Út Mohácshoz: Mátyás és kora

Bár a mohácsi csata 1526. augusztus 29-én csupán két órán át tartott, a vele beteljesült jelenség- és történéshalmaz az évtizedekkel korábbi múltban gyökeredzik, következményei pedig évszázadokon át, sőt bizonyos értelemben máig meghatározzák Magyarország sorsát. A mohácsi csata minden kétséget kizáróan a magyar történelem egyik legsúlyosabb tragédiája és egyúttal legmeghatározóbb fordulópontja is. Az államalapítás és a Trianoni béke között aligha találunk még egy olyan eseményt, amely ilyen mértékben és ilyen hosszú távra hatóan változtatta meg a magyar állam sorsának alakulását. Teljes mértékben érthető tehát az a felfokozott érdeklődés, amely magának a csatának, a csata előzményeinek, valamint következményeinek minél alaposabb feltárása és megértése iránt mutatkozik.

 

 

Bár a történettudomány forrásai korlátozottak, de e korszakban már éppen elég bőségesek ahhoz, hogy részletgazdag képet rajzoljanak az eseményekről és hátterükről. A 20. század első harmadáig a történeti kutatás főleg a krónikás forrásokra, törvényszövegekre, diplomáciai iratokra támaszkodott. A más jellegű, főleg jogi és gazdasági vonatkozású írott források, például oklevelek, periratok, gazdasági iratok feldolgozásának aprómunkája már 20-21. századi történésznemzedék szorgos munkáját dicséri, számos új adattal és nézőponttal gazdagítva ismereteinket. A klasszikus írott források kutatása mellett ugyanakkor a 20 századtól egyre fontosabb szerepet játszik a múlt megismerésében a tárgyi emlékek kutatása is: a régészet, művészettörténet, ipartörténet, néprajzi jellegű kutatások. Ezek a kutatási területek egy évszázaddal ezelőtt még legfeljebb csak képes illusztrációkat tudtak szolgáltatni a nagy történeti monográfiák lapjaira, mára azonban egyre élesebb fényt vetnek a múltban zajló mindennapi életre, és ezáltal sok mindent érthetővé tesznek, vagy éppen átértelmeznek az egykori politikai események körül. 

Cikksorozatunk egy ilyen, alapvetően régészeti-művészettörténeti adatsorból kiindulva próbálja értelmezni a mohácsi csata körüli évszázad mélyben lejátszódó folyamatait, miközben e sorsfordító tragédia okait keresi. Ez az adatsor a 15. század közepe és a 16. század közepe közti évszázad magyarországi építészetének mennyiségi és minőségi volumenére, az építtetők megoszlására, illetve mindezen tényezők változásaira vonatkozik.

 

 

 

Alig egy fél évszázaddal ezelőtt, amikor a művészettörténeti kutatás még főleg az írott forrásokra, és azon belül is elsősorban a krónikákra, humanista irodalmi alkotásokra támaszkodva értékelte e korszak művészetét és azon belül építészetét, egy elég határozott kép élt a kutatásban és egyúttal a köztudatban is a Mátyás-kori reneszánsz virágzásról, majd a Jagelló-kori hanyatlásról, ami aztán 1526 után háborús pusztításba, vagy legjobb esetben is provincializmusba süllyedt. Ennek a művészettörténeti képnek a legnagyszabásúbb és nemzetközi szinten is leghatásosabb összefoglalója az 1982-as schallaburgi, „Matthias Corvinus unde die Renaissance in Ungarn” című kiállítás és kiállítási katalógus volt. Az általa felvázolt kép jól összevágott azzal a hagyományos történelemszemlélettel, amely a Mátyás-kort a középkori Magyar Királyság virágkorának, a Jagelló-kort a lassú romlásnak, a Mohács utáni évtizedeket pedig az Oszmán és Habsburg hódítók korának titulálta, amelynek harcai végképp elemésztették a középkori Magyarországot. 

Az 1980-as évektől aztán sorban jelentek meg olyan új régészeti, műemlékvédelmi kutatásokra támaszkodó feldolgozások, mint G. Sándor Mária könyve a baranyai reneszánszról, vagy Horler Miklós számos tanulmánya a II. Ulászló-kori reneszánsz építő- és kőfaragó műhelyekről. Később megtörtént a visegrádi királyi palota építéstörténetének régészeti és művészettörténeti kiértékelése. Ezzel együtt megindult a magyarországi későgótika és reneszánsz finomabb periodizálása. A Mátyás-kori és Jagelló-kori építkezések elkülönítése Buda építészetében, a korszak olyan nagy későgótikus építészeti centrumainak felderítése, mint például Pozsony, Székesfehérvár, Pécs, Eger, Győr, Esztergom, Pannonhalma, Somogyvár, Kolozsvár, Vác. Kezdetét vette e centrumok kapcsolatrendszerének és kisugárzásának feltérképezése. Nagy sorozatban történt meg vidéki nemesi rezidenciák: udvarházak, kastélyok, várak és a hozzájuk kapcsolódó falusi-mezővárosi plébániatemplomok, kápolnák sokaságának régészeti-, műemléki kutatása és ezek feldolgozása, s közzététele. E nagy volumenű régészeti, művészettörténeti kutatások mellett az írott történeti források új rétegeinek feltárására és új szempontokat szem előtt tartó kiértékelésre is sor került először Kubinyi András és Szakály Ferenc kutatásai, majd új történésznemzedékek nagy volumenű prozopográfiai, archontológiai, hivataltörténeti, gazdaságtörténeti, művelődéstörténeti kutatásai nyomán. 

A forrásanyag ilyen gyors és nagymértékű kibővülése mindig hajlamossá teszi a kutatókat, hogy elődeikkel szemben antitéziseket fogalmazzanak meg és igyekezzenek teljesen új értelmezést adni a történelmi korszakoknak. Ma már gyakran találkozunk a szakemberek körében olyan véleményekkel, amelyek minden baj gyökerét Mátyás uralkodásában keresik, a Jagelló-kort csodálatos virágzásnak írják le, Mohácsot és az azt követő eseményeket pedig egy elkerülhetetlen, külső erők által determinált eseménysorozatként láttatják, amelynek a magyar társadalom csupán ártatlan elszenvedője volt.

Valójában azonban az újonnan megismert források sokkal inkább árnyalják, mintsem meghazudtolják a korábban ismert forrástípusokból nyert adatokat.

 

 

 

Az utóbbi évtizedek építészettörténeti kutatásai során nyilvánvalóvá vált, hogy Mátyás király messze földön híres építkezései valójában csak uralkodásnak második felében, az 1470-es évek közepén indultak meg. Egyrészt a kincstár bevételei csak ekkor tették ezeket lehetővé, másrészt valószínűleg az új királyné, Beatrix volt az, aki a király érdeklődését felkeltette az uralkodói reprezentáció diplomáciai haszna iránt. A meginduló építkezések azonban nagyrészt nem zöldmezős beruházásokat jelentettek, hanem régebbi, elsősorban az Anjouk, vagy még inkább Zsigmond király által emelt, egy-másfél évszázados monumentális épületek felújítását, korszerűsítését, kerengőkkel, loggiákkal, erkélyekkel, boltozatokkal, nyíláskeretekkel, díszkutakkal és természetesen megfelelő feliratokkal, szobordísszel és heraldikai programmal való ellátását, amely a szemlélőben azt a benyomást kelthette, hogy a mű teljes egészében, vagy legalábbis nagyrészt Mátyás alkotása. 

Ez volt a helyzet a visegrádi, budai, tatai, komáromi, pozsonyi és diósgyőri paloták és várak, a király temetkezőhelyének szánt székesfehérvári Szűz Mária bazilika, valamint az általa újraalapított visegrádi ferences kolostor esetében. Ráadásul ezeknek az építkezéseknek csak igen kis százalékát jelentették a különösen drága reneszánsz alkotások, sőt teljes egészében reneszánsz stílusú új épületek Mátyás korában még valószínűleg nem is készültek Magyarországon. A király építkezéseinek zöme olyan, még fent felsoroltaknál is kisebb léptékű vár- és kastély vagy kolostor felújítás, bővítés volt – jobbára a természetes fiának és kijelölt utódának adományozott birtokokon, vagy a királyi birtokokat kezelő budai udvarbírók hatáskörébe vont uradalmakban – amelyek aligha vettek igénybe nagyobb költségeket, mint amennyit az adott uradalom ki is tudott termelni. Ilyen volt Vajdahunyad, Solymos, Gyula, Árva várának, Zsámbék kastélyának vagy Pannonhalma apátságának renoválása. Ott ahol valóban új kolostort alapított, vagy új épületet emelt Mátyás – mint szülővárosában, Kolozsvárott, az obszerváns ferenceseknek, vagy az Óbuda melletti Fehéregyházán a pálosoknak, illetve a székesfehérvári bazilika új szentélye esetében –, ott az építkezések alig vagy egyáltalán nem is indultak meg az ő uralkodása alatt. Mindezek a tények arra vallanak, hogy a király korántsem bánt pazarlóan a kincstár készleteivel. A királyi reprezentáció kiadásait épp a legköltségesebb területen, az építkezéseknél igyekezett minimalizálni, közben azonban a maximális politikai haszon elérésére törekedett velük. 

Alapvetően más magatartás ez, mint amit az építészeti reprezentáció terén nagy elődei: I. Lajos és Zsigmond király gyakoroltak. Ők egész uralkodásuk alatt folyamatosan építkeztek, és legfontosabb vállalkozásaik vagy teljesen új épületek voltak, mint I. Lajos budai palotája, vagy Zsigmond tatai vára, vagy ha volt előzményük, akkor azt vagy teljesen elbontották, hogy helyére újat emeljenek, mint I. Lajos visegrádi, diósgyőri és zólyomi palotájában, Zsigmond pedig a pozsonyi várban, esetleg a régi épületeket eredeti méretük többszörösére bővítették, mind Zsigmond a budai palota esetében. Az egyházi alapítványok és építkezések esetében még nagyobb a különbség. Úgy tűnik, hogy az I. Lajos temetkezési helyének szánt székesfehérvári Szűz Mária templom és a Zsigmond sírhelyéül választott nagyváradi katedrális is nagyobb arányú felújításon és bővítésen esett át uralkodásuk alatt, mint amit a székesfehérvári bazilika főhajójának Mátyás-kori beboltozása jelentett. I. Lajos és anyja Erzsébet, valamint Zsigmond egyéb egyházi alapítványai és templomépítkezései is sokkal nagyobb számúak és nagyvonalúbbak voltak Mátyásénál: a különbség már akkor is szembetűnő, ha csak I. Lajos visegrádi ágostronrendi és Zsigmond ugyanitt alapított ferences kolostorának, valamint budai Szent Zsigmond templomának épületeit vetjük össze Mátyás összes új egyházi alapítványának épületeivel. Ezek az összehasonlítások világossá teszik, hogy míg I. Lajos és Zsigmond valóban nagy összegeket fordított királyi építkezésekre, Mátyás ennek már csak a látszatát igyekezett megőrizni, nagyságrendekkel kisebb kiadások árán. Sok oka van, ami ilyen jellegű spórolásra kényszeríthette a királyt, Európa gazdasági erővonalainak átrendeződésétől a magyarországi színesfémbányászat visszaeséséig, de ezek között az egyik fontos tényező a honvédelmi kiadások súlyos megnövekedése lehetett.

 

 

 

Magyarország már a 15. század elején szembe került az Oszmán birodalommal, amelynek katonai ereje és politika súlya azóta folyamatosan erősödött. Zsigmond király korában még a Balkán feletti fennhatóságért folyó versengés volt a magyar-török konfliktusok tárgya. Az 1440-es években közepén, Hunyadi János még ennek a pozíciónak jegyében vezetett akciókat mélyen Szerbia és Bulgária belsejébe, ám a várnai, majd a rigómezei veresége megmutatta, hogy az Oszmán birodalom már túlnőtt azon a méreten, hogy a magyar királyság egyenlő ellenfélként vehesse fel vele saját határain túl a versenyt. Hunyadi János legnagyobb diadala, Nándorfehérvár 1456-os eredményes védelme a szultáni sereggel szemben, mindössze annyit bizonyított, hogy 15. század első felében kiépített erős végvárrendszerére támaszkodva Magyarország még képes megvédeni önmagát az oszmánoktól.

Mátyás nem csak apja sikereiből, hanem kudarcaiból is tanult. Ellentétben a nándorfehérvári diadal által elvakított hazai és nemzetközi közvéleménnyel, ő nem ringatta magát abban a hitben, hogy az Oszmánok legyőzhetőek a Balkánon, és kiűzhetőek Európából. Ehelyett reálpolitikusként saját országai határainak szilárd védelmét tűzte ki célul. Mikor a törökök kihasználva Mátyás uralkodása első éveinek nehézségeit – a magyar uralkodónak a lázadók és trónkövetelők elleni folytatott harcait, és a magyar kincstár ürességét – lerohanták Szerbia maradékait és Boszniát, Mátyás kísérletet sem tett a régi állapotok visszaállítására, hanem arra törekedett, hogy a szerb és bosnyák várakból annyit megszerezzen magának, amivel kiegészítheti és megerősítheti Magyarország déli végvárrendszerét. Ezt a célt sikeresen el is érte, így a törökök hamar belátták, hogy nem érdemes Magyarországra támadniuk. Ezután megszilárdult a határ a két szomszédos birodalom között, és a továbbiakban csak a határmenti bégek kisebb-nagyobb portyái sújtották a magyar korona országait. Ezek célja nem a hódítás, hanem az ellenfél erejének és reakcióinak lemérése volt. Mátyás soha nem is mulasztotta el, hogy ezekre a betörésekre mindig határozott és kemény választ adjon. A két legjelentősebb ilyen összecsapás Szabács 1476-os sikeres ostroma – amelyet az 1474-es nagyváradi török portyára adott válaszként, Mátyás értékes zsoldosseregét bevetve hajtott végre –, valamint az 1479-es kenyérmezei diadal volt, amikor a határvidék két hadvezérének, Kinizsi Pál temesi ispánnak és Báthori István erdélyi vajdának a seregei még visszavonulásuk közben megsemmisítették a török fosztogató csapatot.

A legfontosabbak és legköltségesebbek azonban nem ezek a ritka katonai akciók voltak, hanem magának a végvárrendszer fenntartása: a várak folyamatos építése, modernizálása, katonasággal és hadianyaggal való ellátása. A várrendszer eredményesen fékezte meg a rablóportyákat és ezzel megakadályozta a hátország pusztulását. Egy esetleges nagy támadó hadjáratot pedig – amilyen utoljára az 1456-os szultáni hadjárat volt – hatékonyan lelassíthatott, időt adva ezzel a hadsereg összevonásához. Ezek a szerepkörök azonban, bármennyire létfontosságúak voltak, nem számítottak látványosnak és nem kecsegtettek gyakori hangos sikerekkel sem. Továbbá önmagukban nem voltak elegendőek, hiszen a végvárrendszer nem állíthatott volna meg egy szultáni hadjáratot. Ehhez szükség volt a hátországban egy bármikor bevethető nagy és modern felszerelésű zsoldosseregre is. A végvárrendszer így hiába emésztett fel óriási, minden más állami kiadásnál nagyobb összegeket, nehéz volt az országgyűlést és a külföldi szövetségeseket meggyőzni a szükségességéről. Mégis ezen múlott az ország biztonsága, és ezzel Mátyás tisztában is volt.

 

 

Meg kellett teremtenie tehát azt a stabil pénzügyi hátteret, amely biztosítja a végvárrendszer megbízható működését. Hosszú távon ezt a korszakban csak egy olyan Közép-Európai dinasztikus államszövetségtől lehetett remélni, amelynek létrehozása a 13. század óta a térség minden uralkodóházának elsődleges célja volt. Ezt Mátyás dinasztikus politikával nem érhette el, hiszen maga új ember volt az európai uralkodóházak között. Nem voltak ezen a szinten bevethető rokoni kapcsolatai, nem voltak kiházasítható lányai, sőt még törvényes fia sem. Számára csak a katonai hódítás bizonyult járható útnak. Ehhez viszont éppúgy egy állandó hadseregre volt szüksége, mint ahogy a törökök elrettentésére is. A 15. század második felében a hagyományos feudális hadszervezet már régen elavultnak számított. E kor haditechnikája már csak a jól felszerelt, professzionális zsoldosokból álló hadseregek tudták elsajátítani. Velük szemben egy „amatőr” nemesi felkelő seregnek esélye sem volt a túlélésre. Csakhogy egy ilyen zsoldossereg hosszú távon még Európa leggazdagabb államai számára is fenntarthatatlannak bizonyult, Mátyásnak mégis ezt a sereget olyan módon kellett fenntartania, hogy az ne vonja el a pénzügyi forrásokat a létfontosságú határvédelemtől.

Mátyás végül erre a problémára is zseniális megoldást talált: létrehozta az önfenntartó háborút. Olyan háborúkba fogott Csehországban és Ausztriában, amelyek zsákmányukkal, sarcaikkal és a meghódított területekre kivetett adókkal képesek voltak eltartani az állandó zsoldosseregét. Járulékos, de korántsem elhanyagolható haszon volt, hogy ezek az országhatáron kívülre vitt háborúk lehetőséget teremtenek a magyar nemességnek és báróknak, hogy a zsoldosok közé beállva, vagy a király által kinevezett seregvezérekként, helytartókként, várnagyokként a saját karrierjüket és magánvagyonukat is szorgosan építgessék, anélkül hogy ezt egymás és az ország, illetve a kincstár rovására tennék.

Mindemellett Mátyás ellenségei megfélemlítése, és a szultáni seregek távoltartása céljából nem mondhatott le az ország gazdagságának látványos fitogtatásáról sem. Ennek évezredek óta bevett eszköze volt az uralkodói reprezentáció, amely egy ország gazdagságát didaktikus, jól látható köntösben: paloták, templomok és fényűző udvartartás formájában tárta az ellenséges hatalmak elé. Mindebben Mátyás annak ellenére bizonyult igen sikeresnek, hogy a valóságban nem rendelkezett olyan nagyságrendű szabad pénzügyi forrásokkal, mint amit reprezentációja mutatott. Ez a magyarázat spórolós, de látványos építkezéseire, amelyek valódi nagyságrendjét elfedte az a propaganda, amely olyannyira eredményes volt, hogy nem csak kortársait, de több évszázadon át az utókort is eredményesen félrevezette. Tulajdonképpen csak a modern régészeti kutatásoknak köszönhetjük, hogy ma már ez ügyben is tisztán láthatunk. 

 

 

 

Összefoglalva tehát: a Mátyás-kori gazdag, virágzó és hatalmas Magyarország képe nagyrészt illúzió. Egy tehetséges uralkodó által tudatosan felépített, így évszázadokon át hatásosnak bizonyult kép, amely egy egyre nagyobb nehézségekkel küzdő ország valódi helyzetét volt hivatva elkendőzni. E nehézségeket viszont éppen ez az illúzió segített legyűrni, így az illúzió valamelyest valósággá is vált. Mátyás kora tehát valóban virágkor volt, még ha nem is úgy és nem is azért, mint ahogy ez sokáig látszott.

Mátyásnak ez a bűvészmutatványa olyannyira sikeres volt, hogy az ország lakosait, sőt még legközvetlenebb munkatársait is megtévesztette. A Mátyás által alacsony sorból felemelt, művelt és ravasz Vitéz János esztergomi, vagy Váradi Péter kalocsai érsekek éppúgy elhitték, mint a nemesség nagy része is, hogy Magyarország képes lenne aktív, támadó politikára is a törökökkel szemben és ezért nem értették meg, hogy Mátyás miért fecséreli el az ország erejét a cseh és osztrák háborúkra, a fényűző udvartartásra és építkezésekre. Ráadásul közben még tőlük is megtagadja a zsíros birtokadományokat, miközben a nemesség egy részének megadóztatásától sem riad vissza. Az értetlenség és sértődöttség gyűlölethez, sok esetben lázadáshoz, a két főpap esetében pedig áruláshoz vezetett. A király más bizalmasai – mint Kinizsi Pál és Báthori István – csak a király halála után merték megszegni Mátyásnak tett esküjüket az uralkodó trónutódlására vonatkozó rendelkezéséről, ezzel viszont eredményesen megakadályozták Mátyás dinasztiaépítési terveit.

Mátyás rendszere az ő személyre volt szabva. Az ő személyes tehetsége és erélye kellett a működtetéséhez. A király – mint minden más középkori ember – famíliában gondolkodott: saját művét utódai által kívánta beteljesíteni. Mátyásnak azonban nem volt törvényes fia, így rákényszerült, hogy egyetlen törvénytelen gyermekének kísérelje meg átadni a hatalmat. Corvin Jánost azonban nem csak törvénytelen származása akadályozta meg apja műve folytatásában, de  – amint bukása is bizonyítja – nem volt birtokában apja képességeinek sem, így vele valószínűleg amúgy sem maradt volna fenn Mátyás birodalmának érzékeny egyensúlyi állapota.

A folytatás így Mátyás egyik legsikeresebb ellenfelére, Jagelló Ulászló cseh királyra maradt, aki más, rövidtávon könnyebbnek tűnő, hosszú távon azonban a katasztrófába vezető utat választott.