Meglepőnek tűnhet, hogy Magyarországon mily keveset írtak Dalmácia történetéről. Épp e kutatási hiány miatt vették kezükbe a kurátorok nagy érdeklődéssel Gál Judit munkáját és nem csalódtak - írja Tringli István a Kubinyi András-díj ifjúsági fokozatát elnyerő mű laudációjában.

A magyar királyi címben a második helyen, azaz közvetlenül Magyarország után állott a Dalmácia királya titulus. Kálmán király minden bizonnyal 1106-ban vette fel e címet, amelyet a magyar koronás fők 1918-ig megszakítatlanul viseltek. Tették ezt annak ellenére, hogy a dalmát városok 1420-ban örökre kikerültek a magyar király fennhatósága alól, tették ezt annak ellenére, hogy nem a magyar uralkodók voltak az egyetlenek, akik e területre ily módon igényt formáltak. A velencei dogék Kálmán király előtt már egy évszázaddal Dalmácia hercegének neveztették magukat, és némi megszakítással mindaddig viselték is e címet, amíg a velencei köztársaság fennállt. A cím a horvát királyi titulatúrából került a magyarba. A Tripimir-dinasztia tagjai IV. Krešimir Péter óta a dalmát királyok is voltak.
Dalmácia nem üres igénycím volt, melyet egymással vetélkedő uralkodók kancelláriáiban ötlöttek ki, hanem a dalmát városok fölötti valós politikai hatalmat volt hivatva szimbolizálni, olyan hatalmat, mely bizonyos időszakokban a magyar politika elsőrangú céljai közt szerepelt, és amelyért nemcsak a régió, hanem az egész földrész sorsát alakító küzdelmeket folytattak. A Konstantinápoly bevételével végződött negyedik keresztes hadjárat Zára falainál kezdődött, Nagy Lajos Velence ellen vívott utolsó háborúja a két itáliai köztársaság, Genova és Velence vetélkedésébe való bekapcsolódást is jelentette, az Anjou és Luxemburgi ház magyar trónért vívott harcának komoly szerepe volt abban, hogy a dalmát városok többé nem hódoltak meg a magyar királyoknak. Dalmácia a késő középkorban is Érisz almájának bizonyult a két, az oszmánokkal szemben komoly erőt kifejteni képes hatalom, Magyarország és Velence számára.
Mindehhez képest meglepőnek tűnhet, hogy Magyarországon mily keveset írtak Dalmácia történetéről. A nagy klasszikus történeti összefoglalók többnyire csak a fordulópontokkal, általában az uralomváltások politikai körülményeivel foglalkoztak, egy kezünkön meg tudjuk számolni, hogy magyar történészek hány dalmáciai témájú részletkérdést dolgoztak fel alaposan. Hiányzik Dalmácia történetének összefoglalása is.
Valójában semmi meglepő nincs e jelenségben. A magyar történetírás egyszerűen követte a történelmi tudat és a politika nézőpontját, amely Dalmáciát közeli, de idegen területnek tekintette, ahol a tudományos magyar történetírás kialakulása után a közjogi kérdés már semmilyen szerepet sem játszott, ahol a magyarok számára a nemzeti kérdés lényegtelen volt.
Épp e kutatási hiány miatt vették kezükbe a kurátorok nagy érdeklődéssel Gál Juditnak „Dalmácia helye a középkori Magyar Királyságban” című munkáját, és nem csalódtak: a szerző egyszerre tett tanúbizonyságot szintetizáló képességéről, megbízható forráshasználatáról, valamint meggyőző ítéletalkotásáról. Ezek voltak azok az erények, melyek alapján a kuratórium egyhangúan Gál Judit számára ítélte a Kubinyi András-díj ifjúsági fokozatát.

 
Tringli István