Szent László és Könyves Kálmán reformjai ugyan erős királyi hatalmat teremtettek, ám az ország olyan mértékű lemaradásához vezettek, amely napjainkig meghatározza sorsunkat. A cikksorozat harmadik része Buzás Gergely tollából.

 

 

A nyugati királyságok a 10. századra már mind olyan regionális hatalmi rendszerekre, grófságokra épültek, ahol a grófok nem egyszerűen a király által kinevezett és bármikor leváltható tisztviselők, hanem sokféle, így bizonyos örökösödési jogokkal is rendelkező hűbéresek voltak. Magyarán a 11. század elején egy modern európai királyság semmiképpen sem írta felül a regionális hatalomgyakorlás hagyományát, sőt inkább megerősítette azt. 

 

Így volt ez Szent István államában is. István nem rombolta le a 10. századi magyarság hatalmi szisztémáját, hanem a vezetők függelmi rendszerét alakította át. Erre legjobban ismert példa a gyula és Ajtony országainak esete, amelyeket István meghódítva egy-egy ispánsággá és egyúttal egyházmegyévé is szervezett. A legfontosabb számára nyilvánvalóan nem az volt, hogy egy már bevált területi-hatalmi egységet felszámoljon, hanem, hogy e terület élére olyan vezetőt helyezzen, aki személyében kötődik hozzá. Ez a kötődés gyakran rokonsági kapcsolatot jelentett, akár vérségi, akár házassági kötelék révén. Ajtony országát ezért bízhatta Csanádra, akit Anonymus István unokatestvérének nevez. Hasonló szerepet kaphatott István többi nőági rokona is: Aba Sámuel Északkelet-Magyarországon, Péter a Dél-Dunántúlon és Beszprem/Veszprém herceg a róla elnevezett Veszprém megyében. Doboka, a fontos észak-erdélyi ispáni vár és megye névadója, szintén ilyen szereplő lehetett. Anonymus szerint ugyanis Csanád apja volt, tehát felesége István nőtestvére lehetett. 

 

Viszont a gyulától meghódított Erdély élére István Zoltánt állította, de az ő családi kapcsolatairól semmit sem tudunk, és ez arra figyelmeztet, hogy feltehetően nem a rokoni kapcsolat volt az egyetlen elv, ami az új ispánok kiválasztásánál működött. A püspökök kinevezésénél is nyilvánvalóan más szempontok érvényesültek, de a kiválasztást a király szintén a saját kezében tartotta, mint azt Gellért történetéből is tudjuk. Így a püspökök hozzá való hűsége is az ispánokhoz hasonló személyi kötődésen alapult. A korszak püspöki tisztségei éppolyan életre szóló kinevezések voltak, mint a grófoké, illetve ispánoké, bár az ő esetükben a vérségi öröklés lehetősége nem állt fenn, még annak ellenére sem, hogy ekkor még semmi sem korlátozta az egyháziak házasságát. 

 

Mivel az ispánok és a püspökök esetében is a királyhoz való hűség kifejezetten személyes jellegű volt, ezért a király halála után már nem feltétlenül jelentett összetartó erőt az ország számára, főleg ha a királynak nem volt közvetlen vér szerinti örököse. Ez történt Magyarországon is István halála után. Ráadásul az első trónvárományosok: Péter és Sámuel István nőági rokonai voltak, és az ispánok közül kerültek ki. Ez a szituáció mérhetetlenül megnövelte az ispáni réteg önbizalmát. I. András koronázásával azonban visszaállt a dinasztia férfi ágának uralma, és ezt a következő másfél évszázadban már nem is kérdőjelezte meg senki. 

 

Mindez azonban eredendően nem állt ellentétben a regionális ispáni hatalommal. Ráadásul a 11. század második felében, a dinasztián belüli személyi ellentétek számos lehetőséget biztosítottak az ispánoknak jogaik és hatalmuk kiterjesztéséhez, akár egymás, akár a királyság rovására. Mindamellett a dinasztia koronához való jogát nem kívánta közülük senki sem elvitatni. Valójában egy olyan természetes jelenségről van szó, amely minden európai királyságban bekövetkezett a 11-14. század folyamán, és aminek köszönhetően a hatalom soha sem tudott egyetlen kézben koncentrálódni: az európai királyoknak éppúgy szükségük volt az ispánokra/grófokra, mint ahogy nekik a királyokra. Ez a hatalommegosztás azonban korántsem volt egy békés, stabil állapot: lényegében állandósult harcok révén valósult meg. Az ispánok/grófok egymással is folyamatos küzdelemben álltak a territóriumuk kibővítése vagy éppen területi épségének védelme érdekében, illetve érdekszövetségekbe, pártokba csoportosulva igyekeztek a többieket kiszorítva bekerülni a király környezetébe és ez által az ország kormányzatába. Ha az ispánok/grófok egy csoportja az uralkodócsalád egyik tagját maga mellé tudta állítani, az gyakran azzal járt, hogy maga a király is belekeveredett ezekbe a pártküzdelmekbe. 

 

Az újkor polgári történészeinek szemszögéből – akik saját korukban a békét teremtő, erős és szilárd központi kormányzat ideáljában nevelkedtek – ez a sötét középkor feudális anarchiájának tűnt, pedig alapvetően nem anarchikus állapotról van szó, hanem egy dinamikus egyensúlyról a regionális erőközpontok és a kormányzat között. 

 

A 11-13. században az európai háború fogalma is alapvetően eltért az újkori tömeghadseregek között vívott, egész országokat elpusztító, véres küzdelmektől: ezek a folyamatos feudális küzdelmek elsősorban a fegyveres elitet érintették és az általuk okozott károk sem voltak súlyosabbak a közönséges rablótámadásoknál. Ezek pusztításainál sokkal nagyobb jelentőségű volt az ösztönző hatásuk, ami a földbirtokos családokat és az egyéb közösségeket védekezésre: társadalmi szerveződésre, azaz feudális struktúra és önkormányzati rendszerek kifejlesztésére, erődített települések, azaz várak és városok építésre, fegyverek készítésére és beszerzésre, azaz iparra és kereskedelemre késztette. A regionális hatalmat örökölhetően, azaz több nemzedéken át stabilan birtokló grófok és hercegek számára érdemes volt befektetni az uralmi területük fejlesztésébe: várakat és városokat építeni, parasztokat, iparosokat, kereskedőket, lovagokat különböző adományokkal, kedvezményekkel és jogokkal magukhoz csábítani, mert ezzel saját maguk és utódaik hatalmát és biztonságát erősítették meg a szomszédok által jelentett állandó fenyegetéssel szemben. 

 

Ahol ezek a mindennapi konfliktusok hiányoztak, mert túl erős volt a központi hatalom, és meg tudta akadályozni a helyi vezetők közti súrlódásokat, ott hiányzott az ösztönző erő is, ami a várak, városok építésére, fegyveresek, fegyverkészítők és fegyverkereskedők toborzására ösztönözte volna az előkelőket. Amennyiben ez az erős király még arra is képes volt, hogy meggátolja az előkelők regionális hatalmának öröklődését, úgy végképp elveszett minden ösztönzés ahhoz, hogy a régiók kormányzói befektessenek az uralmuk alatt álló területek fejlesztésébe a jövőbeli fejlődés érdekében, hiszen kiszámíthatatlan volt, hogy a beruházásuk gyümölcsét ki fogja évek, évtizedek múltján learatni. 

 

Ez volt az erős központi hatalom csapdája, amibe a Magyar Királyság a 11. század végére besétált. Ezt két viszonylag hosszú életű, erőszakos és tehetséges király: I. László és Kálmán uralkodása tette lehetővé. László, az általa közelről megtapasztalt, apja, bátyja és önmaga által gerjesztett dinasztikus viszályból okulva – ami két király bukásához is vezetett –, hatalma megszilárdulását követően az ispánok hatalmának drasztikus lerombolásába kezdett. Ezt teljesítette ki Kálmán, aki öccsének, Álmosnak a hatalmi törekvéseiben meglátta a veszélyét a korábbi dinasztikus viszályok visszatértének és ezzel az ispánok hatalmának újabb növekedésének. Részben olyan módszereket alkalmaztak, amelyek már korábban is előfordultak: az ispánságok területének felosztásához, ezzel méretük csökkentését folyamodtak. De a legdrasztikusabb és leghatékonyabb eljárás az ispáni tisztség örökölhető, majd élethossziglani mivoltának megszüntetése volt. Ezek a reformok lényegében lerombolták az ispánok korábban élvezett, és Európa nyugati részén ekkor már teljesen természetesnek vett jogait, így a király hatalma egyedülállóan naggyá növekedett felettük. 

 

Bár az ispánok hatalmát a király ily módon erősen korlátozta, ez a korlátozás helyi szinten nem érvényesült, sőt a helyi hatalmuk inkább növekedett. Ennek jele, hogy a várjobbágyság, azaz a korábban a nyugati lovagságnak megfelelő fegyveres elit réteg szabad státusza ebben a korban elveszett és teljesen az ispáni hatalom alá kerültek. Valószínűleg ez lehetett az oka annak, hogy míg az ilyen uralkodói törekvéseket másutt a kárt vallott grófok zsarnokságnak tartották volna, és ellenállást váltott volna ki belőlük, addig Magyarországon ennek semmi nyoma nincs. Az ispánok inkább igyekeztek alkalmazkodni a megváltozott helyzethez: lemondtak a rájuk bízott ispánságok fejlesztéséről, és e helyett rövidtávon próbáltak minden elérhető jövedelmet kisajtolni az ideiglenesen az uralmuk alatt álló, és amúgy is megcsonkított, így már önálló, komplex gazdálkodásra képtelen megyékből. Ennek következtében a 12. század elejére leállt a 11. században éppen csak megindult feudális hierarchia kiépülése és a városfejlődés. Nem épültek többé várak és fallal övezett városok, nem csábítottak kedvezményekkel és jogokkal az ispánok parasztokat, iparosokat, kereskedőket és lovagokat a megyéikbe, sőt inkább arra törekedtek, hogy minden alárendeltjüket szolgasorba taszítsák, így az általuk megtermelt javaknak minél nagyobb részétől fosszák meg őket. Ez persze ahhoz vezetett, hogy az éppen ebben a korban, és éppen az megerősödő autonóm regionális hatalmaknak és városi közösségeknek, illetve az ennek következtében ugrásszerűen növekvő népességnek köszönhetően hirtelen felvirágzó nyugat-európai gazdasággal és kultúrával szemben a jóval kisebb mértékben növekedő Magyarország rohamos tempóban maradt le. Ám ezt az országon belül aligha érzékelték, mert még a nyugatinál kisebb léptékű népességnövekedés ellenére is, az alattvalóik felett gyakorolt nagyobb hatalmuk abszolút értelemben növelte az ispánok jövedelmeit, ami a régihez képest azért javította a gazdasági helyzetüket, még ha ez messze elmaradt is a nyugati fejlődéstől.

 

A szomszédoktól való gazdasági lemaradás mellett egy másik súlyos következménye is lett a királyi hatalom megerősödésének. A megkérdőjelezhetetlen királyi tekintély és territoriális hatalmak szétzúzása minden bizonnyal sokkal békésebbé tette az ország belső viszonyait, mint amilyen a kortárs Nyugat-Európáé volt. Ezáltal vált lehetővé a katonaság elitjét képező várjobbágyi réteg jogfosztása is, hiszen sokkal kevésbé volt rájuk szükség. Ez a jogfosztás az ő relatív elszegényedésükkel és harci értékük relatív csökkenésével járt egy rohamosan fejlődő Európában. Ez azonban az ország katonai képességeit is csökkentette külföldi vetélytársaihoz képest. Ez már a 12. század közepén, a Bizánccal folytatott háborúkban is komolyan éreztette hatását és előbb bizánci támogatással fellépő ellenkirályok megjelenésben nyilvánult meg, majd a század második felében egy bizánci báburalkodó, III. Béla trónra kerülésével már komolyan fenyegetett az ország függetlenségének elvesztésével. Ezt végül is csak egy Magyarországtól független esemény, a szeldzsuk törököknek Bizánc felett aratott győzelme akadályozta meg, amelyre Béla az erejét vesztett Bizánctól való elszakadással és önállósodással reagált, így egy bábkirályból valódi uralkodóvá válhatott. III. Béla ifjabbik fia, András, azonban átlátta az elmúlt évszázad alatt Magyarországon kialakult helyzet végzetes veszélyeit. Ennek hatására trónra lépve intenzív reformokba kezdett, amelyek fő céljai a katonáskodó réteg szabadságának és ezzel katonai képességeinek növelése, az ispánok közül pedig egy, az ő személyéhez hűséges és a viszonylag szerény jövedelmű régi ispánságok helyett kellően nagy és örökölhető magánbirtok-állományra támaszkodó, így az ispánoknál gazdagabb, így katonailag is hatékonyabb bárói réteg kialakítása, valamint az királynak és hadseregének korszerű ipari termékeket és pénzjövedelmeket biztosító szabad, királyi városok létrehozása volt. Az ispánok jelentős része azonban – főleg azok, akik András bátyjának, a régi típusú korlátlan királyi hatalomhoz körömszakadtáig ragaszkodó Imrének a kormányzatában fontos szerepet játszottak – ebből csak a saját alattvalóik felett gyakorolt hatalmuk csorbítását látták meg, ezért az apjánál sokkal szűkebb látókörű és gyengébb szellemi képességekkel bíró fiát, Bélát maguk előtt tolva igyekeztek megakasztani II. András reformtörekvéseit. E céljaikat végül IV. Béla trónralépésével el is érték, diadalmámorukban nem törődve azzal, hogy kormányzatuk maguk ellen fordította a II. András idejében már megerősödött bárókat és nemeseket. Ez a belső ellentét jelentősen hozzájárult az ország történetének addigi legsúlyosabb katasztrófájához, a muhi vereséghez és a tatár pusztításhoz. Magyarországot azonban ekkor megint megmentette egy tőle független, távoli esemény, a mongol uralkodóházon belüli konfliktusok eszkalációja.

 

A mongolok elől elmenekült IV. Béla visszatérve a következő évtizedekben jobbára az ország újjáépítésével volt elfoglalva, de az 1260-as években újabb konfliktust sikerült gerjesztenie fiától, Istvántól való rettegése miatt. Az öregedő IV. Béla által támasztott belső viszály következménye a bárói réteg hatalmának soha nem látott mértékű és gyorsaságú megnövekedése volt. Ezt a folyamatot azonban – II. András reformjaival ellentétben – nem kísérte a nemesség szabadságának biztosítása. Így IV. Béla uralkodásának utolsó évtizedében ugyan megindította az egykor, I. László és Kálmán által szétzúzott regionális hatalmi struktúrák újjászületését, ám e régiók felett ugyanolyan zsarnoki hatalommal rendelkező kiskirályokat teremtett, mint amilyenek a 12. század magyar királyai voltak. Magyarországon így ekkor sem épülhetett ki teljes mélységében a klasszikus európai hűbéri struktúra hatalommegosztása, hanem egy sajátos, elmaradott és a fejlődést továbbra sem segítő változata, a familiaritás született meg. Az új kiskirályok ráadásul – talán az őseikbe másfél évszázad alatt beivódott szemlélet hatására – nem lehetőségként, hanem egyszerű prédaként tekintettek a városokra, amelyeket nem fejlesztettek inkább rendszeresen kiraboltak. A IV. Béla által megnyitott zsákutcából utódai már nem tudták kiterelni az országot: V. István és IV. László erre tett kísérletei kudarcot vallottak, III. Andrásnak pedig túl rövid idő adatott e feladathoz. Végül egy távolról érkezett, idegen és kiemelkedő képességekkel rendelkező trónkövetelő, Anjou Károly volt az, aki egyensúlyt hozott létre a régiók és a királyság között, de a közben elvesztegetett két évszázadnyi lemaradást teljes egészében már soha többé nem lehetett behozni.

 

A Magyarországnak a Nyugat–Európától eltérő fejlődését megalapozó 11-12. század belső folyamatai leginkább az ország régióinak élén álló ispáni nemzetségek történetén keresztül érthető meg. Mivel ezekből az évszázadokból igen csekély számú írott forrás maradt fenn, e nemzetségek történetének megismerésében fontos szerepet kap a régészet, amely főleg a nemzetségi központok: várak, udvarházak, monostorok kutatása révén képes új adatokat szolgáltatni a történeti kutatásnak. A következőkben néhány ilyen nemzetségi központ és rajtuk keresztül néhány ispáni nemzetség Árpád-kori történetét fogjuk áttekinteni, hogy jobban megértsük e korszak Magyarországának máig kiható sajátos fejlődését.

 

2024. február 4.