Pest, Buda: sorsszerű fejlődés?

Tulajdonképpen csak a gazdaság törvényszerűségeinek engedtek a királyok – elsősorban Zsigmond – amikor Budát választották állandó királyi székhelynek.

 

 

Ebben az évben vélhetően sor kerül a budai várban az első királyi udvarház feltárására a ma álló Táncsics-börtön udvarán. A középkori forrásokban Magna Curia, vagy Kammerhof néven emlegetett épület a hazai középkori régészet egyik nagy rejtélye. Bár jelentősége vitathatatlan, mégis nagyon keveset tudunk róla. Így például nem tudjuk, hogy mikor is épült. A budai kamarudvart és a benne található királyi szálláshelyet már egy, a 14. század első évében történt esemény kapcsán említi írott forrás. Ám az első, biztosan erre az épületre vonatkoztatható adat, a Piaszt Erzsébet özvegy királyné kápolnalapításáról beszámoló pápai búcsúengedély szerint, a Szent Márton kápolnának helyet adó budai királyi udvarházat csak az özvegy királyné néhai férje, azaz I. Károly király építette. Van tehát mit tisztáznia a jövőbeli ásatásoknak. 

Ez az épület nem sokáig szolgálta az uralkodók kényelmét, hiszen már a 14. század második felében elkezdődött az új palotaegyüttes kiépítése a várhegy déli sarkában. Ez lett az a székhely, ami a 15. század elejétől hivatalosan is az első számúvá emelkedett az országban, vagyis nem csupán a király közvetlen környezete használta, de helyet kaptak benne az udvarhoz tartozó, a hatalomgyakorláshoz elengedhetetlen, immár nem az uralkodóval együtt utazó hivatalok is. A kapuja előtt elterülő város pedig az ország gazdasági életének központja, a középkori Magyarország legnagyobb és leggazdagabb városa lett. De vajon mennyire volt törvényszerű, hogy éppen a budai várhegyen született meg hazánk első klasszikus fővárosa?

 

 

A középkor az utazó királyok kora volt. A középkori uralkodók szüntelenül úton voltak, erre késztette őket az országaik kormányzásának feladata: a diplomácia, a hadjáratok, az igazságszolgáltatás, a közrend, a királyi hatalom és a tekintély fenntartásának igénye. A kora középkorban ehhez még hozzájárult a királyi kíséret eltartásának kényszere is, hiszen a király hatalma elősorban az őt körülvevő fegyveres kíséreten alapult, és ezt a kíséretet nem csak meg kellett mutatni a lázadásra mindíg is hajlamos alattvalóknak vagy az ellenséges szomszédoknak, de el is kellett tartani. Ezt pedig nem lehetett egy helyben ülve, hiszen senki sem lett volna képes az ország távoli pontjairól messzire fuvarozni az adóként begyűjtött terményeket és ipari termékeket. Ezért inkább a király és kísérete kelt útra. Mivel pedig sokáig a király és kísérete jelentette az államigazgatást, így az ország központja mindíg ott volt, ahol éppen a király tartózkodott. Természetesen ekkor is léteztek az uralkodó ellátására kiépített szálláshelyek, azaz udvarházak és paloták, és léteztek az antik gyökerekkel rendelkező, így a helyhez kötött római közigazgatási struktúrát őrző egyházszervezet állandó központjai is, amelyekhez a királyoknak is igazodniuk kellett, hiszen ezeknek az egyházi központoknak az értelmisége biztosította számukra a közigazgatáshoz és a diplomáciához nélkülözhetetlen írástudó és tanult szakembereket. Ráadásul, az uralkodónak elemi érdeke volt, hogy ne csak ő juthasson el az alattvalóhoz, de alattvalói is megtalálják, ha valamilyen elintéznivalójuk, peres ügyük volt. Márpedig a középkorban a legjobb találkozóhelyek a sokadalmak, vásárok voltak, amelyek mindíg összekapcsolódtak a szentek ünnepeivel, zarándoklatokkal, így szükségszerűen a nagy egyházi intézményekkel is. Így értehető, hogy a legfontosabb királyi központok a koraközépkorban mindíg valamilyen jelentős egyházi intézményhez kötődtek. Ám az uralkodóknak is megvolt arra a lehetőségük, hogy az egyházi intézményeket a saját szempontjaik szerint alakítsák: egy-egy új püspökség vagy prépostság alapításával a számukra kedves vagy stratégiailag fontos helyekből egyházi központot és ez által valódi központi helyet alakítsanak ki.

Magyarországon a 10. század második felében, az Árpád-ház uralmának fokozatos kiterjedésével a dinasztia által uralt terület – nagyjából a mai Pest és Fejér megyék területe – központja vált a "Medium Regni"-vé, azaz az ország központjává. E régió legfontosabb stratégiai pontjai és vásárhelyei a folyami átkelőhelyek voltak.

 

 

Közülük az első lehetett az antik Aquincum környéke, amit ekkor már Budának neveztek, amelynek révjei az Árpádok alföldi és dunántúli birtokait kapcsolták össze. Később a Nyugat-Dunántúl felé tovább terjeszkedő Árpádok számára kulcsfontosságúvá vált a Medium Regni nyugati peremén, az egykor az Észak-Dunántúlt kettészelő hatalmas mocsárvidéket alkotó Sárvíznek, már a későrómai időkben kiemelkedő jelentőségű városokkal beépített átkelőhelye, amely mellé, és egyben a Dunántúli Középhegységen átvezető móri-völgy bejáratához, egy jól védett szigetre települt Székesfehérvár városa. Mikor a Felvidék északi és középső területei is az Árpádok uralma alá kerültek, a Medium Regni északi határát alkotó Dunának az északra vezető Garam-völgy torkolatával szemben elterülő, ugyanakkor dél felé egy Buda irányába vezető, tágas völgyben végződő kis medence központjában emelkedő római, hegyi erőd, Solva utódaként Esztergom kapott kiemelt szerepet. Mindhárom város már a 10. században templomos hely lett: a Buda melletti, Anonymus szerint az Árpád fejedelem sírjánál emelt Fehéregyháza temploma a középkori hagyomány szerint az ország első keresztény temploma volt. Esztergom várában, Géza palotája mellett épült felt a fejedelmi család Szent István protomártír tiszteletére szemtelt keresztelőegyháza és palotatemploma. Székesfehérváron pedig elkészült Géza fejedelem temetkezési helye, a Szent Péter templom. A 11. század első évtizedeiben aztán mindhárom város egy-egy igen jelentős egyházi intézménnyel gazdagodott: Esztergom lett a magyar egyház feje, az első érsekség központja. Székesfehérváron még Szent István, Budán pedig valószínűleg utóda, Péter király alapított gazdag királyi társaskáptalant, melyek prépostjai az egész középkorban a legrangosabb, a püspökökéhez hasonló tiszteletben részesülő preletusoknak számítottak az országban. A három város között oszlott meg a következő évszázadokban az ország kormányzati központjának szerepe, azonban egyik sem kerekedett tartósan a többi fölé. 

Csak a 12. század végére kezdett az udvari apparátus végérvényesen túlnőni a vándoréleten. Az írásbeliség terjedése, a kormányzati bürokrácia kialakulása miatt az udvar egyre nehézkesebben tudta követni az utazó királyt. Az oklevelek kiadáshoz egy re több írástudó, jogi ismeretekkel rendelkező pap kellett.  Ugyanakkor a gregoriánus reform szellemét követő, önállóságra, sőt a királyság feletti ellenőrzésre törekvő főpapság közelsége kezdett mindinkább teherré válni. III. Béla és Bánfi Lukács esztergomi érsek viszálya közismert, már-már Becket Tamás és II. Henrik tragédiába fordult kapcsolatát idézi. Érthető, hogy a királyok igyekeznek kikerülni a főpapi befolyás alól, de működőképessége megőrzésének érdekében képtelen volt fizikailag eltávolodni a nagy egyházi intézményektől. 

A 13. század elején, Imre és II. András korára kezdtek beérni a változások. A nagy, régi egyházi intézmények befolyását több tényező csökkentette. Az uralkodók már nem temetkeztek a székesfehérvári prépostság templomába, mindinkább az új szerzetesrendek: ciszterciek, domonkosok, ferencesek felé fordulnak. II. András temetkezőhelyéül már nem a székesfehérvári bazilikát, nem is egy püspöki székesegyházat, hanem a ciszterciek egyik apátságát, Egrest választották. Fia, IV. Béla az esztergomi ferences templomot választotta nyughelyül (igaz, innen Fülöp esztergomi érsek a testét a székesegyházba vitette, de egy per után vissza kellett adnia). V. István a Margit-szigeti domonkos apácák templomába került. IV. (Kun) Lászlót a csanádi székesegyházba vitték meggyilkolása után, de az utolsó Árpád-háziként számon tartott uralkodót, III. Andrást ismét egy koldulórend, a minoriták (ferencesek) budavári templomában temették el. Az esztergomi érsek elsőbbségét a kalocsai érsekek kezdték elvitatni (a vitának csak az vetett véget, amikor a legharciasabb kalocsai érseket az esztergomi székeskáptalan megválasztotta esztergomi érsekké). És végül megindult a királyi székhely rögzülése, bár ez korántsem volt egyirányú folyamat. III. Béla még gyakran tartózkodott Óbudán, és uralkodása eljén a várost II. András még vissza is próbálta szerezni a prépostságtól, 1212-1213-ban azonban visszakozott, és az egész települést átengedte a prépostságnak, azaz a szemében Óbuda elvesztette korábbi jelentőségét. Ugyanakkor III. Béla fiai, Imre és II. András az esztergomi várban egy minden korábbinál hatalmasabb királyi palotát emeltek, ami egyre inkább főrezidenciának tekintettek.  

 

 

Esztergom kiemelkedését azonban gyorsan derékbatörte II. András fiának, IV. Bélának, atya iránt érzett olthatatlan ellenszeve, ami arra vezette, hogy Esztergom helyett új rezidenciát válasszon magának, mégpedig azt az Óbudát, amiről éppen apja mondott le. Annak ellenére esett a választása erre a városra, hogy itt még egy talpalatnyi föld sem állt a rendelkezésére, így ahhoz, hogy a város szélén felépíthesse új palotáját, a földet a préposttól kellett bérbe vennie. 

Amúgy nem volt rossz választás az új székhely, földrajzi szempontból kiemelkedő jelentőségű ez a néhány tucat négyzetkilométernyi terület a Duna jobb és bal partján, hiszen révjeivel a legbiztosabb átkelési pontot jelentette a térségben. A Dunánál ért véget végérvényesen az Alföld, a keleti sztyeppék utolsó, legeltető nagyállattartásra alkalmas nyúlványa, vagyis a rév az állattartási, mezőgazdasági kultúrák találkozási pontját is jelentette. Ennek megfelelően már a 11. században létezett a mai Pest területén település és vásárhely a folyó bal partján. Kicsit későbbről vannak adatok Kispestről a jobb parton. A budai várhegy dombja alatt fakadó meleg források környezetében Alhévíz és Felhévíz falva telepedett meg, ez utóbbiban a keresztes lovagok ispotályt és rendházat is alapítottak. Így Buda nem csak egy település volt  a sok közül, hanem egy jelentős, kiváló természeti adottságokkal rendelkező településcsoport. Bár a királyi családnak komoly kötődése volt a térséghez erősebb kapocs mégsem jött létre a királyság első másfél évszázadában,vélhetően az esztergomi érsekség és a fehérvári prépostság mögött harmadik helyre szoruló budai prépostság kisebb jelentősége miatt. A túlparton Pest fejlődése volt töretlen elsősorban kereskedővárosként. Német lakossága mellett izmaeliták is éltek a falai között, amire a 13. század második évtizedéből van biztos adatunk. A külföldről érkezett telepeseknek nem kis szerepe volt abban, hogy a térség gazdasági motorja mindinkább e tisztán világi város, Pest lett. Utóbbit Rogerius mester a tatárjárásról tudósító Siralmas Énekben „nagy és igen gazdag német város"-ként írja le, míg Budáról (Óbudáról) így ír: „ ... amely a Duna partján fekszik, ahol (a király) a nagyböjtöt szokta tartani azért, mert ezt helységet jobban megközelíthetőnek tartották.” A hadmozdulatok, a seregek felsorakozása is azt igazolja az egykorú beszámoló szerint, hogy Pestnek központi szerepe volt az országban (és persze nyilván védeni igyekeztek a dunai átkelőt).

A tatárjárást követően az új Buda felépítése a kezdetben Pesti Újhegynek nevezett Várhegyen csupán felgyorsította a folyamatokat. Az új erődváros, bár végül Buda nevét örökölte meg, valójában Pest utóda volt.  Mivel Pest jórészt elpusztult 1241-ben, az itteni, életben maradt polgárok települtek át a Duna túlpartján emelkedő lapos platójú, de meredek oldalú domb tetejére, amelyet a következő évtizdekben a király támogatásával tornyokkal erősített falrendszerrel vettek körül. A réveknek és élelmes lakóinak hála az új város rohamosan fejlődött. IV. Béla feltehetően azt is fontolgatta, hogy királyi udvarházat is létrehoz az új városban, legalábbis erre vall, hogy a város közepén épített Nagyboldogasszony templomot eredetileg királyi kápolnaként alapította. Végül azonban úgy tűnik nem jött létre az udvarház, és a Nagyboldogasszony templomból a város plébániatemploma lett. A királyi rezidencia az Árpád-kor végéig Óbudán maradt, majd a magyar Anjou dinasztia alapítója, I. Károly teljesen új helyet választott székhelyének a Medium Regnin belül, Visegrádot.

A 14. századra létrejött az a világi értelmiség, amely lehetővé tette, hogy a királyi udvar adminisztrációja ténylegesen elszakadjon a nagy egyházi intézményektől, így Károly már megtehette, hogy udvarát ne a nagy hatalmú érsek kezén lévő Esztergomba vagy a prépostok uralma alatt álló Székesfehéron vagy Óbudán rendezze be. Ugyanakkor szüksége volt egy jól védhető erődítményre, amit a az ország közepén csak Visegrádon talált meg. Így jött létre az ország első rezidenciavárosa, amely már egy állandó királyi székhely volt, de még nem főváros, ugyanis a királyi udvaron kívül semmilyen más központi funkcióval nem rendelkezett. 

 

 

Más irányba fejlődött Buda az Anjou-korban, és hosszú távon ez bizonyult sikeresebb pálynak. Ebben az időben már vitathatatlanul Buda számított az ország legnagyobb városának pezsgő gazdasági életével. Ez indokolhatta, hogy Nagy Lajos király élete vége felé már a visegrádi palotához hasonló nagyságrendű palotát emelt a város déli végén, amelyet lánya Mária királynő és annak férje Zsigmond fejezett be. Zsigmond a 14. század utolsó éveiben már többet tartózkodott Budán, mint hivatlos fővárosában Visegrádon, De az adminisztráció konzervativizmusa még kitartott Visegrád mellett. Jellemző epizód, hogy amikor Zsigmond a 15. század első évtizedének végére az udvarát Budára telepítette, ám a következő években hosszú európai körútra indult, távollétében az udvar visszatért Visegrádra. De a változást már nem lehetett megállítani, az 1420-as évekre rögzült Buda vezető szerepe, megszületett Magyarország első valódi fővárosa. Bár az uralkodók utazásai ezután sem nem értek véget, Buda és a környezetében mindinkább egységbe olvadó településcsoport lett végérvényesen – de legalábbis az 1541-es török hódításig – a királyi székhely, valamint a törvényhozás, a közigazgatás, az igazságszolgáltatás, a kereskedelem, az ipar, a művelődés és a művészet legfontosabb országos centruma.