A legrosszabb megoldástól megmenekült a győri Duna-bástya. A második legrosszabbtól azonban egyelőre nem.

Nem bontanak bele a Duna-bástya reneszánsz falaiba, viszont csak egy töredéküket teszik láthatóvá – röviden így lehet összefoglalni a több mint másfél éven át tartó örökségvédelmi szappanopera látszólagos fináléját, legalábbis a Kisalföld című napilap írása szerint. A hírt elsőként közlő újságot maga a győri polgármester, Borkai Zsolt látta el az információkkal, sőt, a szerkesztőség rendelkezésére bocsátotta a Fejér Megyei Kormányhivatal határozatát is az erődmaradvány sorsáról.

Pedig első pillantásra nem tűnik rossznak a végeredmény. Békén hagyják a kora-újkori falakat? Igen. Épül mélygarázs a téren? Igen. Látszólag tehát mind a kecske, mind a káposzta a legjobb egészségnek örvend, köszöni, megvan.

Amikor azonban elillan az örökségvédelmi diadal hallatán érzett öröm, mind előrébb tolakodnak a részletek (amelyekben ugye az ördög leledzik). Az írásból kiderül, hogy a polgármester legalább annyira elégedett a most kialakult helyzettel, mint az erődmentő civilek lehetnek, hiszen az új, háromszintes mélygarázs (amelynek teljes realitását a Duna partján, magas talajvíz-szint mellett a helyszínt ismerők legalábbis vitatják, s a megemelkedő talajvíz-szintre figyelmeztetnek), csaknem másfélszer annyi autó befogadására lesz képes, mint a korábbi tervben szereplő. Ez volna hát a tökéletes terv – de akkor min és miért is folytak másfél éven át személyeskedő, elmérgesedett viták? Miért lett a Dunakapu tér a civil műemlékvédők és a szakma (műemlékvédők és régészek) valóságos zarándokhelyévé, amit annyian akartak látni, mielőtt „megindulnak a munkagépek”? Fölösleges volt a sok-sok idegeskedés, hiszen itt a végjátékban hirtelen kiesik a tökéletes terv a cilinderből?

Nem lehetett volna ezzel kezdeni?

Aztán az írásból más is kiderül: a polgármester ugyan szerette volna bemutathatóvá tenni a romokat, ám mivel ehhez kis bontások, átépítések, átjáró építése is szükséges lett volna, a kormányhivatal nem támogatta az ötletet. Így visszatemetik csaknem az egészet, csupán az ágyúlejáró mintegy 200 négyzetméteres részlete lesz látható, benne a bástya makettjével. Ami ebben az esetben, bizonyos szempontból a második legrosszabb megoldás.

Persze, mi is tudjuk és hisszük, hogy a korábban eltemetett falak általában a föld alatt vannak a legjobb helyen. Önmagában már a felszíni bemutatás is potenciális veszélyforrás, hiszen a kőpusztulás kivédhetetlen. Győrben mégis megérné a kockázatot, hiszen az erőd megmaradt szakasza monumentális és egyedi látványosság, ami megfelelő tervekkel „belakható” lenne. Így ismét lesz egy esetlen tér, a mindinkább megkopó emlékkel, hogy a földhalom alatt ott rejtőzik az erőd. Mert mire fognak emlékezni az emberek, a helybeliek, akik többségét finoman szólva sem hatotta meg a falak sorsa az elmúlt hónapokban? Hogy volt egy nagy ásatás több mint egy éven át, tíz, mit tíz, százmilliókat pocsékoltak el a régészek és erre egy nyamvadt ágyúlejárót mutogatnak neki. Minek kellett erre elherdálni az adóforintokat?

A háromszintes mélygarázs amúgy nem rossz ötlet: de akár felfelé is lehetne az a három szint. Hozzávetőlegesen olyan magas volna, mint az eredeti erőd. Teljes lenne tehát a helyreállítás – legalábbis tömegében, részleteiben aligha –, az eredeti falaknak pedig tökéletes védelmet nyújtana az épület. Ráadásul be lenne „lakva” a bástya, amelyben az autók mellett nyilván a látogatóknak is jutna hely.

A jelenlegi mélygarázs ötlet aligha az utolsó az erőd kálváriájában. Örülni, szomorkodni korai még. De van más is a serpenyőben: megkapó volt azt látni, hogy a helyi civilek, a szakma, az Ásatási Bizottság, de még a hajdani KÖH agóniájában is igyekezett kiállni az erődmaradvány mellett. Kissé tán patetikus, de megvannak a hősei ennek a győri ostromnak.

Hősök igen, de egyértelmű győztes nincs. Némi közös gondolkodással még elérhető volna, hogy kicsit mindenki az legyen.