A rommá válás elleni, szinte reménytelen harc bemutatása mellett az elmúlt évtized hét jelentősebb romkonzerválását tekinti át Buzás Gergely sorozatának újabb cikkében.

A magyarországi várak túlnyomó többsége romként maradt ránk. A magyar nyelvben a rom főnév igen kifejező, hiszen a romlik igéből származik, így jól kifejezi, hogy a rom a pusztulás eredménye. A romlás azonban nem egyetlen esemény, hanem egy folyamat, így a rom sem egy statikus, hanem egy folyamatosan gyorsuló dinamikus állapota az elpusztult épületeknek, aminek a vége a teljes enyészet.

A romlásnak minden épület felépítésétől kezdve ki van téve. A romlás okai részben természetiek, részben társadalmiak. Számos katasztrófa jellegű, gyorsan nagy károkat okozó, ám csak véletlenszerűen bekövetkező ok (pl. földrengés, villámcsapás, árvíz, tűzvész, háború, fosztogatás) mellett van két olyan, ami az épületek lassú, de biztos gyilkosa, hiszen ezeket egyetlen épület sem kerülheti el. Ezek a fagykár és sókár. Mindkettőt a víz okozza: a csapadék, illetve a talajból felszivárgó nedvesség. A víz jellemző fizikai tulajdonsága, hogy megfagyva a térfogata megnövekszik. Hasonló történik a vízben oldott sókkal, amelyek a víz távoztával kikristályosodnak és térfogatuk szintén megnövekszik. A falakba, az építőanyag pórusaiba bekerülő víz a hidegben megfagyva valóssággal szétrobbantja az őt befogadó anyagot és ugyanez történik a vízben oldott sókkal, amikor a melegben a víz elpárolog, és a sók az építőanyag belsejében visszamaradnak és kikristályosodnak. Mivel alapvető problémákról van szó, az emberiség már évezredek óta ismeri és küzd ellenük.

Az építészetben ezért jól kidolgozott módszerek állnak rendelkezésre a fagy- és sókárok elleni védekezésre. Ezeknek a módszereknek a lényege – bármilyen furcsa – alapvetően nem a víz távoltartása, hiszen a vízzel átitatott világunkban ez reménytelen is lenne, hanem az épületeken olyan úgynevezett „áldozati rétegek” létrehozása, amelyeknek fő feladata, hogy a pusztulást magukra vállalják és ezáltal megóvják az épületek fő szerkezeteit. Ezen védekezési mód abból a felismerésből származik, hogy fagy- és sókárok mindig azon a felületen jelentkeznek, ahol az épület falai a levegővel találkoznak, hiszen itt hűl le legelőször a hidegben a fal és itt párolog el a melegben a falban lévő víz. Amennyiben tehát a falat egy ellenálló, de mégis olcsón és könnyen cserélhető réteggel, azaz vakolattal, festéssel, meszeléssel burkoljuk be, akkor ezen indul meg a romlás először. Amennyiben ezt a könnyen cserélhető áldozati réteget rendszeresen kijavítjuk, akkor a romlás soha nem fog elérni a fal belső, szerkezeti szerepet betöltő részéig.

Természetesen nem mindegy, hogy mennyi víz éri az épületet, ezért nem árt csökkenteni ennek mennyiségét is. Csapadékos és hideg éghajlaton például a fal tetejét érő csapadék megfagyva egy tél alatt igen gyorsan elporlasztaná a legerősebb vakolatot, majd magát a fal anyagát is. Ezért találták ki a tetőt, és annak ereszét, hogy a csapadékot távol tartsák a fal burkolatától, illetve a födémektől. A tetőnek magának is van áldozati rétege, ez a héjazat. A talajból felszivárgó nedvesség ellen ez persze nem véd. Ezt a veszélyt csak a víznek a falak közeléből való elvezetésével, csatornázással lehet csökkenteni.

Egy épület rommá válása akkor történik meg, ha ezek az elsődleges védelmi elemeket nem tartják karban: a csatornák eltömődnek, a tetőhéjazat beszakad. Ezt követően megindul a vakolatok romlása. Ha továbbra sem történik beavatkozás, akkor már a fő szerkezeti elemek: a falak, támaszok és födémek károsodnak. Először a födémek szakadnak át a csapadékvíz megfagyása következtében, majd a falak tetején és a nyílások alján összegyűlő csapadék kezdi bontani felülről a falazatokat, alulról pedig a talajból felszivárgó víz és az abból kicsapódó sók vékonyítják le a fal alsó részét. Ez utóbbi a veszélyesebb, ugyanis, ha a fal keresztmetszete alul lecsökken, akkor már egy nagyobb szélvihar is képes kidönteni egy több emelet magas falat is. A leomlott falakból képzett törmelék alá kerülő falak romlása sem áll le – még ha ezt már nem is látjuk – egészen addig, amíg a hideg és a kiszáradás már nem éri el a falat, a mi éghajlatunkon 0,8–1 méter körüli mélységben van. Ilyen mélyen már kialakulhat egy viszonylag állandó környezet, már amennyiben a romokon megtelepedő növényzet, pl. a nagyra növő fák gyökerei nem mennek mélyebbre, ugyanis ezek még itt is folytatják a falak bontását. A mélyen a föld alatt rejtőző falmaradványokra viszont az jelenti a legnagyobb veszélyt, hogy nem tudunk róluk, így földmunkákkal, pl. újabb építkezéssel, árokásással, bánya nyitásával a területen akaratlanul is nyomtalanul elpusztíthatja őket az ember.

Az épületekre leselkedő ezen veszélyeket nagy mértékben befolyásolja az éghajlat. Sivatagos éghajlaton, vagy a Golf-áramlat által temperált tengerparti Nyugat-Európában, de még a különösen hideg telekkel jellemezhető Észak- és Kelet-Európában is a fagykár nem jelent olyan nagy veszélyt, mint Közép-Európa mérsékelt kontinentális éghajlatán, ugyanis vagy egyáltalán nincs fagy, vagy ha van, akkor évente csak egyszer fagy meg (ősszel) és olvad ki (tavasszal) a víz. A mi éghajlatunkra jellemző téli nulla fok körüli hőmérsékleten viszont a fagyás-olvadás periódus évi 3-4 hónapon át akár minden nap, este és reggel megismétlődhet, azaz egyetlen tél fagykárának romboló hatása egy hidegebb éghajlatú terület mintegy 100 évnyi fagykárával ér fel. Más a helyzet a sókárral: ez sokkal nagyobb veszélyt jelent a sivatagos és tengerparti régiókban, ahol nagy a talaj sótartalma és a meleg éghajlat miatt gyors a párolgás. Értelemszerűen ezen éghajlati különbségek nagy hatással voltak mindig is az egyes régiók építészetére, és éppilyen nagy hatással kellene, hogy legyenek a műemlékvédelmére is.

De térjünk át a romok műemlékvédelmére. A rom olyan romlott épület, amely elvesztette védő és áldozati rétegeit: sem teteje, sem vakolatai nincsenek már meg, így megindult a szerkezeti elemeinek romlása. Ez a folyamat csak akkor állítható meg, ha visszafordítjuk, azaz pótoljuk a már elpusztult elemeit a vakolatokkal és tetőzettel együtt. Ha ezt egyáltalán nem tesszük meg vagy csak a szerkezeti elemekben bekövetkezett károkat pótoljuk, akkor a rom tovább fog romlani, amíg teljesen el nem tűnik. Amennyiben a szerkezeti elemek pusztuló részeit következetesen mindig visszapótoljuk – a műemlékvédelmi gyakorlat ezt nevezi eufemisztikusan romkonzerválásnak – akkor egy idő után, szép fokozatosan az összes eredeti épületemet másolattal kell helyettesítenünk. Így a romból egy idő után szükségszerűen egy műrom jön majd létre.

A romok az európai kultúrában mindig is fontos szerepet töltöttek be, mint a mulandóság, végzet és pusztulás kézzel fogható szimbólumai. Ezt éppen szemmel látható folyamatos romlásuk idézte elő. A romok műemlékvédelme ezért mindig súlyos ellentmondást hordozott magában, hiszen a romlást nem lehet védeni, ha egy romot védünk, akár úgy hogy fokozatosan műrommá változtatjuk, akár úgy, hogy visszaalakítjuk épületté, már nem a mulandóságot fogja képviselni, és látogatói többé nem érezhetik át benne a végzet nosztalgikus hangulatát.

Akkor mégis mi értelme van a romkonzerválásnak, ami mégiscsak a romok műemlékvédelmének egyik elsőrendű műfaja? Nagyon is sok. A romok ugyanis nem csak a nosztalgia inspirálói, hanem a múlt tudományos megismerésének elsődleges történeti forrásai. A romok rengeteg információt tartalmaznak azokról az épületekről, amelyekből származnak. Ezért a romok megőrzésének legfontosabb módja, ha a bennük őrzött információkat kiolvassuk. Ez a régészet feladata. A régészet azonban egy olyan módszer, ami a megismerés közben részben elpusztítja saját forrásait: ahhoz hogy megismerjünk egy romot, el kell távolítani az azt fedő omladékát, amely azonban rengeteg adatot őriz az egykor volt épületről. A kiásott és megtisztított romnak a már esetleg nyugalmi állapotba került, mélyen a föld alatt lévő részeinél is megindul a pusztulása, és ezt még egy visszatemetés sem tudja meggátolni, hiszen a leggondosabb visszatemetés révén létrejövő takaró rétegeknek is egészen más lesz a vízháztartása, mint a több évszázad alatt leülepedett, de az ásatás során eltávolított talajé volt. A régész munkájának ezért az értelmezéssel azonos jelentőségű, elengedhetetlen része a dokumentálás, hiszen csak ennek révén lesz tudományosan értékelhető a munkája, azaz mások számára is igazolhatóak vagy akár cáfolhatóak az egyes következtetései. Viszont ha nem tisztítjuk ki és nem ássuk ki a romokat, akkor nem is tudjuk kiolvasni belőlük az általuk hordozott információkat, így azok az információkkal együtt fognak előbb-utóbb elpusztulni, és mint történeti forrás is elvesznek.

Tehát egy ilyen ideiglenes eredményt hozó járó romkonzerválás is jobb sokkal a semminél. Például egy komolyabb várhelyreállítást csak akkor lehet felelősséggel megkezdeni, ha már az egész várat ismerjük, feltártuk és a maradványokat értelmeztük. Egy nagyobb épület esetében ez a munka éveket, sőt akár évtizedeket is igénybe vesz, közben pedig minél többet meg kell őrizni fizikai valójában is a kiásott romokból. Vannak azonban olyan romok is, ahol nincs is lehetőség nagyobb helyreállításra. A legtöbbször ilyen egy régészeti rom, amelyből már csak alapfalak, vagy csak alapozási árkok, esetleg néhány kisebb falcsonk maradt meg. Ezt tetézheti, ha a rom egy nehezen megközelíthető, lakatlan területen áll, ahol egy épület által igényelt folyamatos karbantartásra sem mód, sem pénz nincs. Sokszor pedig egyszerűen egy társadalom, vagy egy közösség nem elég érett arra, hogy megbecsülje és megőrizze épített örökségét, így a műemlékek fenntarthatatlanná, a romok helyreállítása pedig értelmetlenné válik.

Magyarországon a várromok többsége egy, vagy több okból is ebbe a helyreállíthatatlan kategóriájába tartozik. Ilyenkor nincs is értelme másnak, mint a romok tudományos vizsgálatának, dokumentálásának és a pusztulásuk ideiglenes elodázásának. Ez utóbbi már csak azért is fontos, mert a dokumentálás eszközei és módszerei rohamosan fejlődnek: egyre pontosabb részletesebb és sokrétűbb felmérési eljárások jelennek meg, így még ha csak ideiglenesen tudjuk is megóvni a romokat, akkor is esélyt adunk arra, hogy később, egy újabb módszerrel még pontosabban tudjuk majd dokumentálni azt, ami még fennmarad belőlük. Ezért nagy tisztelet és megbecsülés illeti meg azokat a civileket, akik saját idejüket, erejüket és pénzüket arra áldozzák, hogy a várromokat igyekeznek megmenteni, még akkor is, ha tudjuk, hogy eredményeik csak ideiglenesek lehetnek. De munkájuknak csak akkor van értelme, ha a vármentés régészeti feltárással és korszerű dokumentálással együtt folyik.

Itt azonban szólni kell még egy fontos körülményről: a tudományos kutatás és dokumentálás eredménye éppolyan veszendő, mint maga a rom. Azt nem is említeném, hogy mennyire értelmetlen és káros dokumentálás nélkül elvégezni egy kutatást. Ennél nem sokkal jobb, ha a régész úgy dokumentál, hogy közben nem gondolkodik, és nem olvassa le a romról az információkat, mondván, hogy azt majd az ásatás után a dokumentációból kell megtennie. Az így készült régészeti dokumentáció olyan, mint amikor egy analfabéta másol egy szöveget: szükségképpen tele lesz hibával és végül olvashatatlan zagyvasággá válik. Ha a kutató pusztán egyetlen példányban a saját íróasztalfiókjában vagy számítógépén tartott, ki tudja milyen minőségű dokumentációval intézi el a kutatást, komoly veszélynek teszi ki sokak munkájának értelmét. Számtalan példája van az ilyen adatok elvesztésének. De a néhány példányban adattárakba leadott dokumentációk is könnyen elveszhetnek, elég egy beázás, amire éppen a műemléki adattár esetében nem is régen volt hazánkban is fájdalmas példa. Az írott szó és a kép veszendősége azonban nem új probléma, az írással és rajzolással egyidős, ezért az emberiség ez ellen is régóta rendelkezik bevált recepttel, ami itt sem a legkézenfekvőbbnek tűnő megoldás. Nincs értelme kőbe vésni a szöveget, sziklába faragni a képet, hiszen az alapanyag időtállósága is viszonylagos. Ennél sokkal hatékonyabb megőrzés mód a sokszorosítás. A sok példányban lemásolt szöveg és kép sokkal nagyobb eséllyel éli túl az időt, egészen addig, amíg az emberi kultúra létezik, mint bármi más. Ezt a hatékony megőrzési módszert úgy hívjuk, hogy közkinccsé tétel, azaz publikáció. Magyarán, ha egy romkonzerválást nem kísér tudományos kutatás, és a tudományos kutatást nem követi az eredmények és dokumentáció publikációja, akkor az egész nem biztos, hogy jobb volt az oktalan pusztításnál. Ezzel a mércével is érdemes megvizsgálnunk tehát az utóbbi évtized romkonzerválásait.

Az elmúlt tíz évben 7 jelentősebb romkonzerválás folyt. Az Nemzeti Várprogram ebből mindössze egyetlen klasszikus romkonzerválást tartalmazott, viszont ez az egy annál fontosabb munka volt: a nagy kiterjedésű, nehezen megközelíthető Szádvár állagmegóvása. 2006-ban jött létre a Szádvárért Baráti Kör, amely azóta minden évben megrendezi a vármentő napokat, folyamatosan tisztítja ki az erdővel benőtt romokat, és ő kezdeményezte a régészeti feltárásokat, felméréseket és a romkonzerválásokat, amelyeket régészek, építészek végeznek el a legszakszerűbb módon. Örömteli, hogy a Nemzeti Várprogram felvállalta ennek a civil kezdeményezésnek a támogatását. A támogatás a régészeti feltárás folytatására, a romok 3D szkennelésére, a romok stabilizálására és látogathatóvá tételére szólt, tehát azt mondhatjuk, hogy minden szempontból jól átgondolt és szakszerű a projekt. Reméljük, hogy a kutatás és a dokumentálás eredményeit belátható időn belül publikálni is fogják. Mindamellett ez a munka a hatalmas alapterületű várnak csak kis részét érinthette, és a romkonzerválás műfajából adódóan a várromnak ez a munka csak ideiglenes védelmet tudott nyújtani. De nem csak az álló és újonnan kiásott falak romlása fog folytatódni, hanem a turisztikai hasznosítás érdekében kiépült faszerkezetű lépcsők, gyilokjárók, födémek állandó és költséges karbantartást igényelnek majd, különben néhány év múlva életveszélyessé válhatnak. Tehát a civil áldozatvállalásra és a pályázati forrásokra még nagyobb szükség lesz a jövőben, mint eddig. Kérdéses, hogy ha a munka – nyilván majd évtizedek múltán – eljut arra a szintre, hogy a vár teljes területe fel lesz tárva, lesz e akarat és forrás egy átfogó, valódi helyreállítási program kidolgozására, vagy a rom végső pusztulása elkerülhetetlen lesz.

Vitány vára sajnos nem kapott Szádvárhoz hasonló segítséget a Nemzeti Várprogramtól, pedig a 2011 óta, szintén civil kezdeményezésére megindult vármentés eredményei itt is igen szépek. A Szádvárnál jóval kisebb, ám sokkal komolyabb falmaradványokat megőrzött Vitányon az ásatások komoly eredményeket hoztak és két, példásan magas színvonalú építészeti dokumentáció is készült a romokról, egy még a feltárások előtt, a második pedig már a feltárások eredményeit is feldolgozva. Nagyon sajnálatos, hogy ezek a tudománmyos eredmények máig nem kaptak szélesebb publicitást, és az igencsak veszélyeztetett jelentős romok védelme is nehézkesen haladt.

Vitányhoz hasonló eset Zádorvár, amelynek magasan álló romjait szintén egy civil kezdeményezés vette pártfogásába, a Történelmi Emlékekért Alapítvány, amely 2016-ban vette át a várrom gondozását Pécsely község önkormányzatától. 2017-ben már egy ásatást kezdeményeztek a vár kaputornyánál, 2018-tól pedig a várkápolna kutatására gyűjtöttek adományokat. Sajnos Zádorvár megóvása túl későn indult ahhoz, hogy bekerülhessen a Nemzeti Várprogramba, így itt nem is volt lehetőség olyan nagy léptékű előrehaladásra, mint Szádváron. Zádorvár adottságai műemléki szempontból ráadásul sokkal jobbak: a vár jól megközelíthető, körítőfalai jó állapotban maradtak fenn, így minden lehetőség megvan a feltárások befejezése után egy komoly helyreállításnak, és a Balatonfelvidéken, Nagyvázsony és Balatonpart között az idegenforgalom segítségével a majdan helyreállított vár fenntartását is jó eséllyel és alacsony költséggel meg lehet majd oldani. Így Zádorvár jelenleg még csak egy lehetőség, de örömteli, hogy ennek a lehetőségnek a kiaknázása megindult.

Tar valójában nem vár, hanem egy erődített udvarház. Mindössze egy falcsonkja áll, az azonban csaknem teljes magasságában és nagyon fontos információkat tartalmaz az épület szerkezetéről és történetéről. Az udvarház falainál két ásatás is folyt, az első még 1983–85-ben, majd az újabb 2019-ben. Mindkettő eredményeit publikálta is a kutató. Még az 1980-as években elkészült a fennálló falcsonk részletes felmérése is. Látszólag tehát itt is minden rendben van, ám a két ásatás dokumentációi némiképp problémásak, mivel az épület kis mérete ellenére egyik sem terjedt ki a teljes épületre, a publikált felmérések nem csak egymástól, de az ásatásról készült légifotóktól is eltérnek, az ásatónak alapvető építéstörténeti és építészeti értelmezési kérdésekre nem sikerült megnyugtató választ találnia. Így tehát régészetileg még nem lehet lezártnak tekinteni a tari udvarház kutatását.

A fenti négy várrom esetben a romkonzerválás csak ideiglenes megoldásnak tekinthető, hiszen előbb vagy utóbb, a régészeti kutatások befejezése után bizonyosan szükség, és talán lehetőség is lesz a komolyabb, a várak hosszú távú megőrzését biztosító helyreállításokra.

Az alábbi három várrom esetében más a helyzet. A Szendrő-felső vár, Kaposvár és Vámosatya-Büdy vár maradványai régészeti romok, tehát teljesen, vagy legalábbis nagyrészt ásatások hozták a felszínre a föld alá pusztult maradványaikat. A régészeti kutatást és dokumentálást mindegyik vár esetében elvégezték. Szendrőn 1996–2002, majd 2007–2011 között és 2016-ban folyt ásatás, Vámosatyán 2006–2010 között ásták ki a teljes várat, Kaposváron kisebb korábbi kutatások után 2015-ben és 2018-ban megtörtént a vár teljes feltárása. Valamilyen szinten ezeket a kutatásokat az ásatók publikálták is, de igazán komoly régészeti feldolgozás és közlés csak Kaposvár esetében történt eddig.

Ilyen várromoknál a falmaradványok általában nem tesznek lehetővé többet, mint az egykori vár alaprajzának a megismerését. Különleges eset, ha a pince és a földszint néhány nyílása, esetleg boltozatindítása fennmarad. Ennek megfelelően nincsenek is olyan magas falmaradványaik, amelyeket a leomlás veszélye fenyegetné, ám a föld alól kiásott romok éppúgy igénylik a javítást, konzerválást, mint a magasabb falak, különben igen hamar szétomlanak. A legjobb módszer ilyen régészeti falak védelmére a védőtető lenne, amely bár csak a csapadéktól véd, de a falak környezetét is viszonylag szárazon tartja, így a sókár mértékét is csökkenti. Csakhogy egy védőtetőnek nem csak a felépítése, de a fenntartása, folyamatos javítása is költséges és ritkán vonz hatalmas látogatóseregeket, akiknek a belépőjegy vásárlása lehetővé tenné a karbantartását. Ráadásul egy olyan meredek hegycsúcsokon álló nagyméretű vár esetében mint például Szendrő, még a felépítése és a szél elleni védelme is szinte megoldhatatlan feladat lenne. Érthető, hogy a tervezők ehhez a megoldáshoz egyik esetben sem fordultak. Maradt tehát a hagyományos faljavítás, bár ez szükségszerűen az eredeti falmaradványok azonnali, vagy hosszabb távú pusztulásával jár. Tehát ezeken a helyeken műromok épültek, vagy legalábbis műromokká fognak válni ezek a várromok néhány évtized múlva, már ha lesz, aki és amiből folyamatosan kijavítja majd a rendszeresen szétomló falakat. Ha lesz, akkor legalább a műemlékek emlékműveiként tekinthet majd rájuk az utókor.

Buzás Gergely

2023. június 2.