Szűkülő horizontok

A klasszikus műemlékvédelem hanyatlásának, netán csődjének vagyunk szemtanúi, részesei, vagy éppen elszenvedői? Az Archeologia szerkesztőségi jegyzete.

 

 

„ ... Minden közösség – a kollektív emlékezet alapján és saját múltjának tudatában – felelős saját örökségének azonosításáért és kezeléséért. Erre általános definíciót nem lehet adni. … A társadalmi sokszínűség a műemlékvédelmi koncepciók sokféleségét eredményezi, minthogy azokat az adott közösségek határozzák meg. A műemlékek, mint az örökség elemei, az értékek hordozói, mely értékek az idővel változhatnak. …”

 

Krakkói Karta 2000

 

Bár éppen idén van az ötvenedik évfordulója a mára már legendássá lett, gyakorta félremagyarázott Velencei Karta kiadásának, megkérdőjelezhető, mennyire időszerű ilyesfajta dokumentumokat citálni, anélkül, hogy vaskalaposnak tartanák a jegyzetírót. A karták sorába illeszkedik a krakkói is, amely folytatása volt csaknem másfél évtizede a velenceinek, s annak szellemét idézte ugyan, ám igyekezett „finomhangolni”: azonosságtudat, különbözőség, sokszínűség – immár egy új, változó Európának próbált megfelelni.

Szóval változás. Krakkó óta is eltelt egy negyed emberöltő, azóta is fordult a világ, s benne még nagyobbat Magyarország, s benne a műemlékvédelem szekere. Felemelkedés, majd hanyatlás, tán bukás – mozgalmas másfél évtized volt. Míg a Velencei Karta kiadása idején Magyarországon a műemlékvédelem egyetlen, mindenható állami intézmény, a kutatási, helyreállítási és felügyelő hivatali funkciókat egyesítő Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség feladata volt, a Krakkói Karta megfogalmazásakor már az OMVH, vagyis az Országos Műemlékvédelmi Hivatal gyakorolta a hatósági jogköröket, míg a gyakorlati kutatási és kivitelezési feladatok az Állami Műemlék-helyreállítási és Restaurálási Központ (ÁMRK) örökölte. Az átalakítást az a jogállami elv tette szükségessé már a rendszerváltás idején, hogy egy sok szempontból üzleti tevékenységet folytató intézmény állami ellenőrzését ne önmaga lássa el. Ugyanakkor az egykori OMF két felének szétválasztása nem valósult meg maradéktalanul: megmaradt a költségvetési egymásrautaltságuk, és a kutatási tevékenység nem került át teljesen az ÁMRK-hoz, hanem külső szemlélő számára megmagyarázhatatlan módon kettévált. Ezek az ellentmondásos viszonyok azután alaposan megkérdőjelezték a hatósági döntések elfogulatlanságát. A további változások ugyanakkor nem ezeknek az ellentmondásoknak a felszámolása felé mutattak. 2001-ben, mikor az OMVH-ba beolvasztották az eredetileg a régészeti tevékenységek állami felügyeleteként létrehozott  Kulturális Örökség Igazgatóságát, az új hivatal felvette a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH) nevet. Az ÁMRK hasonló átalakulása 2007-ben következett be, amikor a nagyberuházások megelőző régészeti feltárásait monopolizáló Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálattá (KÖSZ) alakult, 2010-ben pedig, régészeti előjogaitól megfosztva, Nemzeti Örökségvédelmi Központ (NÖK)  néven a Magyar Nemzeti Múzeum filiájává vált. Az évek során tehát a hazai műemlékvédelem intézményrendszere egyre több ágra bomlova egyre terebélyesebbé növekedett, egyre újabb feladatokat szippantott magához. Szinte természetes volt, hogy a műemlékvédelmi kis gömböc előbb-utóbb belefut egy bicskába, ahogyan az 2012-ben történt.

Ám az akkor szétrobbantott KÖH már nem a 2000-es évek gyakran túlhatalommal vádolt mega-hivatala volt. 2011 januárjától leválasztották a regionális irodákat, jogkörükkel együtt a kormányhivatalokba olvasztva azokat. Az örökségvédelmi és építésügyi döntéseket tekintve a KÖH-nél csupán a másodfok maradt, majd 2012 júliusában elvonták ezt a jogkört is, szakhatósággá fokozva le a hivatalt és a kormányhivataloknál lévő örökségvédelmi irodákat. A döntést az akkori elnök lemondása követte, ám utódja alatt meg sem melegedhetett a szék, amikor szeptemberben megszüntették a KÖH-öt is, feladatait újonnan létrehozott, különböző minisztériumok alá besorolt szervezetekhez csoportosítva át. Hónapok teltek el, mire az örökségvédelemben dolgozók is megértették a (gyakorta nem-) működési stratégiát, a közlekedési útvonalakat az egyes íróasztalok között. Ez az év már-már azzal kecsegtetett, hogy a társadalom műemlékvédelemben érdekelt, vagy az iránt érdeklődő, szinte láthatatlanul vékony szelete is megtanul közlekedni az új dzsungelben, de tudjuk, újabb változások következnek. Immár a miniszterelnökség égisze alatt megint feladat és hatáskör koncentráció zajlik, nem is a KÖH, vagy az OMVH újjászületését vetítve előre, hanem inkább az egykori OMF-ét. Összenő, ami összetartozik, a döntéshozók feltalálják a meleg vizet – sok okosságot lehet erre mondani, ám elfedné az újabb átalakulás lényegét.

Mert a lényeg a klasszikus, állami hivatalokra és intézményekre alapozott műemlékvédelem agóniája. Már az idézett Krakkói karta is a változásra hivatkozott – a folyamatosan változó világban, különösen az ugyancsak speciális magyar környezetben pedig lassan a feje tetejére áll minden, amit korábban hinni véltünk. A közösségek ugyan felelősek az épített örökségük megőrzéséért és ezt világszerte egyre többen veszik komolyan, ám hazánkban ezzel ellentétben azt tapasztaljuk, hogy mind kevesebben vannak, a szűken vett szakmán túl, akiket mindez érdekel. Magyar sajátosságnak tűnik, hogy ilyen mértékben elveszni látszik a kapocs a kőbe, téglába épített múlt és a jelen társadalma közt. Az információs társadalom cunamija újfajta közlést követel meg – ezt a nyelvet a magyar műemlékvédelem már nem tanulta meg, inkább behúzódott az utolsó megmaradt bástyákba, sajnálkozva azon, hogy az autópályán mindenki szembejön. 

A baj persze nem most kezdődött – már a mostani döntéshozókat, jelenlegi műemlék-tulajdonosokat sem vezették be fiatal korukban abba a világba, amelyben kötődés, érdeklődés alakul ki a műemlékek iránt. Ha pedig be is vezették, a mindennapok tapasztalatai szétszakították a szálakat. A műemlékeket, épített örökséget könnyű általában szeretni. Ha tulajdonosként csak felelősséget és sokszor indokolatlan, vagy annak tűnő kötelezettségeket raknak az ember hátára, hamar elmúlhat a szerelem. Vajon a műemlékvédelem megtett mindent, hogy a közeljövőben valószínűleg „helyzetbe hozott” tulajdonosokban (elvégre a műemléki lista revíziójára, szűkítésére is feltehetően a közreműködésükkel kerül majd sor) a kötődés ne sorvadjon el? Hogy ne csak egy életüket megkeserítő épületet lássanak? Aligha. És a műemlékvédelem meg tudta-e győzni a politikát arról, hogy a műemlékek a társadalom által megbecsült értéket jelentenek, amelyek támogatásával jó pontokat lehet szerezni a választók szemében, fel lehet virágoztatni az idegenforgalmat és ezen keresztül a gazdaságot? Vajon csak a politika hibás abban, hogy a törvényhozás több mint egy évtizede adós egy hatékony, a műemléktulajdonost segítő támogatási rendszer (adó-visszatérítés, vagy bármi) bevezetésével? Mi vajon miért a gyógyfürdők építésére koncentráltunk, míg például a szlovákok a váraik helyreállítására? Tanulságos végigutazni napjainkban a Felvidéken.

A műemlékvédelem világszerte átalakulóban van. Társadalmi, kulturális és nem utolsó sorban finanszírozási okok miatt a bemutatás, a turizmus, az épített emlékek felkeresése, az ott nyújtott élmény a döntő immár, akár tetszik ez a szakmának, akár nem. Központi anyagi forrás pusztuló épületre, romra nincs, s a romot nem is értik az emberek. A műemlékvédelem intézményei számára a menekülési útvonal a társadalom által kikövetelt rekonstrukciók szakmai alapú támogatása lehet, ám ezt a hazai műemlékesek egy része éppen a műemlékes dogmák miatt elutasította, az ezekben részt vevő szakembereket pedig kiközösítette. Mivel a dogmák képviselői általában azok, akik távol tartják magukat a gyakorlati munkától, és a személyes tapasztalatokon alapuló szakértelmet pótolják a jól betanulható elvi állásfoglalásokkal, így lassan a szakértelem is mindinkább eltűnt az intézmények falai közül. Az esélye is elveszett annak, hogy közös nyelv alakuljon ki a fejlesztőkkel, a tulajdonosok mind nagyobb része már csak akadályozó tényezőt lát a "szakmában". Nem mumussal, hanem műemléki tervtanáccsal ijesztgetik a gyerekeket.

Ahogyan a műemlékvédelem iránti fogékonyság sorvadt a társadalomban, úgy veszítette el az építész-szakma is az érdeklődését. A hatvanas-hetvenes évek híres helyreállításainak egy része még új eljárásokkal fűszerezett izgalmas szakmai-szellemi kaland lehetett a mérnök számára, ám korunk mércéjét vesztett világában többnyire kompromisszumok sora a helyreállítási tervek jó része, amelyeket túl gyakran fogad (okkal, ok nélkül) szakmai fanyalgás.

Ha egy épület alapjai rendültek meg, akkor újabb emeletek ráépítésével nem csökkentjük a veszélyt, hanem közelebb hozzuk az összeomlást. A műemlékvédelem alapjai nem az intézményekben, hanem a társadalomban vannak. A műemlékeket megbecsülő, szerető és értő társadalom nélkül az egyre nagyobbra növekedő műemlékvédelmi intézmények, ha a szükségszerű összeomlást el akarják kerülni, a valóságtól elszakadt, súlytalan, felfújt léggömbbé válnak. Maguk a kőből, téglából falazott műemlékek viszont sajnos nem képesek ilyen mutatványra, így számukra nincs más megoldás, mint az erodálódott alapok újjáépítése. 

Néhány napja Erdélyben járva beszélgettem egy ottani műemlékessel a saját műemlékeikről. Romániában együtt kezelik a műemlékeket és a régészeti területeket, így nehéz a számszerű összehasonlítás, de a lényeg, hogy nagyjából 20 ezer objektum van a listán. Tudva, hogy milyen fehér foltok vannak az ottani inventarizációban, megkérdeztem, nem lehetne-e több? A beszélgetőtársam azt válaszolta: persze, lehetne, de ennyivel sem bírunk.

Tizennégyezer műemlék van Magyarországon. „A műemlékek, mint az örökség elemei, az értékek hordozói, mely értékek az idővel változhatnak” - így karta. Ám nem csak az értékek változnak, maguk a társadalom is. A kulturális hullámvölgyet remélhetőleg -hegy követi.

Mi vajon mennyivel bírunk? S ha ennyivel nem, számot tudunk majd adni a következő nemzedékeknek a pusztulásról? Mert intézményeket akár évente is lehet összevonni, szétválasztani, újraalapítani, idővel tán még működőképesek is lesznek. De a bármiféle szándék és érdek vagy érdektelenség miatt pusztulásra ítélt emlékek örökre, mindannyiunk, a még meg sem születettek számára is elvesznek.