Történelmet formáló városok: a kezdetektől az avarokig

A modern emberi civilizáció alapjait a városok jelentik, amelyek megteremtették azokat a közösségeket, amelyek az önvédelem, a munkamegosztás, a közteherviselés és a szociális gondoskodás révén biztonságos életet, valamint anyagi és szellemi gyarapodást voltak képesek biztosítani tagjaiknak. A városok nélkül az emberiség valószínűleg életmódját tekintve nem emelkedett volna ki számottevően az állatvilágból és minden bizonnyal számos esetben alulmaradt volna a természet erejével vívott harcban, így képtelen lett volna a Föld benépesítésére is. Buzás Gergely cikksorozatának első része.

 

 

A városok előzményei a Közel-Keleten mintegy tízezer évre tekintenek vissza. Az első ismert protováros az izraeli Jerikó, amelynek még őskőkori körülmények között élő lakói már képesek voltak egymással együttműködni annak érdekében, hogy falat emeljenek, amely védelmet jelentett számukra a külvilág veszélyeivel szemben. Ám a jerikóihoz hasonló, kezdetleges emberi csoportosulásokból a mai értelemben vett várost jelentő szabad egyénekből álló autonóm és fejlett munkamegosztásra épülő közösségek csak több évezredes fejlődés után formálódtak ki. Ennek a fejlődésnek fontos lépése volt a neolitikumban a termelő gazdálkodásra való áttérés. 

 

Az újkőkori, és rézkori nagy földműves falvak mellett azonban egy másfajta életmód is elterjedt: a nagyállattartó pásztoroké. Az ő életmódjuk nem csak abban különbözött a gazdálkodó falusiakétól, hogy nem kötődött helyhez, hanem abban is, hogy nem kívánta meg, de nem is tette lehetővé nagyobb csoportok összehangolt tevékenységét a mindennapi életben. Az önfenntartó életmódot folytató pásztorok csak akkor és azért álltak össze közösséggé, ha a számukra elérhetetlen termékeket rabló vállalkozásokkal meg akarták szerezni a földművesektől. Az ő közösségeik célja tehát nem az önvédelem, hanem a rablás volt, így körükben katonai társadalmak születtek. Ám ezek a nomád rablók nagy hatással voltak a földművesekre is, akik szintén csak a közösség erejében bízhattak, ha meg akarták védeni magukat velük szemben. Ezért falvaikat árkokkal, fából, földből emelt falakkal övezték, ami összehangolt és tervszerűen irányított közösségi munkát kívánt meg, ez pedig magával hozta a szervezett letelepült közösségek születését. E közösségekből lettek a bronzkor folyamán az első valódi városok, amelyek lakói a közösségi együttműködést már nem csupán a védelemre, hanem a mindennapi életre is kiterjesztették a társadalmi munkamegosztás révén. 

 

 

A Kárpát-medence mai városainak gyökerei – csakúgy, mint Európa más vidékein – a későbronzkor és a koravaskor idejére, azaz mintegy 2500-3000 évre nyúlnak vissza. Az ebben az időben létrejött nagy, erődített települések a korszak kelet-nyugati irányú népmozgásainak – amelyek a mi vidékünkön a preszkíta, majd a szkíta, sztyeppei pásztor-népek nyugati irányú vándorlásait jelentették – köszönhették születésüket. A keleti nomádok, akik elfoglalták a Kárpát-medence alföldi területeit, pusztulást és szenvedést hoztak a környék földműves lakóira, akik ez ellen úgy védekeztek, hogy nagy közösségekbe tömörülve, védett magaslati helyeken hatalmas sáncokkal, falakkal övezett településeket emeltek. Ezek voltak az első európai városok, amelyeket az a felismerés hozott létre, hogy a barbárokkal szemben az emberek csak egymással összefogva, a közösség erejével vehetik fel a harcot. Ennek a közösségnek az ereje jelent meg a várost védő falban, gyakorlati és szimbolikus értelemben egyaránt. Nem véletlen, hogy a 19. századig csak azt a települést tekintették igazi városnak, aminek voltak falai, sőt nyelvünkben a város szó egyértelműen a várral, azaz erődítménnyel rendelkező településre utal.

 

 

A Kárpát-medence őskori városainak életéről az írott emlékek hiányában nem sokat tudunk, azonban a kortárs mükénéi-civilizáció hasonló városai gazdag történeti forrásokat hagytak ránk, ami alapján el tudjuk képzelni a kor városi társadalmait. A város védettsége és együttműködő közössége tették lehetővé lakóinak a munkamegosztását. A falvak és tanyák lakói, valamint a vándorló pásztorok mindent maguk állítottak elő, amire szükségük volt: az élelmiszereket, a ruházati- és munkaeszközöket, valamint a fegyvereket is, hiszen ha támadás érte őket, akkor csak saját magukra számíthattak. Ezzel szemben a nagy közösségként élő városban az ipar, a kereskedelem, a katonáskodás éppúgy professzionális foglalkozássá vált, mint a mezőgazdasági termelés, ugyanis a város szerves részét képezték a hozzá tartozó, a lakóit tápláló szántóföldek, kertek és ólak is. A várost körülvevő majorságok és falvak nem úgy működtek, mint a magukban álló tanyák és falvak, hanem a várossal szimbiózisban. Tulajdonosaik maguk is a városi közösség tagjai voltak, sokszor a városban, vagy a városban is volt házuk, de ha veszély fenyegetett, akkor bizonyosan a városban találtak menedékre. A városban adták el terményeiket és ott vásárolták meg munkaeszközeiket és minden használati tárgyukat. Ez a szimbiózis is meghagyta lenyomatát nyelvünkben, hiszen a „vidék” szó annyit jelent, hogy a város vidéke, nem egy önmagában is létező, önálló világ, hanem a város szerves része. És végül a város tette szükségessé és lehetővé az értelmiség megszületését is. Ugyanis azt az összetett mechanizmust, amit a városlakók közössége jelentett, csak tudatosan és gondosan szervezett intézmények tudták működtetni. A városi közösségnek szüksége volt törvényekre és azokat ismerő és alkalmazni képes bírókra, számolni és írni tudó jegyzőkre, a közösség múltját ismerő és azt köztudatban tartó, így a közösséget – már ha hallgatott rájuk – számos hiba elkövetésétől megóvó bölcsekre, az embereket a betegségektől védelmező és a sérülteket ápoló gyógyítókra, a városlakókat szórakoztató és gyönyörködtető művészekre, valamint ezt a sok-sok tudást az új nemzedékeknek átadó pedagógusokra. Nélkülük a város nem működhetett volna, de ők sem éltek volna meg a városok munkamegosztása nélkül. Ezért nevezzük mindezen emberi tevékenységek összességét ma is a városlakók latin nevéből, a cives szóból képzett fogalommal civilizációnak.

 

A városi munkamegosztás alapja a kommunikáció volt: a városlakók arra törekedtek, hogy megértsék egymást és így együtt tudjanak működni. Erre szolgáltak a városlakók politikai intézményei: a népgyűlés, a választott testületek és vezetők, akik a városlakók teljes közösségének tartoztak felelősséggel. A városlakók közössége egymásra utalt, de szabad emberekből állt, akik ugyan városuk vezetésére királyokat választottak maguk közül, de a királyok hatalmát nem az alattvalókat leigázó fegyveres szolgáik, hanem a szabad városlakók előtt, tetteik révén élvezett tekintélyük biztosította. A civilizált városlakók a városok nélküli népeket barbároknak nevezték, amely szó a görög „barabaros”, „érthetetlen beszédű” kifejezés származéka. Mivel a barbárok nem tudtak kommunikálni a városlakókkal, így azok nem tudták őket bekapcsolni abba a békés társadalmi együttműködésbe, amely a városi élet lényege volt. A barbár ezért egyet jelentett a veszéllyel és az ellenséggel. Ilyen barbárok voltak a sztyeppei szkíták, akik mivel nem élvezték a városi munkamegosztásból származó előnyöket, önellátó, a városlakóknál összehasonlíthatatlanul nyomorúságosabb életet éltek, és amikor találkoztak a városi élet számukra luxusnak tűnő kellékeivel, akkor azt leginkább erőszakkal, rablással, gyilkolással próbálták megszerezni maguknak.

 

 

A Kárpát-medence keleti felét a vaskorban a szkíták szállták meg, meghonosítva ott saját sztyeppei kultúrájukat, amely nem ismerte, sőt ellenségnek tekintette a városi civilizációt. Ezzel egy időben egy nagy európai kulturális áramlat, a kelta civilizáció teremtett sok szempontból egységes városi (oppidum) kultúrát a kontinens északi felében, így a Kárpát-medence jelentős részében is, míg Délkelet-Európában a görögök, Itáliában az etruszkok építették ki városi civilizációikat. 

Pannóniában a római hódítás után is megmaradtak a kelta kultúrájú helyi lakosság törzsi körzetei, amelyek lényegében egy-egy kelta oppidum városkörzetei voltak, ezért a rómaiak lakóikat civeseknek tekintették és a körzeteket civitasoknak nevezték. A pax romana, no meg a jól szervezett római hadsereg azonban hamarosan háttérbe szorította a vaskori eredetű hegyi városok önvédelmi szerepét, viszont gazdasági és kulturális funkcióik még inkább előtérbe kerültek. Pannónia magaslati erődvárosai mellett, a hegyek lábánál, jobb közlekedéssel rendelkező helyeken épültek fel a római városok, ahová a hegyi települések lakói átköltöztek. A régi város helyén legfeljebb annak szentélye élt tovább. Ilyen város-áthelyeződésre számos példát ismerünk, például Pécs: Jakab-hegy — Sopianae, Velem: Szent Vid hegy — Savaria, Sopron: Burgstall — Scarbantia, Budapest: Gellért-hegy — Aquincum. A római város már intézményesült önkormányzattal, saját, választott tisztviselőkkel rendelkezett, akiknek kötelességük volt a település fejlesztése akár magánvagyonukból is. A tehetős városi polgárok emellett jótékony alapítványokat is tettek a városban élő szegények javára. A közösségi szellem az egész város lakosságát áthatotta: a polgárok, köztük a legszegényebbek is különböző egyesületekbe (collegiumokba) tömörültek, amelyek a legtöbbször egy-egy szakma művelőit fogták össze, máskor önsegélyező társulások voltak, akik tagjaiknak például temetkezési segélyt biztosítottak. Ezek a collegiumok ugyanakkor vallásos társulatokként is működtek és egy-egy istenség kultuszát ápolták. 

 

 

Pannonia városi civilizációjának fejlődését egy újabb keletről érkező – ezúttal a keleti germán gótok által elindított – barbár népvándorlás-hullám törte meg, amelynek évtizedeken át tartó kegyetlen pusztításai számos pannóniai várost elnéptelenítettek. A 3. század végén és a 4. század elején ezért a római kormányzat egy sor új erődvárost emelt a provinciákban, hogy újra megteremtsem a római civilizáció alapját jelentő városi kultúrát. E városok lakói már nagyrészt a keletről újonnan betelepült germán és iráni eredetű népek voltak, de a birodalomnak még volt ereje arra, hogy civilizálja őket.

 

Nem csak a lerombolt régi városokat élesztették újjá és vették körül erős falakkal, mint például Sopianae esetében, de tervszerűen, a provincia és a birodalom védelmi igényeinek megfelelően, új erődvárosok egész sorát emelték. Ezeket a városokat nevezi a magyar régészeti kutatás belső erődöknek, hiszen első látásra valóban úgy néznek ki, mint a régebbi korszak római katonai táborai. Csakhogy amikor ezek épültek, már a régi katonai táborok sem erődök voltak, hanem erődített városokká alakultak. A polgári lakosság fokozatosan beköltözött a régi katonai erődítmények falai közé is, hogy védelmet keressen magának a rabló, fosztogató barbárokkal szemben. Az immár várossá vált nagy erődökön belül pedig a katonaság és parancsnokai számára kisebb belső várak, vagy lakótornyok épültek külön is védhető kaszárnyaként. A provinciák belsejében emelt új erődítményeket pedig már kifejezetten a polgárok számára emelték, akik mellett persze helyet kaptak itt is a hadsereg katonái és parancsnokai is, akik maguk is a városok lakói lettek. A késő-római korban, a 4-5. század folyamán funkció szempontjából a vaskori városokhoz hasonló, alapvetően önvédelemre berendezkedő erődvárosok népesítették be újra Pannóniát. Ebben az időben már elterjedt a kereszténység is a városi népesség körében, míg a városokon kívül még a hagyományos babonás, sokistenhívő vallásosság uralkodott. Ekkor terjedt el a keresztény (christianus) ellentéteként a pogány (paganus) elnevezés, aminek eredeti jelentése egyszerűen „vidéki” volt. A városok keresztény közösségének vezetője a püspök lett, akit a legerényesebb és legnagyobb köztiszteletnek örvendő polgárok közül választottak ki a városlakók. A korábbi egyesületek is továbbéltek, de már keresztény vallásos keretek között.

 

Ezen keresztény lakosságú késő antik erődvárosok némelyike olyannyira életképesnek bizonyult, hogy túlélte a római uralom összeomlását, majd a gótok, langobárdok sőt az avarok hódításait is. Bizonyosan ilyen város volt a Fenékpusztán álló római „belső erőd”, amelynek valószínűleg már a római kor után kapott, erődöt jelentő Castellum/Castell neve él tovább a mai napig a szomszédos Keszthely város magyar nevében is. Feltehetően szintén hasonló sorsa volt egy másik későrómai erődvárosnak, Csákvárnak is, amelynek legalább a falai – mint neve is mutatja – még az Árpád-kort is megérték és a Képes Krónika szerint csak I. András király korában rombolták le őket. 

 

 

Nyugat-Európában hasonlóképpen alakult az antik városok sorsa. Az 5-6 században felnövekvő germán államok: a frank, vizigót, vandál, burgund, bajor, longobárd és angolszász királyságok nem ellenségként, hanem szövetségesként, hatalmuk támaszaként tekintett a továbbélő késő antik városokra. E nyugati városok közösségét vezető püspökök a germán uralkodók udvarának oszlopos tagjaivá váltak, sőt maguk a királyok is a falakkal védett városokban rendezték be rezidenciájukat. 

 

 

A Kárpát-medencében azonban másként alakult a történelem. A hódításra és rablásra épülő nomád avar birodalom 7. századi válsága – amely szükségszerűen következett be a nyugatra és délre, a civilizált európai országok ellen irányuló rablóhadjáratok kudarcával – megszakította az addig még meglévő Kárpát-medencei késő antik erődvárosok életét is. Valószínűleg a válságon nagy nehezen úrrá lévő avar vezetőréteg tudatosan számolta fel az önvédelemre képes, így megítélése szerint a hatalmára veszélyt jelentő városi közösségeket. A nomád hagyományokat őrző avar elit a Kárpát-medencéből az ekkor már elvesztett keleti hazájához hasonló, várostalan pusztát, sztyeppét próbált faragni, amelyet önellátásra berendezkedett és kiszolgáltatott, a kagán védelmére szoruló falvak és tanyák sokasága népesített be. 

 

Ez volt az a pont, ahol a Kárpát-medence civilizációjának története először és végzetesen elszakadt a nyugati civilizáció fejlődésétől. Az avarok azonban hiába arattak győzelmet a városok felett, keleti, nomád hagyományokra alapozott birodalmukat hosszú távon nem tudták fenntartani. Mondanunk sem kell, hogy a nyugati minta életképesebbnek bizonyult. A 8. század végén és a 9. század elején a frankok, valamint egy újabb keleti nép, a bolgárok, támadása újabb belső válságot idézett elő az avar birodalomban. Az utolsó kagánok ekkor már hiába próbáltak nyugati mintát követve saját erődvárost emelni székhelyükként – amit a frankok a várost övező sáncokról „hring”-nek, azaz gyűrűnek neveztek –, sőt egyikük, Ábrahám kagán még meg is keresztelkedett, de mindez már túl késő volt, a birodalmuk összeomlását nem kerülhették el.