Várépítéstől a várrombolásig

Várhelyreállítások Magyarországon a műemlékvédelem kezdeteitől napjainkig – Buzás Gergely cikksorozatának első részében áttekinti ezeknek a beavatkozásoknak a történetét.

 

  

A várhelyreállítások a műemlékvédelem egyik legnehezebb műfaját jelentik, hiszen ezek az épületek eredeti funkcióikat az újkorban végérvényesen elveszítették, ezért jobbára romosan, gyakran a lakott területektől távol, nehezen megközelíthető helyeken állnak maradványaik. Ennek ellenére – vagy éppen ezért – igen nagy hatással vannak a modern kor emberére. A várak, mint minden európai nemzet kulturális örökségének, a magyarnak is fontos elemét képezik, ezért a műemlékvédelem a kezdetektől kiemelt figyelem figyelemmel fordult feléjük. Ma is a várhelyreállítások keltik fel leginkább az összes műemléki munka közül a legtöbb ember figyelmét. Az elmúlt években hazánkban a Nemzeti Várprogram hatékony kommunikációja különösen nagy figyelmet keltett a várhelyreállítások iránt. Olyan nagyot, hogy a téma iránt érdeklődő közönségben ennek hatására számos téren aránytalan és így hamis kép alakult ki az elmúlt évek, évtizedek hazai várhelyreállításairól. Ezért a következőkben egy cikksorozatban megpróbálunk széleskörű áttekintést adni az elmúlt évtized magyarországi várhelyreállításairól. Elsőként egy általános áttekintéssel kezdjük, amelyben a kezdetektől napjainkig számba vesszük a legfontosabb várhelyreállításokat, egyelőre anélkül, hogy ezek mélyebb elemzésébe bocsátkoznánk. Azonban pusztán a műemlékvédelem egyes korszakaiban zajló várhelyreállítások száma és jellege önmagában is érdekes képet ad a magyar műemlékvédelem történelmi változásairól.

A középkori várak a hadviselés átalakulása miatt a 17. századra elvesztették katonai jelentőségüket, ám Magyarországon ekkor még a háborús közállapotok miatt lakóhely funkciójuk további egy évszázadig fennmaradt. A legtöbb magyar várat az 1720-as évektől hagyták csak el, így a 18. század végére néhány kivételtől eltekintve jobbára rommá váltak. A 19. század elején megszülető nemzeti romantika ezekre a még csak néhány évtizede romos, így igencsak festői látványt nyújtó várromokra csodálattal tekintett, de megóvásuk, helyreállításuk igénye még sokáig fel sem merült.

 

 

 

Csak a 19. század második felében, a kiegyezés után, amikorra már a várromok romlása szembeötlővé vált, indultak meg az első várhelyreállítások: az ekkor megszülető intézményes magyar műemlékvédelem első munkáiként Vajdahunyadon és Visegrádon az 1870-es években kezdtek hozzá a kiemelkedő történelmi jelentőségű várak helyreállításához. E két várat kor legjobb restaurátor-építészei, Schulek Frigyes és Steind Imre rekonstruktív szemlélettel, a kor eklektikus stílusában építették újjá. A cél nem annyira az eredeti maradványok megőrzése, hanem a várak ideális középkori állapotának egy új funkció (királyi vadászkastély) érdekében történő kiépítése volt. E várrestaurálások hatására a századfordulón már több vár restaurálása történt meg magánkezdeményezésre is, például Bajmócon, Lékán és Szomolányban. Ezeket is egy elképzelt ideális középkori állapot rekonstrukciójára és egyúttal új, lakófunkciók ellátására való törekvés, valamint az ekkor már némiképp korszerűtlennek számító eklektika stílusa határozta meg. 

Az első világháborúval alábbhagytak a nagy várrestaurálások, helyettük a magyar műemlékvédelem feltárásokra, felmérésekre, romeltakarításra (pl. Diósgyőr, Kisnána) és esetleg ilyen munkákhoz kapcsolódó egyszerűbb romkonzerválásokra (pl. Schulek János visegrádi tevékenysége), valamint kisebb léptékű részleges rekonstrukciókra szorítkozott. Ez utóbbiak legtöbbje Lux Kálmán nevéhez köthető: például a visegrádi Salamon-torony részleges kiegészítése, a füzéri kaputorony rekonstrukciója és a kápolna megerősítése, valamint tervezett, de meg nem valósult lefedése. A kor legnagyobb szabású várrekonstrukciója szintén Lux műve volt: az esztergomi vár kápolnájának rekonstrukciója és a lakótorony feltárt belsejének ideiglenesnek szánt lefedése. E munkák a korábbi várhelyreállításokhoz hasonlóan rekonstruktív jelleggel készültek, de sokkal komolyabb tudományos kutatásokra alapozva végezték őket. Céljuk már nem új lakófunkciók elhelyezése volt, hanem elsősorban a hiteles rekonstrukció és az eredeti maradványok megóvása és bemutatása. Stílusukat a kortárs korai modernizmus, elsősorban annak olasz változata befolyásolta.

 

 

 

A második világháborút követően egy évtizedes szünet után, az 1950-es évek közepén kezdődtek újra a várhelyreállítások az országban. E munkák célja egyértelműen a várromok turisztikai hasznosítása volt, olyannyira, hogy Nagyvázsonyban, Sümegen vagy Diósgyőrben alapvetően romeltakarításként indultak. A budai vár feltárásán, Gerevich László irányításával dolgozó fiatal régészeknek köszönhetően ebben az időben vált komoly tudományággá a középkori régészet, amely hamarosan meghatározó szerepet kapott a többi vár kutatásában is. Egy új, az egyetemről frissen kikerült régészgeneráció tagjai kezdték karrierjüket várásatások vezetésével az egész országban, és egy hasonlóképpen fiatal, kezdő építészgeneráció vette kezébe e várak helyreállítását is. Kezdetben a helyreállítások még sokféle színt képviseltek. A korszak elején még maga Lux Kálmán is dolgozott a visegrádi királyi palota meginduló rekonstrukcióján. Koppány Tibor a sümegi és boldogkői váron a Lux Kálmán által alkalmazott tudományos alapokon nyugvó, rekonstruktív restaurátor-építészet kiváló fiatal képviselőjének bizonyult. Détshy Mihály egri és sárospataki, Császár László kisvárdai, valamint Gerő Győző budai várhelyreállítása szintén ebbe az irányzatba illeszkedtek. Sedlmayr János azonban már első munkáján, az 1950-es években megkezdett nagyvázsonyi vár helyreállításán is elszakad a korszakra jellemző rekonstruktív, restaurátor szemlélettől és a várkápolna romjaira az eredeti épületformától hangsúlyosan elütő új védőépületet emelt. Erdei Ferenc Szerencsen, Várgesztesen, Kisnánán, Gyulán és Szigetváron minimalista programmal, főleg a romkonzerválásra törekedett, de néhol már hangsúlyt kaptak nála kései modernista stíluselemek is (pl. a kisnánai védőtető). Ennek a kortárs építészeti formanyelvnek a dominánssá válása azonban elsősorban Ferenczy Károly diósgyőri helyreállítását és főleg Sedlmayr Jánosnak a visegrádi Salamon-tornyon és az egri váron végzett építkezéseit jellemezte. Nála már kifejezetten a kései modernizmus brutalista stílusváltozata vált uralkodóvá. Sedlmayr programszerűen megfogalmazott elve az volt, hogy a helyreállítás során készült új épületrészek stílusának minél élesebben el kell különülniük az eredeti részektől, ezért, bár az építészettörténeti kutatást nagyra értékelte, hasznát a műemlékvédelemben elsősorban abban látta, hogy a helyreállító építész nehogy véletlenül az eredeti történeti formához hasonló kiegészítést tervezzen. Számára nem volt elsődleges érték az eredeti épületmaradvány sem, azt szükség esetén akár elbonthatónak is ítélte, mint például az egri középkori székesegyház lefedés híján szétmálló in situ gótikus kőfaragványait, hogy aztán „jobb” modern műkő-elemekkel helyettesíthesse őket. A modernizmus, más finomabb változatai jelentek meg H. Nándori Klára és Pusztai Ilona márévári, valamint Horler Miklós simontornyai helyreállításain, de a hangsúly náluk is a kortárs építészeti formanyelv alkalmazásán volt.

Az 1950-es és az 1970-es évek közepe közti két évtizednek a várhelyreállításokban elért eredményeit foglalta össze az 1975-ben Gerő László szerkesztésében megjelent Várépítészetünk című kötet. A könyvben összesen 29, ebben az időszakban helyreállított vár szerepel.

Az 1970-80-as években a restaurátori és rekonstrukív szemlélet teljesen kiszorult a magyar műemlékvédelemből, annak legjelesebb képviselői nem jutottak többé tervezőmunkához, és csak épületkutatóként folytathatták szakmájukat az hazai műemlékvédelem egyetlen intézményén, az Országos Műemléki Felügyelőségen (OMF) belül. Elsősorban Sedlmayr János egyre meghatározóbb befolyásának köszönhetően a műemlékvédelem a kései modernista építészet egyik meghatározó területévé vált Magyarországon. Ebben a korszakban azonban a várhelyreállítások is megfogyatkoztak. Az olyan nagy munkák ugyan, mint az egri vár (Sedlmayr János) vagy a visegrádi fellegvár (Sedlmayr János majd Scönerné Pusztai Ilona) illetve a visegrádi királyi palota (Sedlmayr János) rekonstrukciói az 1970-es években még folytatódtak, de az 1980-as évek elején ezek is leálltak. Mellettük már csak kisebb várhelyreállítások születtek a ’70-es években mint Mendele Ferenc hollókői és dunaföldvári helyreállításai. A ’80-as éveket és a ’90-es évek első felét aztán a nagy várhelyreállítások terén szembeötlő visszaesés jellemezte. E korszakra alapvetően a romkonzerválási munkák, esetleg egy-egy kisebb épületrész lefedése voltak jellemzőek: például Salgó, Solymár, Benevár, Füzér, Szigliget, Ónod, Drégely, Hollókő, Tátika várain. Ezek mellett a korszak legjelentősebb várhelyreállítása, Sedlmayr János utolsó nagy munkája az ozorai vár 1981-ben megkezdett rekonstrukciója már csak igen nehézkesen, hosszú szünetekkel tudott elkészülni 2002-re.

Ez a helyzet csak az 1990-es évek második felében kezdett megváltozni, a magyar honfoglalás millecentenáriumára, illetve az államalapítás millenniumára való felkészülés jegyében megindult Királyi Városok programmal. Ennek keretében három nagy romhelyreállítás indult meg: az esztergomi vár, a visegrádi királyi palota és a székesfehérvári bazilika, illetve ezekkel párhuzamosan folyt a Sárospataki vár rekonstrukciója is 1997–2002 között. E négy helyreállítás egymástól gyökeresen eltérő szemléletet és stílust képviselt, és bár várhelyreállításnak csak kettő tekinthető, mind négy nagy hatást gyakorolt a következő évezred elejének magyar várhelyreállításaira. Sárospatakon a vár teljes körű renoválása folyt, amely során többek között a Vörös-torony homlokzatainak összes eredeti kőkeretét másolatokra cserélték, és berendezéssel együtt rekonstruálták a torony elpusztult úgynevezett bokályos házát. Székesfehérváron a magyar műemlékvédelem intézményrendszerében időközben egyre inkább meghatározóvá vált művészettörténészek szemléletének hatására, a modernista műemlékvédelem immár dogmatikussá merevedet stílusát követve Oltai Péter tervei elzárkóztak mindenfajta rekonstrukciónak még a gondolatától is és ezek alapján 2000-ben egy hangsúlyosan modern, ám funkcionálisnak aligha nevezhető védőtetőt emeltek a bazilika pusztán hagyott romjai fölé, amellyel többet pusztítottak a romterületből, mint amit megvédtek. Az építkezés csúfos kudarccal zárult: a város polgárainak tiltakozására a tetőt végül 2004-ben el kellett bontani. Ennek ellenére a 2009-ben egy újabb, hasonló szemléletű elképzelés nyert tervpályázati támogatást Csomay Zsófia és Nagy György munkájaként, amely egy szivárványszínű üvegdobozzal kívánta jelezni a védőépülettel a térszint alá rejtett romokat, ez azonban már nem valósult meg. Esztergomban Gaál Tibor egy posztmodern stílusú múzeumépületbe foglalta be a középkori vár falait, néhol meg is bontva őket, az új funkciók kényelmes elhelyezése érdekében. Visegrádon Deák Zoltán visszatért a magyar műemlékvédelem korábbi korszakának restaurátor-építész hagyományaihoz és jelentős tudományos kutatásokra alapozott részleges rekonstrukciót tervezett. A másik két projektnél sokkal szűkebb költségvetésű visegrádi helyreállítás nem állt le az ezredforduló évében, hanem még egy évtizedig folytatódott és csak 2011-ben szakad meg a finanszírozás elapadása miatt.

 

 

2004-ben Magyarország csatlakozott az Európai Unióhoz, miáltal korábban elképzelhetetlen nagyságrendű pénzek áramlottak az országba, amelyeket beruházásokra lehetett fordítani. Ám a műemlékvédelmet az Unió régi tagállamai kifejezetten nemzeti ügynek tekintették, ezért nemzeti hatáskörben kívánták tartani, így az Unió közös pénzügyi forrásai ilyen célokra elvileg nem voltak felhasználhatóak. A 2000-es évek első évtizedében tehát Magyarországon sem változott még meg alapvetően a műemlékvédelem hagyományos finanszírozása és szerkezete, bár az évtized végére már egyre több helyen fedezték fel az Uniós és egyéb nemzetközi pályázati források, például a Norvég Alap által nyújtott új lehetőségeket. A várhelyreállításokba ugyanis a korábbi egyeduralkodó, bár időközben átnevezett és belső szerkezetében átszervezett műemléki hatóság mellett egyre intenzívebben bekapcsolódtak a tulajdonosok, illetve vagyonkezelők, azaz a helyi önkormányzatok és a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő (MNV) Zrt-is. 

2004 után még folytatódtak Visegrádon az 1990-es évek közepén megkezdett palota-helyreállítások. Ebben az időszakban Esztergomban vár Lipót-bástyájára egy toronyszerű védőtető-felépítmény készült, amely alaprajzában a 17. századi bástyát követte, de torony-formájával azt a középkori Fehér-tornyot kívánta felidézni, amelynek romjaira a bástya épült. Szigligeten Albert Tamás tervei szerint 2000–2004 között végeztek jelentős részleges rekonstrukciót. Tátikán a korábban megkezdett romkonzerválási munkák 2006-ig folytatódtak. A komáromi Monostori-erőd felújítása még 2001-ben indult meg, majd 2005-től Európai Uniós támogatással folytatódott. A munkák legintenzívebb időszaka 2004-től 2009-ig tartott. Regécen 2003-ban indult meg a várromok konzerválása. Bándon 2003–2011 között végezték el Essegvár tornyának helyreállítását. A füzéri várban 2000–2009 között Oltai Péter tervei szerint folytak részleges helyreállítási munkák, amelyek a gazdasági épület és a nyugati palotaszárny aló szintjeinek, valamint a kapubástyának a rekonstrukcióját jelentették. A gyulai vár 1990 óta húzódó helyreállítását 2005–2006-ban Koris János és Vizer Balázs tervei alapján fejezték be. A nyírbátori várkastély 2005–2006-os, Szekér György és Wittinger Zoltán által tervezett helyreállítása során egy alapvetően neoreneszánsz rekonstrukció készült, bár ez néhol – mint a tetőtér, az emeleti lépcsőház és a földszinti lécekből készült boltozat-immitáció – kortárs elemekkel is vegyült. Solymáron 2005–2006-ban történt meg az öregtorony faszerkezetű rekonstrukciója, amit a várfalak konzerválási munkálatai követtek a következő évtizedben. Sümegen 2009–2011 között folyt egy részleges helyreállítás, ami a középső kaputorony, a kápolna, a Rendeki-torony, a nyugati palota és a konyha részleges helyreállítását foglalta magába, kortárs építészeti felfogásban. Siklóson 2010–2011-ben a vár részleges renoválása történt meg. Sirokon az alsóvár helyreállítása valósult meg 2010–2012 között Albert Tamás tervei szerint, a várkapu és a gazdasági épületek helyreállításával. Szintén az ő tervei szerint folyt 2010-2011-ben a kisnánai vár felújítása, amely viszonylag minimális változtatásokat eredményezett a várrom Erdei Ferenc által kialakított képén.

 

 

Ebben az időszakban erősödött meg civil kezdeményezések szerepe a várromok megóvásában. Csobáncon helyi kezdeményezésre 2004-től indult meg a várromok rendbetétele, először csak a bozótirtással, majd 2008-ban az öregtorony romkonzerválása is megtörtént. Szádváron 2006-tól, Vitányon 2011-től rendeznek civil várbarátok vármentő napokat. E munkák eredménye a várromok kitisztítása, bozótirtás és kisebb léptékű falkonzerválási munkák, amelyek legalább ideiglenes védelmet jelentenek az omladozó falmaradványoknak.

Összesen a 2000-es évek első, csonka évtizedében, 2004-tól 2010-ig mintegy 16 jelentősebb várhelyreállítás történt Magyarországon. 

A 2008-2011-es pénzügyi világváltság jelentős fordulatot hozott a várhelyreállításokban. Magyarország 2011-től kezdve ugyanis a műemlékvédelem szinte minden költségét az uniós forrásokra terhelte át, ám ez csak úgy volt megvalósítható, ha ezeket a projekteket turisztikai-, illetve vidékfejlesztésnek állították be. Most már sorozatban indultak meg a helyi önkormányzatok és a Forster Központ kezdeményezésre az uniós forrásokra épülő, turisztikai attrakciófejlesztésnek titulált várhelyreállítások, és az MNV Zrt. is fontos szerepet vállalt az állami tulajdonban lévő várromok restaurálásában.  2011-ben megkezdődött a szigetvári és a drégelyi várak felújítása. Reziben 2012-ben végeztek helyreállítást a kaputorony romjainak modern védőépület alá foglalásával. Szászváron 2012-ben kezdték meg a vár tervezési munkálatait Albert János, Mersits Ildikó és Szabó Éva, majd 2015–2106 között folyt le a kivitelezés. Pécsett a püspökvár északi részét a középkori püspöki palota majd egyetem és az Aranyos Mária kápolna épületeivel Schönerné Pusztai Ilona által a már az 1980-90-as években megkezdett tervezési munkája alapján 2012-2013-ban állították helyre, majd a kiállításával együtt 2015-ben nyílott meg. Szigligeten 2012–2103 Albert Tamás tervei alapján folytatódtak a várhelyreállítások. Dombóvár–Szigetredő Árpád-kori lakótornyát 2013-ban Mersits Ildikó tervei alapján rekonstruálták. Egervár felújítására 2012–2013-ban került sor. A korábbi években megkezdett romkonzerválások után 2014–2016 között folyt a regéci vár első jelentős helyreállítása, a felsővár rekonstrukciója Fülöpp Róbert tervei szerint. 2014-2015-ben a hollókői várban végeztek újabb felújítást. 2015-ben készült el a cseszneki külső vár romkonzerválása és egy modern fogadóépület felépítése. Pécsváradon 2013-2014-ben folytak rekonstrukciós munkák egy modern üveg-acél szerkezetű kőtár- és rendezvénytér-épület létesítésével a kolostor celláriumában és felette.  Csókakőn 2012–2017 között Gaál Tibor tervei szerint épült újjá először, 2013-ra a kaputorony, majd ezután emeltek a kápolna romjai fölé egy kortárs kápolnát. Siklóson 2013-2015 között a keleti palotaszárny rekonstrukciója, a reneszánsz loggia részleges helyreállítása történt meg. Füzéren 2012-ben indult meg a helyreállítás tervezése, majd 2014–2016-ben történt meg a vár rekonstrukciója, a felsővárban Rudolf Mihály, az alsóvárban Skardelli György és Kelemen Bálint tervei alapján. Diósgyőrben Cséfalvay Gyula és Botos Judit tervei alapján, Szekér György közreműködésével 2014-ben készült el a helyreállítás első üteme. 2013–2016 között újították fel az Egri vár délkeleti részélt a Szép-bástyával, a Törökkerttel és a délkeleti fülesbástya kazamatarendszerével együtt Hoór Kálmán tervei szerint. A somogyvári erődített apátságban 2011-ben indult meg a helyreállítás tervezése, de végül csak a Szentkuti Viktor, Halmai Dénes, valamint Molnár Csaba által tervezett modern látogatóközpont valósult meg a romoktól távol 2015-ben. Szintén ebben az évben adták át az Ozorai vár újjáépített külső falövét is.

Tehát a 2010-es évek első felében mintegy 19 várhelyreállítás folyt az országban, ami az előző teljes évtized, valamint a későbbi a Nemzeti Várprogram tényleges teljesítményét is meghaladja.

 

 

 

A 2010-es években megtörtént a műemlékvédelem már korábban is sűrűn átszervezett intézményrendszerének fokozatos, de most már valóban gyökeres átalakítása, amely az évtized második felére ténylegesen leválasztotta hatósági és gyűjteményi-kutatói munkát a műemlék-helyreállításokról és a műemlékek üzemeltetéséről. Ez utóbbi feladatot előbb a MÁG-tól (Műemlékek Állami Gondnoksága) megöröklő Forster Központ (Forster Gyula Nemzeti Örökségvédelmi és Vagyongazdálkodási Központ), majd ennek 2016-os megszüntetése után a NÖF (Nemzeti Örökségvédelmi Fejlesztési Nonprofit Kft.) kapta meg. Még a Forster Központ kezdte meg 2013-ban a Nemzeti Várprogram előkészítését, aminek a tényleges tervezési munkálatait aztán 2017-ben már a NÖF indította el, a kivitelezési munkálatok viszont csak 2020-tól kezdődtek meg. Az alapvetően Európai Uniós forrásokra épülő, és csak a pályázatok kötelező önrészét nemzeti támogatásból fedező Várprogram tartalma időközben többször változott. A programba az eredeti elképzelésektől eltérően már eleve elsősorban a korábbi években-évtizedekben megkezdett, de időközben félbeszakadt várhelyreállítások kerültek be. A Nemzeti Várprogramot hivatalosan létrehozó első, 2015-ös kormányhatározat még 34 helyszínt tartalmazott. Ehhez képest már a program tényleges indítását jelentő második, 2016-os kormányhatározatban szereplő 19 helyszín is jelentős szűkítést jelentett. Ekkor maradt ki a programból Szerencs, Tata, Simontornya, Várpalota, Kőszeg, Regéc, Sirok, Drégely, Hollókő, Nógrád, Kereki, Sárvár, Döbrönte, Csobánc és Szigliget. Végül olyan jelentős várak rekonstrukciójának még az előkészítése sem indult meg, mint a 2016-ban még a program kiemelt részét képező Visegrád és Esztergom. Szintén kimaradt a megvalósult programból a gyulai külső vár, a csókakői vár és Ónod helyreállítása. Már a tervezési fázisban kerültek ki a programból Csesznek és Várgesztes várai. Végül 2023-ig csak Nagyvázsonyban és Szigetváron készült el teljes várrekonstrukció, továbbá egy ilyen jelenleg is folyamatban van Kisvárdán, egy pedig teljes kudarccal végződött és félbeszakadt Diósgyőrben. Sümegen, Somlón, Egerben, Füzéren, Sárospatakon és Szádváron részleges helyreállítási, illetve romkonzerválási munkák folytak. Ellenben a várprogramba bekerültek olyan munkák is, amelyek nem tekinthetőek klasszikus várhelyreállításnak: Mosonmagyaróváron a kastéllyá alakított egykori várat, Sopronban a városfal egyes szakaszait és a mellé épült polgárházakban berendezett városi múzeumot renoválták, Sárospatakon pedig felépült a program keretei között egy múzeumi raktárépület, ami éppen megnyitás előtt áll. Így összesen végül így is 12 helyszínt érintett a Nemzeti várprogram. Mellette azonban más keretek között, bár jobbára szintén uniós anyagi támogatások segítségével, több más várhelyreállítás és várrom-konzerválás is készült az 2020-as évek elején: Zádorvár, Kaposvár, Szigliget, Hollókő, Boldogkő, Regéc, Sátoraljaújhely, Tar, Szendrő, Várpalota, Vámosatya, Buda, Komárom–Csillagerőd, Budapest–Gellérthegy. Persze a Nemzeti Várprogramon kívül is vannak félbeszakadt, vagy meg sem indult projektek, így az egri vár északi részének, a Modern Városok Program keretében tervezett helyreállítása a kiviteli tervek elkészítése után, a kivitelezői közbeszerzések kiírása előtt szakad meg, a visegrádi váregyüttes fejlesztésére 2021-ben kiadott kormányhatározatból pedig máig csak egy Facebook oldal valósult meg.

Összességében a 2020-as években a Nemzeti Várprogramon kívül végzett várhelyreállítások száma 14, ami több mint magának a várprogramnak az össze helyreállítása.

 

 

Érdemes összevetni a magyarországi várhelyreállítások első nagy korszakának, az 1950-es és 1970-es évek közepe között két évtizednek, valamint az Európai Uniós csatlakozás utáni fellendülés utáni, 2004–2023 közti két évtizednek a várhelyreállítások terén elért eredményeit. A 20. század harmadik negyedében 29, a 21. század elején 49 várhelyreállítás folyt. Ez utóbbiból a Nemzeti Várprogram 12 várat érintett, ám ennek éppen a fele, 6 vár munkálatai már korábban megkezdett várhelyreállítások folytatását jelentette. A 20. század harmadik negyedében és a 21. században végzett várhelyreállítások helyszínei között nagyok az átfedések: a 21. században eddig csak 7 olyan várnál nem végeztek új helyreállítást, amit az 20. század harmadik negyedében már egyszer helyreállítottak. Viszont a 21. század elején 15 olyan várban folytak helyreállítási munkák, ahol korábban még soha sem került sor jelentős műemléki beavatkozásra, ám ezek közül mindössze Somló egyetlen, amelynek a Nemzeti Várprogram keretében történt meg a részleges resturálása. Ha az elmúlt 20 év helyreállításai két szakaszra osztjuk, akkor a 21. század első, csonka évtizedében, Magyarország Uniós csatlakozásától 2011-ig összesen 16 várhelyreállítást végeztek, míg az utóbbi hosszú évtizedben 37-et, amiből mindössze négy volt az előző évtizedben megkezdett helyreállítás folytatása. Egyértelműen látható tehát, hogy a Magyarország Uniós csatlakozása nyomán megnyíló pénzforrások mennyiségileg hatalmas gyarapodást hoztak a várhelyreállítások számában, melynek üteme egyre gyorsult az idő múlásával. Ebben a Nemzeti Várprogramnak fontos, de korántsem domináns szerepet játszott. 

A 20. század harmadik negyedében végzett helyreállítások sokféle stílust és értékfelfogást tükröztek a restaurátori szemlélettől a modernizmusig. A 21. században megvalósult hazai várhelyreállítások éppolyan sokszínűek voltak, mint a korábbiak: megtalálhatóak közöttük ideiglenes romkonzerválások, modernista átépítések, posztmodern kiépítések és restaurátori szemléletű rekonstrukciók is. Van azonban egy olyan beavatkozás közöttük, ami túllép ezeken a kategóriákon, bár kétség kívül ez a leglogikusabb folytatása az 1960-as években megszületett és azóta is virágzó modernista magyar műemlékvédelem hagyományának. Ez pedig a gellérthegyi Citadella jelenleg folyamatban lévő átépítése, ami nem konzerválás, nem kiépítés, nem rekonstrukció, hanem egy határozottan megfogalmazott, programszerű várrombolás: az építmény erőd-jellegének egyes eredeti várfalak és épületrészek visszabontásával való tudatos felszámolása és a helyén egy modernista kilátó, városi park és kiállítási komplexum létesítése. A magyar műemlékvédelem ezáltal eljutott a 19. századi kezdeteinél irányelvnek tekintett stílustiszta kiépítés elvétől a programszerű modernista várrombolásig. 

 

 

A következő cikkekben a magyar műemlékvédelemnek ezt az útját próbáljuk nyomon követni az elmúlt évtized várrekonstrukcióinak elemzésével, és megpróbálunk választ találni arra a kérdésre, hogy mi is lehet hazánkban a várak műemlékvédelmének a jövője: a várépítés, a várrombolás, vagy esetleg van még esély az elmúlt 150 év sokszínű műemlékvédelmi hagyományainak folytatására?