Szomorú, hogy egy olyan szervezet, amelynek a műemlékvédelmet kellene szolgálnia, még addig sem tud eljutni, hogy felismerje egy műemlék valódi problémáit – Buzás Gergely írása.

 

 

Az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottsága ajánlásokat fogalmazott meg a zsámbéki középkori templomra kiírt tervpályázat kidolgozásához és értékeléséhez (https://icomos.hu/index.php/hu/dokumentumok/26-actual/nyilatkozatok/294-ajanlasok-a-zsambeki-tervpalyazat-kidolgozasahoz-es-ertekelesehez). 

Az ajánlások bevallott célja a tervpályázaton résztvevő tervezők és a tervpályázatról döntő bizottság befolyásolása. A rövid, mindössze három oldalas dokumentum hosszasan foglalkozik a zsámbéki templomrom szerepével a magyar műemlékvédelem történetében, a rom meghatározó tájképi jelentőségével, és arra a konklúzióra jut, hogy „Az ICOMOS MNB azokat a tervjavaslatokat tartja elfogadhatónak, amelyek szerint a műemlék együttesének restaurálása és környezetének rendezése úgy történik, hogy a romtemplom megújulása után - továbbra is romként - megőrzi páratlan artisztikus, történeti megjelenését, és domináns eleme marad környezetének a településképben, ill. táji megjelenésében – s amelyhez hosszú távra biztosítva lesz a méltó bemutatás, és a folyamatos gondozással fenntartható állapot.”

A dokumentum egyetlen szót sem szól középkori zsámbéki templom és kolostor történeti és művészettörténeti jelentőségéről és a rom számos, súlyos, a puszta létét már rövid távon is veszélyeztető valós problémájáról. Úgy tűnik, hogy ezeknek az aspektusoknak a figyelmen kívül hagyása nem véletlen, hanem a szöveg megfogalmazóinak tájékozatlanságából ered. Egy helyen ugyanis a szöveg a zsámbéki templomot románkorinak nevezi, miközben valójában a közép-európai klasszikus gótika egyik meghatározó jelentőségű emlékéről van szó. Ennek a 13. század második negyedében virágzó stíluskörnek bár valóban sajátos jellemzője néhány későromán ornamentális és ritkábban architektonikus elem továbbélése is, de ez mit sem változtat alapvetően gótikus jellegén. A „románkori” meghatározásnál még a 19. században használt „átmeneti stíl” is jobban meghatározza a zsámbéki templom jellegzetes stílusát. Hasonló, de még vészesebb tájékozatlanság jellemzi a dokumentumot a műemlékvédelmi problémák meghatározásánál. A szövegből az derül ki, hogy írói a legfontosabb feladatnak a rom környezetének rendezését, „artisztikus” tájképi szerepének kihangsúlyozását tartják, az épület fizikai védelmét a „konzerválás jellegű beavatkozás” „restaurálás” és a „folyamatos gondozás” konkrétan körvonalazatlan fogalmaival írják le. 

Az olvasónak e dokumentumot látva az a benyomása támad, hogy olyanok fogalmazták meg, akik az utóbbi évtizedekben a rom közelében sem jártak, legfeljebb több száz méterről, Zsámbékon átautózva néztek ki rá a kocsi ablakán át. Ilyen nézőpontból, délről és jó távolról valóban a szinte egésznek látszó romtemplom „artisztikus megjelenése” a domináns hatás, az épen maradt déli toronnyal, a korábbi helyreállítások során teljesen kiépített déli mellékhajó- és főhajó falakkal, illetve a Möller István által 13. századi formájában, részletekbe menően rekonstruált déli mellékapszissal.

 

 

Aki azonban aki odamegy hozzá – netán még a karzatra is felmegy – és testközelből vizsgálja meg a falait, annak elég gyorsan nyilvánvalóvá válik, hogy a környezet rendezetlensége jelenleg messze a legkisebb problémája ma a zsámbéki romnak. A mészkőből készült épületegyüttes csaknem háromszáz éve tető nélkül állt. Azóta nem csak a vakolat, meszelés és falfestések koptak le róla, de már bőven megindult a köveinek szétmállása is. Ez a folyamat különösen a nyugati részen öltött szemmel láthatóan is katasztrofális léptéket, itt ugyanis feltehetően már a középkorban súlyosan megrongálta egy tűzvész az épület főkapuját és a tornyok, valamint a karzat belső tereit. A hő hatására millió apró darabra szétrepedt köveket ezt követően levakolták és a templomot újra lefedték, így a további pusztulást megállították, az épületet valóban „konzerválták”. Ám a tető és a vakolatok lepusztulása után a romlási folyamat egyre gyorsuló ütemben folytatódott és a sérült kövek egyre gyorsuló ütemben semmisülnek meg. A tűzvész által kevésbé érintett épületrészek helyzete is csak látszatra jobb. A 19. század vége óta gyakorolt „folyamatos gondozás” és „konzerválás jellegű beavatkozások” mára azt eredményezték, hogy a több száz méterről középkorinak tűnő falak közelről egyfajta műemlékvédelmi patchworkké változtak, ahol a különböző kő és műkő anyagok kaotikus összevisszaságban takarják el a magjukban még talán középkori építőköveket, egyúttal bezárva a belsejükbe bejutó vizet. Még rosszabb a helyzet ott, ahol a legjobbnak tűnik. Ahol nem a már elpusztult felületeket pótolták a restaurátorok, hanem a még meglévőket igyekeztek megőrizni, kémiai kőszilárdító eljárásokat alkalmaztak. Ezek az eljárások igazában csak laboratóriumi körülmények között tudnak jó eredmény elérni, egy épületbe beépített faragvány esetén tipikus következményük, hogy a kő felületén kemény kérget képeznek, ami alatt folytatódik az anyag mállása, míg végül a mesterségesen „konzervált” felszín egyben hullik le és törik apró darabjaira. Ezek a restaurálási eljárások persze hatékonyak lennének akkor, ha alkalmazásukkal együtt a falak tetőt kapnának, így belső térbe kerülnének és nem jutna több víz a belsejükbe, ami aztán télen naponta többször megfagy és felenged, miközben térfogatváltozása valósággal szétrobbantja a kőanyagot.

A rom építőanyagának mállása természetesen a hatással van a még álló épületszerkezetek állékonyságára is. Bár a 19. század óta minden zsámbéki restaurátor fő célja eme támaszaikat vesztett csonka szerkezetek: a diadalív, a kapuzatok, a déli gádorfal, a boltozatmaradványok és az oromfalak állékonyságának biztosítása volt, ezt csak egyre durvább szerkezeti beavatkozásokkal: tégla és vasbeton segédszerkezetek beépítésével tudták elérni, ami nagyrészt tovább fokozta a náluk sokkal gyengébb középkori kőanyag mállását. Ezek a problémák és a lehetséges kezelési módszereik részletes ismertetése egyébként bárki számára elérhető a zsámbéki templomra kiírt nyilvános építészeti tervpályázat letölthető dokumentációjában.

 

 

Szomorú, hogy egy olyan szervezet, amelynek a műemlékvédelmet kellene szolgálnia, még addig sem tud eljutni, hogy felismerje egy műemlék valódi problémáit, vagy legalább hangadó tagjai elolvassák az ezeket ismertető szakértői anyagokat, így ahelyett, hogy valódi megoldást tudna kínálni az általa még csak nem is észlelt gondokra, nyilatkozatával arra törekszik, hogy újra zsákutcába terelje ennek a mára már a végpusztulás szélére került, kiemelkedő jelentőségű műemléknek sorsát. Az általuk támogatott eljárás ugyanis a romkonzerválás lenne, amely már a nevében is oximoron, hiszen a rom egy pusztulási folyamat, a romlás terméke, míg a konzerválás éppen a romlás megakadályozását kellene, hogy jelentse. Egy rom konzerválása logikailag és gyakorlatilag is lehetetlen vállalkozás, ezért aki erre biztat, az a műemlékek pusztulását segíti elő.

Aligha véletlen, hogy e nyilatkozatot senki sem vállalta nevével, hanem a megfogalmazói egy testület álarca mögé rejtőzve fejtették ki véleményüket, felidézve ezzel a néhai Műemléki Tervtanács régi rossz gyakorlatát, amely végül a magyar műemlékvédelem hagyományos struktúrájának megsemmisüléséhez vezetett.

Annyiban igazat kell azonban adni, az ICOMOS MNB Ajánlások névtelen szerzőinek, hogy a zsámbéki kolostortemplom nem csak kiemelkedő középkori építészettörténeti jelentősége miatt fontos emléke a magyar építészettörténetnek, hanem műemlékvédelmének több mint egy évszázados története is örök tanulság lehet számunkra egy alapvetően hibás koncepcióhoz való, és a sorozatos kudarcok ellenére soha fel nem adott elvakult ragaszkodás végzetes következményeiről. 

 

2023. július 28.