A harmadik magyar király, akit a források hol Abának, hol keresztény nevén Sámuelnek neveznek 970 évvel ezelőtt, az 1044. július 5-én lezajlott ménfői csata utáni napokban hunyt el, erőszakos halállal, de nem a csatában őt legyőző ellenfelei: a velencei Péter, vagy a német III. Henrik királyok, hanem az övéi ölték meg.

 

 

Míg Aba Sámuel rövid uralkodásáról és haláláról viszonylag sokat tudunk, arról jóval kevesebb ismerettel rendelkezünk, hogy valójában ki is volt ez tragikus sorsú magyar király: honnan érkezett és hogyan jutott el a trónig? E kérdéseket nem könnyű megválaszolni, hiszen a rendelkezésünkre álló írott források meglehetősen szűkszavúan szólnak történetének kezdetéről. Az a néhány adat, amely mégis fennmaradt róla és koráról, más forrásokkal, így például a régészet eredményeivel kiegészítve mégis valamicske fényt vet személyére, és ezzel együtt a magyar történelem egy elveszett és elfeledett útjára, amely egészen máshová vezethette volna országot, mint ahová végül is eljutott.

Aba Sámuel származásáról igen keveset tudunk. Anonymus Ed és Edömén leszármazottjának nevezi, akiket máshol a Örssel együtt a magyarokhoz még a honfoglalás előtt csatlakozó kunok hét törzse vezérei közé sorol. Az Anonymus regényes történetét készpénznek vevő történészi hagyomány Anonymus kunjait a Bíborbanszületett Konstantínosz által említett kabarokkal azonosítva kreált Aba Sámuelből kabar törzsfőt, illetve Ed és Edömén valamint Örs Anonymus szerinti szálláshelyéből, a Mátra aljából kabar törzsi államot, amelynek fejedelme lett volna az államalapítás korában, a Szent Istvánnal házassággal megpecsételt szövetségre lépő Aba Sámuel. Hogy ennek a kombinációnak mennyi hitelt adhatunk, az legalábbis kérdéses. A magyar krónika, pontosabban annak a megfelelő részét író Kézai Simon mindenesetre az Aba nemzetséget honfoglaló magyar, de nem vezéri eredetűnek tartja.

 

 

Mindössze két középkori írott forrásból ismerjük Aba Sámuel hiteles történetét. Az egyik a magyar krónika, amelynek az Aba Sámuel korát is tárgyaló része a valószínűleg Szent László korában leírt ősgesztából származik, amit a XIII. század második felében Kézai Simon beledolgozott saját gesztájába majd azzal együtt, XIV-XV. századi krónikakompozíciók részeként maradt ránk. A másik forrás szintén a XIV. századból maradt fenn, Szent Gellért nagyobbik legendája, amely azonban korai, XI. századi szövegrészeket is felhasznált, így éppen Aba Sámuel történetében érhető tetten a szöveg szóhasználatának a XI. századra valló régiessége. A két történet ellentétes módon viszonyul Aba Sámuelhez: a krónika inkább pozitívan, a legenda kifejezetten negatívan. Ennek ellenére a két történetből megismerhető adatok nem mondanak ellent egymásnak. Mindkét szövegben Aba csak 1041-ben, Péter király bukása idején lép színre. A legenda szerint nádorispán volt (comes palatii) és trónbitorlóként űzte el Péter királyt. A krónika erről többet mond: szerinte az ország előkelői elégedetlenek lévén Péter uralkodásával, maguk közül választottak helyette új királyt, Aba ispán (comes) személyében, aki Szent István király nőtestvérének volt valamilyen rokona (sororium sancti regis Stephani). Sajnos a krónika szövege itt nem egyértelmű, így nem dönthető el, hogy a férje vagy fia volt. Az ilyen leányági királyi rokonság nem lehetett ritka az ispánok között. Anonymus szerint Csanád ispán, Csanád megye névadója és első ispánja is hasonló rokonságban állt az uralkodóval (nepos regis). Magát Péter királyt sem fűzte szorosabb vérségi kötelék az Árpád-házhoz: a krónika szerint neki az anyja volt Szent István király nőtestvére. 

A két elbeszélés egyértelművé teszi, hogy Aba ispán (comes) volt, mégpedig királlyá választása előtt az ispánok közül is a legelőkelőbb, a nádorispán. A nádorispán a megyésispánok közül került ki, valószínűleg így értelmezhetjük a Gellért legenda tudósítását is, miszerint Csanádot István király egyszerre tette meg a királyi ház és Ajtony házának intézőjévé, ami minden bizonnyal a nádorispáni és a csanádi ispáni méltóságot jelenti. Győr nembéli Ottó comes esete bár valamivel későbbi, de sokkal világosabb. Ő 1061-ben, a kaposszentjakabi monostor alapításakor még somogyi ispánnak címezte magát, 1067-ben, a templom felszentelésekor viszont már a magyar krónika nádorispánnak titulálja. 

Kik voltak ezek a nagy hatalmú ispánok, akik beházasodhattak a királyi házba, királyokat tehettek le és királyokat emelhettek fel, akár maguk közül is? Az államalapítás korának ispánjairól az írott források keveset árulnak el, a történeti adatok inkább Szent László korától sokasodnak meg, ám számos jel vall arra, hogy a XI. század végétől az ispán tisztség már nem ugyanazt jelentette, mint a század korábbi szakaszában.

 

 

Az ispán latin neve a comes kísérőt jelent, tehát a királyi kíséret tagjai voltak. A szó ilyen értelemben nyugaton jelenik meg a Karoling-korban. A comes - gróf, az a személy akt a karoling uralkodó egy-egy területi egység (comitatus - grófság) élére állított királyi tisztviselőként. Mivel az uralkodónak nem volt ahhoz pénze, hogy a grófot szolgálataiért fizesse – mint ezt például a bizánci császár tette a grófhoz hasonló feladatokat ellátó strategossal – ezért az a grófság jövedelmeit kapta meg fizetségként. A gróf a grófság földjeit adta szabad állapotú katonáinak (miles - lovag) hogy rendelkezésére álljon az jól felszerelt lovas katonai egység, amellyel a király parancsára hadba kellett vonulnia. A rendszer jól működött, hiszen így a koraközépkor nehéz közlekedési és információáramlási viszonyai között, a fejlett pénzgazdaság hiányában is hatalmas területek felett tudott az uralkodó fennhatóságot gyakorolni és jelentős, jól felszerelt hadsereget szólíthatott harcba anélkül, hogy mindenhol jelen lett volna és minden alattvalójával személyes kapcsolatba kellett volna kerülnie, vagy pedig nagy mennyiségű pénzért kellett volna tisztviselőket és katonákat fizetnie. Mindössze a grófok hűségét kellett biztosítania. Amíg a rendszer működött, az uralkodónak és a grófnak is az volt az érdeke, hogy a megbízatások, és a vele járó birtokok apáról fiúra öröklődjenek, úgy a grófok, mint a lovagok szintjén. Egy-két évszázad alatt, a X-XI. századra mindez természetessé vált: a grófok és a lovagok éppolyan megváltoztathatatlan tulajdonuknak kezdték tekinteni a szolgálataik fejében kapott birtokokat, mint a valódi magántulajdonukat, és az uralkodók is elfogadták ezt a koncepciót.

Amikor Géza fejedelem, majd fia, Szent István Németországból behívott egyháziakkal és lovagokkal hozzáfogtak saját királyságuk kiépítéséhez, természetes módon az akkor létező német grófságok szerkezetét tekinthették csak mintaképnek. E rendszer kiépítéséhez azonban hosszú, több nemzedéken át, kegyetlen következetességgel épített út vezetett. A X. század közepén, mikor Fajsz halála után Géza apja Taksony foglalta el a magyar törzsszövetség főfejedelmi székét, a Kárpát medence még több, lényegében önálló fejedelemségre tagolódott. Erről az állapotról Bíborbanszületett Konstantínosz bizánci császár számol be 950 körül írott művében, a Birodalom Kormányzásában. A két magyar követtől, Bulcsú karchától és Termacsutól, Árpád dédunokájától szerzett információi alapján leírt, hogy a magyarok törzsszövetsége hét törzsből és a kazár birodalomból kiszakadt kabaroknak, már az őshazában a magyarokhoz csatlakozott három törzséből (melyek ekkor egy fejedelem irányítása alatt egy nyolcadik törzset képeztek) áll. A XIII. században író Anonymus és Kézai Simon ezzel összhangban hét honfoglaló vezért sorol fel, sőt Kézai az egyes vezérek szállásterületeit is megnevezi. Bár e későbbi források vezérnevei egymástól is eltérnek, és több közülük biztosan nem a honfoglalás korából, hanem más, valóban kortárs történeti források alapján a X. század közepéről származik, Kézai helymeghatározásai nem lehetnek teljesen légből kapottak.

 

 

Gyula szállásterületét Kézai Erdélyben határozza meg, amit több más forrás is alátámaszt. Bulcsút a Balaton mellé helyezi, és valóban Bulcsú feltűnik a bizánci és a nyugati forrásokban is, ami jól magyarázható azzal, hogy területe a bizánci és német területekkel egyaránt szomszédos volt. Ilyen terület csak egy van, az 1009-ben Kolon megyeként feltűnő, délnyugat-dunántúli régió, amely lényegében azonos lehetett a IX. századi karoling Pannonia Pribina és fia Kocel, szláv származású előkelők által birtokolt részével. Lél (Lehel) szállása Kézai szerint Nyitrán  volt, és valóban Lél a 955-ös augsburgi vereséget leíró nyugati források egybehangzó véleménye szerint Bulcsú mellett egy másik elfogott és felakasztott magyar vezér volt. Nyitra ugyancsak a magyar honfoglalás előtt is létező területi egység központja volt, Pribina eredeti szláv fejedelemsége, ahonnan őt a morvák elűzték. Árpád fehérvári és a Csákok ősének vélt Szabolcs csákvári szállása Kézai nyilvánvalóan saját korának viszonyaiból következtette vissza, de Kund vezér Nyírségi és Örs vezér Sajó menti szállásának meghatározását sem bizonyítani sem cáfolni nem lehet, bár a fentiek alapján alaptalannak aligha tekinthetjük. 

 

 

Ennek a széttagolt területnek az egységesítésére az Árpádoknak először minden bizonnyal a 955-ös lech-mezei vereség után nyílott módja, amikor három olyan magyar vezér is életét vesztette, akiknek a territóriuma a nyugati határszélen húzódott. Nem tudjuk, hogy milyen ütemben, mely Árpád-házi fejedelmek kebelezték be e nyugati területeket, de Géza idején már mind az ő fennhatóságuk alatt állt, és nem kizárt, hogy megindult a terjeszkedésük északkelet felé is, a Kézai által Örs és Kund szállásának nevezett régiók kárára. Istvánhoz a krónikák, legendák és kortárs források már csak az erdélyi gyulával, a délvidéki fekete magyarokkal és a végül a Temesközt birtokló Ajtonnyal való  leszámolást kötik. 

Úgy tűnik, hogy a meghódított régiókat Géza és István német mintára lényegében grófságokba, azaz megyékbe (comitatusokba) és hercegségekbe (dukátusokba) szervezte, egyházilag pedig áltálában egy-egy püspökség alá rendelte. Erre konkrét adatunk van Ajtony országa esetében, amiről Szent Gellért nagyobbik legendájából tudjuk, hogy Csanád ispán megyéje lett, egyházi szempontból pedig a csanádi püspökség területe. A helyzetet azonban bonyolítja, hogy nem minden ispánság volt megyésispánság. Voltak ugyanis olyan várak, amelyek ispánjai (comesei) nem rendelkeztek területi közigazgatási és katonai hatáskörrel, csak a várat és annak fenntartására rendelt birtokokat igazgatták. Ezek az ispánok nem megyésispánok voltak, későbbi kifejezéssel élve várnagyoknak tekinthetjük csak őket.

A Szent István kori megyék közül kevésnek a létére van hiteles írott bizonyítékunk, és már a XI. század közepén feltűnő adatok sem tekinthetőek automatikusan a megye Szent István-kori létének igazolásának. Példa erre Somogy megye, amelynek ispánját már 1061-ben említik, és Somogy, mint területi egység már Koppány 997-es legyőzésekor szóba kerül a magyar krónikában, ám mégsem szerepel a Veszprémi püspökség 1009-es adománylevelében, pedig területe a Veszprémi püspök egyházi fennhatósága alá tartozott, még akkor is, ha tizedjövedelmeit István adományaként a pannonhalmi monostor birtokolta. Ez a terület 1009-ben Kolon megye része lehetett, amely lényegében Bulcsú egykori Balaton környéki szállásterületének közvetlen örököse volt. E megye azonban nem alkotott külön püspökséget, hanem az Árpádok ősi területeit alkotó Visegrád, Fejér és Veszprém megyékkel együtt került a veszprémi püspök fennhatósága alá. 

A győri egyházmegye területe, amelyen később Győr, Moson, Sopron és Vas megyék osztoztak, eredetileg talán annak a harmadik, 955-ben nyugaton felakasztott vezérnek lehetett a szállásterülete, akit a nyugati források Bulcsú és Lél mellett említenek. Első, névadó ispánja pedig esetleg az a Győr lehetett, akinek utóda, Ottó somogyi ispán 1061-ben  Győr nembéli Győr fia Ottónak nevezte magát. A Győr nemzetség később Somogyon kívül elsősorban Győr környékén és Moson megyében rendelkeztek jelentős birtokokkal. Mivel Győr vára már Koppány 997-es legyőzése kapcsán ezen a néven szerepel a magyar krónikában, feltehető, hogy nem Ottó ispán apja, Szent István kortársa lehetett a névadó, hanem a nemzetség szintén Győr nevű őse, aki alighanem még Géza fejedelem idején élt. 

A fekete magyarok – Querfurti Brúnó híradása szerint – 1008-ban meghódított területén két egyházmegye:  a pécsi és a kalocsai jött létre, a pécsiről a fennmaradt alapítólevél bizonyítja, hogy 1009-ben hozta létre István, és ez a Kalocsairól is feltételezhető, de korai megyei szervezetüket nem ismerjük. Az azonban feltűnő, hogy a pécsi püspökség 1009-es alapítólevele nem említ megyéket, mint a vele egykorú veszprémi adománylevél, hanem az egyházmegye földrajzi határait írja körül. Ez inkább arra enged következtetni, hogy az egyházmegyén belül ekkor még nem léteztek különálló megyék, hanem a világi közigazgatás az egész egyházmegyét – a valamivel későbbi csanádi esethez hasonlóan – egyben kezelte. Valószínűleg ezt tételezhetjük fel a Kalocsai egyházmegyéről is, ugyanis az egyházmegye területén létrejött három megye: Bács, Bodrog és Valkó közül egyiknek sincs adat Szent István-kori eredetéről. 

Erdélyt 1003-ban István szerezte meg a gyulától. A magyar krónika sajnos keveset árul el a háborúról és következményeiről. De mivel Erdély északi felében ma is megvan Dobokavár, amely egy megye székhelye is lett, Doboka pedig mint Csanád ispán apja szerepel Anonymusnál, így sokan Csanád történetének analógiájára feltételezik, hogy Doboka István hadvezéreként győzte le a gyulát, és a győzelem után ő kapta meg ispánként gyula országát. Bár erre semmi bizonyíték, de hihető lehetőség.

Nyitráról annyit tudunk meg a magyar krónikából, hogy Vazulnak, Mihály fiának, Szent István elsőfokú unokatestvérének a kényszerlakóhelye volt István halála előtt. Később, a XI. század második felében  igazolhatóan az egyik hercegségnek a központja lett. Elképzelhető, hogy hercegségként már Mihály testvérének Gézának az uralkodásától kezdve létezhetett. Területe nagyjából megfelelhetett az eredeti esztergomi egyházmegyének, és talán éppen azért rendelték a királyi székhelyen élő főpap alá, hogy a hercegek esetleges önállósodási törekvéseit ezzel is korlátozzák. Hogy a hercegségen belül már ekkor is léteztek-e megyék, azt nem tudjuk, de várispánságok minden bizonnyal, hiszen a nyitrai hercegség területén már Szent István korában említenek határvárakat.

A XI. század második felében feltűnő másik hercegség a bihari volt. A krónika híradása szerint a bihari hercegség része volt ekkor a Nyírnak nevezett terület (lényegében a későbbi Szabolcs megye), amely Kézai szerint egykor Kund vezér szállása volt. Talán az eredeti X. századi területi egység is magába foglalhatta Szabolcsot, Bihart és akár Békést is, amelyek a bihari püspökség megalapítása előtt mind, a nagy kiterjedésű egri egyházmegyéhez tartoztak. 

Az egri egyházmegye északi részét nagyrészt a később Újvár megyének nevezett, de eredetileg nyílván nem erre a névre hallgató, nagy kiterjedésű, a későbbi Heves, Abaújvár és Sáros megyéket is magába foglaló terület foglalta el. A megye névadó várát a magyar krónika szerint Aba király építtette. Neve, az Újvár magában hordozza a feltételezést, hogy volt egy régebbi központ is, amelyről egykor talán az egész eredeti megyét is elnevezhették. Újvár valaha egységes területét ugyanis később Borsod megye vágta ketté. Valószínűnek tűnik ezért, hogy Újvárral együtt Borsod és a szintén szomszédos Zemplén, valamint az ebből később kivált Ung megyék eredetileg, az államalapítás korában, mind egyetlen nagy "ősmegyének" a részei voltak, amely már a XI. század folyamán osztódni kezdett. Ez az a megye, ahol Aba Sámuel utódai, az Aba nemzetség később jelentős birtokokkal rendelkezett. Magával Aba Sámuellel kapcsolatban a magyar krónikában feltűnő két építkezés: Sár monostora, a király későbbi temetőhelye és Abaújvár vára szintén ehhez a területhez kötődik. Tehát úgy tűnik a Kézai által Örs vezér szállásterületének jelölt északkelet-magyarországi régiót azonosíthatjuk Aba comes eredeti megyéjeként.

Milyen is lehetett egy államalapítás kori ispánság?  E kérdésre az egyik legrégebb óta és legteljesebben kutatott államalapítás-kori ispáni központ, Visegrád régészeti ásatásai adnak feleletet. A legújabb ásatások kimutatták, hogy itt egy római erőd falai között, már a VIII. század végétől létező, neve alapján minden bizonnyal szláv lakosságú központba Géza fejedelem idején ült be egy ispán, aki a vár római  parancsnoksági épületéből (praetoriumából) kialakított lakótornya mellett saját kápolnát emeltetett, amelynek közepén épített falazott sírban el is temették. Utódai később sírját valószínűleg átvitték, a vár mellett, a XI. század közepén, családi temetkező-templommá kiépített másik egyházba, az eredeti sírban csak egy aranygyűrűt és egy újpercet hagyva. Szerencsére ennyi is elég volt a C14-es kormeghatározáshoz, amely egyértelműen X. századi dátumot adott meg halálozási dátumként. A váron kívüli új, XI. századi templom oldaltornácában a későbbi, szintén aranygyűrűkkel eltemetett ispánok sírjai közül is több előkerült. Végül a visegrádi ispánság Szent László kori megszűnése után e templomból több sírt – köztük az alapító egyszer már korábban is áthelyezett csontjait – a család tagjai magukkal vitték, minden bizonnyal saját családi monostorukba. Visegrád korai ispánjai talán a környéken egyedüliként jelentős magánbirtokokkal rendelkező Rosd nemzetség ősei lehettek. A Rosd nemzetség családi monostora a Rosd - (ma Szentendrei) szigeten elterülő Szigetmonostoron állt valaha. A visegrádi ispáni központhoz a X-XI. században nagy, több részre tagolódó, iparosok által is lakott település is tartozott, még egy, a vártól távolabb épült templommal és a XI. század közepén I. András király által alapított Szent András monostorral.

 

 

Az Abák esetébe is hasonló történetet képzelhetünk el. Aba Sámuel, vagy apja lehetett a Géza vagy István által Örstől vagy utódaitól elfoglalt terület első ispánja. Az Abasáron, Fodor László által 2006-ban folytatott régészeti kutatások a Bolt-tetőn egy államalapítás-kori udvarház és egy hozzá kapcsolódó kerek alaprajzú, eredetileg valószínűleg négy pillérrel tagolt, emeletes kápolna romjait tárták fel. A meredek oldalú dombtetőhöz dél felől lankás nyereggel csatlakozó másik dombon egy ugyancsak kora-Árpád-kori részleteket mutató, nagyméretű plébániatemplom áll. Távolabb, a Petermál nevű településrészen pedig egy kicsi, XI. századi templom került elő. Valószínűleg már a XI. században, Aba Sámuel eltemetésének idején, létezett Sár monostora is és ezt minden bizonnyal a korábbi udvarházból alakították ki, legalábbis erre vall az a nagyszámú sír, amely az udvarház kápolnája körül előkerült. Minden jel arra vall tehát, hogy a XI. századi Abasár a korabeli Visegrádhoz hasonló település lehetett, még azt sem zárhatjuk ki, hogy eredetileg a megyésispáni rangot viselő Aba rezidenciája volt, így akár a megye korai székhelyének is tekinthetjük. Természetesen ennek a hipotézisnek a vizsgálata még további régészeti kutatásokat igényel.

Aba Sámuelben az államalapíás korának egyik jellegzetes szereplőét láthatjuk, a nagy hatalmú ispánt, aki kihasználva a kínálkozó lehetőséget, a legmagasabb rangig emelkedett. De ambícióiban és sikereiben nem állt egyedül. Riválisa Péter hasonló társadalmi státuszt foglalhatott el még István király életében. Ő a jelek szerint inkább a délvidékhez kötődött: a magyar krónika Aba sári temetéséhez hasonlóan beszél arról, hogy Péter az általa épített pécsi székesegyházban temették el. Talán ő, vagy apja Orseolo Ottó  is ispánként kezdte pályafutását a Pécsi egyházmegye területén. De a magyar krónikában más ambiciózus ispánokkal is találkozunk, akik Árpád-házi rokonság híján mások mögé állva próbálták kezükbe venni az ország kormányrúdját: Péter mögött Buda ispán jelenik meg, Salamon és Géza, illetve László harcában pedig Vid bácsi ispán játszott döntő szerepet. E hatalmas ispánoknak megvolt az erejük és a lehetőségük, hogy a királyokat a kezükben tartsák, sőt adott esetben maguk emelkedjenek a trónig. Ezt, a jelek szerint a XI. században nálunk is formálódni kezdő nyugati típusú hűbéri rendszer biztosította, amely az ispánságokat az ispánok örökölhető birtokának, az ispánok haderejét alkotó szabad fegyveres kíséret katonáit pedig az ő hűbéres lovagjaiknak ismerte el. Ugyanakkor, amint ez a rendszer – a hivatali birtok magánbirtokká válása – ösztönözte nyugaton a birtokok hosszú távú, akár több nemzedékre előre gondolkozó, fejlesztését, városok alapítását, telepesek behívását, úgy ilyen fejlődés nyomaiban a XI. századi Magyarországon is beindulhatott. Az ispáni központok népes, részben iparos lakosságú, több templommal ellátott városcsírákká fejlődtek, mint például Visegrád és Sár.

 

 

A XI. század végén, nehéz harcok árán a koronát a törvényes uralkodótól megszerző, trónbitorló testvérpár: Géza és László azonban nagyobbnak értékelte az ispáni hatalomból eredő veszélyt, mint a benne gyökerező gazdasági fejlődés lehetőségét, így mikor leszámoltak Salamon pártjával, kihasználta a rezsimváltásból adódó lehetőséget, alapjaiban alakította át az ispánságok eddigi rendszerét. A nyugati grófságok helyett feltehetően a korabeli bizánci közigazgatási egységeket, a thema-kat tekinthették követendő mintának. A nagy ispánságokat kisebb megyékre darabolták, az ispánokat rendszeresen áthelyezve az egyik megyéből a másikba, megfosztották őket hivatali birtokaik öröklésének lehetőségétől. A változások a megyék katonaságát is érintették. Az eddig szabad állapotú lovagokból szolga rendű várjobbágyok lettek, akik birtokaikat feladataik ellenszolgáltatásaként birtokolták, így azokat bármikor elvehették tőlük, ha a katonai szolgálatot nem teljesítették, akárcsak a korabeli Bizáncban ebben az időben elterjedő pronoiabirtokos katonák esetében. Az új rendszer teljesítette az elvárásokat: a XII. században a nyugati utazók nem győztek csodálkozni a magyar király korlátlan hatalmán. Bár az Árpád-házi hercegek közti belháborúk ettől még nem szűntek meg, de a mindenkori király kétségtelenül előnyösebb helyzetbe került. Ugyanakkor az ország belsejének fejlődése leállt. A hivatalukat egy-egy helyen csak néhány évig, maximum életfogytig viselő hivatalnok-ispánok nem voltak többé érdekeltek az utódaikra át nem örökíthető megyék hosszú távú fejlesztésében, gazdagításában. Új telepesek inkább csak a királyok kezdeményezésére jelentek meg, a lakatlan, vagy gyéren lakott peremterületeken, ahol fejlődésre nem sok esély volt, valamint a királyi és püspöki székvárosokban, ahol viszont a nagy hatalmú birtokosok korlátozták a lakosok szabadságát és vállalkozó kedvét. Az ország közepén, az ispánságok központjaiban teljesen leállt a városi fejlődés, a környező várföldeket pedig továbbra is szolgák művelték meg, nem jött létre a szabad jobbágyság, sem az öntudatos városi polgárság. Ez éppen abban a században történt, amikor Európa a mezőgazdaság robbanásszerű fejlődésének és a városok hihetetlen gyarapodásának köszönhetően a világ gazdaságában és kultúrájában az élre tört. Mire a XIII. század elején II. András rádöbbent országa végzetes elmaradottságára, már késő volt, a nyugat olyan messzire jutott, amit már nem lehetett többé utolérni.