Avagy a diósgyőri vár műemléki helyreállítása és idegenforgalmi fejlesztése – Buzás Gergely írása.

 

 

Folyóiratunk a kezdetektől nagy érdeklődéssel kíséri a diósgyőri vár 21. századi műemléki munkálatait. Hírt adtunk a művészettörténeti kutatások eredményeiről (Szekér György: Diósgyőr, elméleti rekonstrukció http://archeologia.hu/regeszeti-kalandozasok-diosgyor-elmeleti-rekonstrukcio) és az építési munkák első ütemének megnyitásáról is (Gáspár Ibolya: Diósgyőr: pusztulás és újjászületés http://archeologia.hu/diosgyor-pusztulas-es-ujjaszuletes, Gáspár Ibolya: Diósgyőr: pusztulás és újjászületés http://archeologia.hu/diosgyor-pusztulas-es-ujjaszuletes). Az elmúlt napokban jelent meg az elektronikus sajtóban a híre, hogy a helyreállítás második üteme építési engedélyt kapott (http://www.boon.hu/folytatodik-a-diosgyori-var-rekonstrukcioja-2/3589924), majd nem sokkal később a Nemzeti Várprogram Facebook oldalán nyilvánosságra hozta az engedélyezett tervek négy látványtervét. Bár tudatában vagyunk annak, hogy egy engedélyezési terv látványtervei nagyon keveset árulnak el a később megépülő épület majdani kvalitásairól, ám néhány lényeges eleme a tervezői és beruházói elképzeléseknek már leolvasható róluk, így időszerűnek érezzük, hogy ezen a helyen megfogalmazzuk véleményünket e tervekről összevetve az  előző helyreállítási ütem eredményeivel.

A diósgyőri vár hazánk kiemelkedő jelentőségű középkori műemléke. A 14. század elején épült magánvár helyén I. Lajos király által emelt négy saroktornyos várpalota a magyarországi gótika meghatározó  emléke, de szintén egyedülálló a köréje a 15-16 század fordulóján készült külsővár különleges épületegyüttese is, amely az egyik első emléke a korai tűzfegyverek várépítészetre gyakorolt hatásának. A vár a 18. század második feléig csak kismértékben károsodott, de a század végén megindult a tudatos bontása. 1934-1936, majd 1953-1958 között a belső várban lényegében régészeti felügyelet nélküli romeltakarítást végeztek, majd 1958-1962 között több régész vezettet kisebb leletmentéseket. 1962 után az 1970-es évekig került sor a Czeglédy Ilona által vezetett szakszerű régészeti kutatásra, és ezzel párhuzamosan az Ferenczy Károly tervei alapján történt modernista szellemű, nagyrészt romkonzerválási célú műemléki helyreállításra. A főleg vasbeton és cementes habarcs alkalmazásával készült falkiegészítések, fugázások és új szerkezetek néhány évtizeden belül fizikailag elavultak és fokozatos pusztulásuk az eredeti falmaradványokban, kőfaragványokban is jelentős károsodásokat idézett elő, így elkerülhetetlenné vált a vár újabb helyreállítása. 

 

 

A vár újabb helyreállításnál érthető módon el akarták kerülni a tervezők (Botos Judit, Cséfalvay Gyula, Szekér György) és a beruházók (Miskolc városa) az előző helyreállítás során hibásnak és alkalmatlannak bizonyult megoldásokat és helyette az épülettömegek és belső terek rekonstrukciójára, lefedésére törekedtek. Ehhez a munkához Szekér György gondos előtanulmányokat és kutatásokat végzett: többek között feltárta, kibontotta és feldolgozta a vár romjaiból épült egykori uradalmi intézői házba (Déryné-ház) építőanyagként befalazott nagy mennyiségű középkori kőfaragvány jelentős részét, továbbá a vár korábbi ásatásaiból ismert és in situ fennmaradt kőanyagát, elkészítette az épület elméleti rekonstrukcióit. Bár sajnos ebből a jelentős tudományos anyagból csak egy kis fejezet jelent és csak néhány szakmai konferencián számolt be eredményeiről, ám kutatásai jó alapul szolgálhattak a helyreállítási tervekhez, melyek készítésében ő maga is részt vett. Mint minden műemléki helyreállítás ez is hosszas és nehéz tervtanácsi és hatósági egyeztetési folyamaton esett át, ami sajnos nem vált hasznára a terveknek. Nem valósulhattak meg olyan egyértelműen és hitelesen rekonstruálható részletek mint a nyugati palotaszárny, a délnyugati torony leomlott északi fele, a palotaszárnyak tetőzete, a gyilokjárók konzolsorai, padlózata és mellvédje. Ezzel szemben megépültek olyan részletek amelyek bizonyosan soha sem léteztek, vagy legalábbis egykori létük bizonyíthatatlan és valószínűtlen, illetve sok elem a hitelesen rekonstruálhatótól eltérő formában valósult meg. 

Mivel erre még sehol sem volt alkalom, érdemes most részletesen kielemezni a rekonstrukció vitatható pontjait. 

 

 

Egyik ilyen részlet a kápolna ülőfülke-sora. A kápolna igen gazdagon tagolt, fiálés, vimpergás keretezésű ülőfülkéiből fennmaradt egy jelentős kőelem, amelyet már az 1960-as években is felhasználtak, akkor az alsó kápolnába, vasbetonból kialakított stilizáltan rekonstruált ülőfülke-sorba beépítve. Az ülőfülke-sor gazdag kialakítására való tekintettel inkább a felső kápolnában lehetett. Ezt igazolja, hogy a diósgyőrivel egy időben, hasonló elrendezésben és részletekkel épült zólyomi vár szintén kétszintes kápolnájának az emeletén volt egy hasonlóan gazdag ülőfülke-sor, aminek in situ részletei is fennmaradtak. Ilyen értelemben az új rekonstrukció hitelesebb a réginél, mert az ülőfülke-töredék jó helyre került, a felső kápolnába. A hiba csak annyi, hogy a tervezők nem ismerték fel, vagy legalábbis nem használták fel a töredékről leolvasható gazdag formálást és a követ egy elég durva kivitelű, méreteit és arányait tekintve is torz, az eredeti fülkekerethez nem illeszkedő falazott fülkébe helyezték el.

 

 

Míg ez az apró részlet csak egy kihagyott lehetőség, a nagyterem rekonstrukciójának néhány eleme már komolyabb problémákra vet fényt. Az északi szárny két, a saroktornyokkal közös végfalán fennmaradt homlokívek alapján meglehetős pontossággal rekonstruálható volt a 14. századi terem térszerkezete és boltozata. Hazael Hugó 18. század közepén készült felmérése tájékoztat a terem nyílásrendszeréről, ami az udvari homlokzaton egy ablak és egy ajtó volt, a külső homlokzaton pedig három ablak. Ezek közül mindössze a külső homlokzat egyetlen ablakának fülkéje maradt fenn. Ezen jól megfigyelhető volt, hogy az eredeti, 14. századi fülkét utólag beszűkítették ahhoz hasonló módon, ahogy a többi szárny ablakfülkéivel is tették a későgótikus és reneszánsz ablakkeretek behelyezése érdekében. Itt is minden bizonnyal erről lehetett szó: a 15. század végén, vagy a 16. század elején a terem nyíláskereteit újakra cserélték. Erre utal Hazael Hugónak az ajtóhoz fűzött megjegyzése, amely szerint ez egy díszes, címeres, vörösmárvány kapu volt, ami inkább egy későgótikus nyíláskeretre utalhat. 

A helyreállítás során a terem udvari homlokzatára két kapu és két ablak került. A Hazael felmérésen is szereplő nyugatabbi kapu egy későgótikus keretet kapott, a keleti viszont – amelynek történeti létére nincsen bizonyíték –  egy 14. századi csúcsíves keretezést. E kapukeret-rekonstrukció a Déryné-házból előkerült kövekből készült. A keret azonban a helyreállított formánál gazdagabb, lényegesen eltérő megjelenésű lehetett, amire az egyik keretkövével egybefaragott konzol utal. Ez ugyanis ez egy, a kapu záradékát keretelő fiálé és vimperga konzola lehet. Erre a megépült rekonstrukcióban semmi sem utal. Ennél is problémásabb a kapu elhelyezése. A kapu analógiái jól ismertek a zólyomi vár kápolnakapuiról, és a keret minden bizonnyal itt is a kápolna kapujához tartozott. A tervezők valóban ennek a kapunak a másolatait használták fel a kápolna kapuihoz is, de az eredetit mégis a nagyterembe építették be. Semmi sem indokolja hogy ez miért ide került, ahol még csak egy eredeti kapu egykori létezése sem bizonyítható. 

A terem rekonstruált ablakai szintén problematikusak. Mint említettük az egyetlen fennmaradt ablakfülke az ablakok későközépkori átalakítását bizonyította. Ennek ellenére a terem helyreállítása során a 14. századi ablakfülkék és bennük 14. századi keretek rekonstrukciója épült meg. Ez önmagában még indokolható lenne, hiszen valóban a terem 14. századi architektúrája az érdekesebb és fontosabb, bár kétségkívül ellentmondásban van ez a megoldás a máshol – még ugyanezen terem udvari homlokzatának délnyugati ajtaja esetében is – követett és csak helyeselhető elvvel, ami a legutolsó középkori, 16. század eleji állapot, ezáltal a későgótikus és reneszánsz nyíláskeretek rekonstrukciójára törekedett. Ezek a helyreállítási elv azért is tekinthető helyes megoldásnak, mert csak így voltak megtarthatóak az épségben maradt 15-16. századi ablakfülkék a vár számos pontján. Éppen ez okozza a legnagyobb gondot a nagyterem helyreállítása esetében: mivel itt a tervezők szakítottak ezzel az eredeti maradványokat megóvó elvvel, a terem egyetlen ablakának ablakfülkéjéből kibontották a későközépkori beszűkítés elfalazását. Úgy vélem ennek a kis falcsonknak a megtartása fontos lett volna, még abban az esetben is, ha egyébként a terem 14. századi architektúrát állítják helyre. Ez a kis utólagos részlet nem zavarta volna meg olyan mértékben a tér 14. századi hatását, mint amilyen mértékben csorbult a tér eredetisége és történetisége ennek a későközépkori részletnek az elbontásával. 

 

 

De nem csak ezzel az egy ablakkal vannak problémák. Az újjáépítés során udvari homlokzat nyugati szakaszába helyezett ablak létére semmilyen forrás nem utal. Ennek megépítése mellett talán azért döntöttek a tervezők, mert Hazael Húgó rajzai szerint a teremnek ebben a szakaszában a külső homlokzaton nem volt ablak (minden bizonnyal az alatta elhelyezkedő várkapu csapórácsszerkezete miatt). Viszont pontosan ugyanaz a forrás, Hazael Hugó felmérése teljesen egyértelműen tömörnek, ablak nélkülinek mutatja ennek a teremszakasznak az udvar felőli homlokzatát is. Ezért semmilyen logika alapján nem nevezhetjük következetesnek a tervezők módszerét amellyel ezt az ablakot kialakították. 

Nem csak az ablakok korának és elhelyezésének rekonstrukciója vitatható, hanem keretezésük formája is. A vár kőanyagából már régebben is ismertek voltak két tengelyes, keresztosztós, 14. századi ablakkeretek. A rekonstrukciós során Szekér Györgynek sikerült azonosítania ennek az ablaktípusnak háromtengelyes, keresztosztós variációját is, ami meg is jelent a helyreállítás során a nyugati szárny két helyreállított ablakaként, a forma hitelességét igazoló eredeti szemöldökkő felhasználásával. A nagyterembe azonban nem ilyen keretek kerültek, hanem ezek lépcsős szemöldökű változatai, annak ellenére, hogy Diósgyőrről nem ismert ilyen szemöldökformára utaló kőtöredék. A rekonstrukció a zólyomi vár lépcsős szemöldökű, de teljesen más méretű és profilszerkezetű ablakain alapszik, ám ezek alapján legfeljebb annyi állítható, hogy akár lehetett volna is ilyen ablakforma Diósgyőrön, de léte semmiképpen sem is igazolható. Egy ilyen feltételezés véleményem szerint kevés egy hiteles rekonstrukcióhoz. A nagyterem ablakaihoz használt 14. századi keretforma bizonyítatlanságát látva úgy vélem, szerencsésebb lett volna a nagyterem ablakait éppúgy az igazolható későközépkori átépítés állapotában helyreállítani, amint tették azt a nagyterem délnyugati kapuja, vagy a többi épületszárny esetében.

Megjegyzendő, hogy amíg ez a semmivel sem igazolható lépcsős szemöldökű keretforma öt példányban is elkészült a jelenlegi rekonstrukción, a fennmaradt eredeti szemöldökkő által igazolt kéttengelyes keresztosztós 14. századi ablakforma egyáltalán nem jelenik meg a helyreállításon. Ezt feltehetően az indokolta, hogy ezek a kisebb ablakok inkább a kisebb termekben lehettek jelen, ezek nagy részének ablakait azonban a 15-16. században újakra cserélték, és mint említettük a helyreállítás is – helyes módon – ezeket a későbbi kereteket mutatta be. Viszont a nyugati szárny helyreállított két ablaka ugyanilyen kisebb szobákba nyílik, a déli szoba félig fennmaradt ablakfülkéje pedig nem mutatja későközépkori átépítés nyomait.  Itt tehát logikus lett volna ennek a hiteles, kisebbik 14. századi ablaktípusnak a  használata a megvalósult nagyobbik, háromtengelyes 14. századi típus helyett. 

Nem csak az nagyterem udvari homlokzatának újonnan épült nyílásrendszerének hitelességével vannak problémák, hanem a többi helyreállított szárny udvari homlokzatának emeleti szintjével is. Ezekre a helyreállítás során egy sor olyan reneszánsz ablakkeret került, amelyeknek semmi nyoma nem volt, sőt a vár Hazael Hugó által készített felmérése kifejezetten cáfolja egykori létüket. A 18. századi felmérés szerint az emeleten a belső udvar felé csak a nagyterem egyetlen fent említett ablaka nyílott, a többi ablak mind a külső homlokzatokon helyezkedett el. A felmérés hitelességét a fennálló eredeti falmaradványok, a logika és a gyakorlati tapasztalat is igazolja, hiszen ezeknek a termeknek a fennmaradt ablakai valóban mind a külső homlokzatokon nyílnak, és ilyen kis belső terekbe pedig nem is volt szokás egymással szemben ablakokat helyezni, már csak az elkerülhetetlen huzat miatt sem.

Meg kell jegyeznem, hogy az ilyen jellegű hibák nem stílusfüggőek: korántsem csak rekonstruktív jellegű helyreállításokon fordulnak elő: például a diósgyőri vár Ferenczy Károly féle modernista, minimalista helyreállításán is megtalálhatóak voltak: pl. akkor is készül egy ablakrekonstrukció a belső udvaron olyan helyen, ahol soha sem volt ilyen ablak, illetve akkor éppen rossz helyen rekonstruálták a kápolna ülőfülkesorát.

A helyreállítás más jellegű hibájának tűnik, hogy számos fontos, in situ kőfaragványt (elsősorban a nagyterem alatti loggia pillérmaradványait) nem őrizték meg eredeti helyükön, hanem kiemelték és másolattal helyettesítették. Ezt az eljárást legfeljebb az indokolhatja, hogy ha ezek a kövek így védettebb, kőtári elhelyezést kapnak. Sajnos ez az első ütemben nem valósult meg. Máshol is tűntek el eredeti faragványok, például a nyugati szárny nagytermének egyetlen in situ bordaindításának a helyreállítás során nyoma veszett, nem tudjuk mi lett vele. 

A vár képét károsan befolyásoló körülménnyé vált a palotaszárnyak eredeti magas tetejének lapos tetővel való helyettesítése, ez ugyanis az udvari homlokzatoknak egy attikafallal való jelentős megemelését eredményezte, miáltal az udvar elvesztette hiteles arányrendszerét, és inkább III. Frigyes  13. századi dél-itáliai várainak hangulatát idézi a valóságos Dél-Francia vagy közép-itáliai 14. századi analógiáival szemben.

 

 

Szintén a modern, az eredeti épülettől idegen szerkezetek beépítésének következménye, hogy egy fontos és jelentős eredeti részleteket őrző, így hitelesen rekonstruálható térbe, a 14. századi királyi lakosztály középső termébe, meglehetősen durván beépült egy liftakna. Ez azzal együtt, hogy a szomszédos királyi hálószoba nem kapott a látogatók számára nyitott, kiállítási funkciót, a középkori királyi várpalota legfontosabb, ugyanis a vár tulajdonosának, a királynak szállást adó téregyüttesét, lényegében eltüntette a közönség elől.

Az építészeti rekonstrukció problémáinál bizonyos értelemben sokkal nehezebben megemészthetőek meg a belsőépítészeti, muzeológiai hiányosságok és hibák. Alapvető gond, hogy a vár – bár idegenforgalmi bemutató funkciót kapott – nem lett múzeum. Ezáltal egyedülállóan gazdag régészeti lelet- és műtárgyanyaga szinte egyáltalán nem kapott szerepet a bemutatásban. Mindössze egyetlen eldugott pincetérben – a helyreállítás által nem érintett rondella alsó ágyútermében – készült egy szegényesen kivitelezett régészeti kiállítás, ahol még a kevés kiállított kőfaragvány egy része sem a várból, hanem a dédesi pálos kolostorból származik. Ezzel szemben a vár újonnan helyreállított, reprezentatív emeleti termeibe nehezen értelmezhető installációk kerültek, Ferencz István DLA és Hidasnémeti János belsőépítészek tervei szerint. Ezek középkorias formájú, de nagyipari módszerekkel legyártott egyenbútorokból, rossz minőségű, túlnagyított, néhol a középkorban teljesen ismeretlen ovális formára vágott középkori miniatúrák és freskók képrészleteiből, álközépkori zászlócskákból, meghatározhatatlan stílusú kovácsoltvas világítótestekből, szürreális módon kőkonzolokra helyett páncélmásolatokból és még náluk is bizarrabban, a boltvállakra erősített, végtagok és fej nélküli próbabákra húzott, a látogatók feje felett lebegő, középkoriasnak szánt női ruhákból állnak. Egyedül a déli szárny emeleti teremsorában érzékelhető a belsőépítészek szándéka egyfajta enteriőr-rekonstrukció létrehozására. Sajnálatos módon ez sem sikerült igazán, és nem csak az ide nem illő világítótestek és a színes képecskékkel kitapétázott falak miatt, hanem azért sem, mivel a szárny oratóriumát hálószobának, a hálószobát fürdőszobának rendezték be.

Meglehetősen szerencsétlenre sikeredett az itt álló két kályharekonstrukció is. Az egyik, a már korábban elkészült I. Lajos kori kályha, ami most egy 16. századi állapotában rekonstruált terem sarkába került be, ahelyett, hogy a vár egyetlen 14. századi formában helyreállított terébe, a nagyterembe helyezték volna el, ahová egyébként kiemelkedő reprezentativitása is predesztinálná. Egyébként a kályha rekonstrukcióján is lett volna mit javítani, ugyanis még a helyreállítás előtt elkészült és 2007-ben meg is jelent a diósgyőri vár kályhacsempéinek tudományos feldolgozása, Sabján Tibor, Kocsis Edit és Boldizsár Péter munkájaként, akiknek egy újabb elem beazonosításával sokkal gazdagabb és hitelesebb formában sikerült rekonstruálniuk a kályha tetejét. A másik kályha viszont még több sebből vérzik. Ez egy eredetileg is igen gyenge minőségű, az úgynevezett lovagalakos kályha 15. század végi másolatának még gyengébb minőségben kivitelezett "rekonstrukciója". Azért kell zárójelbe tenni a rekonstrukció szót, mert a kályha csempetípusainak nagy része ismeretlen, így ezeket a restaurátorok tömör, teljesen tagolatlan csempelapokkal helyettesítették, amelyek így uralják a kályha képét. Maga a kályhaforma is hibás: az alsó részhez képes túl szűkre vett toronyrész alátámasztás híján egyszerűen bezuhanna a kályha tűzterébe, ha valódi kályha lenne. Végül pedig ez a kályha is korábbi a 16. századi formájában helyreállított terem architekturájához képest. Teljesen érthetetlen, miért ennek a kályhának a másolata került ide, amikor a diósgyőri vár leletanyagában igen nagy mennyiségben fennmaradtak, és 2010-től publikálva is voltak olyan, sokkal magasabb színvonalú, 16. század első feléből származó reneszánsz kályhacsempék és elméleti kályharekonstrukciók, amelyek alapján teljesen és hitelesen rekonstruálható lehetett volna olyan kályha is, amely valóban álhatott is ebben a 16. századi teremben.

Sajnálatosnak tartom, és véleményem szerint a hazai építési engedélyezési gyakorlat, valamint a szakmai közélet alapvető hibájára mutat rá, hogy a bár terv hosszas tervtanácsi és építési hatósági egyeztetéseken ment át, megvalósulása után pedig élénk sajtóvitákat generált, ezekben a vitákban a fent felsorolt, kifejezetten szakmai problémák soha sem kerültek kitárgyalásra. Azok akik kritizálták a tervet, ezeket a problémákat nagyrészt nem is észlelték, helyette leragadtak annál az elméleti kérdésnél, hogy szabad-e lefedni és rekonstruálni egy várromot vagy sem. Így azok akik védelmezték a tervet – így én magam is – kénytelenek voltak az olyan alapfogalmakat elmagyarázni, hogy miért is kell egy várromot lefedni és rekonstruálni. Be kell látnom, hogy ez így egy terméketlen és semmire sem vezető vita volt, olyan értelemben pedig inkább káros is, hogy a valóban jelentős rekonstrukciós részletkérdések megtárgyalását lehetetlenné tette. Erre persze alapvetően a tervtanács és az engedélyező műemlékvédelmi hatóság lett volna hivatva, de – mint a végeredmény mutatja – azok is képtelenek voltak ellátni ezt a szerepét, sőt lényeges kérdésekben még rontották is a rekonstrukciós tervek hitelességét, megkérdőjelezve ezzel saját kompetenciájukat is. 

Végső soron azonban az előző helyreállítás tervezése, engedélyezése és kivitelezése során elkövetett hibák, vagy vitatható megoldások eltörpültek a munka pozitív eredményei mellett. Az újjáépítés – ha kisebb bontásai révén okozott kis némi kárt – de alapvetően megfelelő és hosszú távú védelmet nyújt a bele foglalt eredeti falmaradványoknak. Helyreállt a vár csaknem teljes középkori belső térrendszere és két teljesen hiteles külső homlokzata, sőt a harmadik, északi homlokzat vitatható ablakformái ellenére is közel hiteles képet nyújt. Ezzel szemben az udvari homlokzat számos hibája (eredetileg nem létező ablakok sora, a homlokzati falak túlemelése) miatt alapvetően hamis képet ad. A belsőépítészeti kialakítás igen gyenge minőségű lett, és elmaradt a vár szakszerű és korszerű muzeológiai bemutatása. Azonban mindezek a hibák és hiányosságok nem kijavíthatatlanok: a hibásan rekonstruált ablakokat elméletileg be lehetne falazni, az attikafalat le lehetne bontani, az eredeti helyükről kiemelt köveket be lehet mutatni egy színvonalas kiállításon, ami egyszer még talán a jelenlegi zavaros belsőépítészeti installáció helyére is elhelyezhető lenne. Tehát nyugodtan állíthatjuk, hogy még a hibák sem okoztak jóvátehetetlen károkat. 

A fentiek alapján – ha nem is gondolom hibátlannak – de összességében mindenképpen szakszerűnek, alapvetően hitelességre törekvőnek és főleg kiemelkedően hasznosnak, a vár megőrzését és bemutathatóságát nagyban segítő beavatkozásnak értékelem a vár előző, Cséfalvay Gyula, Botos Judit és Szekér György által tervezett és vezetett helyreállítását.

 

 

 

A most megjelent, építési engedéllyel rendelkező látványtervek egy egészen más jellegű helyreállítási koncepciót mutatnak be. A tervezőgárda is megváltozott: Rostás László felelős tervező, Cséfalvay Gyula, Szekér György és Petrik Zoltán vezető tervezők jegyzik ezt a munkát. Tudatában vagyok annak hogy csak négy darab látványtervet ismerek ebből a tervből, amelyek nem is készültek túlzott vizuális igényességgel, így számos nagyon lényeges részletről nem nyújtanak információt. Ennek ellenére úgy vélem érdemes elemzés alá venni őket, hátha segítségére lesz a közvéleménynek ahhoz, hogy felismerjék a két helyreállítási ütem elvei közötti alapvető különbséget és el tudják helyezni ezeket a terveket a jelenleg meglehetősen forrongó állapotban leledző magyar műemlékvédelem gazdag stiláris skáláján. 

Mindenekelőtt meg kell jegyeznünk, hogy nem ezek az első látványtervek amelyek nyilvánosságot kaptak. Az Alfahir.hu portál 2016. 03. 26-i híradásban (https://alfahir.hu/hiteles_romok_vagy_hasznos_varak) – amelyben egy, a diósgyőri várban tartott, a várhelyreállításokkal kapcsolatos konferenciáról számolt be – már leközölt egy látványtervről készült képsorozatot, amely minden bizonnyal a tervezőknek még a műemléki tanácsadó testület és az engedélyező hatóság előtt lefolytatott tervegyeztetések előtti elképzeléseit tükrözik. A két látványterv-sorozat összehasonlítása azért is tanulságos lehet, mert valószínűleg így megsejthetjük, hogy a műemléki tanácsadó testület és az építést engedélyező hatóság milyen irányba befolyásolta a tervek alakulását.

Kezdjük elemzésünket felülről, a tornyok tetejénél! A vár mind a négy tornyának legfelső szintjéből jelentős falcsonkok maradtak fenn. Ezek a szintek még mind a négy toronynál teljes épségben, sőt három torony esetében lefedve láthatóak Hazael Hugó 1758-as felmérésén. Az ábrázolás lényegében a fennmaradtnak megfelelő, alacsony, egyszintes felső részeket mutat a tornyok felső gyilokjárója felett. A diósgyőri toronytípus jól ismert a 14-15. századból. Elsősorban Közép-Itáliában terjedt el, de a közelebbi bécsi Burg 15. századi tornyai is ilyen formájúak voltak a korabeli ábrázolások szerint. A felső rész az analógiákon mindig emeletes volt. A diósgyőri vár 14. századi állapotában minden bizonnyal valóban ilyen tornyokkal rendelkezett. A problémát az jelenti, hogy Hazael Hugó felmérésén nem ilyeneket látunk. Az általa ábrázolt alacsony felső rész bizonyosan nem úgy keletkezett, hogy a tornyok felső része fokozatosan lepusztult: egyrészt egy kőfal nem úgy pusztul, hogy kősoronként omlik le, hanem úgy hogy kisebb-nagyobb szakaszai ledőlnek. Ez a pusztulási folyamat viszont nem olyan szép, vízszintes falkoronát eredményez, amilyenek a diósgyőri tornyok tetején a 18. században voltak. Nyilvánvaló, hogy – ha a tornyok felső szintje eredetileg magasabb volt – később tudatosan visszabontották őket. Ez semmiképpen sem a 18. században történt – hiszen a visszabontás a 18. századi helyreállításkor fedetlenül hagyott délnyugati tornyon is megfigyelhető Hazael rajzán –, hanem valamikor a 15-16. századi átépítések idején. A visszabontás után pedig csakis a gyilokjáróval egy tető alá vonva képzelhető el a tornyok fedése.

 

 

Mivel a várhelyreállítás alapvető elemeiben (homlokzatok, külső falrendszer) nem a 14. századi, hanem a 15-16. században kialakult várképet követi, értelmetlen és logikátlan egy csupán feltételezett 14. századi állapotnak megfelelően újjáépíteni a tornyokat, amikor későközépkori formájuk hitelesen rekonstruálható lehetne. Ezt a szerencsétlen tervezői döntést, amely már a korábban publikált látványterveken is feltűnt, még tovább rontják az először az új terven látható, így feltételezhetően a műemléki tanácsadó testületben folytatott viták során született, lebegő tetős toronyfedések. Ez az egyébként esztétikailag is igen zavaró: a tornyok fölé tartott esernyőre emlékeztető, csak a magyar műemlékvédelem világában létező megoldásoknak hosszú története van. A mintaadó ötlet a dunaföldvári reneszánsz lakótorony helyreállításakor született, azzal az ideológiával, hogy jelezze azt, hogy a torony eredeti magassága nem tudható. Valójában persze tudható volt a magasság, a lebegő tető tulajdonképpen azért készült, hogy a torony tetején kialakított kávézó közönsége gyönyörködhessen a Dunára nyíló valóban gyönyörű panorámában. Valamivel konzekvensebb volt a visegrádi fellegvár kaputornyának lebegő teteje, ahol egy eredetileg legalább négy emeletes torony helyreállított földszintje fölé készült, így valóban ellátta a toronyrekonstrukció nem valódi magasságát jelző didaktikai funkcióját. A legújabb várhelyreállítások között is találkozunk e megoldás ilyen szerepű alkalmazására példát: néhány éve készült el a sümegi, vár eredetileg egyemeletes kaputornyának helyreállított földszintje fölé, vagy a tavaly átadott szászvári vár kaputornyának szintén csak földszintig helyreállított falai fölé egy-egy lebegtetett tető. Ezekkel a valóban logikus, didaktikus megoldásokkal szemben a dunaföldvári toronytetőhöz hasonló, valójában megtévesztő megoldás született viszont a közlemúltban a teljes magasságában rekonstruált regéci öregtoronynál, ahol a lebegő tető történelmietlen formája valójában csak turistakilátóként szolgál.  A lebegő toronytető leginkább szereptévesztett, legértelmetlenebb változata a magyar műemlékvédelemben a gyula vár tornyán épült meg. A torony itt teljes épségben fennmaradt eredeti pártázatával együtt. E pártázat azonban valójában egy díszpártázat, jóval alacsonyabb mint egy valóban védelmi céllal épült pártázat szükségszerűen 2 m-nél magasabb falazata. Ez a torony nyilvánvalóan soha sem volt magas tetővel fedve: a várat épen ábrázoló 1722-es felmérésen is tető nélkül ábrázolják és később sem volt teteje. Ezt egyébként funkciója sem kívánta meg, hiszen kis méretei miatt soha sem szolgált lakóhelyként, vagy valódi raktárként, mindíg csak védelmi és reprezentációs szerepet töltött be. Ennek ellenére a vár legutóbbi helyreállításakor a tervező az épületre rakott amúgy is túlburjánzó formálású tetők mellett a torony magas tetős lefedését is szükségesnek tartotta, de mivel a túl alacsony pártázat miatt rendes tetőt nem tudott elhelyezni rajta, hiszen így a torony felső szintjén nem lehetett volna felegyenesedni, helyette egy totálisan értelmetlen és stílusidegen lebegő tetőt tervezett. Sajnálatos módon a mostani diósgyőri tervek készítői úgy tűnik éppen ennek, a minden szempontból elrontott gyulai toronytetőnek a példáját követték, de sikerült annak értelmetlenségét még tovább fokozniuk. Hiszen Gyulán legalább annyi indoka van a lebegő tetőnek, hogy az alacsony eredeti pártafal miatt csak így lehet felengedni a látogatókat a toronyba, itt még ez a kényszerhelyzet sem áll fenn, hiszen a tornyoknak a tervezők által teljesen szabadon megálmodott felső szintjén akármilyen magas pártázatot építhettek volna a tető alá. A lebegő tetőt a magyar műemlékes építészet legrosszabb hagyományainak immár teljesen kiüresedett és funkciótlan szimbólumaként láthatjuk viszont a terven.

 

 

Ha lejjebb ereszkedünk képzeletben a tervezett váron, akkor azt láthatjuk, hogy a tornyok gyilokjáróiról a korábbi látványtervekhez képest eltűntek a tetők és az egy évvel ezelőtt még fából tervezett falak helyett egy pártázat nélküli kő mellvéd került a helyükre. A tornyok fennmaradt kőkonzolai és kő padlólemezei eredetileg egy vékony, kváderfalazatú, pártázatos mellvédet hordozhattak, amint ezt a nagy számban fennmaradt középkori európai analógiák alapján joggal feltételezhetjük. Ha a rekonstrukciót kérjük számon a terveken, akkor sem a korábbi, sem a mostani tervezett megoldás sem felel meg a feltételezhető eredetinek, de az első kétségkívül konzekvensebb volt legalább önmagán belül, ugyanis ugyanilyen fa szerkezetű zárt gyilokjáró-folyosót mutatott egy szinttel lejjebb, a palotaszárnyak párkánymagasságában körülfutó, hasonló eredeti tartószerkezettel rendelkező gyilokjárókra is. Az új terven azonban ennél a gyilokjárónál valami igen furcsa, zavaros és értelmetlen építészeti megoldás váltotta fel a korábban tervezett zárt faszerkezetet, feltehetően megint az építészeti tanácsadó testületben folyó egyeztetések eredményeként. A most tervezett gyilokjáró faoszlopos, nyitott folyosónak tűnik a képeken, olyannak mint amit népi építészet fa haranglábairól ismerhetünk, de valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva e folyosó mellvédje – de csak a mellvédje – a saroktornyok körüli szakaszokon  kőre vált át. Vajon miért?

Ám a külső homlokzatok megoldása még így is jobb mint a belső homlokzatoké, ahol a látványterven egy soha sem létezett második emelet ablakokkal áttört kőfalai tűnnek fel. Itt is jobb volt az eredeti tervváltozat, amelyen ugyan szintén megjelent ez a modern szint, de az egy leplezetlenül modern, tiszta üveg homlokzatot kapott. Ehhez képest az ablakokkal áttört kőhomlokzat egyértelmű hamisítás. A fő probléma persze magának a második emeletnek a léte, ami úgy tűnik még az eredeti tervváltozatból származik. Mivel ez nem létezett a középkori várban, építésének indoka nyilván valamilyen új funkciónak a várba való helyezése lehet. Mivel ez lényegesen megváltoztatja az épület eredeti udvari homlokzatait, ettől kezdve azok már nem nevezhetőek rekonstrukciónak.

 

 

Itt kell szólnunk a tetőzet kialakításáról is. A palotaszárnyak tetőzete elég jól ismerhető: lenyomatuk még felismerhető a tornyok archív fotóin is, a padlásterekbe a tornyokból kivezető ajtók és a tetősíkok felett a tornyokba vágott ablakok pedig ma is megvannak és hitelesen rekonstruálhatóvá teszik a tetőidomokat. Sajnos a tetőfedés anyagával nem ilyen jó a helyzet. A belsővár területének romeltakarítása még a régészeti feltárások előtt, dokumentálás nélkül történt meg, így tudtommal nincsenek adataink az omladékrétegben egykor nyilván meglévő tetőcserepekről. Ezzel szemben már a szakszerű ásatások igen nagy mennyiségben hoztak felszínre színes mázas tetőcserepeket a várárok korújkori  betöltési rétegeiből. Ezek azonban aligha származhatnak az ároktól meglehetősen távoli belsővár tetőzetéről, hanem a külsővár tornyainak és falainak tetejét fedhették. Ezt támasztja alá koruk is. A színes mázas tetőcserepek a 19. század előtt kizárólag a Mátyás- és Jagelló-korban voltak ismertek Magyarországon. Ismert egyéb lelőhelyeik – a visegrádi és budai királyi paloták, az esztergomi érseki palota, a budai dominikánus kolostor – mind ezekben az évtizedekben kaptak színes mázas cserepekből álló tetőket. Szintén a magyar emlékanyaghoz sorolható a bécsi Stephanskirche híres, sajnos eredeti formájában már csak középkori ábrázolásokról ismert, színes mázas cserepekkel borított tetőzete, amelyet Mátyás király készíttetett Bécs 1485-ös elfoglalása után. Ez a fedéstípus Európa más vidékein sem korábbi a 15. századnál: legkorábbi emlékei a század első feléből Burgundiából maradtak fenn, ahol ma is áll a beaunei ispotály eredeti, bár restaurált, színes mázas cserepekkel borított gótikus tetőzete. A diósgyőri külsővár in situ fennmaradt és a várárokba zuhanva előkerült kőfaragványai alapján szinté s a Mátyás- vagy a Jagelló korban épült. Különleges igényességről árulkodik finoman faragott, nagyméretű kváderekből rakott falazata. A széles várfalak feltárt és Hazael Hugó ábrázolásáról is jól ismert, boltozott belső kazamatával kialakított szerkezete szükségszerűen tetőfedést igényelt. Szintén magas tető fedhette a páros kaputornyokat is, amint ezt Hazael Húgó rajzáról tudhatjuk, aki a keleti toronypárat még nagyrész épségben, bár födémek és tető nélkül rajzolta le. Az egy emeletes tornyon jól láthatóan nem volt pártázat, hanem egy sima, egyenes falkoronával záródott, ami eredetileg nyilván a magas tetőszerkezetet tarthatta. A külsővár igen reprezentatív későközépkori építményét: a tornyokat és a falakat díszíthették a színes mázzal borított tetőcserepek. Ehhez képest a mostani terveken nem látunk semmiféle tetőt sem a külső falakon, sem azok tornyain, viszont a belsővár – egyébként ismeretlen eredeti fedésű – tetején színes mázas cserépfedés tűnik fel. Sőt, hogy a helyzet még rosszabb legyen, ilyen tetőt kapott az érthetetlen módon újraépített 14. századi külső kaputorony is, amit a 15. századi külsővár építésekor le bontottak, így színes mázas cserepei soha sem lehettek. Az már csak hab a tortán, hogy aki a látványterv tetőfedésének mintáit rajzolta valószínűleg soha sem látott középkori színes mázas cserepekkel fedett tetőt, mert azokra még távolról sem hasonlít a terven szereplő rajzolat, ellenben szinte pontosan megegyezik azzal a tetővel amit Lechner Ödön épített az Iparművészeti Múzeumra a 19. század végén. 

A tervezett tető 19. századi eklektikus stílusigazodásához jól illenek – de egy középkori várhoz sokkal kevésbé – a terveken szereplő furcsa háromszögű tetőablakok, amit feltehetően az újonnan kreált második emeletre tervezett funkció tett szükségessé.

 

 

E tető neogótikus-eklektikus stílusához igazodik a terv szerint felépítendő nyugati szárny külső homlokzata is. A várnak ez a szárnya hasonló állapotban maradt fenn mint a keleti vagy az északi szárny, ezért teljességgel logikátlan volt az előző helyreállítás döntése, amely azokat teljes magasságában kiegészítette, ezt pedig nem. Üdvözlendő a mostani helyreállítási tervnek az a szándéka, hogy ezt a hibát korrigálja, olyan értelemben, hogy ezt a szárnyat is rekonstruálja. E szárny emeleti szintjének udvari homlokzata és a külső homlokzat középső része kiomlott, ám Hazael Hugó felméréséből meglehetősen jól ismert az eredeti beosztása és nyílásrendszere. A szárny eredetileg három teremből állhatott: egy nagyteremből, amelynek két végéhez egy-egy kisebb helyiség csatlakozott. Hazael Hugó a nagyterem és az északi helyiség válaszfalát már nem ábrázolta, feltehetően azért, mert az már a 18. század közepére beomlott. A termet és az alatta lévő pincét már a 17. századi feljegyzések is beomlottként említik. Szintén kiomlottként jelenik meg Hazael alaprajzán a nagyterem északnyugati falszakasza, de a falszakasz két szélén még ábrázolja egy ajtó és egy ablak nyomait. Ezek szerint a nagyterem külső, nyugati homlokzatán négy ablak és egy árnyékszé lehetett, míg a két szomszédos szobából egy-egy, a nagytereméhez hasonlónk ábrázolt ablak nyílik. Hazael az udvari homlokzaton a terem két ajtaját  jelöli, köztük pedig egy kéményt. A szárny rekonstrukcióját segíti az északi helyiség boltozati homlokíve a szomszédos torony falán, valamint a nagyterem délnyugati sarkának (sajnos az előző helyreállítás során eltűnt) boltválla, továbbá a szárny pincéjéből előkerült három 14. századi keresztboltozati zárókő, amelyek közül, számuk miatt legalább egy, a nagyterem boltozatából kellett, hogy származzon. A jelenleg közzétett látványterveken a szárny újonnan tervezett részeiből csak a nyugati homlokzat figyelhető meg, de ott elég meglepő dolgot látunk. Szó sincs a jól rekonstruálható középkori ablaksor helyreállításáról, hanem a helyén egy neogótikus, csúcsíves ablaksor vagy loggia jelenik meg. Ez az elem már a korában közzétett látványterveken is szerepelt, de ott úgy tűnik egy üvegfal takarta a nyílásokat. Nehéz kitalálni, hogy az építészek mit gondolhattak, tervezői megnyilatkozások híján legfeljebb csak találgathatunk, hogy a korábbi terven esetleg a nagyterem boltozatának homlokíveit látjuk, a falat pedig egy üvegfallal helyettesítették. Ebben még lenne némi logika, bár a vár teljes helyreállítására törekvő koncepciójában ez így is idegen elem lenne. Ám a jelen változatban, a csúcsíves boltozati homlokíveknek a külső falsíkra kivetülő formáiban, valamiféle mérmű-szerű tagoló elemekkel felosztott ablakokként, már semmilyen értelmet nem lehet felfedezni. Úgy tűnik tehát, hogy a műemléki engedélyeztetés ebben az esetben is egy eredetileg sem túl szerencsés megoldás sokkal rosszabbra való cserélését eredményezte. Ez egy teljesen öncélú, rekonstrukciónak semmiképpen nem nevezhető homlokzatképzés, amit az tesz még súlyosabbá, hogy a vár leginkább szem előtt lévő főhomlokzatának, valamint a belső térrendszerben az északi nagyteremhez hasonlóan kiemelt funkciót betöltő második nagytermének a látványát rombolja szét. 

 

 

A helyreállítási terv a külső vár teljes újjáépítését is tartalmazza. A diósgyőri vár külső várának két építési nagy periódusát tárták fel Czeglédy Ilona ásatásai. Ő az első periódust a 14. század elejére, az ovális alaprajzú korai várhoz, annál második építési szakaszához kötötte, míg a második, páros kaputornyokkal ellátott periódust a 14. századra, a négysaroktornyos belő vár építésével egy korra keltezte. Ezzel a második fallal lenne egykorú szerinte az északnyugati sarokba épült konyha-sütőház épületcsoportja, az északi kaputoronyból a belső vár kapujához vezető lépcső, valamint a lépcső mellett álló sokszögű torony. Véleménye szerint később, a 15-16 században a külső vár bizonyos részeit több szakaszban átépítették: az északi kaputorony pár helyére egy ágyúállást emeltek, majd a belső vár északi sarkaihoz két bástya (egy rondella és egy hatszögű ágyútorony) épült, végül a rondella mellé még egy négyszögletes bástyát húztak fel. 

Ezt a periodizációt az utóbbi időben többen megkérdőjeleztük, rámutatva hogy az egyes periódusok keltezését sem régészeti sem művészettörténeti adatok nem támasztják alá. A páros kaputornyokkal ellátott külső falrendszer kváderekből falazott építéstechnikája teljesen eltér a négy saroktornyos belső várétól, ráadásul sokkal magasabb színvonalú, mint a sokkal fontosabb funkciót betöltő belsővár vakolt törtkő falazatai. Ez semmiképpen sem mutat egy építési korszakra, sokkal inkábba külső falrendszer későbbi keltezése mellet szól. Ezt támasztják alá a külső várhoz köthető kőfaragványok is. Az egyetlen in situ kőelem itt a déli kaputorony-pár csigalépcsőajtajának kerete, amely a 15. század végére, vagy a 16. század elejére keltezhető. A várárokból, a kaputornyok körül előkerült kőfaragványok szintén a 15. század végérő származnak. Egyedül a konyha melletti szoba egyik ajtókerete keltezhető a 14. századra, de az viszonylag gyakori jelenség, hogy egy ilyen alárendelt helyre máshonnan kibontott kőszerkezeteket használnak fel másodlagosan. 

Nem ez az egyetlen vitás tudományos kérdés a külső várral kapcsolatban. A Czeglédy Ilona monográfiájában leközölt periodizációs rekonstrukciók szerint a külsővár északi ágyúállása helyén eredetileg egy, a többi háromhoz hasonló páros kaputorony állt volna, ám a kötet semmilyen bizonyítékot nem tartalmaz ennek az elméletnek az alátámasztására. Az bizonyos, hogy az ágyúállás ma is magasan álló kváderfalazata teljesen egységes és a külső várfal többi részével teljesen azonos kialakítású. Tehát ha bármi nyoma lenne a feltételezett egykori északi kaputornyoknak, azok csakis alapozásban maradhattak meg. Ha lenne is ilyen nyom – amiről nem tudunk – akkor is felmerülne a kérdés, hogy nem csak egy meg nem valósult tervezési fázis maradványa volna. 

Ezek a kérdések könnyedén eldönthetőek lennének részben Czeglédy Ilona ásatási dokumentációinak és leletanyagának ilyen szempontú újrafeldolgozása, részint a külsővárban és a várárokban folytatott hitelesítő ásatások segítségével. Például a feltételezett, de eddig nem bizonyított északi kaputornyok egykori létét vagy nem létét bizonyíthatná, ha előttük az árokban előkerülne vagy nem kerülne elő a kapuhoz vezető híd maradványa. Csak reménykedhetünk, hogy a  tervezett igen magas költségvetésű fejlesztés ezekre a kutatásokra is lehetőséget teremt majd.

Ezek az eldöntésre váró tudományos kérdések ugyanakkor nem kellene, hogy lényegesen befolyásolják a külső vár műemléki helyreállítását, hiszen a második periódusú falrendszer és az azt bővítő bástyák maradványai régészetileg jól ismertek, és Hazael Hugó rajza ezekről is sok fontos információt tartalmaz. Ezek alapján tudható, hogy a kváderes falköpennyel épült várfalban, a belső udvar magasságában egy boltozott kazamatafolyosó futott végig. A folyosó járószintjének magasságában a külső falsíkot övpárkány tagolta. A folyosóról puskalőrések nyíltak a várárok felé, a boltozatán pedig a lőporfüst elvezetésére szolgáló szellőzőkürtőket alakítottak ki. Hasonló belső kazamatás falrendszert ismerünk már az 1500 körüli időszakból Cesena várából, de pl. Sárospatak városfalnak egy jóval későbbi, 17. századi falszakaszáról is. A három (nyugati, keleti és déli) kaputorony-pár közül Hazael rajza alapján a legjobban a keletit ismerjük. Ennek a vizesárokba nyúló tömör alépítménye felett két szintje volt: a tornyok földszintjeit egy-egy, a külső homlokzaton nyitott ablak világította meg, ajtajuk a hátsó homlokzaton nyílott. A felső szinten szintén a külső homlokzatokon jelöl egy-egy ablakot, illetve egy másikat az északi torony északi homlokzatának keleti felén. Ez utóbbi ablak elhelyezése arra vall, hogy a mellette becsatlakozó kazamatázott várfalnak lehetett valamilyen felső szintje is, ami miatt az ablakot a várfal vonalán kívülre, a torony sarkába kellett elhelyezni. Mint már utaltunk rá a tornyok egyenes falkoronájának ábrázolása és a széles, kazamatázott várfalak az egész falrendszer magas tetős lefedésére utalnak.

A mostani helyreállítási terven a falak külső homlokzatán ugyan látjuk a Hazaelnél szereplő lőréseket, de az övpárkány hiányzik. A kaputornyok is alapvetően a Hazael Hugó féle rajzot követik (míg a korábbi tervváltozat egy emelettel magasabb tornyokat ábrázolt), ám a tornyokon itt megjelenik egy pártázatos, fedetlen felső szint és egy-egy a tornyok felső szintjét a kapuk felett összekötő boltívre támaszkodó folyosó. Ezeknek az elemeknek az egykori létét semmi sem igazolja. A legproblematikusabb elem azonban az északi oldal kialakítása. Itt a többszintes ágyúállás maradványai felett egy, a többi háromhoz hasonló páros kaputornyot láthatunk a hozzá vezető híddal együtt. Eltekintve attól a fent vázolt problémától, hogy egyelőre azt sem tudjuk, hogy valaha létezett-e ezen a helyen kaputorony-pár, a legnagyobb gond az, hogy ha volt is ilyen, akkor az legfeljebb a jelentős mértékben ma is álló ágyúállás építése előtt lehetett, és az ágyúállássál bizonyosan megsemmisítették. Az ágyúállás romjaiból kinövő toronypár beépítése totális nonszensz. 

 

 

A különböző építési periódusok zavaros keveredése számos helyen megfigyelhető a külsővár tervein. Az mai külsővár megépítése előtt (Czeglédy Ilona szerint 14. század elején, szerintem 14. század közepén) készült külső falrendszert az újabb külső falak építésével együtt (véleményem szerint a 15. század végén, vagy 1500 körül) lebontották, és az új falak belső oldalát ezekre a visszabontott régi falakra építették rá. A 16. század későbbi szakaszában ugyanígy ráépítették az akkor már nem is látható 14. századi falak csonkjaira az új rondellát is. 

A jelenlegi tervek szerint a korábbi, 14. századi külsővár falrendszere, kaputornya és hídja is újjáépülne, úgy hogy falai ráépülnének a náluk későbbi 15-16. századi falakra, tehát a korok valóságos rétegződése megfordulna, és egy sohasem volt állapot születne. Különösen bizarrá válik a szituáció a 14. századi kaputorony és  a tőle délre húzódó kortinafal, valamint a rájuk épült 16. századi rondella összemetsződésénél. A másik bizarr és értelmetlen elem a korai hídnak a későbbi külső várfalat áttörő, és a fal vonalában üvegportállal lezárt csonka rekonstrukciója. Az egymást követő periódusok összeépítésének következtében a külsővár nagy része feltöltődik, és a sziklás talaj eltűnik, helyén, a külső falak magasságában, illetve néhol még azok felett, egy lapos, részben burkolt, részben kertekkel betelepített szint jönne létre. Ha valóban így történne, akkor a vár egyik legnagyobb és leglátványosabb értékét, a természeti környezettel való kapcsolatát veszítené el, egy érthetetlen és ilyen formájában sohasemvolt kertrendszer kiépítése érdekében.

Végül több kérdést vetnek fel a várárkon túli tervezett épületek is. A látványterveken annyi látszik, hogy a tervezett négy híd nem az árok külső partjára vezet le, hanem különböző modern épületekbe, illetve a keleti híd egy épített rámpára, ami aztán egy magas, várfalszerűen megépített kerítésfalhoz vezet. Vajon mi ez a keleti oldalon látszó külső fal? Rekonstrukciós szándékkal épülne? Eddig nem tudtunk róla, hogy itt bármilyen fal húzódott volna, esetleg új ásatások folytak itt, amelyek megtalálták az alapjait? Vagy ez nem is rekonstrukció, hanem egy új kerítésfal? És mi történik a nyugati elővár területén? Egyáltalán megtörtént-e ennek a tervek szerint teljesen beépíteni tervezett területnek a teljes feltárása, mert eddig csak részleges kutatásokról lehetett tudni? Az ugyan jól látható, hogy az elővár egy hatalmas modern díszkapuzattá és díszlépcsővé alakul, amely magába nyeli a jelentősen kibővített 18. századi Déryné-házat is, de vajon a feltárt, vagy feltárandó középkori épületek valamilyen szerepet kapnak-e, egyáltalán megmaradnak-e és láthatóak lesznek-e ebben a kortárs építészeti műben? 

Az építési engedéllyel rendelkező terv nyilvánosságra hozott négy darab látványterve alapján aligha lehet teljes értékű véleményt mondani a diósgyőri vár helyreállításának legújabb terveiről. Az azonban ezekből is világosan látható, hogy ez a terv nem illeszkedik abba a sorba, amely a magyar műemlékvédelem megújításának szándékával az elmúlt két évtizedben több jelentős műemléknek, restaurátori szellemben, az eredeti épületformákat újjá- vagy újraépítő rekonstrukciójára törekedett, mint a visegrádi királyi palota, a nyírbátori reneszánsz kastély, a füzéri vár vagy az előző diósgyőri helyreállítási szakasz. Bár ezek a restaurálások sem voltak mentesek a tudományos, tervezési és kivitelezési hibáktól, céljuk egyértelműen a történeti épület eredeti maradványainak megóvása, és lehetőségek szerinti minél teljesebb és hitelesebb újjáépítése volt. Ezek a restaurátori helyreállítások élesen szembe mentek a hazánkban az 1960-as évektől eluralkodott modernista műemlékvédelem felfogásával, amely a történeti épületet, különösen a romépületet csak egy kortárs építészeti műalkotás ürügyének tekintette, és saját korának eszközeivel és formáival építette tovább, hogy új funkciókat telepíthessen bele. E modernista műemlékes stílus legtisztább példája a Salamon-torony Sedlmayr János féle, 1960-as évekbeli rekonstrukciója volt, amely saját korának beton tömbházaihoz hasonlóvá változtatott egy 13. századi lakótornyot. Valójában ennek a műemléki felfogásnak az utódát fedezhetjük fel az új diósgyőri tervekben: a középkori vár restaurálása ürügyén, annak befoglaló formájához többé-kevésbé igazodva, de egy teljesen kortárs építészeti koncepció és új funkciók szerinti turisztikai fejlesztés történik, amely mintegy panoptikumként idézi egymás mellé a vár különböző korszakainak együtt soha sem létezett elemeit, megspékelve teljesen modern elemekkel is. Korunk építészete azonban  már nem a modernizmus. Ezért itt sem csupasz betonfalakat és acélszerkezeteket terveztek az építészek, hanem 19. századi neogótikus ihletésű cseréptetőt és csúcsíves ablaksort, valamint olyan színpadias díszlépcsőt az elővár helyére, amely bármelyik ma épülő városközpont polgármesteri hivatala előtt is megállná a helyét. Ugyanis a tervezők korunk gazdag építészeti stíluspalettája közül az – egyébként már lassan a divatból kimenő – posztmodernet választották. A posztmodern építészet egyik fő eszköze a történeti stílusok elemeinek sajátos, inkább gúnyos, fricskaszerű használata. Ezt a célt a történeti stíluselemeknek nem az eredeti forrásokból való, hanem a 19. századi neo-stílusokon átszűrt, csupán külsőséges, színpadi díszlet jellegű alkalmazásával éri el. Ugyanakkor a posztmodern építészet mindig lebegteti azt a kérdést, hogy az építész vajon csak gúnyolódásra használja ezeket az ál-történeti építészeti elemeket, vagy valóban komolyan gondolja őket, csak történeti és vizuális műveletlensége folytán torzította el formáikat.  

A posztmodern stílus nem új jelenség a magyar műemlékvédelemben. Legmeghatározóbb alkotásának eddig az esztergomi vár ezredforduló körüli és utáni helyreállítása volt tekinthető. A legutóbbi esztergomi építkezések első szakasza Gaál Tibor nevéhez köthető. A palota reneszánsz nagytermének románkori rózsaablakot idézni kívánó – de inkább egy húsdarálóra emlékeztető – kerek ablaka, a románkori nagytermet helyettesítő, lecsupaszított, vakolatától, födémjeitől és válaszfalaitól megfosztott, acélszelvényekből hegesztett keresztosztós ablakkeretekkel és fémszerkezetes függőfolyosóval, lépcsővel és rámpákkal feldíszített  18. századi kaszárnyaépülete, valamint az úgynevezett kis román palota 12. századi romjaira ráépített, lakóparki sorházakra emlékeztetető északi szárnya, továbbá középkoriasnak szánt, de valójában 19. századi erődöket idéző várkapuja, várfala és természetesen lebegő tetővel fedett külső kaputornya, jellegzetes példái műemlékvédelemben jelentkező posztmodernnek.  Esztergomban Gaál stílusának követője is akadt, a Fehér torony – vagyis a vár 12-13. századi lakótornyának – újjáépítője személyében. Az elpusztult középkori torony helyére épült 17. századi Lipót-bástyának, a középkori toronyétól teljesen eltérő alaprajzát követő új toronyépítmény, a meghatározó stíluselemnek tekinthető lebegő tető mellett olyan különleges megoldásokkal gazdagította az új stílus eszköztárát, mint a 17. századi lőréses mellvédfalából és őrházából teljesen érzéketlen módon kinövő favázas modern falak. Ezek az esztergomi építkezések méltó elődjei a jelenlegi diósgyőri terveknek.

 

 

A posztmodern mellett a diósgyőri terveknek a másik eleme a mára már művészettörténeti kategóriaként is bízvást kezelhető "műemlékes" stílus. Ennek legjellegzetesebb, már-már szimbolikus jelentőségű eleméről, a lebegő toronysisakról már volt szó. Egy kevésbé feltűnő , ám annál érdekesebb elemre is érdemes felhívni a figyelmet. A belsővár kapuja előtti sokszögű torony újjáépített tömbjének felső részén tűnnek fel a látványterveken a falsarkokat felhasító hosszú ablakok. Ezek előképe egyértelműen azonosítható Sedlmayr Jánosnak a visegrádi Salamon-torony sarok-kiegészítéséhez készült, de az akkori tervtanács által végül elvetett, így csak rajzban ismertté vált tervének megoldásával. Jól mutatja ennek a formának a feltűnése a diósgyőri terven annak bizonyos rokonságát Sedlmayr János alkotó szellemével. Fontos klasszikus műemlékes stíluselem a várfalak vakolatlanul hagyása, ami abból a hagyományból származik, hogy a modernista műemlékvédelem elvből elzárkózott a romok lefedésétől, így viszont nem volt lehetséges a falak vakolása, hiszen tető híján a vakolat gyorsan lemállana. A diósgyőri előző helyreállítás is vakolatlan törtkő falkiegészítésekkel operált az egyébként eredetileg vakolt  – az 1960-as években készült archív fotókon még hatalmas vakolt külső falsíkokat mutató – belső vár esetében, ami érthető is, hiszen nem került tető az épületre. A látványtervekről ugyan csak sejthető, de úgy tűnik ez a vakolatlan törtkő falstruktúra megmaradna a belső váron, bár gyakorlati oka, a várépület fedésének hiánya már megszűnik. Ezek szerint itt is a műemlékes stílus egyik eleme valósul meg a lebegő tetőhöz hasonló módon, azaz eredteti gyakorlati értelmét elveszítve, csupán formai gegként. Lényegében a műemlékes stílushoz is a történeti stílusokhoz hasonló, posztmodern szellemű hozzáállást mutat a terv.  

A fentiek alapján úgy vélem az új diósgyőri terv semmiképpen sem tekinthető tudományos alapokon nyugvó, a középkori várat restaurálni szándékozó rekonstrukciónak. Stílusát posztmodern műemlékes stílusként határozhatjuk meg, és alapvető szellemi előzményeit az 1960-as évek modernista műemlékes stílusában kereshetjük, valójában annak formailag korszerűsített, szellemében azonban változatlan mutációjával állunk szemben.