A középkor mindenképp kiszámíthatóbb korszakát az átmenet gyakran kaotikus időszaka követte. Kováts István régész panorámája.

 

 

A középkori világ kegyetlenségéről, embertelen viszonyairól szóló, a köztudatba mélyen beleivódott vélekedések – mint a cikksorozat előző részében olvashatók – téves értelmezésen alapulnak. Legalábbis e toposzok nagyobb része nem vonatkoztatható általánosságban a 11 – 13. század hétköznapjaira, közállapotaira sem. Sokkal inkább megfoghatók egyes, a „sötét” középkorra vetített jellemzők a kései középkor egyes szakaszaiban, de különösen a koraújkor (16 – 18. század) bizonyos eseménysorozataiban, a korabeli mindennapokat meghatározó körülményekben, az átlagember életminőségében. Természetesen a negatív folyamatokat ebben e korban sem lehet általánosítani, az azonban kétségtelen, hogy a 16 – 18. század világa az egyes ember szemszögéből nézve sokszor bizonytalanabb, nem egyszer erőszakosabb volt, mint az azt megelőző időszakban. A fő okok között elsősorban a kedvezőtlen éghajlati változásokat, illetve az ebből eredő gazdasági-társadalmi-politikai válságokat jelölhetjük meg. Ezek a tendenciák nem egyenes vonalúak, ebben a korban is voltak prosperáló időszakok, sőt számos területen határozott fejlődés figyelhető meg. Összességében azonban elmondható: ez az időszak a változások kora, átmenet a középkor és az újkor között. Kritikus időszak, amelyben a hidegebb éghajlat, a népességrobbanás, a városi fejlődés, a távolsági kereskedelem, a világgazdaság kialakulása, a tudományos-technikai-ipari fejlődés, a hadügyi forradalom és következményei régiónként eltérő mértékben ugyan, de fokozottan vették igénybe és alakították át nemcsak a természeti környezetet, de egyes politikai-társadalmi struktúrákat is. Végső soron pedig mindezeknek alapvető kihatásai voltak a mindennapi életre. Hogyan foglalhatók össze ezek a változások?

 

 

„A kis jégkorszak” éghajlat-történeti fogalom, amely a 14. század elején kezdődő periodikus lehűlések időszakát jelöli. Ezen belül az éghajlattörténészek négy különösen hideg időszakot jelölnek meg: az első a 14. század derekán, a második a 16. század utolsó harmadában, a harmadik a 17-18. század fordulóján, az utolsó pedig a 19. század első felében mutatkozott meg. Nem állandó lehűlésről volt szó, hanem egy uralkodó tendenciáról; hideg és csapadékos évek nagy száma után voltak „átlagos” időjárási periódusok, sőt kimondottan meleg évek is. A kis jégkorszakot tehát a klíma változékonysága és a szélsőséges klimatikus események gyakorisága jellemezte. A globális lehűlés lehetséges okai között a naptevékenység enyhe visszaesését (a Nap csökkenő aktivitását) szokás megjelölni. A természettudományos vizsgálatok kimutatták, hogy ezt valószínűleg az időszakban, illetve közvetlenül az előtt a Melanézián, Jáván, Kolumbiában, Peruban és másutt lezajlott erős vulkanikus tevékenység okozta. A sorozatos vulkánkitörések miatt olyan légköri károk keletkeztek, amelynek következtében az egész világra kiterjedően csökkent a napsugárzás. Ezek az eseménysorozatok a környezet változásához vezettek. Egyes területeken (pl. a földközi- tengeri térségben) nem a lehűlés, hanem a fokozódó szárazság (ariditás) és a szezonális csapadék áthelyeződése, megváltozása jelentett fenyegetést. A teleket viszont egyre inkább az abnormálisan hideg időszakok, vagy a szélsőséges csapadékmennyiség jellemezte. Hegyvidéki területeken (Svájc, Franciaország) ugyanakkor a gleccserek növekedéséről számolnak be a történetírók, amelyek „a mezőket és réteket zord, kopár hegyekké változtatják”. Az a klímazóna, ahol korábban földművelés folyt, a kora újkorra csökkent le drasztikusan, de a folyamat már a 14. században megindult. 

A tartós hideghullámokkal (pl. 1317-1318-ban, amikor a tél novembertől húsvétig tartott, sőt egyes területeken még júniusban is havazott) együtt járt a folyók és tavak gyakori, extrém mértékű, hosszú ideig tartó befagyása. Kölnben, az 1560-as években a Rajna nem egyszer a meder aljáig (!) jéggé dermedt. Számtalan rézkarc, fametszet, festmény örökíti meg a 16-18. században a Temze jegén tartott londoni vásárokat. Még a Földközi-tenger térségében levő folyók (Pó, Arno) is gyakran befagytak. 1491 telén Velencében a Canal Grande jégpáncélján lovagi tornát rendeztek, néhány évtizeddel korábban két héten át a kocsik a jégen keltek át Velencéből a szemközt fekvő Mestrébe. 1709 téli hónapjaiban Dél-Franciaországban elfagytak az olívafák, a gesztenyefák és a szőlőtőkék; de megdermedt a bor a pincékben és a tinta a tintatartókban. A tengeri kikötők egy része a kora újkorban 3-9 hónapon keresztül megközelíthetetlenné vált. Ugyanezek a kikötők a középkorban még átlagosan 9 hónapon keresztül szabadon hajózhatók voltak. A feltorlódott jég a hajóközlekedést is nagyban akadályozta, amelynek elsősorban a távolsági kereskedelemre volt hatása.

Tavasszal és nyáron viszont Európa-szerte a rendkívül csapadékossá vált időjárás okozott gondokat. Számtalan korabeli krónikás feljegyzés tanúskodik arról, hogy sok helyen nagy területekre kiterjedő áradások következtek be. 1316-ban a Duna Bajorországban és Ausztriában háromszor lépett ki a medréből, hidakat, malmokat és más partmenti létesítményeket sodort el. 1342-1343 nyarán az éghajlattörténészek szerint az utolsó 1000 év egyik legsúlyosabb környezeti katasztrófája következett be. Az intenzív esőzések következtében a Duna, a Majna és az Elba is kilépett a medréből. Az árvíz – amellett, hogy hosszú időre megváltoztatta a táj arculatát – jelentékeny termőterületeket tett tönkre, ahol megsemmisült a gabona, drágulás és éhínség lépett fel. Normandiát és Flandriát korábban soha nem tapasztalt erősségű viharok és áradások sújtották. 

A klímakrízis hosszú távon kihatással volt a növényzetre és állatvilágra is. A szélsőséges időjárási körülmények miatt lerövidült a gyümölcsvirágzás, a szénabetakarítás és a szőlő érésének ideje. A vegetációs határok változása az európai agrikultúra legfontosabb növényeit, a búzát és szőlőt érintette a legmarkánsabban. A szőlőtermesztés határai messze dél felé tolódtak. A 16. század végére teljesen eltűnt a szőlő Dél-Norvégiából, Angliából (ahol korábban általános volt) és a Balti-tenger vidékéről, de még az olyan kedvező fekvésű területeken mint a Rajna és a Mosel vidéke évtizedeken át hiányzott a bor, vagy élvezhetetlen minőségű volt. A gabonaárak drasztikusan emelkedtek az egész időszakban Európa-szerte a rossz termésátlagokkal összefüggésben. Ezzel együtt természetesen drágább lett a kenyér, amely a késő középkorban és a kora újkorban a legalapvetőbb élelmiszernek számított és amelynek drágulása minden más termék árára hatással volt.

Negatív változások következtek be az állatvilágban is. A folyók, tavak befagyása miatt erőteljesen megcsappant a halállomány. Az erdőkben elszaporodtak a farkasok és más ragadozók; rendszeressé vált, hogy lakott területeken és azokon kívül is embereket támadtak meg. (Nem véletlen, hogy az úgynevezett állatperek – vagyis állatok ellen indított büntetőperek – a 14-15. századtól váltak általánossá Európa nyugati felén.) Az ínséges időkben nagymértékben megnőtt a vadlopások és orvvadászatok száma. Egyes észak-európai országokban lehetetlenné vált a marhatenyésztés és teljesen át kellett térni a juhtenyésztésre. A legelőterületek csökkenése miatt sok helyen – például alpesi területeken – kritikusan beszűkültek az állattartás lehetőségei. A mikroorganizmusok életfeltételei is változtak. Pozitív hatásként említhetjük, hogy a „kis jégkorszak” idején teljesen eltűnt Európából az egyes szúnyogfajták által korábban terjesztett malária. Más kórokozóknak (tetvek, bolhák) viszont kedvezett a lehűlés, amely együtt járt bizonyos új betegségek elterjedésével. 

A lehűlés következményei a hétköznapok minden területén (ruházat, öltözködés, építkezés, stb.) megfigyelhetők. A 16-17. század fordulójától a faépületeket mindenütt lassan felváltják a kőből épült épületek. Az új típusú házaknál már a fűtőanyag optimális felhasználhatóságára is ügyeltek. Így lényegesen kisebb lett a tűzveszély, mint a korábbi időszakokban és az épületek egészségesebbek is voltak. (Az 1666-os londoni tűzvész után kialakított lakónegyedekben szinte teljesen megszűnt a járványveszély, hiszen a nyomortelepek leégése után a házak többségét kőből építették újjá.)  Mindenütt elterjedtek az üvegezett ablakok (korábban a nyílászárókat főleg spalettával, papírral, pergamennel fedték) és a jobban szigetelő fapadló és faburkolat. A polgárházakban is mindennapossá vált a (reprezentációs tárgyként is használt) díszes cserépkályha, amely a kényelmes lakhatás egyik velejárója volt. A korabeli forrásokból (például végrendeletekből) tudjuk, hogy a korábbinál sokkal több ágyneműt, dunyhát, vastag gyapjúból készült hálóingeket – és sapkákat használtak a hálószobákban. Megváltozott az öltözködés jellege is a 16. századtól. A mindenkori divat mellett nyilván a lehűlés is okozta, hogy megjelentek a merev fekete filckalapok, a prémgallérok, a bő fekete kabátok, a nehéz csizmák és kesztyűk.

 

 

 

A kedvezőtlen klimatikus változások eltérő mértékben és időszakban ugyan, de a korabeli Európa minden országára hatást gyakoroltak. A legerőteljesebben azonban az északon fekvő területeken – Skandináviában, Angliában, Németországban, Hollandiában – figyelhető meg az időszak egyik jellegzetes jelensége a falupusztásodás, vagyis a falvak tömeges elnéptelenedésének és megszűnésének folyamata. A hagyományos és modern régészeti módszerek (például légirégészet) segítségével csak Angliában több mint 4000 olyan faluhelyet azonosítottak, amelyek még a kora-középkorban létesültek, évszázadokon át élték a virágkorukat, majd 1300 után fokozatosan eltűntek. Ezt a jelenséget korábban a 14. századi nagy pestisjárvánnyal magyarázták, más vidékeken pedig kiterjedt fegyveres konfliktusokkal vagy feudális magánháborúkkal, katasztrofális éhínségekkel, a földbirtokviszonyok átalakulásával. Bár egyes esetekben a fentiek is igazolhatók, ma már tudjuk, hogy az okok jóval összetettebbek voltak és összességében a kis jégkorszak klímaváltozásaival függnek össze. Az újabb, interdiszciplináris kutatások már nem csupán magukat a faluhelyeket, hanem azok gazdasági területeinek (szántóföldek, erdők stb.) fejlődését, az agrártermelés formáit is bevonta vizsgálatainak hatókörébe. Kimutatható, hogy a kedvezőtlenné vált klimatikus viszonyok miatt drámaian lecsökkent a vegetációs időszak, fokozatosan lehetetlenné vált a gabonatermesztés, beszűkült, majd teljesen eltűnt a jószágok legelőterülete. Az emberi maradványok csont-és fogleletei azt jelzik, hogy vészesen megromlott a lakosság élelmiszer-ellátottsága. (A rendszeresen visszatérő táplálékhiányra utal az is, hogy a 16-17. században élt emberek általában kisebbek voltak mint azt megelőzően vagy azt követően.) Az alultápláltság következtében mindenki fogékonyabbá vált a betegségekre. Vagyis végső soron a sorozatos rossz termés, az éhínségek és a betegségek – és nyilván az ezekből következő elvándorlás – okozták egyes települések elnéptelenedését. Az egyik legalaposabban feltárt „pusztafalu” a Yorkshire-ben fekvő Wharram Percy 40 éven át zajló ásatásai megerősítették a fentebb felvázolt képet. Kiderült, hogy a települést nem egyik napról a másikra, hanem fokozatosan hagyták el. A nagy pestisjárvány után, az 1360-as években még 30 háztartás létezett ott. A viszontagságos időjárás (kellemetlenül hűvös, csapadékos mikroklíma, sokáig megmaradó hó) vezetett a további hanyatláshoz, végül a település teljes feladásához, amely a 16. század elején következett be. A pusztafalvak többsége a 16-17. században is elhagyatott maradt, zömük soha nem települt újjá.

A településterületek csökkenése és az elvándorlás elsősorban az urbanizáció fejlődésének kedvezett. Egyes városok igazi nagyvárosokká nőttek (London, Párizs, Nápoly, Isztambul) negyedmilliót is meghaladó lakosságszámmal, de Európában bőven találunk városokat 100 ezer körüli lakossal (Bécs, Firenze, Velence, Amszterdam). Csak Közép-Európában 4000 olyan kisebb város volt, amelyik az időszakban megsokszorozta lakosságának számát. A közellátás és logisztika (élelmiszer és ivóvíz, tűzifa beszerzése, szemétszállítás és szennyvízelvezetés) a városokban és környékükön újabb problémákat vetett fel. Az egyre intenzívebb városi iparosodás, fűtés, bányászat, stb. biztosítása egyre nagyobb mértékben vette igénybe a természetet. Olyan mértékű erdőirtások kezdődtek, amelyet már a kortársak is észrevettek és kifogásoltak. Bár néhol (Nürnbergben és a Velencei Köztársaságban) erdővédelmi törvények is születtek, Európa számos vidékén (Brit-szigetek, Ibériai-félsziget, Dalmácia, stb.) alig maradt erdő. A nagyarányú fakivágás a ma is ismert következményekkel járt: csökkent a talajvíz szintje – ez a dél-európai országokban a szárazság további növekedésével járt – valamint fokozottan fenyegette a megművelt területeket a talajerózió és az árvíz is.

 

 

A klimatikus változások összessége, azok összeadódása egyes időszakokban igazi katasztrófákat eredményezett. Ilyennek tekinthető a 14. század első felében egész Európát sújtó nagy éhínség, amelyhez hasonló méretűt a modern történelemben sem találunk. Nem véletlen, hogy már a kor krónikásai is a Genezis könyvéből ismert „hét szűk esztendőhöz” hasonlították. A rendkívüli, „biblikus méretű” éhínség kitörésének több oka volt, de ezek közül is kiemelkedik a kis kihagyásokkal évtizedeken keresztül tartó rendellenes időjárás, pontosabban természeti katasztrófák (hosszú hideg telek és csapadékos hűvös nyarak váltakozása szárazsággal és aszállyal) egymást követő években bekövetkezett sorozata. Ezek következtében Európa nagy részére kiterjedő élelmiszerellátási zavarok léptek fel és sok helyen végleg kimerültek a tartalékok. A történetírói feljegyzések számos országból igazi szörnyűségekről tudósítanak: halottak tízezreiről, zavargásokról, elnéptelenedő városokról és falvakról, sőt kannibalizmusról is. Bár az adatok némelyike nyilvánvalóan túlzó, a bizonytalan jövőtől való általános félelmet mindenféleképpen jelzik. Az éhínséggel együtt jártak a különböző betegségek – köztük az Európát 1346-1352 között elérő fekete halál. Ez a járvány már a csökkent ellenálló képességű, betegségektől megtizedelt, legyengült lakosságot sújtotta; csak ezzel magyarázható, hogy ilyen mértékű pusztítást tudott végezni. Gyakran más kórokozókkal együtt lépett fel, amely csak fokozta a halálozási rátát.

Minden korábbit felülmúló mortalitás jellemző azonban egyes későbbi időszakokban, de különösen a 16. század második és a 17. század első felében. Augsburgban, amely a 16. században még a német birodalmi gyűlések székhelye volt, 1519 és 1634 között átlagban 10 évente szedett a pestis áldozatokat; ennek következtében a város lakossága a felére csökkent. Elsősorban ennek és a harmincéves háborúnak a következménye, hogy a település a 17. század közepére végleg elvesztette a jelentőségét és kisvárosi szintre süllyedt. Különösen nagy veszteségeket okoztak a járványok Itáliában az 1570-es években; egyedül Milánóban 16 ezer halálos áldozatot követeltek. Velencében a 160 ezer főt számláló lakosság egyharmada veszett oda. 1632 és 1635 között egyes német területeket sújtott katasztrófa; az okok és hatások ismét összeadódtak. A rossz termés és a harmincéves háború kíméletlen pusztításainak következményeként éhínség tört ki, amelyet a járványok követtek. A rendkívül nagyarányú veszteségekért nem egyedül az éhínség és a fekete halál okolható. Az időszakban vált elterjedtté a kiütéses-, vagy flekktífusz (amely magyar lázként is ismert volt) a himlő, a gyakran halálos kimenetelű vérhas, a kanyaró és a skarlát is. Már ekkor jelen volt a változatos neveken hívott influenza (angol izzadás, spanyol kór, új mocsárláz) amelyet csak a 18. századra tudtak diagnosztizálni és leírni.

Lényeges megállapítás, hogy a klímaromlás globális szinten mindenütt hasonló következményekkel járt. A 17. századi Kínában, a spanyol Fülöp-szigeteken, Jáván, Indonéziában szintén stagnált, vagy visszaesett a népesség száma, amelyet a gyarmati források által is adatolt nagyarányú éhínségekkel és járványokkal magyarázhatunk.

 

 

 

A sorozatos viszontagságok következtében az időszakban kiéleződtek a vallási, társadalmi és politikai konfliktusok. Ez természetesen a korabeli hétköznapokban is markánsan megmutatkozott. A 11-13. század nyugalmasabb évszázadaihoz képest jelentősen elharapózott az erőszak, amelynek számos jele van. Általánosan romlott a közbiztonság, amit alátámaszt az is, hogy a 16 – 18. században a bíróságok elé állított vádlottak többsége nem boszorkány, vagy eretnek volt, hanem gyilkos, rabló és tolvaj. A bírói hatóságok egyre inkább arra törekedtek, hogy a bűncselekmények megtorlása – jóvátételi és büntető célzata mellett – minél elrettentőbb legyen. Korábban soha nem látott mértékben nőtt meg a kínvallatások és a nyilvános kivégzések száma a korabeli Európában. Az ítéletvégrehajtások: a csonkítással és megbélyegzéssel együtt járó testi büntetések és a legkülönbözőbb kivégzésmódok (akasztás, lefejezés, felnégyelés, kerékbetörés, megégetés, élve eltemetés stb.) nemcsak hogy nagy tömegeket vonzó látványosságnak számítottak, hanem a hatalom ezeket tudatosan, előre megrendezett forgatókönyv szerint preventív célzattal alkalmazta. Ezért nevezte ezt a hagyományos büntető rendszert, illetve a végrehajtást kísérő rítusok összességét a történet- és jogtudomány a „rettenet színházának”. Míg a korábbi időszakban sokszor adott volt a lehetősége annak, hogy a bűntettet pénzzel megváltsák és a kimondottan kegyetlen kivégzési módokat is ritkán alkalmazták, addig a koraújkorban gyakoribb volt a becsületbeli büntetés (pellengér, megalázás), a fizikai büntetések (csonkítás, kivégzés) és viszonylag ritka a szabadságvesztés és a pénzbírság. 

A kivégzések számának növekedését az időszakban számos forrás alátámasztja. A fennmaradt törvénykönyvek, jegyzőkönyvek, ítéletek alapján képet alkothatunk a korszak „bűnözési statisztikájáról” az elkövetett bűncselekmények jellegéről. A kivégzések módozatainak részletes ábrázolása – amelyek részben szintén elrettentő céllal készültek – számtalan fa-és rézmetszet, festmény alapján rekonstruálható. A korabeli városok képéhez szervesen hozzátartoztak a településeken kívül, de azoktól belátható távolságra elhelyezett, dombon vagy magaslaton, az utak mentén álló vesztőhelyek. Ezek központi eleme a fából ácsolt vagy kőből emelt egy vagy többkarú akasztófa vagy a lefejezésekre és kerékbetörésekre használt falazott emelvény, az úgynevezett „hollókő” volt. A régészeti kutatások során számos ilyen kivégzőhely került elő Európa-szerte. Az ásatási eredmények alapján nemcsak egy-egy ilyen „létesítmény” külső kinézetéről lehetnek fogalmaink, hanem az egyes alkalmazott büntetési módokról is; gyakran ugyanis a vesztőhelyeken földelték el a kivégzett áldozatokat.        

A köztörvényes bűncselekmények mellett a boszorkányság bűntette szélesebb körben a 14. század elejétől, a kis jégkorszak kialakulásával párhuzamosan jelent meg. A két jelenség összefügg, hiszen az időszakban minden rosszért a vajákosokat, varázslókat tartották felelősnek. Régóta kimutatták, hogy az európai boszorkányüldözések legnagyobb hulláma a 1550-1650 között a klímaválság legrosszabb évtizedeiben tetőzött; a boszorkányok lettek a bűnbakok, akik személyén keresztül minden, a korabeli embert érintő katasztrófára (gyermektelenség, állatvészek, gyakori ismeretlen betegségek, kései fagyok, hosszú esőzések stb.) magyarázatot találtak. Megölésüktől azt remélték, hogy ezek a problémák megszűnnek. Lényeges, hogy a nagy boszorkányüldözések a – közhiedelemmel ellentétben – nem elsősorban egyházi vagy állami ösztönzésre történtek meg, hanem tulajdonképpen pogromok voltak. Ilyen következett be például a 17. század első felében Franciaországban és a Rajna-vidéken. Az időszakra jellemző különösen kedvezőtlen időjárási körülmények (1626 májusában például nagy területeken elfagytak a szőlőtőkék és a termés egy része, amelyet éhínség követett) miatt Bambergben, Würzburgban és másutt emberek ezreit vetették máglyára, akik között nemcsak paraszti származásúak voltak, hanem városi tisztviselők, polgárok egész családjukkal egyetemben, de még nemesek és papok is.

 

  

 

Európában a 14. század közepe és a 17. század közepe között – kis túlzással – szinte szakadatlanul dúlt a háború. Az 1350-től 1650-ig eltelt 300 évben csak a Német-Római Birodalmon belül 38 jelentős fegyveres konfliktus zajlott le, amelyek végül a harmincéves háborúban (1618-1648) érték el csúcspontjukat. A belföldi viszálykodások, vallásháborúk és parasztfelkelések által egyaránt megosztott Franciaország és a Német Birodalom között sorozatos összecsapásokra került sor. Ebben a korszakban jelentett egyre nagyobb fenyegetést az Oszmán hatalom, amellyel időközönként szintén komoly összeütközések zajlottak le, kezdve a magyar vereséggel végződő mohácsi csatától (1526) egészen a török seregek Bécs alóli visszaveréséig (1683) majd Magyarország és a közép-európai területek keresztények által történt visszahódításáig. A középkori hadviseléshez képest jelentős fejlődés figyelhető meg a hadügy és a harcászat területén. A tüzérség és a kézi lőfegyverek általános elterjedése, a hadseregek létszámának növekedése, az ostromtechnika, az erődépítészet és a tengeri hadviselés átalakulása, ezzel párhuzamosan az új harcászati módszerek és taktikák alkalmazása, a különböző fegyvernemek fejlesztése a 16-17. században azt eredményezte, hogy nagymértékben megnövekedett a kor hadseregeinél az ütőerő, a mozgékonyság és a védelmi erő. E folyamatok összességét nevezzük hadügyi forradalomnak és ez valóban az élet szinte minden területére jelentős kihatással volt. Az új hadseregek létszáma jelentősen megnőtt: míg II. Fülöp spanyol uralkodó a 16. században még 40 ezres haderővel tartotta fenn európai hegemóniáját, XIV. Lajos száz évvel később már 400 ezer fővel biztosította Franciaország politikai súlyát és katonai erejét. A nagy létszámú, mozgékony hadseregekkel vívott háborúk nagy területekre terjedtek ki és rendszeresen hallatlan szenvedést zúdítottak a lakosságra. Különösen jellemző volt ez a vallási gyűlölködés által elmérgesített harmincéves háború során. Ez a konfliktus nagy területeket tett ideiglenesen lakatlanná és a becslések szerint több millió áldozatot követelt. A háború borzalmait a minden hadviselő fél által széles körben alkalmazott zsoldosok tették még elviselhetetlenebbé, akik alkalmanként tömegesen fosztották ki és gyilkolták le a lakosságot. A korban is kirívó esetnek számított Magdeburg ostroma 1631 májusában, ahol a császári zsoldban állók vérfürdőt rendeztek, amely 25 ezer lakos lemészárlásával és a város felégetésével ért véget. 

A 18. században a háborúkat egyre inkább egy korlátozott cél politikai eszközének tekintették, vagyis egyre kevésbé törekedtek az ellenfél megsemmisítésére. Az összecsapások korlátok közé szorításnak gazdasági megfontolásai is voltak: a haderő fegyverben tartásának egyre növekvő költsége önmagában is korlátozó tényezőként hatott. A nagy, egyre inkább nemzeti alapon szervezett, hivatásos hadseregek számos problémát okoztak: ha egy ország férfilakosságának jelentős része katonáskodott, akkor fogyott a munkaképes népesség, csökkentek az adóbevételek. Mindazonáltal ez nem jelenti azt, hogy a 18. századi időben és térben korlátozott háborúk kevesebb emberveszteséggel jártak volna. A tökéletesített tűzfegyverek és tüzérség, illetve a korra általánosan jellemző vonalharcászat alkalmazásával a középkorban elképzelhetetlen számú áldozattal járt egy-egy ütközet. Az európai kontinensen csak a hétéves háborúban (1756-1763) több mint félmillióan haltak meg; Poroszország lakossága ugyanennyivel csökkent ezen időtartam alatt. Ráadásul az áldozatok nagy része a sérülések, azok szövődményei, vagy a háborúkat kísérő járványok következtében vesztették életüket.

A klímaromlás Magyarországon is éreztette hatását, de az európaitól eltérő mértékben és időben. Erről és következményeiről a Magyar Királyság területén a cikksorozat következő részében lesz szó.

 

 

Irodalom:

Ágoston Gábor: Az európai hadügyi forradalom és az oszmánok (Történeti Szemle XXXVII (1995) 4. 465-485.

Kázmér Miklós (szerk.): Környezettörténet. Az utóbbi 500 év környezeti eseményei történeti és természettudományi források tükrében. (Hantken Kiadó, Budapest, 2009)

Rácz Lajos: A Kárpát-medence éghajlattörténete a kora újkor idején (1490-1800). A környezettörténeti források feldolgozásának módszerei. (Történeti Szemle XXXVII (1995) 4. 487-507.

Richard Holmes (szerk.): A háborúk világtörténete. Katonai újítások amelyek megváltoztatták a történelem menetét. (Corvina Kiadó, Budapest, 1992.)

Richard van Dülmen: A rettenet színháza. Ítélkezési gyakorlat és büntetőrituálék a kora újkorban. (Századvég Kiadó-Hajnal István Kör, Budapest, 1990)

Várkonyi Ágnes (szerk.): Táj és történelem. Tanulmányok a történeti ökológia világából (Osiris Kiadó, Budapest, 2000)

Wolfgang Behringer: A klíma kultúrtörténete. A jégkorszaktól a globális felmelegedésig. (Corvina Kiadó, Budapest, 2010)

 

KÉPEK

01. Hendrick Avercamp: Téli tájkép (1608)

02. Haláltánc (dans macabre) ábrázolás Michael Wohlgemut fametszetén Hartmann Schedel Világkrónikájában (1493)

03. Id. Pieter Brueghel: A halál diadala (1562)

04. Boszorkányégetés Johann Jakob Wick ábrázolásán (1585)

06. Felix Philippoteaux : A Fontenoy-i csata, 1745 (1873)