Sok oka volt a római birodalom, s vele a hellenizmus bukásának, ám a hitélet területén tanúsított túlzott szigorral (néhány hullámszerű vallásüldözést leszámítva) aligha vádolhatjuk a korszakot.

„Itt egy másik: mért ne lehetne ügyvéd koponyája? Hol vannak most szőrszálhasgatási, ármányai, tényálladéka, birtokjoga és fogásai? Mért szenvedi most, hogy e goromba ripők fültövön csapja egy piszkos ásóval, a nélkül hogy perbe fogná „súlyos testi sérelem” miatt? Hm! – Ez az atyafi meg, a maga idejében, nagy birtokszerző lehetett; csupa telektörvény, nyugta, százalék, kettős tanú, térítvény volt. De hát, annyi nyugta után itt leve nyugta? annyi térítvény után ide tért meg? s agya százalék helyett ázalékkal van tele?” - így morfondírozik Shakespeare Hamletje Arany János fordításában a temetőben, a kiásott csontokat látva. Kételyeit a ma régésze is oszthatja (már ami a halottak konkrét gondolatainak felidőzhetőségét illeti), ám maguk a temetkezési szokások mégis sokat elárulnak egy-egy adott korszak, s így a benne élők hitvilágáról.

A Magyarország területén eddig feltárt, mintegy 200 római kori temető nem csupán a különféle temetkezési módok szabadságát, de az 1-4. század között végbement vallási változásokat is érzékelteti. Pannonia provincia temetkezési szokásainak története jellemzően a hamvasztással kezdődött: ezt elvégezhették akár temetés helyszínén (ez volt a gyakoribb), akár a közös égetőhelyen felállított máglyán is. A maradványokat ezután vagy kő-, illetve faládába helyezték, vagy egyszerűen beleszórták a sírgödörbe, amit gyakorta kiégettek előtte. A túlvilágra szánt sírmellékleteket olykor a halottal együtt égették el, olykor csak a hamvakkal együtt tették be a sírgödörbe. A hamvasztásos temetkezésnek gyakori formája volt a hamvak halomsírokba való temetése (vélhetően a korábbi szokások továbbéléseként), és a valószínűleg csak részben romanizált eraviscus törzsi arisztokrácia körében megjelenő kocsitemetkezés is. Csontvázas temetkezések ugyanakkor már a provincia területének elfoglalása óta ismertek - sőt korábbról is, hiszen az itt élő népek körében is népszerű volt ez a temetkezési mód - esetenként a szegényebb népesség körében, a viszonylag drága hamvasztás alternatívájaként, s a helyi lakosság a rómaiak megjelenése után is gyakran így temetkezett.

A világtörténelemben egészen a 20-21. század globalizációjáig nem bukkan fel az a fajta szellemi, hitéleti szabadság, amely a római birodalmat (általában, néhány ellenpéldától eltekintve) jellemezte. A hellenizmus korszaka ez, ami a görögöknek a perzsák ellen indított háborújával kezdődött, amely során sikerült a perzsa birodalmat és kultúrát kiszorítani a földközi tenger közvetlen partvidékéről. Így a hellén „szabadgondolkodás” hathatta át a térséget, amelynek szellemi sokféleségét például az egyiptomi hitvilág akkor már több évezredes monolitszerű tömbje is csak gazdagította. Bár az eredeti római ősvallást szegényesnek érezhetjük (hiszen nagyobb isteneit, mítoszokkal bővített hitvilágát is a görögöktől vette át), az animista, s a japán sintoizmushoz hasonló itáliai őshit gazdagította is a későbbi vallási gondolkodást, hiszen például a kereszténység őrangyalait a római férfiak geniusai, s a nők junói ihlették. Ezzel együtt a robbanásszerűen táguló Róma (mint birodalom) természetesen inkább magába szívta a különböző hitvilágokat, már csak a sok-sok különböző népesség különböző gondolkodásmódja és népességek képviselőinek birodalmon belüli mozgása miatt is. A római ősvallás, amelyben sok-sok mindennek volt saját istene, ellenvetés nélkül fogadta be az idegen isteneket és azok tiszteletét. A helyi, romanizált lakosság hit- és gondolatvilágát így több ezer kilométerről érkező szellemi áramlatok is gazdagították és formálták.

A birodalmon belüli temetési rítusváltás a 2-3. század fordulóján következett be, vélhetően részben a feltámadást hirdető misztériumvallások terjedése miatt. Ekkor valószínűleg jelentősen átformálódott a közgondolkodásban a halál megítélése: míg korábban csak egy röpke epizódja volt egy másik dimenzióban az új élet kezdetének (erre kellettek már az emberi kultúra hajnalától a halott mellé helyezett használati tárgyak, az eraviscus előkelők szinte csak átkocsiztak a túlvilágra), az új hitek már a halál mint állomás fontosságát hirdették. Ha pedig a halál mérföldkő egy olyan úton, amelynek vége a feltámadás, akkor a testet, a földi maradványokat célszerű minél jobb állapotban megőrizni. Így megjelentek a kezdetben szabadon álló, majd később a földbe süllyesztett kőszarkofágok (amire Pannoniában a barbár betörésekkel együtt járó sírfosztogatás ellen is szükség volt, hiszen az eltemetés viszonylagos védelmet adott). A drága szarkofág alternatívája a kőlapokkal kibélelt sír volt, míg a késői római korban elterjedtek a tégla (vagy kő-tégla vegyesen) sírok is. Bár a 4. század elején rövid ideig ismét reneszánszát élte a hamvasztásos temetkezés, rövidesen ismét visszaszorította a csontvázas temetkezés (amely a többség számára természetesen inkább földsírt jelentett). Szintén a 4. század elejéről maradt fenn néhány mumifikálás nyomát viselő temetkezés Aqiuncum, Brigetio és Intercisa temetőiből. A szokást vélhetően egy keletről származó népcsoport hozta magával a provinciába.

Bár a csontvázas temetkezések elterjedtek, a gazdag sírmellékletek maradtak még a 4. században is (bár egy-egy sírba, nyilván azért is, mert a kövezés korlátozta azok nagyságát, kevesebb tárgyat helyeztek el). Egy lassan kizárólagossá váló vallás tagjai voltak csupán, akik tudatosan többnyire használati tárgyak, ékszerek nélkül indultak a másvilágra. Ám a kereszténység elterjedése már a középkori gondolkodás megjelenése irányába vezet el.

A cikk folytatása: Mártírok, sírkamrák, eretnekek