Április közepén égett le a párizsi Notre-Dame, azóta sokan, sokféleképpen reagáltak az egész világot megrázó tűzvészre. A legtöbben a veszteség fölött érzett fájdalmukat fejezték ki, milliomosok, egyszerű emberek, sőt még gyerekek is adományokat tettek a  katedrális újjáépítése érdekében. De voltak kereskedők, politikusok és bloggerek, akik csak arra láttak alkalmat a tragédiában, hogy saját árujukat, politikai vagy természetvédelmi ideológiáikat reklámozzák. Tulajdonképpen a reakciók érdekesebbek lettek, mint maga a tűzvész.

 

 

Mert tűzvészek vannak és mindig is voltak. A tűz természetes módon hozzátartozik az épületek történetéhez, olyannyira, hogy a bölcs építőmesterek mindig is számításba vették a lehetőségét és védekeztek is ellene. Az évszázadokra szánt épületeket azért emelték kőből, és azért boltozták be őket, hogy a tűz, ha majd kárt is tesz bennük, ne okozzon visszavonhatatlan, teljes pusztulást. És nem csak a tűz ellen védekeztek, hiszen a természet más erői is rongálják azt, amit az ember épít. Például a víz, bár az általában lassan, de annál következetesebben pusztít. Éppen ezért tesznek az építők évezredek óta tetőt a falakra és boltozatokra, hogy megvédjék őket a hótól, esőtől. Hiszen tető hiányában a beszivárgó víz kioldja az építőanyagban lévő ásványi sókat, amelyek kikristályosodva a legkeményebb követ is szétrepesztik, illetve ugyanez a víz télen megfagyva maga is igen hatékonyan képes a követ, téglát és cserepet darabjaira szétvetni. A tető az épület számára egyfajta „áldozati réteg”, ahogy a restaurátorok nevezik. Megvédi a szerkezetet és az épület belsejét a károsodástól azon az áron, hogy ő maga viseli el a természet károsító erejét. Ha aztán a tető tönkremegy, viszonylag olcsón és egyszerűen cserélhető, míg az épület többi része épségben marad. Ugyanakkor, ha a tető elpusztul – például egy tűzvész által – nincsen már semmi, ami útjában állna a szerkezetek és ezáltal az egész épület tönkremenetelének. Sajnos ez az egyszerű összefüggés ma már az emberek többségében nem tudatosul. Így születhettek olyan hozzászólások is a Notre-Dame tűzesetéről, hogy fölösleges újjáépíteni a leégett tetőt, sok fa kivágása árán – az épület állagának megóvását oldják meg valahogy anélkül. Ezt a tévképzetet, hogy egy épületre nem is kell okvetlenül tető, talán a modernista építészet lapostető-kultusza szülhette. Pedig a lapos tető is tető, még akkor is, ha ez alulról nem látszik. Bonyolult statikai, szigetelő- és vízelvezető rendszerekkel rendelkezik, amelyek ráadásul sokkal igényesebbek és sérülékenyebbek, mint egy hagyományos magastető esetében. Lapostetőt valójában nehezebb jól megépíteni és nem is mindenhová lehetséges. Egy olyan épület esetében, amelyet magas tetővel terveztek és kiviteleztek – mint például egy gótikus katedrális – lényegében lehetetlen az épület jelentős károsítása nélkül. Hasonló megoldásokkal gyakran próbálkozott a modernista műemlékvédelem (pl. Magyarországon a visegrádi, nagyvázsonyi vagy sárospataki lakótornyok esetében), de az eredmény csak folyamatos beázás és az épületek károsodása volt.

 

 

Mondhatjuk, hogy az épület olyan, mint az élő szervezet: van csontváza – a szerkezet – ami összefogja és megtámasztja az egészet, vannak belső szervei – a berendezése, gépészete – amelyet működőképessé teszi, és van bőre és szőrzete – a teteje és falburkolatai – amelyek megvédik a külső hatásoktól. Ez utóbbi sérülhet, de úgy van megtervezve, hogy könnyen regenerálódjon. Azonban ahogyan az élő szervezet is csak akkor tud regenerálódni, ha nem tűnik el belőle az életerő, úgy az épület is csak akkor képes túlélni a sérüléseit, ha vannak olyan emberek, akik kijavítják a rajta keletkezett károkat. Gyakran nem is maguk a tűzvészek, vagy a természeti károk okozzák az épületek vesztét, hanem az, ha az emberek sorsukra hagyják őket. Ahogyan nem magától született egy katedrális, hanem egy civilizáció hozta létre, úgy fennmaradását is csak az őt létrehozó civilizáció fennmaradása biztosíthatja. Ha ez a civilizáció elenyészik, akkor a katedrálisnak is vége. Ezért érdekesebb egy mégoly tragikus tűzvésznél is az emberek reakciója az ilyen esetekben.

A középkori Európa civilizációja számára is fontos volt a kontinuitás. A széthulló Római Birodalom földjére beköltöző germánok, szlávok, magyarok egyaránt saját örökségüknek érezték a helyben talált civilizáció maradványait és beillesztették őket saját életükbe. Továbbéltek a civilizációt hordozó városok és templomok, fennmaradt a római jog és történelem ismerete, tovább élt a keresztény vallás és az egyház. Persze nem megszakítások nélkül és nem is változatlanul. A középkor számára az antik hagyomány folyamatosan jelenlévő volt, a mindennapok része, ugyanakkor a fejlődés mozgatórugója is. Egy idealizált antik világ mindig ösztönzést jelentett a reformra (azaz az visszaalakításra), ami a legendás egykori aranykor keresését jelentette. Ez a keresés pedig szükségképpen fokozatos építkezést jelentett, ahol az elődök hagyományait tisztelni kellett. E tisztelet ugyanakkor nem feltétlenül jelentett kritikátlan, vak tekintélytiszteletet, hanem tanulást a sikerekből és kudarcokból egyaránt. A középkor értelmiségi magatartását meghatározta Bernard de Chartres gondolata: “törpék vagyunk, akik óriások vállán ülünk, hogy többet és távolabbra láthassunk, mint ők, és pedig nem saját látásunk élességével vagy testünk magasságával, hanem mert a gigantikus nagyság felemel és a magasban tart bennünket.”

 

 

Egy kontinuus civilizáció egy tűzvészben az újjáépítés lehetőségét látja. Ezt a célt persze sokféle módon érheti el, saját karakterének megfelelően. Ugyanúgy a hagyomány és a múlt értékeinek tisztelete nyilvánul meg akkor is, ha egy társadalom a megsérült emlékeit változatlan formában és anyagból építi újjá, mint például az angolok tették az 1984-ben leégett yorki katedrális keresztházának tetőzetével, de akkor is, ha az újjáépítés során az elpusztult régit igyekeznek jobb, modernebb, de az eredetit formailag és funkcionálisan is teljes mértékben helyettesíteni képes újjal pótolni, ahogy a franciák állították helyre beton szerkezetű tetővel az 1919-ben a leégett reimsi katedrális középkori fedélszékét. 

Vannak azonban a civilizációknak olyan lázas korszakai, amikor az új nemzedékek megtagadják elődeiket. Amikor ahelyett, hogy tanulnának elődeik hibáiból és erényeiből, inkább igyekeznek még emlékeiket is eltüntetni. Amikor a természet és a társadalom pusztításaiban nem az újjászületés lehetőségét, hanem a sors kezét, Isten büntetést látják, és bűnbakokat keresnek. Ahol üzleti érdekké válik minden tragédia, akár a romok tégláit lehet kiárusítani, akár új ideológiákat. A cél ilyenkor kizárólag a pénzben, hatalomban és ismertségben mérhető haszonszerzés. A legtöbb civilizáció átesett ilyen korszakokon: Anglia VIII. Henrik, majd a polgárháború korában rongálta meg, majd hagyta elpusztulni az egyéni haszon oltárán saját múltjának emlékeit, Franciaország a vallásháborúk, majd a nagy forradalom idején verte szét és árusította ki kulturális örökségét, Németország a XX. század világháborúiban újgazdag nemzeti gőgjével provokálta ki ősi történelmi múltjának elpusztítását. Az ilyen, egész civilizációt megrengető történelmi sokkok után a szomorú romok sokáig mementóként emlékeztetnek a felmérhetetlen veszteségekre, de ha maga a civilizáció elég életrevaló, képes tanulni a múlt hibáiból és talpra tud állni újra, akkor ezek a romok is újjáépülnek egyszer, ahogy a XVIII-XIX. században a gótikus újjászületés és a romantika korában sorban restaurálták Anglia és Franciaország még álló középkori épületeit, és ahogy a drezdai Frauenkirche is újjáépült a II. világháború után fél évszázaddal újjáéledő Németországgal együtt. A párizsi Notre-Dame is megszenvedte a nagy francia forradalmat, de a XIX. század közepén eredeti pompájában állították helyre és a modern francia identitás meghatározó részévé vált.

 

 

Nem volt ez másként sem délen, sem nyugaton, sem keleten, de még északon sem, ahol ugyan hiányoztak a helyi antik gyökerek, de a régi jó világ mintaképe éppúgy élt az emberek képzeletében. Van azonban Európának egy régiója, ahol fél évezrede soha sem tud hosszú távon regenerálódni a civilizáció. Délkelet-Európában a XVI-XVII. század során veszett el először a kultúra kontinuitása, majd azóta is – egy rövid megszakítással – permanens láz pusztít. Itt évszázadok óta minden nemzedék megtagadja és lerombolja elődje alkotását. Itt a múlt épített emlékeit sújtó természeti és történelmi csapásokban nem az újjáépítés, hanem a rombolás és rablás lehetőségeit látják. A középkor végén az Oszmánok által Délkelet-Európára szabadított folytonos háború lerombolta a szervesen fejlődő évezredes civilizációt. A pusztítást nem a migráció okozta – hiszen a betelepülők idővel mindig átveszik a helyi kultúrát – hanem a folyamatos harc, ami lehetetlenné tette a vándorolni kényszerülő népek integrálódását új környezetükbe. Magyarország lakossága a XVI-XVIII. század között, nagyjából 200 év alatt kétszer cserélődött ki, úgy hogy az új telepesek folyamatosan rettegtek az általuk elűzöttek visszatértétől és bosszújától, így az ők valós vagy vélt emlékeiket módszeresen elpusztították, hogy legalább anyagi hasznot húzhassanak belőlük. De a legnagyobb pusztítók általában nem is a betelepülők voltak: a kalocsai katedrálist Bocskai hajdúi, a nagyváradit Bethlen Gábor fejedelem, az egrit Eszterházy Károly, a székesfehérvárit pedig Milassin Miklós Bertalan püspökök romboltatták le.

A háborúk elültével is csak lassan gyógyultak be a régi sebek, és sokáig tartott, amíg elkezdett talpra állnia magyar kultúra. Végül a XIX. század közepére újra felébredt az érdeklődés a múlt emlékei iránt, létrejött a magyar műemlékvédelem, elkezdték feltárni és restaurálni a középkori katedrálisokat és nagy templomokat: Kalocsán, Egerben, Gyulafehérváron, Székesfehérváron, Nagyváradon, Pécsett, Veszprémben és Zágrábban azonban a restaurálás is félresikerült, mert a nagyravágyó püspökök építőszenvedélyének sokkal inkább pusztítás lett a végeredménye.

A XX. században aztán a háborús állapotok visszatértek, és lassan újra leromboltak a lelkekben mindent, ami éppen, hogy csak épülni kezdett. A század második felére a műemlékvédelem is puszta ürüggyé vált, hogy az építtetők és építészek újra saját álmaik modern, vagy posztmodern palotáit valósítsák meg a történeti épületek romjain.

Sokszor olvashattunk az elmúlt hetekben olyan véleményeket, amelyek szerint nem szabad fákat kivágni azért, hogy újjáépítsék a párizsi Notre-Dame tetőszerkezetét, inkább készüljön valamilyen modern, új tető. Új, modern házakat bárhol lehet és kell is építeni, új fákat is lehet és kell telepíteni, hiszen a házak és a fák a történelem és a természet rendje szerint legfeljebb néhány száz évig élhetnek. De a civilizációk életének ideje akár több ezer év is lehet. Egy civilizáció életében egyaránt meghatározó tényező a természettel való viszonya, és az is, hogy meddig tudja életben tartani saját szimbólumait. Ha itt, Európa fél évezrede pusztuló peremvidékén – amelynek gótikus katedrálisait őseink már három-négy évszázada nagyrészt lerombolták – nem is tudjuk teljes mélységében felfogni, akkor is tudnunk kell, hogy a nyugatabbra még ma is álló nagy gótikus székesegyházak az európai civilizáció több ezer éves folytonosságának szimbólumai. 

 

 

Az európai civilizáció akkor született, amikor az ember elkezdte kiirtani a kontinenst borító áthatolhatatlan őserdőket. Az erdei irtás-tisztásokon létesült vadásztáborok helyén megszülető földműves falvak idővel városokká növekedtek. Az erdők, amelyek az emberek betelepülése idején még félelmetes ellenséget jelentettek számukra, idővel nélkülözhetetlenné váltak, mert fáik biztosították a nyersanyagot és az energiát számukra. Ugyanakkor a települések középpontjában létesült közösségi terek és kultuszhelyek teremtették meg azokat az emberi közösségeket, amelyek lehetővé tették a civilizáció megszületését és fejlődését. A középkori katedrálisok ilyen ősi kultuszhelyeken épültek, ahol sokszor már a római korban, vagy akár korábban is templomok emelkedtek. Maguk a katedrálisok is többek voltak egyszerű templomoknál: a közösségek összetartozását, erejét és alkotókészségét fejezték ki a városok lakói számára. E katedrálisokat sem lehetett volna felépíteni a középkori városokat körülölelő hatalmas erdőségek fái nélkül: azok táplálták a szerszámokat készítő kovácsok tűzhelyeit, azok szolgáltatták a fát a magasra nyúló építési állványzatokhoz és a falakat védő hatalmas tetőszerkezetekhez. Az erdők és az európai civilizáció, illetve az általa emelt katedrálisok elválaszthatatlanok egymástól: a gótikus katedrálisok Európa erdeinek éppúgy emléket állítanak, amint városainak is. Aki szembeállítja az erdőt, a várost és a katedrálist, az nem ismeri az európai kultúrát.

 

 

A XII-XV. század között – sokszor a helyükön álló régi templomok köveiből –, több évszázados munkával megalkotott gótikus székesegyházak építését lényegében soha sem fejezték be: építésük azóta is folyamatosan tart. E katedrálisok mindegyikének szerves része ma is az építőműhely, ahol a középkori formákat követve, folyamatosan faragják az elkopó, elmálló kövek, az elkorhadó, vagy netán elhamvadó gerendák pótlásait, hogy a katedrális túlélje az évszázadok múlását. E katedrálisok nem okvetlenül anyagukban számítanak eredetinek, hiszen köveiket, gerendáikat mindig is folyamatosan cserélték, hanem formájukban és szellemükben őrzik az őket létrehozó ősi, de ma is élő kultúra lenyomatát. Ezt a formát és a szellemet kell megőriznie minden olyan restaurálásnak, amelynek célja a katedrálisok, és velük együtt az európai civilizáció életben tartása.

A középkor épített emlékeivel foglalkozó régészként és művészettörténészként, gótikus templomok és katedrálisok feltárójaként és egy olyan múzeum igazgatójaként, amely egy hatalmas középkori épületegyüttest megóvásárért felelős, kötelességemnek érzem, hogy felhívjam a figyelmet arra a felelősségre, amely mindenkit terhel, aki nyilvánosan hallatja hangját a párizsi Notre-Dame helyreállítása ügyében.

Környezetvédő szervezetek az utóbbi hetekben elárasztotta a sajtót és a közösségi médiát olyan hozzászólásokkal, amelyek megkérdőjelezik a katedrális restaurálása érdekében történt széleskörű áldozatvállalás jogosságát, annak jegyében, hogy a természet értékeinek pusztulása nem vált ki ilyen reakciókat az emberekből. Pedig a normális logika azt diktálná, hogy ebből a valós tényből nem azt következik, hogy a párizsi Notre-Dame-ot sem kellene helyreállítani, hanem sokkal inkább az, hogy ezek a környezetvédő szervezetek még nem tudták elég hitelesen meggyőzni az embereket a természeti értékek védelmének fontosságáról. Bizonyosak lehetünk benne, hogy a természeti és kulturális értékek szembeállítása sem fogja a hitelességüket növelni, pedig valóban nagy szükség lenne arra, hogy az emberiség éppúgy felismerje a természetvédelem jelentőségét is, amint nagyra tartja saját kulturális értékeit.

 

 

Számos véleményt olvasni arról is, hogy a párizsi Notre-Dame helyreállításának kortárs műalkotásnak kellene lennie, amint a templom építésekor a középkorban is kortárs műalkotásnak számított. Sőt már jelentkeztek neves építészirodák, akik üvegtetőt és rozsdamentes acél-üveg huszártornyot terveznének a leégett régi helyére. Nyilván jó reklám lenne nekik, sőt már az ötlet felvetése is kellő propaganda értékkel bírhat számukra. Ezzel szemben egy ilyen szimbolikus jelentőségű épület esetében az eredeti formájában való megőrzés és helyreállítás nem kérdés, hanem kötelesség. Méltó példát mutattak ehhez a magatartáshoz a székesegyház 19. századi restaurátorai, Eugene-Emmanuel Viollet-le-Duc és Jean Baptiste Lassus, akik helyreállító munkájuk során nem saját magukat kívánták megvalósítani, hanem a nagy múltú épület történeti képének minél teljesebb visszaállítására törekedtek. Ez éppen a most elpusztult huszártorony esetében volt leginkább tapasztalható. A templom eredeti gótikus huszártornya az ő munkájuk idején már évtizedek óta nem létezett, csak néhány ábrázolás állt rendelkezésükre a helyreállításhoz, amelyek a pontos rekonstrukciót nem tették lehetővé. Ennek ellenére igyekeztek egy, az eredetihez méretében, formájában és stílusában harmonikusan igazodó tornyot építeni. Ettől a torony még nyilván nem vált középkorivá, sőt számos olyan díszítőelemmel gazdagodott, amelyek az eredeti tornyon bizonyosan nem lehettek. Mindemellett az új torony megőrizte, sőt visszaidézte a középkori templomnak a korábbi évtizedekben megcsorbult eredeti szellemiségét. A középkori formák maradéktalan visszaállítása persze nem okvetlenül jelenti azt, hogy egy helyreállítás során ne lehetne modern szerkezeteket alkalmazni: a chartres-i katedrális 19. században leégett tetejét acélszerkezettel, a 20. század elején leégett Reimsiét betonnal pótolták, és ezek semmit sem vonnak le e nagyszerű épületek mai képének hitelességéből. Magától Viollet-le-Duc-tól nem állt távol a kortárs szerkezetek és anyagok használata történeti épületek restaurálása során. Pierrefonds 15. század elején épült, de a 17. század elején leégett várát acélszerkezetű, de a középkori tetőformákat hűen visszaidéző fedélszékkel fedte le. Sőt magánál a párizsi Notre-Dame-nál is az általa újra fedett keresztházak fedélszékét is modern szerkezettel, bár ez esetben az eredetihez hasonló faanyagból készítettet el. Mindezek az esetek a történeti épületek formailag hiteles rekonstrukciójára példák. A modern szerkezetek használatának műszaki, nem pedig valamiféle művészi okai voltak. Van éppen elég olyan megrendelés, ahol a kortárs építészek kiélhetik művészi hajlamaikat és fantáziájukat, de a restaurálás más műfaj, ami a magas szintű szakértelem mellett mély alázatot és az elődök iránti őszinte tiszteletet követel. A párizsi Notre-Dame székesegyház, mint minden nagyszerű építészeti alkotás és szimbolikus jelentőségű műemlék megérdemli ezt a tiszteletet, még akkor is, ha csak írunk vagy beszélünk róla.