Legutóbbi, a magyar örökségvédelem mélyrepülését elemző publicisztikánk joggal vethette fel a kérdést az olvasóban: ha vajon ennyit töprengünk és rágódunk a problémákon, netán arra is gondoltunk-e, hogyan lehetne jobban csinálni. Próbáljuk hát a csengőt felkötni a macska nyakába!

 

 

„ … De a bármiféle szándék és érdek vagy érdektelenség miatt pusztulásra ítélt emlékek örökre, mindannyiunk, a még meg sem születettek számára is elvesznek.” Ezzel a gondolattal zártuk a Szűkülő horizontok című írásunkat, érdemes hát innen folytatni a gondolatmenetet.

Kezdjük az alapkérdésnél: Miért is baj az, ha a műemlékek elvesznek?

 

Az embert az a különös képessége emelte ki az állatvilágból, hogy mindazt, amit élete során tanult, képes átadni utódainak, így evolúciója nem csak a lassú és pazarló természetes kiválasztódásra, hanem a tudatos tanulás nyomán átadott tapasztalatokra, tudása pedig nem egy életre, hanem életek egész sorára: a történelemre alapul. Egy-egy emberi közösség, így egy-egy nemzet is ezért igyekszik identitását fenntartani és fejleszteni, hogy megőrizze az elmúlt nemzedékek tapasztalatait, és ezzel elkerülje azokat a történelmi csapdákat, amibe elődei belebuktak, de kövesse azokat az utakat, amelyek korábban már sikeresnek bizonyultak. A történelem nem luxus, hanem az emberi lét alapvető szükséglete, a közösségi identitás pedig a történelmi emlékezet alapvető megőrzője. 

Az épületek a történelem olyan lejegyzett forrásai, amelyek sokszor többet és őszintébben mondanak el a múltról, mint a koncepciózusan szerkesztett krónikák vagy behatárolt érdeklődési körű hivatalos okiratok. Mert az épületek praktikus dolgok: akik építették, használták, lerombolták őket, mindezt valamilyen határozott, számukra lényeges céllal tették, és tetteikről, valamint azok mozgatórugóiról az épületek máig őszintén beszélnek. Ráadásul a múlt épületei mindenütt a szemünk előtt vannak és kéretlenül is emlékeztetnek a sikerre és a bukásra egyaránt. A műemlékek a jelenbe épült múltat képviselik, egyfajta emlékművei a kultúra és az állam történelmi létének. Természetesen nem a teljes épületállományról hiszi ezt a társadalom, és vele együtt a döntéshozók, de egy szűk szeletükről, néhány száz, szem előtt lévő épületről mindenképpen. Van viszont még számos más olyan épület, amely talán rejtettebben hordozza a történelmet, valamiféle passzív emlékezet részei. Általában azokat is értékesebbnek tartjuk az ingatlanállomány többi részénél, ám kevésbé sérthetetlennek, tömegek nem kapják fel a fejüket, ha integritásuk sérül.

Egy értékes épület is válhat azonban halottá, amikor az emberek már nem értik azt, amiről beszél. Mint egy régi agyagtábla szövege, amelynek nyelvét már senki sem tudja elolvasni. Ilyenkor van szükség a kutató szakértelmére, hogy lefordítsa mondanivalóját a mai ember számára érthető nyelvre, de úgy hogy közbe ne hamisítsa meg jelentését. A halott épület értéktelen a társadalom számára, illetve az az érték, amit köveiben hordoz, szunnyadó érték, egy gondosabb, figyelmesebb, okosabb korra vár, hogy az majd újra megtanulhassa a nyelvet, amelyen íródott. Egy épületet ugyanis nehéz teljesen elpusztítani: ha lerombolják, alapjait kiássák, vagy akár a földet is elhordják alóla, akkor is maradhat nyoma a történelmi emlékezetben: képek, szövegek, analógiák őrizhetik meg az emlékét, még ha hiányosan és bizonytalanul is, de a lényeget néha még ezek is közvetíteni tudják. Persze minél kevesebb marad egy épületből, annál szűkszavúbb az üzenet, amit közvetíthet. 

 

Bár a történelmi épületek a múltat reprezentálják, fenntartani őket a jelenben kell. Itt pedig elérkeztünk a sorsukat manapság leginkább befolyásoló közeghez, a gazdasághoz. A tulajdonosnak érdeke, hogy a saját épületét fenntartsa, lehetőség szerint az értékét növelve fejlessze is, de nem mindenáron teszi ezt, ami érthető. Tisztában kell lennie neki is és a társadalomnak is azzal az értékkel amit egy történelmi épület hordoz, és lehetőséget kell teremteni számára, hogy a történetiségében rejlő értékeket ki is aknázhassa. Az érem másik oldala pedig az, hogy neki és az egész társadalomnak tisztában kell lennie azzal a felelősséggel is, amit egy történelmi épület birtoklása jelent, hogy tudniillik a benne okozott kár, akár gondatlanságból, akár nyerészkedési szándékból eredet, az egész közösség ellen elkövetett bűn, aminek felelőssége a tulajdonost terheli. Hogy mindez kézzelfoghatóvá is váljon, ahhoz szükség van megfelelő jogi, gazdasági környezetre, de egy olyan közerkölcsre is, amely elítéli a közérdeket megsértőket és tiszteli a közért áldozatot hozókat. Mindennek a megteremtése nem szűken vett szakmai (műemlékvédelmi) kérdés, hanem a társadalom feladata. A műemlékvédelem kutatói, munkásai, hivatalnokai csak eszközök a saját érdekeit okosan felismerő és érvényesítő közösség kezében.

A műemlékvédelem tehát nem a műemlékvédelem belügye, hanem a legszélesebb értelemben vett társadalom közügye. A szakembereknek természetesen kötelessége, hogy a társadalmat ráébresszék saját elemi érdekeire, de az is kötelességük, hogy reagáljanak a társadalom igényeire. Mivel a műemlékvédelem szakemberi maguk is részei a társadalomnak, ha akarnának sem tudnának kívül maradni az embereket izgató problémákon. Ezek vetületei azok a viták, amelyek a szakmán belül, a szakmai kérdésekről szólnak, és ha e viták valódi problémákat érintenek, akkor képesek is áttörni az közöny falát.

 

Foglalkozzunk azonban a műemléki fejlesztésekkel, és nem csak azért, mert a döntéshozók manapság ezt preferálják, hanem elsősorban azért, mert ezek jelentik az egyetlen lehetőséget, hogy a halott, vagy haldokló műemlékek visszanyerjék életüket és újra beszédesek lehessenek számunkra. Amíg arról vitatkozunk, hogy szükség van-e fejlesztésekre egyáltalán, vagy minden maradjon úgy ahol van – legfeljebb konzerváljunk – akkor nem a lényegről beszélünk. A konzerválás mint olyan nem létezik. Ez csak preparálás, ahol már semmi sem lesz olyan mint volt eredetileg, és ahogy a kitömött medve sem brummog többé, úgy a "konzervált" műemléknek sem lesz semmi mondanivalója múltjáról a jelen és a jövő számára. A valódi kérdés az, hogy hogyan fejlesszünk, hogy a műemlék által hordozott értékeket új életre tudjuk kelteni. Ez pedig kemény szakmai kérdés, amire nincsenek előre gyártott válaszok. Pontosan erről szól a tudomány. Sok tanulás, tapasztalat, gyakorlat, világlátás, átélt kudarcok, felismert tévedések kellenek hozzá, hogy esélyünk legyen a nagy varázslatra: egy évszázadok óta halott épület megszólaltatására.

 

És akkor újra a gazdaság. A műemléki fejlesztések túlnyomó többségére az utóbbi években pályázati forrásból kerülhet csak sor, amivel rögvest el is érkeztünk a „miért beteg a magyar műemlékvédelem” kérdés egyik meghatározó pontjához. A pályázati rendszer jelenlegi formájában ugyanis rossz, elhibázott, magában hordozza a konfliktusok kialakulásának nem csupán esélyét, de szükségszerűségét is. Az ok sokrétű. Egyik az ötletszerű fejlesztések rendszere. A pályázatok révén nem azok a műemlékek jutnak fejlesztési forrásokhoz, ahol azokra a legnagyobb szükség lenne és ahol azok a legjobban hasznosulnának, ugyanis a pályázatoknak nem kifejezetten a műemlékvédelmi fejlesztés volt a céljuk, hanem elsősorban az elmaradott régiók felzárkóztatásának érdekében, idegenforgalmi fejlesztésekre találták ki őket. A másik lényeges probléma az előzetes szakmai előkészítés: kutatás, feldolgozás, elméleti rekonstrukciók, muzeologiai programok, és a kommunikáció alapos kimunkálásának elmaradása, vagy csak látszólagos megvalósítása volt. Vagyis az esetek többségében az objektum adottságainak és lehetőségeinek minimális ismeretében. vagy akár anélkül született meg a pályázati vállalás, a terv, amit aztán általában igyekeznek a később megszülető kutatási eredményekkel összhangba hozni, általában rossz kompromisszumokat kötve (ebben a szisztémában szinte csak azokat lehet). Az eredmény rosszabb esetben a műemlék teljes, vagy részleges pusztulása (amikor a projekt győz a valóság felett), jobb, de korántsem jó esetben a projekt időbeli és pénzbeli elúszása, amikor a projektgazdák nem vállalják a műemlék lerombolásának felelősségét az elhibázott tervek megvalósítása érdekében. Maga a cél: a műemlék új életre keltése és ezáltal turisztikai hasznosítása mindkét esetben kútba esik. Vagy egy álműemlék születik, amely hazugságokkal traktálja azokat, akik meglátogatják, vagy egy félbemaradt, értelmezhetetlen beruházás-torzó marad a helyén. Még a legjobb esetekben is, amikor jó minőségű helyreállítás valósul meg, sokszor azt tapasztalhatjuk, hogy a turisztikai hasznosítás végül mégsem működik, mert hiányzik a szükséges infrastruktúra és a kommunikáció.

 

Az igazi megoldás a fejlesztések előkészítésnek és magának a fejlesztésnek a különválasztása lenne. 

Egy alapos, átgondolt fejlesztési koncepció alapján lenne csak érdemes nagy projektekbe belevágni. Ehhez először is fel kellene mérni a műemlékállományt, kifejezetten azzal a céllal, hogy kiválaszthatóak legyenek azok az objektumok, ahol van szükség és lehetőség is a fejlesztésre, illetve azért, hogy előre meghatározható legyen a fejlesztés jellege. Ez a munka nem azonos a műemlékjegyzékkel, vagy a műemléki topográfiával. Ezek – ha valaha el is készülnek – alapvetően más szempontok szerint, más módszerekkel készülnek, így nem lesznek elegendőek még a fejlesztési célpontok kiválasztásához sem, Csak olyan apróságra gondoljunk, mint az építészeti felmérések. Ilyen felméréseket tervszerű rendszerességgel már évtizedek óta nem végzett a hazai műemlékvédelem, azóta pedig nagyot változott a világ: ma már a Földgolyón bárhol elképzelhetetlen egy korszerű műemlékvédelmi projekt alakhű felmérés, digitális fotogrammetria, vagy 3D szkennelés nélkül. A mi műemlékvédelmünk még csak a szöveges értékleltárnál tart, esetleg néhány amatőr minőségű digitális fotóval kiegészítve. Pedig a pontos 3D grafikai felmérés csak a kezdet. A folytatás a tényleges építészettörténeti kutatás, amelynek eszközei az ásatás, falkutatás, művészettörténeti, levéltári kutatás és az épületdiagnosztikai vizsgálatok. Mindezek kiértékelése pedig egy olyan építéstörténeti tanulmányt eredményez, amely nem csak szövegesen de grafikailag is értelmezve és 3D rekonstrukciókban képes bemutatni egy épület történetét. 

Egy ilyen tanulmányra épülhet egy hasznosítási program. Erre akkor is szükség van, ha az épületnek nem klasszikus "múzeum" funkciót szánunk, ugyanis a korszerű muzeológia eszközeivel bármilyen funkció mellett be tudjuk mutatni az épület történeti értékeit, csak ehhez ki kell választani a legmegfelelőbb módszereket. A muzeológiai program alatt nem elég egy-két vitrint értenünk, amiben a törött cserépedényt és a rozsdás vasszöget bemutatjuk, illetve azt az egy-két tablót, amiben megkíséreljük leírni a legfontosabb adatokat az épület történetéről. Van ahol a makettek, van ahol az enteriőr-rekonstrukció, van ahol a digitális mozi, van ahol hagyományőrző bemutatók, vagy mindezek kombinációja, vagy együttese bizonyul működőképesnek és alkalmasnak arra, hogy az épületek, kőfaragványok és a régészeti leletek értelmet nyerjenek.

 

Több évvel, akár évtizeddel előre gondolkodva kellene megkezdeni a hazai műemlékállomány ilyen jellegű felmérését ahhoz, hogy minden szempontból sikeres fejlesztések készülhessenek. Persze azért a helyzet nem annyira rossz. Van számos műemlék, amelyről ma is jelentős információ mennyiség áll rendelkezésre, vagy már megkezdett fejlesztések, vagy a kutatás szerencsés érdeklődése révén. Így kialakítható egy olyan folyamatos program, amely több lépcsőben indíthatja meg egyes műemlékek helyreállítását, mások projekt-előkészítését, továbbiak kutatását és sokak felmérését. Ilyen módszerrel kitartó, tervszerű és egyenletes munkával hosszú távra lenne kilátás eredményes műemléki fejlesztésekre.

Kétségtelen, hogy egy ilyen hosszú távú munkát csak az állam képes koordinálni, és ez az állam kötelessége is. Mindamellett fontos, hogy a helyi közösségek és a társadalom minden tagja részt vegyen benne, véleményezze, támogassa és kövesse eredményeit.

Az állam rendelkezik is azzal a nagy hagyományú műemléki szervezettel, amelynek kötelessége lenne ezeknek a projekteknek az irányítása. Sajnos az elmúlt évtizedek állandó változásai nem olyan irányba hatottak, hogy e szervezet ma alkalmas legyen az ilyen tevékenységre, hiszen mindeddig a cél a hatósági működés, illetve annak szakmai segítése volt. Ez pedig összeegyeztethetetlen a beruházási projektekben való aktív részvétellel és tapasztalatszerzéssel. Ha még nem is fogytak el teljesen a hazai műemlékvédelem intézményeiből az aktív kutatók, a számuk alaposan lecsökkent és tapasztalataik sokszor már nekik is évtizedes hiányokat mutatnak. Mai állapotában a hazai műemlékvédelem inkább koordinálni tudná ezeket a projekt-előkészítő munkákat, mintsem hogy mindent a saját erejéből elvégezne. Más állami és önkormányzati intézményeknél, illetve magánvállalkozásoknál viszont hazánkban s rendelkezésre áll a szükséges szellemi tőke, nem egyszer olyan kutatók, szakemberek, építészek képében, akiknek pályája egykor az állami műemlékvédelemben indult, de ott éppen a terepi munkához való kötődésük miatt egy idő után nem találták meg ott többé a helyüket. 

  

Ami ma elérhető volna, egy műemléki felmérési és dokumentációs program indítása és egy személyi állományában mindig az adott projektre összeállított – „örökségvédelmi különleges egység” létrehozása, amely elvégezné a szükséges projekt-előkészítő munkákat. Az alapos kutatómunka mellett a gyorsaság és a közérthető eredménybemutatás lenne a legfontosabb. Egyes esetekben akár néhány hetes vagy hónapos határidővel olyan eredményeket prezentálva, amelyeket a laikus döntéshozó is megért. 

Hogy mindez mennyibe kerülne? Nagyságrendekkel kevesebbe, mint a rossz előkészítés miatt elbukott, vagy megnövekedett költségű projektek vesztesége, vagy egy önmaga létének értelmét eredménytelenül bizonygató, folyamatosan hízó hivatal táplálása.

  

Végül pedig a prezentáció: a magyar műemlékvédelem társadalomból való kiűzetésének egyik oka az ismeretterjesztő tevékenység és a társadalmi kapcsolatok feladása volt. Mára eljutottunk oda, hogy tulajdonképpen nincs saját fóruma a műemlékvédelmi tevékenységnek. Ha Európában körülnézünk, akkor azokban az országokban, ahol az állam fontosnak tartja a nemzeti értékek védelmét, azt láthatjuk, hogy az állami műemlékvédelmi szervezetek alapfeladatuknak tekintik szakkönyvek, monográfiák, topográfiák kiadását és ők finanszírozzák, szerkesztik a mindig népszerű műemléki vezető füzetek egységes sorozatban való megjelentetését (ami egyébként üzletnek sem rossz). Hazánkban sajnos az ilyen kezdeményezések mára teljesen elsorvadtak. Életképesebb volt a folyóirat kiadás, de mára ez is hátat fordított a közönségnek. Az elmúlt évek egyetlen korszerű, színvonalas, színes, műemléki témájú magazinját, amely magánkezdeményezésre született, a hivatalos műemlékvédelem figyelemre sem méltatta, úgy az a közelmúltban csődbe is ment. De saját lapját, Örökséget is sikeresen elsorvasztotta a hivatal (az utolsó szám 2012. őszén jelent meg). Pedig igencsak meglenne a létjogosultsága, újfajta, laikusoknak szóló tematikával, érdekes magazincikkekkel, riportokkal, az épített és tárgyi örökség egyfajta PR-kiadványaként, irányt is szabva a magyar sajtóban a terület kommunikációjának. Esetleg érdemes volna újra a nagyközönség számára is elérhetővé tenni, és nem csak színvonalas, de közérdeklődésre is számot tartó tartalmakkal megtölteni a Műemlékvédelem című nagy múltú folyóiratot. 

Ma már az internet vált a legfontosabb csatornává, ám még a kétezres években erről is lemaradt a KÖH. Pedig kis költségvetéssel is nagy hatású, sok olvasóhoz elérő online magazinok nagyon is életképesek tudnak lenni műemlékvédelmi és rokon témákban, mint ezt saját lapunk, az archeologia.hu esete is tanúsítja, ám ehhez is biztos intézményi háttér szükséges.

Az ismeretterjesztés és kommunikáció felélesztése már csak azért is fontos, mert a társadalom pont annyira tartja a műemlékvédelmi tevékenységet, amennyit a szakma megoszt róla, illetve magáról. Az elefántcsont-toronyról már bebizonyosodott, hogy életveszélyes csapda volt, a műemlékvédelemnek meg kell mutatnia magát, ott kell lennie a múzeumi boltokban, az újságos-standokon, a könyvesboltokban és az interneten és a műemlékekben – a társadalom szeme előtt.