéseket hoznak. Ha kellett, ellenszegültek férfiaknak, országot építettek, vagy épp élelmet csempésztek a rászorulóknak. Egy-egy legenda igazságtartalmát persze fölösleges firtatni, azonban jelzik, hogy egy egyenjogúságra törekvő nőtípus született meg ekkor (folytatva némiképp a két korábbi magyar női szent, a talán I. Szent István rokon Skóciai Szent Margit és I. Szent László lánya, Szent Piroska által elkezdett utat). Szent Margit (IV. Béla lánya) ebből a szempontból kevésbé lehetett önálló, hiszen apja akaratának engedelmeskedve a veszprémi, majd a nyulak szigeti domonkos kolostor állandó lakója volt, egész lényét eluraló, misztikus kapcsolata Jézussal így szinte természetes volt.
Sárospatakról, Erzsébet – egyik – feltételezett születési helyéről indultunk el. Az új kőtár-kiállítás természetesen leginkább a település középkori múltját jeleníti meg – úgyhogy hamarosan ezzel folytatjuk.