Kálmán sírja: visszatérés Fehérvárra

Kálmán az Árpád-ház egyik legnagyobb formátumú (korunk mércéjével leginkább európai) uralkodója volt, ám a későbbi krónikák sok tekintetben eltorzították alakját. (A nagy műveltség, intellektus a magyar történelmi köztudatban ritkán erény.) Ugyanakkor valószínűleg ő az egyetlen király a családból, akinek földi maradványai – még ha téves azonosítással is, de – fennmaradtak.

 

 

Kálmán I. László halálát követően, 1095 nyarán foglalta el a trónt. Erre azonban korántsem zökkenőmentes előzmények után kerülhetett csak sor. A Képes Krónika szerint „Boldogságos László ugyanis úgy rendelkezett, hogy Álmos uralkodjék őutána. Ez pedig együgyűségében annyira tisztelte testvérét, Kálmánt, hogy felajánlotta neki az ország koronáját, mert úgy érezte, hogy az elsőszülöttség jogán őt illeti meg.” Bár az Álmos utódainak uralkodása alatt működő későbbi krónikaírók nyilván mindent megtettek, hogy Kálmán emlékezetét besározzák és Álmosét megszépítsék, az valóban tény, hogy László két unokaöccse közül a fiatalabb Álmost helyezte nyerő pozícióba, amikor 1091-ben a frissen meghódított Horvátország kormányzójává tette, ami jelentős haderőt biztosított számára. Kálmánt ellenben két évvel később egyházi pályára próbálta kényszeríteni az egri püspökségre való jelölésével. Kálmán azonban ellenállt és Lengyelországba menekült, ahonnan csak közvetlenül László halála előtt tért vissza, színleg elfogadva az ekkor számára újonnan alapított váradi püspökséget, valójában azonban már László közeli halálára számítva a koronát kívánta megszerezni, végül sikerrel. 

A krónikások azonban nem elégedtek meg a valós tények Kálmán rovására történő kihangsúlyozásával, hanem Kálmán külsejét is túlzó módon ellenszenvesnek írták le. A Képes Krónikában olvasható „borzas, szőrös, kancsal, púpos, sánta, dadogó” jelzők nem őt, hanem ellenfeleinek kommunikációt jellemzik, aligha tekinthetők többnek puszta propagandaanyagnál. Ám miért éppen ezeket a testi hibákat választották? Kálmán aligha volt púpos, ám némi tartáshibája elvileg lehetett – mint erre a cikk vége felé visszatérünk majd.

 

 

Kálmánnak nem csak belpolitikai, de külpolitikai nehézségekkel is szembe kellett néznie rögtön uralkodása elején. Kezelnie kellett a Szentföld felé több hullámban tartó keresztes hadak problémáját. Az első átvonuló seregekkel rendre fegyveres konfliktus alakult ki a pusztításuk miatt, csak a Bouillon Gottfried által vezetett hadat sikerült ellenőrzötten átengedni (igaz, ennek időtartamára Kálmánnál maradt túszként Balduin, Gottfried öccse, aki később Jeruzsálem első hivatalos királya lett). Végül Kálmán sikeresen megoldotta ezt a feladatot is, de ellenfelei később mégis megpróbálták ezt is ellene fordítani. A krónika egész szürreális módon kritizálja Kálmánt azért, hogy igyekezett megakadályozni az országon áthaladó keresztesek pusztítását: „ … azután követeket küldöttek Kálmán királyhoz, hogy tőle is azt kérjék, amit dicsőséges László királytól. Azt hitték, hogy ő is ugyanolyan kegyes természetű, mivel ugyanazon vérből való. Kálmán király ezt hallván nemcsak hogy nem ígérte meg, hogy velük tart, hanem még utat sem engedett nekik országán keresztül. Sőt sereget küldött ellenük, hogy ne engedjék be őket országába, mert azt gondolta, hogy zsarnokok és nem zarándokok.”

A Szentföldre vezető szárazföldi zarándokút ugyan már I. István uralkodása idején megnyílt, s a 11. század során használták is a Jeruzsálembe tartók, ám az első keresztes hadjárat sikere, és a szentföldi keresztény államok megalapítása után nagyságrendileg megnőtt a forgalma. A Kárpát-medence viszonylagos elzártsága megszűnt, Európa keleti szegletéből tranzitországgá vált. A zarándokút a királyság legnagyobb forgalmú útvonala lett, amelyen megszaporodtak a jómódú utazók is, akik lelki üdvükért vállalták a szentföldi utat. Ennek egyik fontos állomása Székesfehérvár városa volt, az akkor már szentté avatott István király és Imre herceg nyughelyével. Mindez kellő indok volt Kálmán számára a szent sírokat befogadó bazilika felújítására is.

Kálmán folytatta elődje tengermelléki politikáját: általa teljesedtek ki az ottani hódítások a dalmát városok megszerzésével. Kálmán már 1097-ben fegyverrel tört be Horvátországba, és Tengerfehérvárnál kijutott az Adriai tengerhez, de testvére lázadása miatt hamarosan kénytelen volt  békét kötnie a Bizánc itteni érdekszféráját egyre inkább átvevő felnövekvő új hatalommal, Velencével. Ennek lejárta után, 1102-ben Tengerfehérvárott királlyá koronáztatta magát. 1105-ben (immár Bizánc támogatását is élvezve) egészen Splitig (Spalato) behódoltak neki a tengerpart dalmát (döntően itália kultúrájú) városok. Velence féken tartását az is megkönnyítette, hogy Kálmán még 1097-ben feleségül vette Feliciát, Roger szicíliai gróf lányát, a Földközi-tengeri normann hatalom pedig a kereskedő-köztársaság ellenlábasa volt. A családi támogatás ellenére Kálmán reálpolitikusként persze tudta, hogy a magyar befolyás csak a komoly városi autonómia mellett tartható fenn a tengermelléken. Dalmácia meghódítása mellett Kálmán ügyesen elsimított azokat a konfliktusokat amiket még László támasztott Horvátország meghódításával. Rendezte a kapcsolatokat Bizánccal, és I. László lányát, Piroskát 1104-ben férjhez adta a bizánci trónörököshöz, a későbbi II. Johannészhez. Jó viszonyt épített ki a pápasággal is elfogadva annak reformtörekvéseit és lemondva az invesztitúra-jogról. Uralma nem csak Magyarország külkapcsolatain de belső viszonyain is sokat javított. Törvényei egy, László korához képest már konszolidálódott társadalom képét festik fel. 

 

 

Sikereit azonban beárnyékolta egész uralkodását végig kísérő viszálya nyughatatlan öccsével, Álmos herceggel. Kálmán reálisan felmérte, hogy a László által Álmosnak juttatott Horvátország túlságosan nagy hatalmat jelent a trónra áhítozó ifjú herceg kezében, ezért királlyá koronázása után nem sokkal elmozdította őt ebből a pozícióból és helyette a régi nyitra-bihari dukátust adta át számára. Feltehetően az volt az a lépés, amely végképp elmérgesítette a viszonyt a két testvér között. Álmos 1097-ben kihasználva Kálmán távollétét hadsereget szervezett a Dalmáciában tartózkodó bátyja ellen aki így kénytelen volt Velencével gyorsan békét kötni és seregével hazasietni. A dukátus és a királyság határán, a Tisza menti Várkonynál 1098-ban csaknem összecsapásra is került sor köztük. Bár ez végül elmaradt, Álmos hamarosan Passauba menekült Kálmán elől. Ám miután belátta, hogy a császár támogatásban nem reménykedhet 1106-ban kibékült bátyjával és hazatért. Nem sokkal később újra elmenekült, ezúttal Lengyelországba, ahonnan hadsereggel tért vissza és elfoglalta Abaújvárat. Mikor azonban Kálmán itt ostrom alá vette, megadta magát. Kálmán ekkor már óvatosabb volt, és az Álmosnak még mindig túl nagy hatalmat biztosító hercegséget is végképp felszámolta, helyette szétszórt erdőbirtokkal látta el öccsét, amit a krónika kissé eufemisztikusan így fogalmazott meg: "A herceg vadászatban lelte örömét, egyre ezt űzte, a király pedig megadott neki mindent, ami a vadászathoz kell". A legfontosabb hercegi birtok az esztergomi királyi székhely szomszédságában elterülő Pilis erdő volt, amelynek központjában, a dömösi kúriában rendezkedett be Álmos. Az udvarház mellett társaskáptalant alapított, ám ennek felszentelését arra próbálta meg felhasználni, hogy meggyilkolja a királyt. Kálmán tudomást szerzett a merénylet tervéről, így az nem sikerült. Bár újból megbocsájtott Álmosnak, de az mégis Németországba menekült, a császár segítségét kérve bátyja ellen. Kálmánnak a császári hadjáratot sikerült diplomáciai úton elhárítania, de élete végén úgy érezte már nem kockáztathatja tovább saját maga és fia életét és országát, ezért Álmost és fiát Bélát elfogatta és megvakíttatta, hogy az uralkodásra végképp alkalmatlanná tegye őket.

Kálmán király első házassága sikeresnek bizonyult: Felícia két fiú- és egy leánygyermeknek adott életet 1110 előtt bekövetkezett halála előtt. A második, amelyet 1112-ben kötött Eufémia kijevi hercegnővel, már kevésbé volt az. Két évvel később új feleségét házasságtörés vádjával várandósan visszaküldte apjához, II. Vlagyimir nagyfejedelemhez. A Kijevben ezután megszületett fiú, Borisz később trónkövetelőként bukkant fel, de a magyarok soha sem ismerték el Árpád-házi származását. 

Kálmán 1116-ban hunyt el. Temetkezőhelyről már korábban gondoskodott, hiszen elkezdte a székesfehérvári bazilika újjáépítését. Itt, a szent királyok sírjainak közelében temették el első felesége mellé. Bár a család egyik legnagyobb formátumú, remek politikai érzékkel megáldott uralkodója volt, az Álmos-ág későbbi öröklése miatt emlékezete háttérbe szorult. A sors fintoraként könnyen elképzelhető, hogy nem csak személyét, de földi maradványait is félreismerték, s ő nyugszik jelenleg feleségével, Felíciával a budavári Nagyboldogasszony-templomban, Álmos dédunokájának, III. Bélának a nevével ellátott síremlék alatt.

 

 

Napjainkig mindössze egyetlen középkori magyar uralkodó bolygatatlan sírját sikerült feltárni az adott kor színvonalán tudományos igényességgel. A fehérvári bazilika területén 1848 decemberében találták meg, majd bontották ki azt a női, majd férfi temetkezést, amelyeket Pauer János kanonok azonosított, s az érvelését az ásató Érdy János, majd később az ásatásokat folytató Henszlmann Imre is átvette. Az egyébként leginkább teológiai műveltségű Pauer kizárásos alapon bizonyította, hogy a sírokban III. Béla és felesége, Antiochiai Anna feküdt. Azt a sírmellékletekből helyesen állapították meg, hogy a temetkezések egy 12. századi uralkodópáré, majd kizárták azokat a királyokat akikről nem volt adat, hogy a feleségük mellé, néhány év eltéréssel temették el őket. Maradt Kálmán és III. Béla, ám miután Pauer hitelt adott a testi hibák sokaságáról beszámoló kései forrásoknak, III. Béla mellett tette le a garast. Uram bocsá' jobban is hangzott a makulátlan emlékezetű III. Bélát megtalálni. A később székesfehérvári püspökké emelt Pauer már 1849-ben kis könyvecskében számolt be a felfedezésről, így aprópénzre, egész pontosan példányonként 6 krajczár pengőre váltva a királysír feltárását. Érdy ugyan már 1848. december 27-én bemutatta az akadémia tagjainak a feltárás eredményét a Nemzeti Múzeumban, ám a nagyközönség tájékoztatása a teológusra maradt.

A sír azonosításának helyességéről másfél évszázadig senki sem kételkedett. 2006-ban azonban Tóth Endre felvetette, hogy a sírok sokkal inkább Kálmáné és feleségéé, Felíciáé lehetnek. Érvelését a sírmellékletekkel támasztotta alá: a királysírban talált két jól keltezhető tárgy: az enkolpion és a körmeneti kereszt egyaránt 11. századiak, ami egy 12. század végén eltemetett uralkodó esetében elég különös lenne, míg az 1116-ban elhunyt Kálmán esetében természetesnek tekinthető. Ráadásul az enkolpion dél-itáliai szicíliai eredetű tárgy, ami Kálmán szicíliai felesége révén könnyen a király birtokába kerülhetett. A körmeneti kereszt pedig meglehetősen szokatlan egy királysírban, nem úgy egy püspök sírjában, márpedig Kálmán volt az egyetlen püspökké szentelt Árpád-házi uralkodó.

Most ugorjunk egy nagyot! 2012-ben tárták fel egy leicesteri autóparkoló területén III. Richárd angol király földi maradványait. Az antropológiai vizsgálatok és genetikai elemzés bizonyították a sír azonosítását. A váz vizsgálata során megállapították, hogy feltehetően kisebb mértékű gerincferdülése volt, amelyet azonban megfelelően szabott ruhával ellensúlyozni lehetett. Ám alig egy évszázaddal később Shakespeare az angol krónikásokra alapozva már púposként ábrázolja drámájában a velejéig gonoszként megjelenő uralkodót: „kis termetű volt, ferde tagokkal, púpos háttal, bal válla sokkal magasabb volt, mint a jobb, arcvonásai visszataszítóak …” Ugye ismerős a jellemzés?

Térjünk vissza Székesfehérvárra! Itt a sírban talált maradványokat "a pesti legjelesebb orvosok vizsgáló küldöttsége" elemezte (hogy pontosan kik, sem Érdy, sem MTA nem közli). Mindenesetre a férfi csontvázról ezt írták: „A jobboldali bordák domborodottabbak, a gerinczcsontok bal oldala valamivel keskenyebb lévén, a jobb oldal erősebb kifejlésre és a testnek baloldal felé hajlására mutatnak.” Netán ez volna az a testi hiba, amiből Kálmán púposságának legendája származott? 

A királysír koponyáján egy szimbolikus koponyalékelés nyomai fedezhetőek fel. Ez a pogány magyarok körében még a honfoglalás idején virágzó szokás fokozatosan ment ki a divatból a 11. század folyamán, de akkor még létezett a korai templom körüli temetők sírjainak tanúsága szerint, ám III. Béla korában, a 12. század második felében, már igencsak furcsa lett volna.

 

 

 

A székesfehérvári királysír azonosításában a döntő érv azonban a régészet legegyszerűbb és legegyértelműbb módszerétől a stratigráfiától, azaz a rétegtantól érkezhet. Az 1848-as feltárás metszetrajzainak elemzése során először Biczó Piroska vette észre, hogy egy terrazzoréteg (amelyről már Érdy is beszámolt) átfutott a sírok felett. A terület újrafeltárása során be tudta azonosítani ezt a réteget, amelyről azt is megállapította, hogy ahhoz a padlóhoz tartozik amelyet már átvágták a bazilika 12. század első felében épített pilléreinek alapozása során. Bár lehet a dokumentálás hanyagságával vádolni Érdy Jánost és munkatársait, de a rajzok gondosságát és aprólékosságát látva aligha érdemes. Vagyis nem túl kockázatos kijelenteni, hogy a temetkezések a 12. század első felében már létező padló kialakítása előtt kerülhettek a földbe, azaz III. Béla és felesége semmi esetre sem nyugodhatott ezekben a sírokban.

Nincsen tehát arra bizonyíték, hogy III. Béla maradványai pihennének jelenleg a Mátyás-templomban, ahová a székesfehérvári sírokat feltárásuk után átszállították, arra azonban több is van, hogy valójában Kálmán nyugodott az egyetlen épen feltárt magyar királysírban. 

A kérdés megnyugtató lezárásához fontos adatokat szolgáltathatna a csontok radiokarbon kormeghatározása, hiszen Kálmán és III. Béla halála között 80 év telt el, amit ez vizsgálati módszer is jó eséllyel ki tud már mutatni. A női váz DNS-ének vizsgálata pedig egyértelműen eldönthetné a kérdést, hiszen ugyan Felícia apjának a sírja feltehetően elveszett az 1783-as miletoi földrengésben, azonban testvérének, II. Rogernek a maradványai valószínűleg máig érintetlenek a palermói katedrálisban. Ha az ebből kapott mintával egyezést vagy eltérést mutatna a székesfehérvári női csontanyag DNS-e, az végleg lezárhatná a vitát. 

Erre már csak azért is szükség lenne, mert a jelenleg folyó DNS-vizsgálatok, a felmenők és leszármazottak meghatározása abból indul ki, hogy a csontváz III. Béláé. Ha pedig rossz a kiindulási pont, évtizedekre vakvágányra kerülhet a székesfehérvári uralkodói csontmaradványok azonosítása.

 

Kovács Olivér – Buzás Gergely