Zalavár, azaz Mosaburg nem traumaként élte meg a magyar honfoglalást. Persze az épületek egy része elpusztult a 10. század során, ám a településen belül harci eseményekre utaló nyomokat a feltárás során nem találtak: az előkelők nyugatra menekültek, ám a közrendű népesség egy része háborítatlanul helyben maradt.

A 10. század során nem érkezett új népesség Zalavár-Várszigetre, legalábbis a temetkezések azt bizonyítják, hogy embertani szempontból ugyanaz a népcsoport élt továbbra is az akkor már elhagyott város pusztuló épületei közt, amely a 9. században, Mosaburg fénykorában is. Persze a helyben maradók kevesen lehettek. Mindennapi életük színtere a számukra már túl nagynak, belakhatatlannak bizonyuló város északnyugati részén volt.

A bencés apátság – a pozsonyi évkönyvek szerint 1019-ben felszentelt – templomának a patrónusa Szent Adorján volt. A védőszent kiválasztása szintén azt bizonyítja, hogy folytonosság volt a településen, hiszen nemcsak a salzburgi krónikák, de helyben maradók is emlékeztek még a Hadrianus mártír tiszteletére szentelt zarándoktemplomra. Ám nem a 9. századi egyházat újították fel, hanem Pribina Mária templomát vették ismét használatba a bencések. A szent István korában újjáépített templom feltehetőleg nyom nélkül elpusztult. Az épület körül kezdetben a környék keresztény lakossága, a 11. század közepétől pedig ezüsttel gazdagon felékszerezett előkelők leltek végső nyughelyet.

Jelentős népességbéli változást csak a 11. század, az ispánsági központ megalapítása hozott. Temetője, melybe utóbb, Szent László uralkodása idején templom is épült, az új betelepülők maradványait rejtette. A férfias küllemű új lakók az ispánsági központ – vélhetően fegyveres – kiszolgálói lehettek. Harcias életmódjukról a csontjaikon lévő sérülések nyomai vallanak: furcsamód a női csontok is meglehetősen sok, harcban szerzett sérülés nyomát őrzik.

A korszak egy jellegzetes emléke került elő az augusztusi feltárás során: egy úgynevezett bordás nyakú edény töredéke. A lelet szerencsére kitűnően alkalmas a datálásra, mivel jellemzően a 10. század, illetve a 11. század elejének terméke. Általában tejtermékek tárolására használták, az edény nyakán körbefutó bordázat szájnyílást fedő bőr-, vagy szövetdarab biztos rögzítésére szolgált.

A település életében komoly – és végzetes – törést csak a 16. század hozott. Várrá erődítették az apátságot, amelyet a török nem is tudott soha bevenni – bár 1652-ben egy áruló átvezette őket a mocsáron, azonban így is csak a kapuhoz vezető híd feléig jutottak. 1702. augusztus 28-án felrobbantották a várat, ahol 1736-ban medvék és hasonló fenevadak tanyáztak. A 19. század első felében még állt a romok egy része, melyek felkeltették Deák Ferenc és József nádor érdeklődését is, akik azonban hiába kérték, hogy ne hordják szét a köveket: a megye a Zala gátjaiba, illetve az utakba építtette be a csaknem ezer évet megélt Mosaburg-Zalavár megmaradt köveit. A huszadik század közepén pedig még a homokot is kibányászták a hajdani épületek helyén.

Az ásatást vezető Szőke Béla Miklós és Ritoók Ágnes kutatásai nyomán