A pécsi székesegyház altemploma – ha átépítve is – napjainkban is őrzi Boldog Mór, a 11. század egyik legérdekesebb alakjának emlékét. Bár csak mozaikokat ismerünk a pannonhalmi szerzetes, majd apát, aztán pécsi püspök életéből, érdemes kísérletet tenni ezek összeillesztésére.

Mór, azaz Maurus életének legkorábbi ismert korszakáról a 12. század elején írt Szent Imre legenda szolgál adatokkal. Mit adatokkal: a legenda hét egységből álló szövegéből a második és harmadik rész főszereplője valójában Mór, akivel kapcsolatban megtudjuk, hogy „A gyermek Imre pedig eltelve Szentlélekkel, ahogy az isteni kegyelem kinyilatkoztatása mindegyikük érdemeit megismertette vele, kinek-kinek egyenlőtlenül osztotta a csókokat. Az egyiknek ugyanis egyet, a másiknak hármat, egy harmadiknak pedig ötöt, végül egynek hét csókot adott egymás után. Ezt – bár a többiek is észrevették – Szent István király szótlanul megcsodálta, a mise végén azonban bizalmas beszélgetésben gondosan megtudakolta tőle, miért osztotta egyenlőtlenül a csókokat. Szent Imre akkor mindegyikük érdemeit felsorolta atyja előtt, tudniillik, hogy ki-ki mennyi idő óta tartott ki a megtartóztatás erényében. Azt mondta, hogy ő ezen megfontolás alapján adott egyeseknek több, másoknak kevesebb csókot, és állította, hogy akit hétszeres csókkal halmozott el, az szűzi életet él.”

A folytatásra még visszatérünk, ám érdemes elidőzni az idézett szövegnél. A legenda körülbelül nyolc-kilenc évtizeddel a megörökített események után született, vagyis nemhogy szemtanúi hűséget nem kérhetünk rajta számon, de inkább vélhetjük a történet központi elemét, vagyis a szűzi élet központba állítását a 12. század elején időszerű és fontos kérdésnek. Részben az ekkor kötelezővé tett papi nőtlenség propagandája az a jelenet, részben Imre kultuszának megerősítését szolgálja. A legendaírónak elsősorban azért van szüksége Mór fenti tulajdonságának hangsúlyozására, hogy ezzel Szent Imrét – és az ő ekkor még vélhetően nem teljesen kialakult kultuszának központi elemét – hitelesítse. Tisztán marketing szempontból eszerint Mór a húzónév, akire ráfűzik Imrét, feltételezhetjük tehát, hogy a legenda keletkezésének idején Mórnak komoly kultusza lehetett, akár elismertebb is volt, mint az akkor már két-három évtizede szentté avatott Imre.

De folytassuk a legendát a harmadik résszel, amiből ismét csak sok mindenre következtethetünk: „Szent István néhány nappal azután, hogy a Szent Hegyről eltávozott, csupán két kísérőt véve maga mellé, oda visszatért, s a testvérek virrasztását és imádságait titokban kikémlelte. Miután az éjszakai zsolozsmát befejezték, a többiek nyugovóra tértek, s csak azok maradtak a templomban, akiket Szent Imre elhalmozott csókjaival. Ezek szétoszlottak a templom rejtettebb szögleteibe, Isten színe előtt a zsoltárokkal virrasztottak. A szent király aztán odament külön-külön mindegyikhez, felfedte elettük arcát, és az áldás szavaival üdvözölte őket. A királyi felséget mindegyikük a csend megtörésével köszöntötte. Végül a király egy Mór nevű testvérhez ment, akit Szent Imre hétszeres csókkal tüntetett ki, de sem szelíd üdvözléssel, sem a királyi fenyegetés szavaival nem tudott belőle választ kicsikarni. Reggel aztán, amikor a testvérek összegyűltek, a király maga is jelen volt, és hogy Mór testvér lelkét az alázatosság erényében kipróbálja, a nyilvános bűnvallomáskor igen sok olyan dolgot vetett a szemére, mely a szerzetesi élettel ellenkezik. Vádaskodása ellen Mór egyáltalán nem védekezett, hanem alázatosan megállt, s reménykedve menekült Istenhez, aki az emberi lelket vizsgálja. Ekkor aztán megismerte Szent István, hagy fiának szavai megfontoltak voltak. Miután a történteket rendben és a valóságnak megfelelően elmondta, Mórt dicséretekkel halmozta el, és hogy egy főpapi szék dísze legyen, kevéssel ezután Pécsett a püspöki méltóságra emelte.” (Mindkét idézet Csóka J. Gáspár fordítása)

A szövegben jól láthatóan mellérendelt viszonyban jelenik meg a szent király és Mór, mint az egyetlen, aki a szerzeti regulát fontosabbnak tartja a világi hívságnál, vagyis hogy szóba elegyedjen az uralkodóval. A legendaíró vélhetően más tulajdonságát is kiemelhette volna Mórnak, ám mégis az eltökéltséget, az individuális gondolkodást és viselkedést tartotta fontosnak hangsúlyozni. Talán ez volt akkoriban a Mór-kultusz esszenciája is: egy olyan egyházi személy, aki bátran dacol a királlyal, különvéleményt fogalmaz meg: ez vélhetően az akkor még szájhagyományként nyilván élő, a szemtanúktól eredeztethető emlék, amely azonban nem konkrét esetre, hanem a későbbi püspök teljes életpályájára vonatkozik. Ne feledjük, Mór munkássága átível István, Péter, Aba Sámuel, I. András, I. Béla, Salamon uralkodásán – ugyan I. Géza és I. László trónra kerülését már vélhetően nem élte meg (a halálának időpontja nem ismert, csupán becsülni lehet, hogy 1070 táján halt meg), de velük is személyes kapcsolata volt, előbbire az általa írt első magyar legenda később idézett szövege a bizonyíték. Vagyis Mór hat uralkodó alatt is püspökként szolgált, egy részüknél nyilván a belső bizalmi kör tagja is volt. Ez feltételezi, hogy nem klasszikus kegyenci viselkedést tanúsított (akik aktuális urukkal buknak), hanem akár különutas személyiség lehetett, akihez visszatértek sorra az uralkodók. Egy ilyen töretlen karrier persze magyarázható volna a jó lavírozás képességével is, ám Mór kezdeményező személyiség volt, ami cáfolja, hogy az aktuális hatalom uszályára felülve próbált volna a felszínen maradni.

Ám térjünk még vissza a pannonhalmi korszakhoz, Mór munkásságának, sőt életének kezdetéhez. Magyar származásúnak vélik, ám erre természetesen nincs közvetlen bizonyíték. Azonban a Szent Imre legendában megörökített viselkedési norma arra enged következtetni, hogy otthonosan mozgott a legfelsőbb hatalmi körben, vagyis megkockáztathatjuk, hogy előkelő családból származott, ahol gyermekéveiben egy életre magába szívhatta az ellentmondás, a parancs nem teljesítése luxusát. Maga az ilyenfajta eltökéltség fakadhatna persze a regula szó szerinti tiszteletéből is, ám Mór későbbi aktív világi szerepe inkább az első feltételezést teszi valószínűvé, nem a fanatikus bencés szerzetes alakját.

Magával a szerzetesi fanatizmussal, pontosabban a remete életformával azonban Pannonhalmán találkozott, hiszen már itt, ifjúkorában szemtanúktól hallott Zoerárd-András életéről és haláláról. A forrása saját bevallása szerint Benedek volt, aki utóbb Zoerárd-András példáját követve Vágszikláson mártíromságot is szenvedett. Ez ugyan nem indította a példájuk követésére, ám évtizedekkel később róluk írta meg az első magyar legendát, amely közvetlen előzménye lett az első magyar szenté avatásoknak. (A közhiedelemmel ellentétben nem István és Imre voltak az első magyar szentek. Ugyanabban az évben, 1083-ban elsőként Zoerárd-Andrást és Benedeket, aztán Gellértet avatták szentté, majd csak utánuk a királyt és a herceget.)

Mór már Pannonhalmán elindult az egyházi ranglétrán, elnyerve a monostor apáti rangját. Pécsi püspökként eltöltött első éveiről, sőt évtizedéről nincs forrásunk (1036-tól töltötte be valószínűleg a tisztséget). Feltételezhető, hogy első székesegyháza a mai cella septichora volt, s vélhetően megérkezése után rakták le a második székegyház alapjait. Utóbbit Péter királyhoz szokás kötni (itt temették el az uralkodót a valószínűleg 1046-ban bekövetkezett halála után, vagyis ekkor már részben állnia, s liturgikus célra alkalmasnak kellett lennie az új épületnek), s építését – még ha királyi „adomány” is volt – nyilván a püspök felügyelte. Az új székesegyház alapítása feltételezi, hogy Mór szoros és jó kapcsolatot ápolt a még István akaratából trónra került Péterrel.

Az 1046-os „pogánylázadás” – talán helyesebb volna a polgárháború kifejezést használni, még akkor is, ha a korszak híján volt a polgároknak, hiszen elsősorban belpolitikai összecsapás volt –, amely során Gellért püspök elszenvedte a későbbi szentté avatás alapjául szolgáló mártíromságot, nem ért el Pécsig, így Mórnak nem esett baja. Hamarosan András király belső körének a tagja lett: erre a tihanyi apátság 1055-ből származó alapítólevele a bizonyíték, amelyen a püspök kézírása is szerepel. Feltételezhető, hogy szerepe volt a szekszárdi apátság 1061-es alapításában is, s talán ő celebrálta I. Béla temetési szertartását is itt 1063-ban.

A következő évben a nevét ugyan nem említik, csak Pécs városát, amely Salamon és Géza kibékülésének helyszíne lett. A Képes Krónika, még ha sokkal később is íródott, beszámol egy ugyancsak kellemetlen esetről is, amely beárnyékolta, csaknem meghiúsította a békülést: „Szent Fábián és Sebestyén vértanúk napján tehát Salamon király és Géza herceg Győrött békét kötöttek Magyarország színe előtt; majd együtt ünnepelték meg a húsvétot egész udvarukkal Pécsett. Ott azután húsvét napján Géza herceg tisztességgel, a maga kezével tette fel a koronát Salamon király fejére, az ország főembereinek jelenlétében, és úgy vezette be dicsőséggel Szent Péternek, az apostolok fejedelmének királyi bazilikájába. Látván a magyarok egész gyülekezete, hogy békesség van a király és a herceg között, és kölcsönös szeretettel vannak egymás iránt, magasztalták Istent, aki szereti a békességet, és nagy vigadalom volt a nép között. A következő éjszaka azonban a jövendőviszály és zűrzavar előjele nyilatkozott meg: hirtelen tűzvész támadt és elborította az egész egyházat, mind a palotákat és többi épületeket és mindazt, ami hozzájuk tartozott; a szörnyű tűzvész mindent elemésztett. Mindnyájan megrémültek a lángok hatalmas zúgásától és a szörnyű robajtól, amint a harangok lezuhantak a tornyokról: senki sem tudta, hová legyen. A király és a herceg megdöbbent és elcsodálkozott a hirtelen eseten; gonosz cseltől tartva nagy hamar elváltak egymástól; reggelre kelve hív követek útján megtudták a dolgok való állását, mert hogy egyik részről sem forraltak rosszat, sem veszedelmes cselt, hanem véletlen eset okozta a tűzvészt. A király és a herceg jó békességgel újból összejöttek.” (Geréb László fordítása nyomán)

Bár Mór személyéről nem esik szó a szövegben, értesülünk a második székesegyház pusztulásáról és közvetve a püspök szerepvállalásáról a hercegek kibékülésében. Feltételezhető, hogy az akkor már igencsak idősödő Mór az egyik központi figurája volt a konszolidációnak (amely persze csak ideiglenesnek bizonyult).

1064 húsvétján, a hercegi találkozó során egy érdekes ajándékozásra is sor került, amelyről maga Mór számol be a Szent Zoerárd-András és Benedek történetét feldolgozó legendájában. A történet első feléről Fülöp zoborhegyi apáttól értesült, amikor maga pannonhalmi apát volt. Így ír: „Mikor tehát (András) teste bomlásának ideje közeledett, jelezte ezt a jelenlevőknek, és meghagyta, hogy ruházatának egyetlen darabjából se vetkőztessék ki, amíg Fülöp apát – akiért már elküldött – meg nem érkezik. Ez az atya akkor érkezett meg, amikor a tiszteletre méltó test már holtan feküdt, hogy megmossák. Ő megtalálta a vasövet, amely már belső részeit érintette. Ó, csodálatos és hallatlan dolog! A húsát belülről bomlasztó övet bőre kívülről elrejtette. Ámde a vértanúságnak ezt a fajtáját meg sem tudhattuk volna, ha a köldökénél a megkötött fém csomója elő nem tűnik. Miután pedig feloldották az övet, mikor a testről lehúzták, a bordák összezúzódásának hangja erősen hallatszott. Ennek az övnek a felét elkönyörögtem ugyanettől az apáttól, és mostanáig megőriztem, de az igen keresztény Géza herceg kérését meg nem tagadhattam, hisz állandó vágyakozással könyörgött nekem érte.” (Csóka J. Gáspár fordítása)

Vagyis Mór Gézának ajándékozta András vezeklőövének nála lévő részét, ám a legenda ekkor még nem volt készen, hiszen különben nem írhatta volna bele ezt az eseményt. Hogy mikor fejezte be a művet, nem tudjuk, mint ahogy azt sem, hogy pusztán emlékeinek megörökítése volt a célja vele, vagy már megfogalmazódott benne a szentté avatások terve. Az ötös szentté avatás a magyar egyházi (s ezzel összefonódva a világi) diplomácia egyik 11. századi csúcsteljesítménye lett, hiszen erőteljesen demonstrálta az ország keresztény elkötelezettségét, ráadásul a szentek sírhelyeivel (István és Imre Székesfehérváron, Gellért Csanádon, András és Benedek Nyitrán nyugodott) egy, a szentföldi zarándokútra épülő, ám attól kicsit eltérő – Csanádra és Nyitrára külön ki kellett térni, ám a távolság viszonylag kicsi, könnyen vállalható volt – útvonalat kínált, amivel új térségeket kapcsolt be az akkor minden magasztossága mellett ugyancsak jövedelmező zarándok „turizmusba”. Mór munkássága két szentté avatás közvetlen előzménye volt, s bár a püspök kétségkívül kora nagy hatású gondolkodója volt, kétséges, megfordult-e a fejében István, Imre és Gellért szentté avatásának gondolata. Míg ő Andrást és Benedeket kifejezetten a hagyományos szerzetesi, aszketikus erények példáiként mutatja be, addig István és Imre szentté avatásában sokkal inkább politikai tényezők játszhatták a fő szerepet. Valószínűbb talán, hogy a személyek végső kiválasztására csak László korában, Mór halála után került sor, nem mentesen a király befolyásától.

A püspökről szóló emlékek megszűnnek az 1060-as évek második fele után, ezért tartják valószínűnek, hogy 1070 táján hunyt el. Utolsó munkájaként még hozzákezdhetett a harmadik pécsi székesegyház építéséhez, amely 12. századi befejezése után az ország második legnagyobb egyházi épülete lett a székesfehérvári prépostsági templom után. Mórt az épülő templom mai altemplomában temethették el, amely a ma álló épület egyik legrégebbi részlete. A falkutatás során bebizonyosodott, hogy az altemplomból nyugat felé kinyúló sírkamra, amelybe a 19. században, a középkori templomot újjáépítés címen nagyrészt leromboló Dulánszky Nándor püspök temetkezett, még az altemplommal egy időben épült. A sírkamra a templom közepén, a Szent kereszt oltár alatt vélhetően eredetileg a katedrális építését megkezdő, szentként tisztelt püspök Mór nyughelyeként szolgált. A püspök alakját övező kultusz a középkorban jól kimutatható, Pécsett a 15. században igazolhatóan szentként tisztelték. Boldoggá 1848-ban avatták, 1925-től pedig a pécsi székesegyház társvédőszentje.

„Abban az időben, amikor a legkeresztényibb István király akaratából Isten ismerete és tisztelete Pannóniában még éppen csak kicsírázott …” – ezek a Mór által írt legenda első szavai. Pécs második püspöke ugyancsak sokat tett azért, hogy a csírák szárba szökjenek, hiszen egyházi munkássága mellett a magyar történelem egyik első – ha nem a legelső – értelmiségi gondolkodója, és egyúttal aktív közéleti szereplője is volt.