A hellenisztikus gondolkodás és hit késő ókori világából törésmentesen vezetett át az út a kora középkorba. A két korszak határán Szent Ágoston munkássága áll.

A Temetők, holtak, másvilágok című cikkünk folytatása

Nem csak a temetkezések, maguknak a temetőknek a városszerkezeti helye is megváltozott a 4. század során. Korábban ugyanis a római törvényeknek megfelelően a temetőket a településekről kivezető utak mentén alapították, néha meglepően nagy távolságra egy-egy várostól. A római birodalom Kárpát-medencei jelenlétének utolsó évszázadában azonban ezeket egyre inkább felváltották a települések felhagyott részein nyitott új sírparcellák. Az ok nyilván a közbiztonság általános romlása, a barbár betörésektől való mindennapi félelem volt – s talán az is, hogy a temető, nem mint a halál, az elmúlás, hanem mint az örök élet, a feltámadás helyszíne, központibb helyre került a közgondolkodásban.

A korai keresztény temetkezések jól elkülöníthetők a korszak Magyarországon feltárt temetőiben. Általában egy-egy központi mártírsír köré csoportosulnak a mellékletként legfeljebb egy mécsest, vagy poharat tartalmazó sírok. A központi sír fölé kápolna magasodott – térszervezési szempontból egyfajta szellemi előképeként a későbbiekben megjelenő templomoknak. Az elkövetkező évszázadokban meg is növekedett a mártírok iránti „kereslet”, a Karoling-korra már szinte iparággá vált a római katakombákból az emberi maradványok átszállítása Európa keresztény templomaiba, így hamarosan pápai rendelettel tiltották be a hitéleti szempontból dicséretes, s nyilván jelentős anyagi haszonnal is járó tevékenységet. A 4. században azonban még aligha volt kereslet az import-mártírokra.

A korszak legimpozánsabb emléke Pécs ókeresztény temetőegyüttese. A sírkamrák a föléjük emelt kápolnákkal talán a közeli Sirmium (Szávaszentdemeter) hitéleti pezsgésének hatására épültek fel – ha így volt, elképzelhető, hogy a bennük eltemetettek a korai keresztény szellemi áramlatok közül a később arianizmusként ismert (Jézus öröktől való isten voltát tagadó, Krisztust az atya teremtményeként elismerő), s majdan eretneknek nyilvánított irányzatot követték, hiszen annak egyik kelet-európai bölcsője Sirmium volt.

Bár a városi temetőket használták még az 5. században is (barbárok, vagyis szarmaták, germánok már a 4. század közepétől „beletemetkeztek” a római temetőkbe), Róma hatalma megszűnt a Kárpát-medencében. Azzal kapcsolatosan, hogy lehettek-e túlélő keresztény szigetek az elkövetkező fél évezredben, legfeljebb feltevések lehetnek, régészeti bizonyíték nincs.

Nehezen reprodukálható, hogy akár a 4-5. század keresztényei mennyire gondoltak mást a halál utáni életről, mint a klasszikus középkor népessége. A feltámadás, a megváltás eszméje már a 3-4. században a keresztény vallás egyik szervező gondolata volt. Ahogyan a hellenizus megjelenését a korszak egyik nagy gondolkodójához, Platónhoz köthetjük, úgy a nyolc évszázaddal később is egy gondolkodó, Szent Ágoston áll a két korszak határán. Az egyházatya ugyancsak bőséges szellemi hagyatéka évszázadokra (néhány kérdésben korunkig) meghatározta a keresztény gondolkodást. Vitatható persze, hogy gondolatai a maga korában mennyire lehettek széles körben ismertek, eljutott-e a Kárpát-medence megmaradt keresztény közösségeihez Róma kivonulása után például a Civitas Dei és a Civitas Diaboli (a jó és a rossz szembeállításának immár középkort jellemző) eszméje.

Az ókor és középkor határán (vagy inkább fokozatos, lassú, észrevétlen átmenetében) élők örömei, félelmei, reményei már aligha idézhetők fel. A halál utáni élet, a feltámadás, a pokol eszméje még évszázadokon át változott, terebélyesedett. Bár már nyilván az első keresztények is feltették a kérdést, hogy mi történik a halált követő időszakban (különösen, ha bűnt követett el az illető), a ma ismert purgatórumot csupán a 16. századi Tridenti zsinat emelte hivatalosan dogmává (bár egy 1253-ban kelt pápai levélben már szerepelt). Ám az, hogy Dante Isteni színjátékában ez az egyik helyszín, arra utal, hogy a középkori gondolkodás már „többsebességes” volt: a közhit néhány dologban akár lényegesen meg is előzhette a hivatalos egyházi álláspontot. Még inkább feltételeznünk kell ezt korábban, a két korszak (ókor és középkor) átmenetében, ahol az első évezred második felének zsinatjai állították ma ismert pályájára Európa egyházi, vallási, erkölcsi gondolkodását.