Bár a Római Birodalom nyugati fele az 5. században elbukott, hatása még évszázadokon át megszabta a nagyívű hatalom- és területszervezési gondolatokat, olykor pedig a mindennapokat is. Nyugat-Európát tekintve ez egy régi felismerés, amely azonban kisebb mértékben és további kutatásokra várva a Kárpát-medence nyugati felére is igaz, mint azt az almádi monostor idei leletei is bizonyítják.

Hanyatlás és továbbélés

Bár hajlamosak vagyunk az 5. század kora népvándorláskorának barbárjait úgy elképzelni, mint akik vérben forgó szemmel, az öklüket rázva gyülekeztek Róma falainál, hogy földdel egyenlővé tegyék a várost és a hatalmát, az igazság egészen más. Rómát senki sem akarta elpusztítani, ám gazdagságát, erejét, védelmét irigyelték és részesülni szerettek volna belőle. Maga a város túlélte a vandálok kétszeri támadását is, akik ugyan kirabolták, de eszükbe sem jutott tartósan ártani neki, hiszen folyton megújuló és megcsapolható forrásnak tekintették. A Nyugatrómai Birodalom politikai bukása (hiszen mindössze annyi történt, hogy a császárt letették a trónról, a hatalmi jelvényeit pedig elküldték Konstantinápolyba) éppen ezért a kortársak számára nem járt földrengésszerű változásokkal. Ám mivel a birodalmat sújtó adminisztratív-, politikai-, illetve katonai válság már sokkal korábban elkezdődött, a bomlás folyamata és hatásai is hosszan tartóak és fájdalmasak voltak.

Nyugat-Európa és általában a Mediterránum nyugati fele hosszú időre elveszítette „világpolitikai” jelentőségét, s ahogyan az addig ismert emberi történelemben mindig, kelet, vagyis a Keletrómai Birodalom területe és Perzsia, a Kelet emelkedett fel. A Konstantinápolyban székelő császárok aligha fájlalták nyugati társaik bukását, s azzal együtt, hogy az elkövetkező századokban Bizánc válságok sorával küzdött meg, még csaknem egy évezreden át büszkén viselték Róma uralkodójának címét és képviselték kultúrájának emlékét.

Ám szerte Európában is fennmaradtak a római eredetű gyökerek, igaz, a társadalmi és kulturális szerveződés alacsonyabb szintjén. A túlélő római városok idővel többnyire regionális központokká váltak, amelyek élén immár nem katonai, politikai parancsnokok, hanem egyházi vezetők, püspökök álltak. Elkezdődött az új arisztokráciák szervezése és önszerveződése is, azonban a római szellemi kultúra java ideiglenesen odalett – Európa nyugati fele évszázadokra beszűkült, a tudás fölé helyezett hit mindenhatóságát hirdető eszme által vezérelt, fundamentalista térséggé vált.

A Római Birodalom eszméje azonban – természetesen a történelmi tényektől (amelyeket amúgy sem voltak ismertek) alaposan elrugaszkodott változatban – fennmaradt. Róma immár csak a keresztény császárok uralmát, a hatalom és a vallás tökéletes párosát jelentette, egy olyan aranykort, amelyet meghaladni biztosan nem, de újra elérni is lehetetlennek tűnt. Az első nagy restaurációs kísérlet Nagy Károly frank uralkodó érdeme volt: Róma püspökével, vagyis a pápával kölcsönösen legitimálták hatalmukat, így ő a császári koronát tette a fejére. Bár a frank birodalom rövidesen darabjaira esett szét (a még korai hagyományainak megfelelően), a német területen felemelkedő Ottók az első ezredfordulón immár hosszú távon stabilizálni tudták a római császári címet, ha a hatalmat nem is.

A mindennapi élet kereteinek egy részét ebben a félévezredes korszakban az egykori Róma adta: a latin nyelv volt továbbra is a közvetítő nyelv a soknemzetiségű Európa nyugati felén, a rómaiak által kialakított úthálózat szabta meg mind a politika, mind a gazdaság és kereskedelem lehetőségeit, az antik hidakon keltek át a folyókon, s az antik városfalak lettek azok, amelyből az európai városok java része sarjadt. Európa még mindig a római romok között élt. E romok és köztük talált szobrok, falfestmények, mozaikok voltak a művészet, az egyházi és világi reprezentáció legfőbb mintaképei.

A 11. században aztán nagy változások kezdődtek. Talán a javuló, melegedő klíma hatására növekedő mezőgazdasági termésátlagok, az addig terméketlen, de most lassan művelhetővé váló földek ugrásszerű népességszaporulatot eredményeztek. Az ezzel párhuzamosan javuló életkörülmények békésebbé tették a mindennapi életet. Mindezek a hatások megnövelték a városi közösségek létszámát és ezzel erejét is, lényegesen finomították a társadalmi munkamegosztás rendszereit, így utat nyitottak a műszaki és társadalmi innovációnak. A 11. század végére a középkori Európa már nem csak utolérte, de bizonyos tekintetben valójában le is hagyta az antik mintaképét. Persze ennek a kortársak aligha voltak tudatában, hiszen számukra az antik világ egy, az egykori valóságtól egyre távolabb sodródó és örökre elérhetetlen álomvilág volt csupán. Az egykori rómaiak továbbra is mesebeli óriások voltak számukra, de úgy érezték, hogy most már képesek felhágni az ő vállukra, hogy náluk is messzebbre lássanak. A fellendülő Európa új magabiztosságának alapja az a tudat volt, hogy ők a nagy Róma méltó örökösei.

Pannon tájakon

Az 5. századtól kezdődő eseményeket a népvándorlásban részt vevő népek szakadatlan cselekvéssoraként, hatalmas „jövés-menésként” jegyezte ugyan általában a történetírás a Kárpát-medencében, azonban napjaikra már nyilvánvaló, hogy a helyzet ennél összetettebb volt. A Dunától nyugatra (vagyis az egykori provincia területén) mindenképpen számolnunk kell egyfajta alapnépesség hosszútávú megmaradásával, még ha a 7. században a városi fejlődés meg is akadt az Alpoktól keletre. Különösen a Balatontól északra azonban a legújabb kutatások arról árulkodnak, hogy a szűkebben vett térségben az egykori római villák és vicusok egy része tovább élt, még ha megváltozott funkciókkal is. Ez bizonyos mértékben a római kultúra, és elsősorban annak talán legfontosabb részeként tekinthető kereszténység továbbélését is jelentette.

Ezek a késő avar korban már egyre inkább visszaszoruló antik hagyományok keltek új éltre a Karoling hódítás következtében. De nem csak a kereszténység és a városi kultúra éledhetett újjá a 9. században, hanem a nyugat-európai középkor innovációja, a feudalizmus is megjelent a Kárpát-medencében. A Karolingokat legyőző magyaroknak eszükbe sem jutott elpusztítani az itt talált és működő rendszereket, hanem inkább beültek azok hatalmi kulcspozícióiba. A 10. század második felében pedig már világosan látható, hogy nem csak a regionális hatalmi struktúrák fenntartásában voltak érdekeltek a magyar vezetők, hanem felismerték, hogy az egykori Karoling tartományok keresztény és a feudális rendhez szokott népességére támaszkodva hatalmukat addig nem tapasztalt mértékben tudják megnövelni. Ebben a legsikeresebbek Taksony nagyfejedelem és utódai lettek. Az általuk megteremtett keresztény-feudális magyar államot nem véletlenül nevezték az első magyar királyok Pannoniának, és magukat Pannonia királyaink, még ha a történelmi Pannonia csak alig a harmadát tette is ki valós uralmi területüknek. E cím kifelé, de befelé is – az ország nyugati felében túlnyomó többségben levő keresztény alattvalóik számára is – kifejezte, hogy magukat és országukat a római és Karoling örökség jogos birtokosainak tartják.

Hatalmuk biztos bázisát valóban az egykori római és Karoling Pannonia és annak lakossága jelentette, míg a Dunától keletre elterülő, nehezen kordában tartható, mélyen pogány vidék a 11. század második feléig folyamatos veszélyt jelentett trónjukra. A Kárpát-medence nyugati felében a még sokáig fennmaradó antik gyökerű úthálózat és részben talán a településhálózat is meghatározhatta a régió gazdasági lehetőségeit. A későrómai központok, ha nem is élték túl a későavar elit kifejezetten város-ellenes politikáját, de a Karoling korban sokszor mégis újjáéledtek, és a magyar államalapítás után újra felvirágoztak. Ilyen volt Esztergom, Székesfehérvár, Visegrád, Győr, Pécs, Buda, Sopron, de még Zalavár is, amely a Keszthely-fenékpusztai római erődváros utódának tekinthető, csak a Balaton vízszintváltozásai miatt költözhetett át egy szomszédos szigetre. A legtöbb helyen a még álló római épületeket, főleg a városfalakat, de néha a templomokat is felújították és tovább használták. Mindez persze logikus pusztán gyakorlatias szempontból is. Az a kérdés, hogy mindeközben a kor emberei mennyire voltak tudatában annak, hogy az antik római örökség felhasználói, és ez a praktikus hasznon felül hordozott-e számukra valamilyen ideológiai tartalmat, nem tudhatjuk.

A 11. század második felében, elsősorban Béla herceg és fiai tevékenységének köszönhetően konszolidálódott a királyi hatalom az ország keleti felében is. Ezzel meg is változott az uralkodók által használt titulatúra: László elkezdte használni a rex Ungarorum, rex Ungariae címet, ami Kálmántól már teljesen ki is szorította a korábban általános rex Pannoniorum, rex Pannoniae cím használatát. Ugyanebben az időben változott meg a királyok hatalomgyakorlásának korábban egyértelműen nyugati, német mintákat követő rendszere: az ispánok és várjobbágyok elvesztették a nyugati grófokéhoz és lovagokéhoz hasonló jogaikat és a kortárs bizánci mintákra emlékeztető despotikus központi hatalom jött létre. Ezzel párhuzamosan a királyi és püspöki központokon kívül lényegében leállt a korábban nagy lendülettel folyó városfejlődés is.

Az addigi antik örökségre építő, Nyugat-Európával párhuzamos fejlődés valami másnak adta át a helyét. Úgy tűnik, hogy amint az Árpádok megkeresztelték és uralmuk alá hajtották a barbár keletet, annak világa mintha őket kerítette volna a hatalmába. A Kárpát-medencét már a késő bronzkor óta kimutathatóan átszelő kulturális törésvonalat a történelem során semmilyen hatalom, így az övék sem tudta tartósan befoltozni.

De az ország nyugati felében nem merült feledésbe az antik örökség, és visszhangra találtak a nyugat-európai 12. századi reneszánsz új eszméi is. A Dunántúlon lévő királyi központok és az itt – a keleti országrésznél sokkal sűrűbben – elhelyezkedő püspöki székhelyek városi fejlődése nem szakadt meg a 12. században. Itt voltak a legnagyobb és leggazdagabb egyházi intézmények: a püspökségek mellett a nagy királyi apátságok és társaskáptalanok. Tagjaik közül sokan eleve nyugatról érkeztek, de a hazai származású klerikusaik számára is lehetővé vált az ekkor születő nyugat-európai egyetemek látogatása, ahonnan a legfrissebb gondolatokat hozhatták haza. Ez a klasszikus műveltségű egyházi közeg hatással volt a dunántúli nemesség világi tagjaira is, akik közül többen maguk is világlátott emberek lehettek, például zarándoklatoknak és udvari diplomáciai megbízatásaiknak köszönhetően. Mindezen hatásoknak köszönhetően hazánkban sem maradt visszhangtalan a 11-12. század nagy kulturális és művészeti fellendülése, a romanika.

Hogy az antik örökség tudatosodása milyen mélyen hatott hazánknak ezen a régiójában, arra éles fénnyel világított rá az elmúlt években egy 12. századi dunántúli bencés apátság feltárása.

Almád római kövei

Almád monostorát a minden bizonnyal honfoglaló eredetű Atyusz nemzetség birtokközpontjában, a Balaton-felvidéki Eger-víz medencévé kiszélesedő völgyében alapította 1117 és 1121 között egy akkor már aggastyán korú Bánd nevű nemes, valamint fiai Atyusz és Miske. Almád birtok területe már a római korban is egy földbirtoknak adott helyet, amire a völgy közepén ma is szabad szemmel is jól látható római villa-romok vallanak. A Karoling-korban a völgy fölé magasodó dombperemen, egy bronzkori telep helyén vár épült, amit az Árpád-korban újjáépítettek és legalább a 13. század közepéig tovább használtak. Itt, a vár alatt állhatott az Atyuszok udvarháza és temploma, amit Bánd bátyja a 11. század közepén római oszloptörzsek, a római kövekből átfaragott fejezetek és kis oszlopok felhasználásával újjáépített. Ennek közelében kezdte meg Bánd a monostor építését a 12. század elején. A monostor épületéhez valószínűleg szintén a közeli római romokból hoztak köveket, de már nem építőanyagként – ahhoz a könnyen megmunkálható, közelben bányászott bazalttufát használtak –, hanem kifejezetten díszítő szándékkal: egy római síremléktől származó kőoroszlán a templom déli homlokzatán állhatott, egy római oltárt pedig valahová a feliratos felével kifelé építettek be valahol, ugyanis a középkori használattól a betűi alaposan megkoptak.

Bánd halála után özvegye, Gyönyörű jeruzsálemi zarándokútra indult, minden bizonnyal Itálián keresztül, ahonnan ereklyékkel tért vissza, amelyeket egy kápolnában helyezett el, ahová később valószínűleg ő maga is temetkezett. Fia Miske, saját sírját itt, az anyja sírja mögött építtette meg, és halála után itt is helyezték örök nyugalomra. A sírgödre fölé Miske egy római márvány sír sztélét rakatott, díszített felével felfelé, hogy mindenki jól láthassa, hogy honnan is származik a kő. Ezt a sírt még a kései utódok is tiszteletben tartották: A 15-16. század fordulóján, amikor a monostor kegyurai már nem az Atyuszok, hanem a Kamicsáci Horvátok voltak, és a sírkápolna összes Árpád-kori sírját saját használatukba vették, az ott eltemetett Atyuszok csontjait pedig a szomszédos előcsarnok Árpád-kori sírjaiba helyezték át, az alapító római sírkővel borított sírját tiszteletben tartották. Oda ők nem temetkeztek, hanem csak egy olyan férfi, aki apai ágon az Atyuszok leszármazottja volt.

A római kövek felhasználása azonban nem ért véget a 12. század első felében. A 13. század elején, amikor II. András király udvarában Miske utódai hatalmuk csúcsára érve bárói méltóságok sorát töltötték be, a templomba új márvány kórust építettek, amihez az értékes anyagot a messzi Szombathelyről, az antik Savaria romjai közül hozatták. Az antik márványfaragványok jó részét persze átfaragták, így eredetük már nem volt látható az új beépítésben, ám egy hatalmas oszloplábazatot úgy helyeztek el, hogy eredeti faragása is látható maradt. Erre vallanak legalábbis a középkorban keletkezett kopásnyomok a tetején.

A római kövek újrahasznosítása a középkorban korántsem volt ritka, de az, hogy a római kőfaragványokat tudatosan láthatóan helyezik el, ráadásul többek között olyan kiemelt helyre, mint a monostor egyik alapítójának sírköve, kétségkívül túlmegy az antik romok újrahasznosításának praktikus gyakorlatán és szükségszerűen valamilyen ideologikus megfontolást feltételez. Az Atyuszok ezzel a gesztussal minden bizonnyal azt akarták kifejezni, hogy tudatában vannak földjük antik római örökségének és büszkék is erre. A római kövek látható beépítésével és sírkőként való felhasználásával magukat a régi rómaiak jogos örököseinek nyilvánították, és elvárták ezért a tiszteletet másoktól is. Ugyanaz a gesztus jelenik meg tehát az Árpád-kori Almádon, mint amivel lépten-nyomon találkozhatunk a románkori Európában Itáliától Spanyolországon át Franciaországig. Hazánkban Almádon kívül csak egy példája ismert a római kövek ilyen látványos középkori felhasználásának: a győri székesegyház 12. századi északi szentélyébe láthatóan befalazott római sírkövek esete. Ám könnyen lehet, hogy csak a korszak emlékeinek nagyarányú pusztulása ritkította meg ennyire az ilyen emlékeket. Ugyanez a gesztus eredményezte a római emlékek tudatos másolását is a román művészetben. A hazai emlékek kis száma miatt hajlamosak vagyunk ezeknek az antikizáló román stílusú formáknak a megjelenését egyszerű külföldi átvételként kezelni, és megfeledkezni a stílus mögött ideológiáról, pedig ebben nem okvetlenül van igazunk. Erre jó példa a 11. század második felében épült dombói monostor egyik pillérfejezete, amelynek kantharoszból kinövő szőlőindás dísze szinte pontos másolata a kő hátsó felén látható római faragásnak. Ez aligha véletlen, mint ahogy az sem, hogy az (ó)budai Szent Péter prépostság 12. századi oszlopfői lényegében megkülönböztethetetlenek az aquincumi antik korinthoszi fejezetektől.

Úgy tűnik, hogy a Dunántúl antik emlékei éppolyan megbecsült, élő és inspiráló örökséget képviseltek a 12-13. századi magyarok számára, mint a római művészet más emlékei a korszak nyugat- és dél-európai népei számára. Még akkor is így van ez, ha a magyar királyi udvar hivatalos ideológiájában éppen ekkor öltött irodalmi formát az Attila-hagyomány, azaz a keresztény római birodalmat legyőző pogány, barbár fejedelem tiszteletreméltó ősként való ábrázolása.

Magyarországot nem csak a római provinciák egykori határa osztja ketté immár két évezrede, de a magyar történelemszemléletben is mélyre nyúlik a nyugati, római örökség és a keleti barbár múlt hagyományának kettőssége. Ha magyar őstörténetről beszélünk, hajlamosak vagyunk kizárólag a 9-10. században keletről betelepülő őseinkre gondolni, pedig hazánk és népünk múltja legalább annyira gyökerezik abban a nyugati hagyományban, amit a középkorban az elevenen élő római örökség jelentett.

Kovács Olivér – Buzás Gergely

2024. augusztus 21.