Sárospatak történelmének ma már csak alig látható fejezeteit idézi meg a Szent Erzsébet Házban ás annak udvarán berendezett kőtár kiállítás.

Ugyan a felszínen csak elvétve találjuk meg napjainkban Sárospatakon a 13. század emlékeit, az újdonsült város első évszázadának néhány részlete viszonylag nagy biztonsággal rekonstruálható. Persze már magát ezt az állítást is kétely árnyalja, hiszen az 1201-es Imre király által kiadott, másolatban fennmaradt, hospesek számára készült adománylevél – amelyet a városiasodás útjelzőjének tekinthetünk – egyes értelmezések szerint nem Patak, hanem Olaszi (a mai Bodrogolaszi) lakosait ruházza fel kiváltságokkal (más vélemény szerint pedig a „Patak” kifejezés nem is települést, hanem egy annál nagyobb földrajzilag összefüggő egységet jelentett).

Akárhogy is: a 13. század első felében Patak már a településszerkezetében is városias jeleket mutatott. A század elején a központja minden bizonnyal a mai Szent Erzsébet templom mellett feltárt rotunda. Bár a körtemplom építésének pontos korát nem sikerült egyértelműen tisztázni, de kétségkívül Árpád-kori építmény, léte és a környezetében részlegesen feltárt Árpád-kori épületmaradványok kiegészítették azt az elsőként Laskai Osvát ferences által 1497-ben (vagyis csaknem háromszáz évvel a megtörténte után) lejegyzett adatot, miszerint Szent Erzsébet Sárospatakon „született és pompában dajkáltatott” (… Elysabeth Andreae regis Hungariae filia, dum nata fuisset in oppido Sorospathach et in deliciis nutrita, omnia puerilia contempsit, coepitque bonis operibus assuescere, ludas spernere vanitatis. ...). Feltehető, hogy a ferences-minorita szerzetes a településen lévő ferences kolostorban élő hagyományt örökítette meg.

Hogyan is születhetett egy királylány éppen Patakon? A település királynéi birtok volt, amint erre éppen Szent Erzsébet születésének évtizedéből találunk forrást: Anonymus 1200 táján írt gestájában említi „Ketelpatakát”, amelyet szerinte I. András cserélt el Ketel vitéz utódaival, részben mert a vidék alkalmas volt vadászatra, részben pedig „mert felesége, Anasztázia, Jaroszláv kijevi fejedelem leánya szeretett azokon a tájakon lenni, minthogy ott közelebb volt szülőföldjéhez”. Ezek alapján elképzelhető, hogy létezett egy udvarház is – talán a plébániatemplom közelében –, amely alkalmi szálláshelyül szolgálhatott a királynéknak.

Bár az udvarházról nincsenek konkrét adatok, többet tudunk a kolostorokról. A még 1261 előtt alapított ferences és a mellé 1385 körül, Piaszt Erzsébet királyné által emeltetett klarissza rendház, a „felső” kolostor a mai református nagykollégium térségében állt, s az 1970 évek első felében – amennyire a beépítés lehetőséget adott rá – sikerült egy részét feltárni. S miután a források is „felsőnek” említik, kellett lennie egy „alsó” kolostornak is, ami a domonkosok 1238 előtt felépült rendháza volt. A pontos helyét még nem sikerült tisztázni, ám vélhetően a mai vártól délre állhatott. Kőmaradványai azonban fennmaradtak, igaz, másodlagos beépítésekben, hiszen az épületegyüttest a város 16. századi megerősítésekor lebontották (bár erről nem szól forrás) és köveit a falakba építették be. A kőtár kiállítás udvarán így két kapujának és egy mérműves ablakának a maradványai is megtekinthetők. Ez utóbbi már biztosan a tatárjárást követő újjáépítéséből származik.

Patak tehát a 13. században mezővárosias szerkezetű településsé növekedett, két végén egy-egy koldulórendi kolostorral. Vélhetően a tatárjárás után emelt vára nem itt, hanem vagy tíz kilométerre északkeletre, Sátoraljaújhely határában állt. Hogy a rotunda mellett ekkor áll-e már plébániatemplom, nem tudjuk, létére legfeljebb közvetett bizonyítékok vannak. A mai csarnoktemplomot a 15. század végén, 1492 körül emelték, ám feltehetően nem előzmény nélküli épület volt: a templomot körülvevő cinteremfal, amelybe a rotundát is belefoglalták, a későgótikus épületnél kétségkívül korábbi eredetű. Ez felveti azt a lehetőséget is, hogy a későgótikus templomból előkerült 13. századi kövek esetleg a plébániatemplom 13. századi elődjéből is származhatnak. A 15. század végi templom háromhajós csarnokterét későgótikus hálóboltozat fedte, amelyet Szőke Balázs rekonstruált. Nyugati végében karcsú oszlopokra támaszkodó, hálóboltozatos nyugati karzat állt, déli oldalához emeletes, csillagboltozatos oratóriummal koronázott előcsarnok csatlakozott. Hosszú, egyhajós szentélye poligonális záródással volt ellátva. A templom falait körben hatalmas mérműves ablakok törték át. A templom jelenlegi egyenes záródású csarnokszentélyét később, 1540-1542 között, a már protestánssá lett földesúr, Perényi Péter emeltette a korábbi szentély elbontása után. A lebontott régi szentély ablakait áthelyezték az újonnan épült falakba, az új pillérek köveit pedig a régiek mintájára faragták ki. Az új szentélyt a régebbi hosszházhoz hasonló boltozattal látták el, de az egyszerűbb profilú bordákat itt már reneszánsz gyámkövekről indították. A templom hosszfalain végigfutó karzatot építettek az ablakok alá. Az újjáépített templomot egyúttal belefoglalták a városfalba is, ezért északi falait kívül-belül megvastagították, a szentély mögött pedig felvonóhídas várkaput nyitottak, amelynek védelmére az új szentély keleti falában lőréseket helyeztek el. A templomtól délre, a cinteremfal mellé haranglábat is építettek.

Perényi Péter a templom díszítésére is gondot fordított: talán az általa lerombolt egri székesegyház szentélyéből hozatta át azt az évtizedekkel korábbi reneszánsz síremléket, amelynek töredékei a régészeti kutatások során a pataki templomból kerültek elő, és amely talán azonosítható a Dörögdi Miklós egri püspök emlékére 1506-ban egy Italus de Pesht-nek nevezett olasz szobrásztól megrendelt egri síremlékkel.

Patak földesurai, a Pálóczyak, már a 15. században is a plébániatemplomba temetkeztek. Utódaik a 16-17. században is követték ezt a szokást, de már nem csak a vár új birtokosai: a Dobók és Perényiek, hanem a város gazdag polgárai és az itt lakó nemesek is díszes reneszánsz síremlékeket állítottak a szentegyházban.

1634-37 között I. Rákóczi György parancsára tovább építették a templomot: a déli oratórium fölé magas tornyot emeltek. Ezzel azonban be is fejeződött a gyarapodás korszaka. 1671-ben osztrák katonaság szállta meg az épületet, berendezést tönkretették, sírjait kifosztották, falaiba pedig egy új várkaput vágtak. Csak 1683-84-ben, Thököly Imre pataki bevonulása után kapta vissza az épület templom funkcióját. Thököly bukását követően a katolikusok kapták meg a templomot, a renoválást már ők fejezték be 1690 körül.

1737. március 12-én borzalmas tűzvész emésztette el Patak városát. A lángok a templomot sem kímélték. A tetőzet elpusztult, az ablakok és a boltozat is súlyosan megsérült, a különálló harangtoronyban még a harangok is megolvadtak. A károkat ugyan kijavították, a de az épület annyira megrokkant, hogy ötven évvel később teljes újjáépítésre volt szükség: ekkor bontották le a gótikus hálóboltozatokat, és építették helyükre a ma is álló egyszerű barokk fiókos dongákat. Az elpusztult tornyok helyett a templom nyugati homlokzata elé nyolcszögű, gótizáló torony épült.

1964 és 1965 között az Országos Műemléki Felügyelőség restauráltatta a templomot. A kutatást Gervers-Molnár Vera, a helyreállítást Ferenczy Károly irányította, a történeti kutatást Détsy Mihály végezte. Ekkor tárult fel a templom sok évszázados története. Az ásatásokból és a falkutatásokból előkerült számos kőfaragvány szebb darabjait a Rákóczi Múzeum kiállításain mutatták be a várkastélyban, a sírkövek jó részét pedig a templom belsejében helyezték el. Maradt azonban még számos olyan faragott kőtöredék, amelynek nem jutott hely a kiállításokon. Ezek sokáig hányódtak a plébánia udvarán, ám az elmúlt évben a Szent Erzsébet Ház hozzáfogott egy kőtár kiállítás és tanulmányi kőraktár kialakításához, melynek első üteme, a 13. századi töredékeket és a városi házakból származó reneszánsz nyíláskereteket bemutató udvari kőtár és a feliratos köveket őrző pincekiállítás 2012 végére el is készült.

A témában helyszíni rádióriport is meghallgatható Kuklay Antallal, a sárospataki római katolikus egyházi gyűjtemény vezetőjével, Varga Zoltán Zsolt kőrestaurátor művésszel és Buzás Gergely régész művészettörténésszel, a Magyar Nemzeti Múzeum Visegrádi Mátyás Király Múzeumának igazgatójával. A riport a Közkincskereső című műsorban, a Gazdasági Rádióban hangzott el 2012. november 21-én. A riporter Kovács Olivér.