Utazva hízik a várkiállítás

Mind több vár színesíti a Középkori várak – Virtuális vártúrák című kiállítást, amely most Sátoraljaújhelyen látható.

 

 

Újabb bemutatott helyszínekkel bővült a Középkori várak – Virtuális vártúrák című vándorkiállítás. A tárlet elsőként a visegrádi Mátyás Király Múzeumban mutatkozott be, majd egy esztendeje a tatai Kuny Domokos múzeumba költözött. Ezután a miskolci Herman Ottó Múzeumban, majd az Óbudai Múzeumban láthatták az érdeklődők. Néhány hete a sátoraljaújhelyi Kazinczy Ferenc Múzeumban – immár jelentősen kibővült tartalommal – látogatható.

Így részben a zempléni környezet miatt szerepel benne Füzér és Regéc, Nógrádból Salgó és Drégely, valamint Szigliget, Szászvár és Pécs középkori püspökvára. A kibővült tárlat már részben ebben a formában utazik majd tovább a következő helyszínekre.

 

 

A XII. században és a XIII. század első felében néhány vagyonos nemesi család viszonylag nagy alapterületű magánvárakat épített. Ezeket fa-föld szerkezetű sánccal, vagy kőfallal övezték, sok közülük nehezen megközelíthető hegytetőre épült. Legjobban ismert emléke ennek az épülettípusnak a Füzéri vár, amelyről az első ismert írásos adat ugyan csak 1264-ből származik, de egy 1270-ben kelt oklevél szerint egykor a Kompolt nembeli „vak” Andronicus mester adta el II. András királynak. Mivel II. András 1235-ben meghalt, így a vár ennél az időpontnál biztosan előbb épült. Ezt erősítik meg az alsó- és a felsővár területéről előkerült, 13. század első felében vert friesachi dénárok is. A vár legkorábbi része a hegytetőt övező kőfal volt. Ennek délnyugati sarkában épült fel a palota és vele egybeépítve talán egy torony.

1320-ban már Károly Róbert kézen találjuk, és az királyi birtok is marad egészen Zsigmond trónra kerüléséig. 1387-ben az uralkodó Füzért Perényi Péter fiainak: Miklósnak, Jánosnak és Imrének adományozta. A Perényiek számára, akiknek a családi rezidenciája közeli Tőketerebesen volt, nagy jelentőséggel bírt ez az erős hegyi vár. A következő évtizedekben palotaszárnyát kibővítették és egy kápolnával toldották meg. A vár új bejárata fölé kaputornyot emeltek és mellé egy gazdasági épületszárnyat is csatoltak. Mátyás korában az egy ideig kegyvesztetté váló családtól az uralkodó elvette várát, de ők hamarosan visszaszerezték. A rövid királyi birtoklás idején, vagy azt követően újabb nagy építkezések indultak: a palotát újjáépítettek és egy új szárnnyal bővítették ki, a régi kápolnát elbontva a helyére új, későgótikus várkápolnát emeltek. Az átépítések végén, 1500 körül, Perényi Imre nádor a vár kertjét reneszánsz szökőkúttal ékesítette. Az 1530-as évektől Perényi Péter Sárospatakon alakított ki új rezidenciát, így Füzér megint fontos szerepet kapott. A vár palotáit ebben az időben reneszánsz stílusban újították fel, a falakat ötszögű kapubástyával erősítették, illetve legkésőbb ekkor övezték kőfallal a „Párkánynak” nevezett alsóvárat is, melyet dél felől sziklába vágott szárazárok védett. Az 1560-as évekhez köthető a délnyugati, lőrésekkel ellátott, sokszögű alsó védmű.

Az erősség a Perényi Gábor halála után, 1567-ben, az ecsedi Báthoriak örökölték. A 17. század elején, a már gazdasági központként működő vár a Nádasdy família birtokába került. Ebben a korban Füzér nemesi rezidencia szerepe megszűnt. Nádasdy Ferenctől a Wesselényi összeesküvésben játszott szerepe miatt 1670-ban elkobozták Füzér várát, melyet 1676-ban a császári katonaság „elrontott”. A vár épületeit megbontották, majd felgyújtották.

 

 

 

A XVI. század második felében a török határ közelében fekvő vidéken a régi középkori hegyi várak új életre keltek, hiszen nehezen megközelíthető fekvésük önmagában védelmet jelentet birtokosaik számára a mindennapi rablóportyák, fosztogatások ellen, így falaik védelmében sokszor fényűző rezidenciák épültek.

Ilyen régi vár volt Regéc is, amely először 1307-ben északkelet Magyarország nagy hatalmú tartományurának, Aba Amadének a birtokaként tűnik fel az oklevelekben. Jelenlegi ismereteink alapján a Felsővár sziklatömbjén egy tornyot emeletek melyet egy szabálytalan ovális várfal övezett a szikla peremén. A 14. század második felében vagy legkésőbb a 15. század első évtizedeiben a Felsővár íves vonalú várfalát lebontották és helyén egy négyszögletes alaprajzú várat építettek fel, a falak belső oldalán többhelyiséges, emeletes épületszárnyakkal, zárt belső udvarral.

A várat Zsigmond király az 1420-as évek végén a Magyarországra menekült szerb fejedelemnek, Lazarevics Istvánnak, majd Brankovics Györgynek adományozta. Az 1459-ben újra királyi kézre kerülő Regécet Mátyás hamarosan a Szapolyaiaknak adta. Ekkor épültek a középső várat kerítő kőfalak, amelyek meghatározták a vár későbbi kiterjedést az „alsóvár” sziklatömbjéig. Ekkor már állnia kellett az úgynevezett Alsóvárnak. Ennek beépítéséről feltárások hiányában nincsenek adataink.

A XV. század végén a Felsővár alatti részen ahhoz szorosan hozzáépítve gótikus palotaépületet emeletek.

Szapolyai János halála után, 1541-ben a Serédyek, majd 1560-tól az Alaghyak szerezték meg Regécet. Az ő birtoklásuk idején indult meg a középkori vár reneszánsz rezidenciává való kiépítése. Újjáépítették a vár öregtornyát, sarkához pedig egy rondellát, az ún. Kerekded bástyát építették. A vár könnyebben támadható keleti oldalának déli végére és közepére egy-egy szögletes bástyát illesztettek. A keleti várfalak előtt árkot, és annak külső oldalán sáncot képeztek ki. A vár északnyugati sarkát egy belső köpenyfallal megerősítették és felmagasították, majd később elé egy négyszögletes bástyát, a Kútbástyát építették fel. Ebben az időben a vár délnyugati sarkát is egy nagyméretű bástyával erősítették meg, ezen keresztül vezetett a bejárat a középső vár udvarára. 

A várat 1635-ben Esterházy Miklós szerzete meg. A Habsburg-párti főúrtól azonban 1644-ben I. Rákóczi György ostrommal foglalta el. A vár ezután már a Rákócziak kezén maradt. II. Rákóczi Ferenc is itt töltötte gyermekéveit. A XVII. században azonban már nem végeztek jelentős építkezéseket a reneszánsz rezidencia épületén. Végül a Thököly István kurucainak bázisaként szolgáló várat 1685-ben őrsége átadták a császáriaknak, akik 1686-ban lerombolták.

 

 

 

A Kacsics nemzetség tagjai Nógrád megyében számos várat emeltek a tatárjárás utáni évtizedekben. Salgó egy jellegzetes hegyi vár, melynek korai magja egy lakótoronyból és a hozzá kapcsolt keskeny udvarból állt. A kisméretű vár egy keskeny sziklagerincre épült.

A szerényebb birtokú ágakra szakadt nemzetség egészen 1460-ig a husziták megjelenésig közösen birtokolta az erődítményt, amelyet csak csekély számú őrsége lakott, urai a vár alatti településeken álló udvarházaikban éltek a békésebb időkben. A husziták elűzése után a vár a Szapolyai család birtokába került. Ekkor az egykori udvar teljes területén keresztirányú osztófalak közbeiktatásával egy kétemeletes palotát építettek fel. A palota második emelete favázas szerkezetű lehetett. A palota elé egy kis félhold alakú előudvar épült a sziklalejtőre, amely a bejáratot és az udvaron létesített ciszternát védte. A mohácsi vész után, a nehezen megközelíthető, így jól védhető vár birtokosai számára egyre nagyobb értéket képviselt. A vár alatti lejtő adottságait követve csigavonalban kiépült az alsó vár. Ekkor a Ráskay családé a vár, akik később egy nagyméretű emeletes reneszánsz palotát emeltettek az alsó várban. Az alsó várban a kapu mellett is épült egy favázas, földszintjén kőfalú ház, valamint ehhez kapcsolva egy befelé nyitott kaputorony. 1544-től Bebek Ferencé lett a vár, majd 1548-ban Derencsényi Farkas vásárolta meg. Ekkor már az egyre fejlettebbé váló ágyúk komoly veszélyt jelentettek az addig megközelíthetetlennek számító sziklafokra épült vár számára is, ezért leginkább veszélyeztetett pontjára egy vastag falú, ötszögű ágyútornyot emeltek. Ám ez sem segített: 1554-ben a törökök elfoglalták. A tizenöt éves háború hadjáratai idején 1593-ban Salgót Prépostváry Bálint egri főkapitány hadjárata alatt a keresztény csapatok visszafoglalták a törököktől, ám az ostrom során a vár elpusztult.

 

 

 

Buda eleste után az ország határvidékké váló belső területein a korábban jelentéktelen kis hegyi várak végvárakká váltak, így tulajdonosaik igyekeztek minél hamarabb védhetővé tenni őket, bár ez szinte reménytelen vállalkozás volt. Egy ilyen tragikus véget ért történet Drégely váráé.

A Börzsöny hegység egy meredek hegygerincén épült várat a Hont-Pázmány nemzetség tagjai építették a XIII. század második felében. Első említése 1285-ből maradt fenn. A korai vár szabálytalan alaprajzú, hosszúkás, kőfalakkal övezett épület volt. Keleti oldalát a meredek sziklafal határolta, nyugati falának belső oldalához kétszintes faépület támaszkodott. 1311-ben Csák Máté szerezte meg, akinek 1321-ben bekövetkezett halála után királyi birtokba került, és a honti ispán vára lett. 1438-ban Albert király az esztergomi érsekeknek adományozta, akik pusztulásáig a birtokosai maradtak.

A XIII. századi vár jelentősebb átépítéseire csak a XV-XVI. század fordulóján került sor. Ekkor épült ki a külső várfal és a belsővár déli tornya, majd a belsővár keleti várfala és vele együtt az északi torony.

Mikor Buda 1541-ben a törökök kezére került, a kicsiny vár hirtelen végvárrá vált. Feltehetően ekkor építették fel kapuja elé az ágyútoronnyal erősített barbakánt, a külső várfalakat pedig megvastagították. 1551-ben azonban lőporrobbanás rongálta meg az erősséget. 1552-ben Szondi György várnagy mindössze 150 védővel, csekély készletekkel és egy megrongálódott várban várta Ali budai pasa 12000 fős, ostromtüzérséggel felszerelt seregét. A hősies, de reménytelen küzdelem négy napig tartott, a törökök végül rommá lőtték a várat melynek védői az utolsó csepp vérükig harcolva estek el. A romos erődítményt többé nem állította helyre senki. 

 

 

 

A Tizenötéves háború után az ország nyugati felén évtizedekig viszonylagos béke következett, bár a rablóportyák továbbra sem szüneteltek. Ezért a nemesek a végvárak mögött erődített, de kényelmes kastélyokat építettek, sőt egyes végvárak maguk is fényesen kiépített nemesi rezidenciává váltak. Ezek szép példája volt a Balaton felett emelkedő Szigliget.

A szigligeti várat a tatárjárás után az 1260-as években a tihanyi bencés apátság építtette, de nem sokkal később királyi tulajdonba került és maradt is 1344-ig. A vár korai magja két toronyból és köztük álló palotából állt, amely egy sziklagerincre épült, alatta pedig egy fallal övezett udvar helyezkedett el.

A 14. százasban a Mórichidai család birtoka lett, majd a Zsigmond-kor vége felé a Gersei Pető familia szerezte meg. Az Albert király halálát követő polgárháború idején sűrűn tulajdonost váltó vár 1445-ben az Újlakiak birtokába került, akik itt építették ki egyik családi rezidenciájukat. A felső vár XV. századi formáját a későbbi idők átépítései miatt csak részlegesen ismerjük, de ekkor már minden bizonnyal három helyiséges lakópalota állt a két torony között, amihez a déli oldalon egy újabb, nagy termet magábafoglaló épületszárny is csatlakozott. A felső vár nyugati várfalát egy kisebb torony, az északon lévő kaput pedig egy nagy öregtorony védte. A kapu felett kapuház emelkedett. Az Újlakiak által felépített alsóvár magas, de kisméretű tornyokkal védett várfalait két meredek kortinafallal kapcsolták a felsővárhoz. A felsővár bejárata alatt az alsóvárban egy gótikus palota épült a lejtőn.  

Az 1524-ben kihalt Újlaky család birtokai a királyra háramlottak, II. Lajos pedig 1526-ban a Tóti Lengyeleknek adományozta Szigligetet. Az 1530-as ostrom során az alsóvár elpusztult palotájának helyén a vár rondellája épült fel.

A XVII. században a Tóti Lengyel család újból rezidenciális szerepet szánt a várnak. Az 1630-as évektől kezdve a felső vár déli részének a várfalakhoz támaszkodó korábbi épületeit vonták össze egy egységes belső udvaros tömbbé, amelyet a falmaradványok alapján pártázat mögé rejtett befelé lejtő tetőkkel fedtek. A késő reneszánsz vagy kora barokk építkezések során még három, szoba konyha szoba beosztású rangosabb épületet építettek a felső vár falai mellé. Ezek az alig néhány évtizedet megélt épületek a vár 1697. évi, villámcsapás okozta felrobbanása és leégése után pusztultak el.

 

 

 

Miközben az ország megmaradt részében a nemesség a középkori várak jó részét reneszánsz rezidenciává alakította, a török hódoltság területén a hódítók az elfoglalt várakat végvárként, katonai és közigazgatási támaszpontként hasznosította. Erre a sorsra jutott 1543-as eleste után a pécsi püspökök egykori szászi udvarháza, majd vára is.

Alsáni Bálint pécsi püspök az 1370-es évek második felében a piactér mellett építette fel a Keresztelő Szent János kápolnát és vele együtt saját udvarházát. Az emeletes kőházhoz nem sokkal később kőfallal övezett kertet is csatolt, később várfallal, toronnyal megerősített kastéllyá alakította a szászi udvarházat. Az egykori kertből várudvar lett, amelyre a nagy, négyzetes kaputornyon át lehetett belépni. A palota régi bejárati lépcsőtornyát kápolnává alakították, és helyette egy új lépcsőtornyot építettek az udvarra néző homlokzat közepéhez. A kettős várfal közé valamivel később épült be a konyha.

Bálint püspök halála után Albeni János, majd testvére Henrik nyerte el a pécsi püspöki méltóságot. Ők is tovább folytatták Szászon az építkezéseket: az kastély udvarán egy új, emeletes palotaszárnyat emeltek, és a körítőfalat is megerősítették. 1439-ben már várnak nevezi egy oklevél a pécsi püspök szászi rezidenciáját.

A XV. század folyamán a vár körül újabb várfalak és sarkaikra kerek tornyok épültek. Ernuszt Zsigmond püspök, II. Ulászló király kincstartója az 1490-es években a várudvar keleti oldalára, a régi konyha fölé, újabb palotaszárnyat építtetett, amelyet már reneszánsz stílusú ablakokkal díszítettek. A régi kaputornyot öregtoronnyá alakították, és mellette új kaput nyitottak a belső vár falán.

A török uralom alatt a XVI. században még háborítatlanul élt tovább a mezőváros, ám a Tizenötéves Háború során, 1603-ban keresztény seregek felgyújtották a várat. Ezt követően a törökök helyreállították az épületet, sőt a belső vár keleti falszorosába még két új épületetet is emeltek. Az igazi pusztulás a XVII. század második felének nagy háborúi idején indult meg. 1662-ben és 1664-ben a keresztény seregek felgyújtották, 1680-ban pedig fel is robbantották a várat, amely csak 1686-ban szabadult fel a török uralom alól.

A vár romjai felett 1772-ben Klimó György püspök kezdte meg egy új plébániatemplom építését, amelyet 1779-ben szenteltek fel. 

 

 

 

A középkori Magyarország püspöki központjai már az Árpád-korban várakban kaptak helyet. Ezek a várak általában nagy alapterületűek voltak, hiszen a székesegyház mellett magukba foglalták a püspök rezidenciáját a székeskáptalan, valamint egy vagy több társaskáptalan templomát és egyéb épületeit, továbbá a székesegyházi iskolát, könyvtárat és gazdasági épületeket is.

Jellegzetes példája a középkori magyar püspöki központoknak a pécsi püspökvár. A IV-V. századi Sopianae ókeresztény temetőjének sírkápolnái körül már a VIII. században település jött létre. A Szent István király által 1009-ben alapított dél-dunántúli püspökség központja ezen, az eleve keresztény hagyományokat ápoló területen jött létre. Az első székesegyházként feltehetően egy felújított ókeresztény templomépületet használtak, de Péter király a közelében hamarosan új bazilikát építtetett. Ezt 1064-ben egy tűzvész rongálta meg. Ezután kezdte meg Mór püspök a ma is álló, hatalmas, román stílusú katedrális építését, amelyet csak a XIII. század elején fejeztek be. A székesegyház mögött épült fel még a XI. században a püspök lakótornya és palotája, illetve később a kápolnája is. A katedrálistól délre a XII. században készült el a káptalanterem, nyugatra pedig a Szent János társaskáptalan temploma. Az épületegyüttest már a XII. században árokkal és feltehetően fapalánkkal vettél körül. E palánk helyére a Tatárjárás után Jób püspök kőfalakat építtetett, a püspöki palotát pedig kibővítette, és egy öregtoronnyal erősítette meg. A XIV. század közepén Miklós püspök a régi helyére új püspöki palotát és egy díszes palotakápolnát építtetett. Utóda Vilmos püspök újra átépíttette a püspöki palotát, és feltehetően az 1367-ben alapított pécsi egyetemnek adományozta, a püspöki rezidenciát pedig a püspökvár nyugati felében újonnan felépített belső várba helyezte át. A XIV. század végén Alsáni Bálint bíboros a belső várat kiterjesztette a székesegyház környékére is, az egyetem és a káptalan épületeit pedig újra átépíttette. A várost is falakkal vétette körül, amelyek a püspökvár erődítményeihez csatlakoztak. A XV. századi püspökök a székesegyház mellé több kápolnát építtettek, majd 1500 körül Ernuszt Zsigmond püspök magát a székesegyházat is felújíttatta, a vár erődítéseit pedig tornyokkal erősítette meg. A munkálatokat utóda Szatmári György folytatta, aki a palotát és a káptalani épületeket reneszánsz stílusban építtette át.

A pécsi vár 1543-ban török kézre került. A törökök már nem sokat építkeztek a várban, de az ostromok, különösen az 1686-os visszafoglalás súlyos károkat okoztak. Az újra keresztény kézre került vár erődítményeit még kijavították, de a XVIII. században megkezdődött az erődítmények lebontása, a székesegyház és a paloták átalakítása. Ennek ellenére a pécsi vár ma is a legépebben ránk maradt középkori püspökvár Magyarországon.