Mohács valódi tragédiája

Az 1526-os mohácsi csatának nem volt valódi győztese. Vesztes még az utókor is, hiszen a magyar történelmi tudatban nehezítette és nehezíti a mai napig a szembenézést a középkori magyar királyság bukásának valódi okaival és eseményeivel. Kovács Olivér cikke.

A Mohácsi csatával közelgő ötszázadik évfordulója kapcsán manapság rendre jelennek meg nagyívű összefoglalók. A csata leginkább a magyar történelmi tudatban betöltött meghatározó szerepe miatt tekinthető fontos eseménynek. A „Mohács-trauma”, vagyis a csatavesztés szinte démonizált megjelenítése már nem sokkal a csatát követően megjelent a köztudatban, majd a közgondolkodásban a fátumszerű magyar balsors szinonimájává vált. Nem ezzel a depresszív történelemszemlélettel, s annak hatásaival kívánunk foglalkozunk az alábbiakban, mindössze azt igyekszünk bemutatni, amit az 1526. augusztus 29-i eseményekről, valamint közvetlen következményeiről tudunk, illetve tudományos szemlélettel, ok-okozati érvek alapján valószínűsíthető.

Augusztus 29-e

A részben magyar, részben külföldi gyalogos zsoldosokból álló, nagyjából huszonhétezer főt kitevő keresztény haderő már korán reggel alakzatot felvéve sorakozott fel a csatamezőn, amelyet legvalószínűbben a majsi magaslattól keletre elterülő, nagyjából sík, valójában akkor kisebb-nagyobb kiemelkedésekkel, mélyedésekkel tagolt területtel azonosíthatunk. A sereg irányítója a törökkel szemben már komoly harci tapasztalatot szerzett, ám a szultáni fő haderő képességeit nem ismerő Tomori Pál volt. Brodarics István közlése szerint a jobbszárnyat Batthyány Ferenc, míg a balt Perényi Péter vezette (mindketten túlélték a csatát). A gyalogság a királlyal – és szintén lovasokkal – a centrumban kapott helyet, bár erről Brodarics, akinek nem voltak hadászati ismeretei, nem írt.

Bár nem ismert Tomori pontos haditerve, jól rekonstruálható, miként akart győzelmet elérni. A csatateret ügyesen választotta meg, hiszen keletről a Duna ártere és mocsaras terület határolta, nyugatról pedig a majsi magaslat, ami miatt a legalább kétszeres túlerőben lévő török sereg „palacknyakba” szorult, nem tudta hadseregrészeit egy időben a csatatérre vonultatni, vagyis a létszámfölénye kevésbé érvényesült. Szintén hátráltatta a felvonulásban az, hogy a tábor és a csatamező között szántók is voltak, amelyeknek a földje felázott a csapadékos időjárás miatt. Rendkívül sáros, csúszós lehetett a majsi magaslat lejtője is, amelyen át elsőként a ruméliai hadtest érkezett meg a csatatér délnyugati szélére a nap közepén.

Tomori terve az volt, hogy egyenként küzd meg a külön-külön érkező török erőkkel, vagyis néhány óra alatt több csatát is vív, létszámukban nagyjából megegyező seregekkel. Ez a stratégia korábban már hatékonynak bizonyult Szávaszentdemeternél, Mohácsnál azonban lényegesen nagyobb létszámú sereget kellett volna óraműpontossággal mozgatni. Feltehető ráadásul, hogy Tomori a török kémek miatt senkit, talán még a királyt sem avatta be teljes részletességgel a haditervbe.

A szerencse azonban kezdetben a kezére játszott. A magaslatról leereszkedő ruméliai sereg ugyanis tábort ütött, miután a török haditanács úgy határozott, hogy a fél napos fárasztó menetelés után másnapra halasztják a csatát. Tomori és Szapolyai György ekkor hátravágtatott a királyhoz, hogy azonnal le kell csapni a ruméliai hadtesre, amelynek a lovasai már kezdtek lenyergelni. Csakhogy II. Lajos és környezete is elkezdett táborba szállni, így meg kellett győzni őket, hogy vegyék fel ismét a páncéljukat. Értékes percek vesztek oda, mire Tomoriék visszatértek a jobbszárny élére és kezdetét vette a roham.

A nehézlovasság támadásának első hulláma sikeresnek bizonyult. A ruméliai hadtest megfutamodott, a keresztény lovasok egy része azonban nekifogott a tábor kifosztásának. Ez lelassította a rohamot, közben pedig dél felől megérkezett a centrumba a szultáni fősereg. Ugyan középen is megindult a páncélos roham, valamint a többnyire külföldi zsoldosokból álló keresztény gyalogság is úton volt már, elkéstek, a szultáni sereg csatarendbe állt. A magyar nehézlovasság újabb rohamot indított, s bár a források szerint két katona egészen a szultán közelségébe jutott, a támadás lendülete megtört. Ugyan a török ágyúk valószínűleg egy mélyebb térszinten álltak, nem volt kilövésük a keresztény seregre (mint Brodarics is írta, a golyók a fejük fölött süvítettek el), a nehézfegyverzetű, puskával felszerelt janicsárok megállították a lovasrohamot. Feltehetően ekkor esett el Tomori Pál is és ez volt az a pillanat, a jobbszárnyon harcoló nehézlovasok felmorzsolódása, ami után a centrumban lévők menekülni kezdtek.

Akik nem tudtak elfutni, azok a csata közepén ragadt gyalogos zsoldosok voltak. Miután eltűnt mellőlük a lovas támogatás, a források szerint négyzet alakzatba rendeződve igyekeztek kitartani az őket körülölelő török erőkkel szemben. Ez már nem csata volt, hanem feltehetően órákon át tartó mészárlás.

Időközben a török jobbszárny, az anatóliai sereg is megérkezett a csatatér keleti oldalán. Itt is a puskás janicsárok döntötték el a küzdelmet. Bár a Duna árterének mocsaras területén még egészen estig folytak összecsapások, a törökök lovasai hamar a magyar táborig jutottak, ahol az ott lévőket lekaszabolták. Ez a helyszín a mai mohácsi emlékhellyel, az ott részben feltárt tömegsírokkal azonosítható.

A csata halottainak számát nehéz megbecsülni. A menekülés közben meghalt királyon túl huszonnyolc főúr, hét főpap esett el. Ők elsősorban azok voltak, akik saját csapataikat vezették a jobbszárnyon és a centrumban a rohamoknál. A gyalogság többsége szintén a csatatéren lelte a halálát. Hagyományosan négyezer lovast szoktak a veszteséghez sorolni, azonban feltételezhető, hogy a lovasok többsége el tudott menekülni.

A csata után

Az ütközet lezárultával a törökök a csatatéren vertek tábort. Ők temették el az elesetteket is, s közben a magyar királyt keresték, akinek a sorsáról ekkor még semmit sem lehetett tudni. Szulejmán csak Budára érve lett biztos benne, hogy II. Lajos valóban meghalt, vagyis a hadjárata sikertelenül zárult, hiszen a célja az volt, hogy a magyar sereget egy csatában szétverje, majd békét kössön a saját feltételei szerint a királlyal. Ennek a lényege az lett volna, hogy sértetlenül átengedjék a szultán seregét egy későbbi, Bécs elleni felvonuláshoz. Szulejmán valódi ellenfeleinek ugyanis a Habsburgokat tartotta és a magyar királyságot csak felvonulási területnek tekintette ellenük. A sors fintora, hogy az 1526-os hadjáratával és a mohácsi ütközettel éppen egy Habsburgot segített a magyar trónra. Ismerjük a Mária királynéhoz szóló levelét, amelyben sajnálkozik férje halála miatt. Kétség sem férhet hozzá, hogy Szulejmán valóban komolyan gondolta, amit írt, hiszen felismerte, hogy bár a csatában győzött, a hadjárattal kudarcot vallott.

A mohácsi csata egy olyan ütközet volt, amelyet egyáltalán nem kellett volna megvívni. Szapolyai János és Frangepán Kristóf is levélben kérte a királyt, hogy addig ne ütközzön meg, amíg az erdélyi, illetve a horvát csapatok nem csatlakoznak hozzá. A mozgósítás elkésettsége miatt azonban mindketten túl távol voltak, II. Lajos pedig nagy nyomás alatt állt, hogy védje meg az országot. Szűkebb környezetével együtt a nyílt csata ellen volt, azonban a nemesség leghangosabb része szorgalmazta az összecsapást. Ebben feltehetően szerepet játszott az is, hogy az a hír járta, hogy a szultán seregének java, legádázabb harcosai odavesztek a Rodosz elleni hadjáratban egy évvel korábban, így a mostani hada csatát még alig látott újoncokból áll. Holott ezt a pletykát – amelynek Tomori volt az egyik szószólója – csak azért terjesztették, hogy az embereket lelkesítsék. Így azonban a magyar sereg irreálisan túlbecsülte saját erejét. Éppen fordítva volt igaz: a csatába vonulók többségének – a zsoldosokat leszámítva – a hosszúra nyúlt béke miatt nem voltak harci tapasztalatai.

Talán még a tolnai tábor után is felvetődött a visszavonulás gondolata, azonban Mohács térségébe érve ennek a lehetősége is elveszett, hiszen egyre közelebb volt a török sereg, amely könnyűlovasaival szétverhette volna a visszavonuló keresztény csapatokat.

A mohácsi csata már Brodarics István egy évvel később írt beszámolójával kezdett túlmutatni önmagán és a magyar balsors jelképévé válni. Pedig máskor is voltak már vesztes ütközetek, sőt arra is akadt példa, hogy magyar király vesszen oda a csatatéren. Mohács minden borzalma ellenére sem jelentette a középkori magyar királyság végét. Ez a történelmi dráma csak tizenöt évvel később zárult le végérvényesen, amikor Szulajmán ismét bevonult Budára, csaknem 150 évre török kézbe véve a fővárost és az ország középső harmadát. A Mohácstól eddig vezető másfél évtized azonban sokszereplős, bonyolult játszma volt, határozott felelősökkel. Egyszerűbb volt – s egyszerűbb még ma is – fátumszerű vereségként felidézni és a közbeszédben tartani Mohácsot, azzal a narratívával, hogy annak felelősei nem, csupán áldozatai, mártírjai voltak.

Kovács Olivér