Az archaeogenetika lehetőségei a székesfehérvári királysírok azonosításában

Bár sokan beszélnek róla, sikerült alaposan félreértelmezni a Székesfehérvárról származó emberi maradványok archeogenetikai vizsgálatáról szóló tanulmányt. Új kérdések is felmerültek – Buzás Gergely összefoglalója.

 

 

A napokban jelent meg egy magyar kutatócsoport tanulmánya, amely a székesfehérvári Szűz Mária prépostsági templom, közismertebb nevén a bazilika romjai között a 19. században feltárt, jelenleg a budapesti Mátyás-templomban őrzött emberi maradványok archeogenetikai vizsgálatának eredményeit tartalmazza (Judit Olasz – Verena Seidenberg – Susanne Hummel – Zoltán Szentirmay – György Szabados – Béla Melegh – Miklós Kásler: DNA profiling of Hungarian King Béla III and other skeletal remains originating from the Royal Basilica of Székesfehérvár. in: Archaeological and Anthropological Sciences 2018. https://link.springer.com/article/10.1007/s12520-018-0609-7). A nagy jelentőségű tudományos munka egy sajnálatos félreértés szerencsés következményeként igen széles körben ismertté vált. A kutatócsoport vezetőjének, Kásler Miklós professzornak a nyilatkozatára hivatkozva, először a Magyar Idők cikke azt állította, hogy: „az Árpád-ház tagjai egészen biztosan eurázsiai, nem pedig finnugor eredetűek” (https://magyaridok.hu/belfold/sikeresen-azonositottak-az-arpad-haziak-dns-et-2818505/ elérés: 2018. 02. 21.). Ez a mondat aztán pillanatok alatt elárasztotta szinte a teljes magyar internetes sajtót. Eltekintve attól, hogy a mondat tudományosan értelmezhetetlen, hiszen a finnugor nyelvészeti kategória, az eurázsiai pedig földrajzi, ráadásul a finnugor nyelvet beszélő népek mind Eurázsiában élnek, a tény az, hogy a kutatócsoport Archaeological and Anthropological Sciences-ben megjelent tanulmánya ilyet nem is állít, sőt – ha lehet azt mondani – éppen az ellenkezőjét fogalmazza meg, megállapítva, hogy az általuk Árpád-házi uralkodóként meghatározott király apai öröklődésű Y kromoszómájának DNS-ét egy olyan haplocsoportba (R1a)  tudták sorolni, amely többek között a ma finnugor nyelven beszélő népek között is igen gyakori. A kérdést nemrégiben Kanyó Ferenc járta körül alaposan az Újkor.hu-n megjelent cikkében (Kanyó Ferenc: Bebizonyosodott, hogy III. Béla nem finnugor eredetű volt? Amiről a hírek beszéltek, és amiről nem. http://ujkor.hu/content/bebizonyosodott-hogy-iii-bela-finnugor-eredetu-volt-amirol-hirek-beszeltek-es-amirol-nem elérés: 2018.02.24.)

 

A tanulmány valóságos tudományos jelentősége azonban nem ebben a hamis szenzációban van, hanem a kutatócsoport által megvizsgált 10 személy csontmaradványai közötti rokoni kapcsolatok kimutatásában. Az igazi szenzáció, hogy a kutatóknak sikerült egy olyan férficsontvázat találni, amelynél apai ágú rokonságot tudtak kimutatni az Érdy János által 1848-ban feltárt királyi temetkezés csontjaival, és azt is megállapíthatták, hogy mivel ennek a személynek az anyai ágon öröklődő mitokondriális DNS-e sem a királyéval, sem a mellette még szintén 1848-ban feltárt királynéi maradvánnyal nem egyeznek, így köztük a szülő-gyermek, vagy testvéri kapcsolatot ki lehet zárni, pusztán a király és az ismeretlen férfi közötti nagyszülői, illetve nagybácsi-unokaöccs kapcsolatok feltételezhetőek. Továbbá igen fontos eredménye az is a kutatásnak, hogy a többi vizsgált személy között nem találtak semmilyen rokoni kapcsolatra utaló adatot. Ez utóbbihoz azonban hozzá kell tennünk, hogy a tanulmány hangsúlyozza, hogy a 19. században feltárt csontvázakat időközben igen sokszor vizsgálták, kézbe vették, így számolni kell rajtuk DNS szennyeződéssel, tehát hogy a csontokhoz később hozzáérő személyek DNS-e is megzavarhatja a vizsgálatok eredményeit. Ezeket a hibalehetőségeket ugyan megpróbálták a kutatók minimalizálni, de a kutatás során mégis volt olyan vizsgálati eredmény, ami éppen ilyen szennyeződés miatt bizonyult hibásnak, és úgy tűnik, hogy a fokozott ellenőrzést főleg a királyi és királynéi, valamint a királlyal rokonnak bizonyuló férficsontváz esetében alkalmazták a kutatók, így a többi váz adatainak hitelessége valamivel kevésbé tekinthető hitelesnek.

A kutatás eredményeinek történeti értéke elsősorban az Érdy által 1848-ban feltárt királyi és királynéi temetkezés azonosításának kérdésében nagy jelentőségű. Érdekes, hogy a kutatók munkájuknak mégis éppen ezt a vonatkozását nem emelték ki tanulmányukban. Ez talán a kutatócsoport történész tagja, Szabados György befolyásának tudható be, aki szemernyi kételyt sem táplál a temetkezéseknek III. Bélával és feleségével, Antiochiai Annával való azonosítása tárgyában. Ebből a kételynélküliségből eredhet a dolgozat egyik legfőbb szakmai hibája is, hogy tudniillik említésre sem méltatja és ezért nem is igyekszik cáfolni azt az elsősorban Tóth Endre által már 2006-ban megfogalmazott véleményt, miszerint az 1848-ban feltárt királyi temetkezés nem III. Béla, hanem Kálmán király és felesége sírjával lenne azonosítható (Tóth Endre: III. Béla vagy Kálmán (A székesfehérvári királysír azonosításáról) https://library.hungaricana.hu/en/view/FoliaArchaeologica_52/?query=SZO%3D(bazilika)&pg=142&layout=r). 

Mivel a székesfehérvári királysír azonosításáról szóló vitába nemrégiben mi is több írásban állást foglaltunk (http://archeologia.hu/kalman-sirja-visszateres-fehervarra; http://archeologia.hu/a-szekesfehervari-bazilika-harom-generacio-temetoje; http://archeologia.hu/iii-bela-sirja-koponya-a-meszesgodorben-), kötelességünknek tartjuk, hogy az új adatok fényében újra átgondoljuk a 12. században a székesfehérvári bazilikában eltemetett magyar uralkodók sírjainak azonosítási lehetőségeit.

 

Az újonnan publikált archeogenetikai kutatások legfontosabb újdonsága tehát a székesfehérvári királysírral rokonságba hozható férficsontváz genetikai meghatározása volt. Mit is tudunk erről a csontvázról? Az archeogenetikai tanulmány szerzői a II/52. számmal jelezték, Éry Kinga 2008-ban megjelent monográfiájának (Éry Kinga: A székesfehérvári királyi bazilika embertani leletei 1848-2002.  Balassi kiadó, Budapest  2008.) katalógusszámára utalva. Éry azonban a II/52. számmal egy magzat csontjait jelöli (Éry 2008. 305.), a katalógusa ugyanis a most vizsgált férfi csontvázat nem tartalmazza, mivel a szerző erről úgy vélte, hogy hitelesen nem azonosítható egyik Székesfehérvárról előkerült csontvázzal sem. 1848-ban csak egy férficsontváz került elő a királyi pár sírjai mellett, az Érdy által 3. sírnak nevezett, a királysírnál mélyebben talált kváderfalazatú sírgödörben. Az ebbe eltemetett halottat Varsányi Jánosnak az ásatáson készült rajza szerint megbolygathattak, ugyanis hiányzott a teljes bal karja és kulcscsontja, valamint a bal medencéje, a bal combcsontja pedig el volt törve. Mivel a fennmaradt férficsontváznak megvannak a bal alkar- és kézcsontjai, valamint mindkét medencecsontja és a bal combcsontja sem törött, Éry úgy vélte, hogy ez a váz semmiképpen sem azonosítható az Érdy által feltárt 3. sírral. Érvelését még néhány mellékes bizonyítékkal is alátámasztotta, miszerint a csontváz koponyája is hiányzik, ami az 1848-as felmérésen még szerepel, továbbá 1848-ban egy orvosi bizottság 30 évnél idősebbnek határozta meg a halott életkorát, míg Éry és Török Aurél véleménye szerint mindössze 20-22, illetve 20-26 éves lehetett, végül, hogy Érdy leírása szerint a 3. sír talajvizes, fekete földes környezetében a csontoknak barnára kellett volna színeződniük, míg a fennmaradt csontok sárga színűek voltak. Az archeogenetikai tanulmány szerzői Éry megállapításaival vitatkozva úgy vélekednek, hogy e férficsontváz azonos az 1848-ban feltárt 3. sírral, de Érynek csak az egyik mellékbizonyítékát, a csontok színére vonatkozó megállapítását igyekeztek cáfolni. Bár a tanulmány szerzői korántsem jártak el ez ügyben kellő alapossággal, mégsem zárhatjuk ki teljesen, hogy alapvetően igazuk van. A bal alkar és medence hiányát Varsányi rajzán okozhatta az is, hogy ezeket a sír kibontása során, még a rajz készítése előtt kiemelték, de eltették. Az 1848-as orvosok életkor-meghatározása a koponyán megfigyelhető jegyekre hivatkozott, de a koponya időközben elveszett, így sem Török Aurél, sem Éry Kinga nem tudta megvizsgálni, az ő kormeghatározásuk így más antropológiai jegyekből indult ki, ami adhatott más eredményt. Egyedül a bal combcsontnak Varsányi rajzán ábrázolt törött mivoltát nehéz megmagyarázni a két csontváz azonossága esetén.

A fentiek alapján továbbra sem számolhatunk bizonyosságokkal csak hipotézisekkel az archaeogenetikai tanulmányban tévesen II/52. számmal jelölt, illetve az 1848-as 3. sír esetében, ezért többféle lehetőséget is meg kell vizsgálnunk.

 

Az első lehetőség az, hogy az 1848-ban feltárt 3. sír csontváza mégis azonos lenne az archeogenetikusok által II/52-nek nevezett férficsontvázzal, ahogyan ezt az archaeogenetikai tanulmány szerzői vélik. Első kérdés ez esetben, hogy az 1848/2. sírba eltemetett király vagy a 3. sírba eltemetett férfi temetése történt korábban. Erre a kérdésre a régészetnek a természettudományos vizsgálatoknál nem kevésbé egzakt módszere a stratigráfia, azaz a rétegtan adhat biztos választ. A rétegtan a régészet egyik legrégebbi és legfontosabb módszere, elvei különösebb szaktudás nélkül, puszta józan ésszel is könnyen felfoghatóak: a magasabban fekvő rétegek később keletkeztek az alattuk fekvőeknél és a rétegeket elmetszve láthatóvá válnak a rétegeket átvágó későbbi beásások. Szerencsére ezt az alapvető módszert már Érdy János is alkalmazta 1848-as ásatása során, és rajzban és szövegesen is dokumentálta az ásatás során átvágott, a feltárt sírokat takaró rétegeket. (https://books.google.hu/books?id=hz3Ulld_i8wC&printsec=frontcover&hl=hu&source=gbs_ge_summary_r&cad=0#v=onepage&q&f=false). Később az 1848-as ásatás helyszínének közelében Biczó Piroska hitelesítő ásatást is végzett és megerősítette, illetve értelmezte Érdy rétegtani megfigyeléseit (http://mek.oszk.hu/08800/08852/08852.pdf). A Varsányi János 1848-as rajzán, és az abból készült, Érdy által 1853-ban publikált sokszorosított grafikán ábrázolt rétegmetszeten az látható, hogy a királyi és királynéi sír készítésekor elvágtak néhány réteget: egy köves, egy sárga agyagos és egy égett réteget. A két sír hasított felületű, tehát eredetileg nem láthatóra tervezett vörösmárvány fedlapja fölé faragott kőtömböket helyeztek, majd később erre öntöttek rá egy vörös terrazzo padlót. Ezek szerint ez a padló már a királyi pár temetése után készült. A 3. sír felett azonban nem csak a vörös terrazzo réteg futott végig megszakítatlanul, hanem azok a vékony rétegek is a terrazzo alatt, amelyeket a királyi és királynéi sír építésekor már átvágtak. Ebből egyértelműen következik, hogy a 3. sír korábbi a királyi pár sírjánál. Ezt figyelembe véve, amennyiben az eltemetett király III. Béla lenne, úgy a 3. sír lehetne a nagyapjáé II. Béláé, vagy valamelyik nagybátyjáé: II. Lászlóé vagy IV. Istváné is. Mindannyian valószínűleg a 30-as éveik elején jártak haláluk időpontjában, egyedül IV. Istvánról képzelhető el, hogy még nem érte el a 30. születésnapját. Ezek az adatok tehát nem zárják ki a 3. sír halottjának azonosításának lehetőségét velük, leginkább IV. Istvánnal. 

Számításba kell vennünk azonban még egy fontos, a régészeti rétegtanból következő tényt is: mivel a királyi és királynéi sírt fedő vörös terrazzo padlót a bazilika 12. század közepénél későbbre nem datálható átépítése során készült pillérek alapozásával már átvágták, a királyi pár sírja sem lehet későbbi a 12. század közepénél, tehát semmiképpen sem azonosíthatóak az 1183 körül elhunyt Antiochiai Anna és az 1196-ban elhunyt III. Béla sírjával. Ez esetben viszont csak Kálmán király és felesége jöhet számításba, ugyanis Kálmánon és III. Bélán kívül a többi 12. századi, a bazilikában eltemetett Árpád-házi uralkodó halálakor mind a 30-as évei elején, vagy legfeljebb a 20-as éveiben járhatott, szemben a feltárt király antropológiai jellemzők alapján Éry Kinga által 45-49 év körülre becsült, de 37 évnél semmiképpen sem fiatalabb életkorával. Amennyiben Kálmán lenne az eltemetett király, úgy a nála korábban eltemetett férfirokonait kell számba vennünk az 1848/3. sír. azonosítása kérdésében. Kálmán nagyapját, Bélát a szekszárdi apátsági templomban, nagybátyját Lászlót a nagyváradi székesegyházban, másik nagybátyját, Leventét pedig Taksonynál temették el, ugyanott, ahol szépapját Taksony fejedelmet is, tehát ők kiesnek a lehetséges személyek közül. A család Taksonytól származó másik ágából Gézának, Istvánnak és Imrének székesfehérvári temetkezőhelyei szintén ismertek, így ők sem jöhetnek számításba az 1848/3. sír kapcsán. Kálmán apai ágú elődei közül dédapjának, Vazulnak, valamint Vazul testvérének, tehát Kálmán harmadfokú nagybátyjának ,Szár Lászlónak, és Kálmán ükapjának, Mihálynak a temetkezési helyéről nincs tudomásunk. A leggyanúsabb személy Vazul lehet. Őt ugyan még Szent István életében meggyilkolták, de mint István király unokatestvérét és reménybeli trónörököst megillethette őt a méltó temetés a Szent István által alapított bazilikában, akárcsak a nem sokkal korábban elhunyt korábbi trónörököst, István fiát, Imrét. A 3. sír ráadásul Szent Imre herceg sírjának a közelében található. Vazul itteni temetése indokolhatta Kálmán sírhelyének megválasztását is a bazilikán belül, dédapja sírja mellett.

Ennek az elméletnek egyetlen tényező mond csak ellent, az 1848/3. sírnak Varsányi 1848-as rajzán szereplő törött combcsontja.

 

 

Egy másik lehetőség az, hogy az archeogenetikusok által II/52. esnek nevezett csontváz nem azonos a Érdy által 1848-ban feltárt 3. sír csontvázával. Erről a most II/52-nek nevezett csontvázról az első biztos forrásunk Török Aurél antropológus 1894-ben publikált tanulmánya, amelyben a Mátyás-templomban őrzött székesfehérvári eredetű csontok történetét is gondosan végigkíséri (https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/MTA_ErtekTermtudKorebol_23_04/?pg=178&layout=s). Az Érdy János által 1848-ban kiásott csontmaradványok a Nemzeti Múzeumba kerültek, ahol egy vitrinben mutatták be 1862-ig, majd a Mátyás templom kriptájába vitték át őket. Az áthelyezéséről fennmaradt dokumentumok azonban csak két csontvázat, a királyét és a királynéét említik, más csontokról nem szólnak. 1883-ban a templom restaurálása miatt alkalom adódott a csontmaradványok tudományos vizsgálatára, amit Török Aurél antropológus végzett el. Ekkor két dobozt találtak a templomban: az egyikben a király, a másikban a királyné csontjai voltak, de a királyné csontjait tartalmazó dobozban egy magzat csontvázára is leltek, amit  az 1848/4. sírban lelt magzatéval azonosítottak, a király csontjait tartalmazó dobozban pedig ekkor találták meg annak a fiatal férfinak a hiányos csontvázát, amit az archeogenetikusok most II/52. számmal jelöltek, és ezt az 1848/3. sír csontjaival véltek azonosnak. Amennyiben Éry Kinga következtetései helyesek, és ez az azonosítás hibás, úgy ez a csontváz valamikor 1862 és 1883 között, a Mátyás templomban kerülhetett be a király csontjait tartalmazó dobozba. Mivel az idehelyezését csak az indokolhatta, hogy a csontváz szintén a székesfehérvári bazilika ásatásaiból származott, úgy számításba kell vennünk azokat az ásatásokat is amely 1862 és 1883 között a bazilika romjai között folytak. Ezek Henszlmann Imre 1862-es, 1874-es és 1882-es kutatásai voltak. Az ezek során előkerült csontok egy részét Henszlmann az ásatási területen visszatemette, és ezek csak 1936-1937-ben kerültek újra elő, tehát ebben a kérdésben nem vehetjük őket számításba. Más részüket azonban Henszlmann ládákba csomagolta és átadta Székesfehérvár városának. Ezek a ládák később a székesfehérvári székesegyház altemplomába kerültek, ahol 1893-ban Török Aurél talált rájuk. Ekkor azonban a ládák jelentős része már nem volt meg és a többit is feltörve, kifosztva, a csontokat szétszórva találta. Tehát a kriptát valamikor 1862, de inkább 1874 és 1893 között felnyitották, a csontok jelentős részét elvitték. Az adatokból kiderül, hogy Henszlmann Imre ásatásaiból számos csontváz hiányzik, ezek sorsa dokumentálatlan, mint ahogy a Mátyás templomba került csontok 1862-1883 közti sorsa is az, tehát elvileg nem zárható ki, hogy valamikor 1862 és 1883 között egy Henszlmann ásatásából származó csontvázat behelyezhettek az 1848/2. számú királysír Mátyás-templomban őrzött dobozába. Ez akkor történhetett meg, ha erről a csontvázról azt gondolták, hogy szintén egy királyé vagy legalább a király család tagjáé volt, amit a jelen archaeogenetikai vizsgálat bizonyított is. Ezt egyedül a Henszlmann által 1874-ben, a bazilika északi mellékhajójának keleti végében feltárt, és általa 12. századi királysíroknak tartott négy sír öt csontváza esetében feltételezhette bárki is. E sírok közül kettő, a G és a H jelű ma is azonosítható a rájuk írott betűjelek alapján, az 1893-ban a Mátyás-templomba bekerült  csontok között. Az E sír női sír volt, így nem jöhet számításba. Az F sírban két csontváz feküdt, amelyek elvesztek. Ezek közül 1874-ben az egyiket 28-30, a másikat 30-32 évesnek határozták meg. Ez előbbi kormeghatározása nem áll távol a most II/52. esnek nevezett csontváz becsült korától, és a székesfehérvári bazilikában eltemetett IV. István feltételezhető életkorától sem. Viszont az archeogenetikai vizsgálat nem talált semmilyen – sem apai sem anyai ágú – rokonságot az északi mellékhajó sírcsoportjából fennmaradt G és H jelű két férfisír és a II/52-esnek nevezett férfisír között. Ez majdnem kizárja, hogy az északi mellékhajó 12. századi sírcsoportja a 12. századi Árpád-házi királyok sírjaiból állt volna, csak egy meglehetősen valószínűtlen kombinációban enged erre lehetőséget. Mégpedig úgy, ha az 1848/2 királysír III. Béla sírja, az 1874/F sír most II/52-esnek nevezett csontváza pedig IV. Istváné vagy II. Lászlóé, a 1874/G és H jelű sír közül az egyik II. Béláé a másik pedig II. Lászlóé vagy IV. Istváné, ám ő és II. Géza (III. Béla apja) ugyan egy apától származott de ez az apa nem azonos II. Bélával, és nem azonos a harmadik testvérük apjával sem, aki pedig szintén nem lehetett II. Béla. Ez a meglehetősen valószínűtlen kombináció persze azt jelentené, hogy II. Béla felesége, Ilona királyné fiai közül egyik sem II. Bélától, hanem két idegen apától származott, azaz az Árpád-ház valódi vérségi leszármazása valójában II. Bélával kihalt, és a most beazonosított DNS nem a valódi Árpádok DNS-e.

 

Ez a kombináció, – amely meglehetősen rossz fényt vetne II. Béla felesége, Ilona királyné házastársi erényeire  – kizárná, hogy az 1848/2. sír esetében Kálmánnal számoljunk, hiszen ha az ő valamelyik vér szerinti unokaöccsének csontjai az északi mellékhajó sírcsoportjának F sírjából kerültek volna elő, akkor az csak II. Bélának vagy valamelyik vér szerinti valóságos fiának csontjai lehetnének, így a G és H sírok halottainak legalább anyai ágon testvéreknek kellett volna lenniük, márpedig ezt cáfolta az archaeogenetikai vizsgálat. Annak azonban, hogy az 1848/2. sír nem Kálmáné, hanem III. Béláé lenne, a sír fentebb elemzett régészeti rétegtani kormeghatározásának mond ellent.

Végül van még egy utolsó lehetőség, bár ez sem sokkal nem kevésbé kalandos az előzőnél. Eszerint  a most II/52. számon megvizsgált hiányos férficsontváz nem Henszlmann Imre ásatásaiból származik, hanem abból a 12. századi királysírból, amit 1839-ben találtak meg székesfehérvári bazilika területén csatornaásás során. Erről a sírleletről a legrészletesebb tudósítás Koller Jánostól származik, aki a megtalálás után nyolc évvel, 1847-ben publikálta a leletet (https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/religio_1847_2/). Leírása szerint egy csatorna ásása során öt sírt találtak az egykori bazilika területén, melyek közül az egyik volt az a kövekből összeállított, gazdag aranymellékletes királysír, amely a többitől elkülönülve került elő. A sírban fekvő váznak a koponyája hiányzott, amit egy korábbi bolygatás során távolíthattak el. A sírlelet és a szemtanúk felkutatása később, 1862-ben Henszlmann Imrét  is foglalkoztatta, de akkor már – az eltelt 23 év után – ő jóval kevesebb információt tudott összegyűjteni, mint a Koller. Az 1839-es királysír csontmaradványainak sorsáról egyikük sem tudott, ez azonban nem jelenti okvetlenül azt, hogy ezek a csontok elvesztek volna. Mivel az 1839-es felfedezésről a püspök is tudomást szerzett és a leletek nagy részét be is gyűjtötte, nem kizárt, hogy a csontokat is összeszedette, és valamelyik utóda 1862 és 1883 között – talán a régészeti érdeklődésű, korábban az 1848-as királysírt III. Béláéval azonosító, 1878 és 1889 között a püspöki méltóságot viselő Pauer János – elküldhette őket a Mátyás-templomba, hogy a III. Bélának vélt királysír ládájába helyezzék el őket. Erre vallhat az is, hogy az 1839-es sír koponyája éppúgy hiányzott, amint ez a II/52. számon vizsgált sír esetében is hiányzik. Ezzel az 1839-es lelettel korábban már részletesen foglalkoztunk (http://archeologia.hu/iii-bela-sirja-koponya-a-meszesgodorben-), és III. Béla korára keltezhető mellékletei alapján feltételeztük, hogy III. Béla király sírjával lehetett azonos. A II/52 számon vizsgált csontváz azonban egy III. Bélánál jóval fiatalabb férfié lehet, így – feltételezve a II/52-es számon vizsgált csontváz és az 1839-es sírlelet azonosságát – csak az 1141-ben elhunyt II. Béla vagy még inkább valamelyik 1162-1164 között meghalt fiának sírja jöhet számításba. Ez esetben az 1848/2. királysír éppúgy lehet II. Béla unokájáé, illetve fiainak unokaöccséé, III. Béláé, mint II. Béla és fiainak első- illetve másodfokú nagybátyjáé, Kálmáné. 

Ennek az elméletnek leginkább az 1839-es sír mellékleteinek későbbi, III. Béla-kori datálása mond ellent.

 A székesfehérvári királysírok azonosításának rejtélye tehát most sem oldódott meg. Mindegyik értelmezési lehetőségben rejlenek ellentmondások, amelyek arra figyelmeztetnek, hogy vagy a régészeti vagy a művészettörténeti, vagy az antropológiai, vagy az archaeogenetikai adataink valahol hibásak. Van azonban még egy, eddig ki nem használt vizsgálati módszer, ami esetleg eredményt hozhatna: ez pedig a szénizotópos kormeghatározás. Kálmán és III. Béla halála között 80 év telt el, Vazul és II. Béla, illetve fiai halála között pedig legalább 103, illetve 124 év. Ezek az időtávok már elég nagyok ahhoz, hogy ez a vizsgálati módszer kimutassa őket, és így segítsen a hibás elméletek, ezáltal pedig a többi tudományág hibás adatainak kiszűrésében. Egyre sürgetőbbé válik tehát ennek, az eddig érthetetlen módon elmaradt, pedig a mai régészeti gyakorlatban már szinte mindennaposnak számító rutinvizsgálatnak az elvégzése a székesfehérvári emberi csontmaradványokon, ha valóban fontosnak tartjuk Árpád-házi királyaink csontjainak hiteles azonosítását.