Az Árpád-ház történetében kimagaslóan jól dokumentált I. Szent István székesfehérvári temetkezése, majd szentté avatása. Igaz, így is akadnak megválaszolatlan kérdések.

Bár nem egykorú források, de mind a Nagy-, mind a Kis Legenda, valamint Hartvik püspök némiképp későbbi írása is megőrzött adalékokat I. István király haláláról és temetése körülményeiről. A feltehetően legkorábbi Nagy Legenda tudósít ugyan a király utolsó napjairól („ ... láz vette le lábáról, s mikor már nem volt kétséges hamari halála, előszólította a püspököket és palotájának Krisztus nevét dicsőítő nagyjait; először megtárgyalta velük, hogy helyette a Velencében született Pétert, nővérének fiát választják királynak, akit már korábban magához hívatott, és seregének vezérévé nevezett ki; majd atyailag intette őket, hogy őrizzék meg az igaz hitet. „), azonban temetési helyet és időpontot nem ír (szemben Imre herceg általa 1031-re datált halálával). A néhány évvel későbbi Kis Legenda már pontosabbnak tűnik: „Az Úr megtestesülésének 1038. évében, a VI. évkörben, Henrik római császár idejében, a maga uralkodásának pedig 38. esztendejében elhunyt, és Szűz Mária bazilikájában temették el, melyet pazar munkával hozott tető alá.” Ráadásul beszámol a szentté avatás eseményeiről is: „ … így érkeztek arra a helyre, ahová a fenséges test volt zárva. Mikor ezt felbontva felnyitották, oly hatalmas illatár szállt fel, amilyen a körülállókat még sohasem lepte meg, s minden betegnek, aki odafutott, meggyógyultak a tagjai. ... Felemelték a felbecsülhetetlen értékű terhet, hálát adtak a mindenható Istennek, elvitték, s ezüsttartóba zárván, reá pecsétet ütöttek.” Bár a szerző akár szemtanúja is lehetett a maradványok kiemelésének, nem részletezi pontosan, mi lett a földi maradványok sorsa, azt sem tudjuk, hogy az „elvitték” szó mire vonatkozik. Érdekes viszont, hogy említ egy ezüst ereklyetartót, ami a többi forrásban nem szerepel, azonban logikusnak tűnik a szerepe.

Sokkal bővebb Hartvik püspök legendája, azonban a király halálának évét tévesen közli (igaz, pontosan és jól tudja mikor történt, hiszen valóban negyvenöt év telik el a szentté avatásig). Ő számol be a halál augusztus 15-i dátumáról (Örökszűz Mária mennybevitelének napja), valamit magáról a sírhelyről is: „...az épület közepén fehér márványból faragott szarkofágba helyezték...” Hogy valóban sírgödörről (amit nyilván kőlapokkal béleltek, esetleg abba eresztettek le egy szarkofágot), s nem járószinten elhelyezett sírládáról volt szó, a későbbiekben, a szentté avatási ceremónia leírásakor árulja el: „elmozdítva a padlóból kiemelkedő márványtáblát, végül is lementek a koporsóig”. Az exhumálás „csodás” részlete nem teszi lehetővé, hogy eldöntsük, valóban egy szarkofág volt-e a király első nyugvóhelye, vagy egy kőlap bélelésű sírgödör, hiszen a talajvíz mindkettőben megjelenhetett. A beszámoló szerint a csontokat gyolcsba gyűjtötték, ám a jobb kezet a gyűrűvel nem találták. Annak kiemelésére tehát már korábban sor kerülhetett, amit ugyan Hartvik nem ír le, de Mercurius elküldése az sír mellől „nehogy a szent ereklyékből valamit elragadjon, megdorgált a király, és messzire küldött onnan” valószínűvé teszi, hogy László király, illetve az exhumálást végzők valamilyen korábbi cselekedete miatt gyanakodtak rá. Hartvik végül egy csavarral, az okot az okozattal felcserélve oldja meg a Szent Jobb kérdését, hiszen szerinte azt egy fehér ruhába öltözött ismeretlen ifjú adta át a kitiltás miatt szomorkodó Mercuriusnak (aki feltehetően épp a kar eltulajdonítása miatt nem vehetett részt a szertartáson). A kéz kiemelését a sírból a történészek különböző időpontokra tették, egész a pogánylázadások korától, a legvalószínűbb azonban az, hogy nem sokkal a szentté avatás, 1083 előtt került sor rá, amikor már tudni lehetett, hogy a földi maradványok ereklyeként értékesek lesznek. Egyébként legalább kilenc Szent István-ereklyéről tudunk napjainkban, nem csak a Szent Jobbról – Székesfehérvár és Pannonhalma mellett a többi között Kölnben, Aachenben és Dubrovnikban is őriznek neki tulajdonított csontdarabokat, amelyek többségének a története teljes homályba vész. Mivel a Szent Jobb kivételével nem történt természettudományos vizsgálat (annál is csak módjával), ezek hitelessége nem igazolható.

Az ereklyék mellett a legfontosabb Szent István sírjához kötődő emlék a ma a székesfehérvári bazilika melletti mauzóleumban őrzött Szent István szarkofág, amelyet egy római kori sírládából faragtak át a 11. században. A szarkofág sorsa meglehetősen rejtélyes: az újkorban egy kút itatóvályújaként használták, amit peremének lekopása, és az oldalába vágott lefolyónyílás igazol. Előkerülésének pontos helye és ideje nem ismert, annyit tudunk csupán, hogy József nádor segítségével egy rómainak vélt szarkofágot és egyéb római faragványokat szállítottak a pesti Nemzeti Múzeumba Székesfehérvárról 1814-ben (vittek ugyanebben az évben Vácról is néhányat). A kőláda első szakmai ismertetése Henszlmann Imre munkája, aki nem ismerte az eredetét, a zalavári faragványok párhuzamát ismerte fel benne és óbudai eredetűnek vélte. Kevéssel utóbb Rómer Flóris már fehérvári leletként írta le: „ … 1803-ban a székes-fehérvári basilika alapjaiból ásatott ki és a püspöki majorsági kertbe helyeztetett át”. Ő ókereszténynek datálta. Ezt pontosította a 19. század végén Hampel József, aki 10-11. századiként írta le. A szarkofágot végül Varju Elemér azonosította 1930-ban Szent István koporsójaként, 11. század eleji keltezésére, a székesfehérvári bazilikában, bolygatatlan földrétegből való kiásására, valamint Szent Istvánnak a Hartvik-legendában emlegetett fehér márvány szarkofágjára hivatkozva. Azóta bizonyításának minden tételét megcáfolták a kutatók: Kralovánszky Alán a Szent István sír helyén egy épített kriptát tárt fel, tehát a Hartvik által említett földb eásott márványszarkofágot már az 1083-as szentté avatáskor ki kellett, hogy emeljék. Tóth Sándor bizonyította, hogy a szarkofág faragványai – közeli rokonaikkal a zalavári szentélyrekesztő faragványaival együtt – nem Szent István, hanem Szent László korára keltezhetőek. Legújabban pedig Bubryák Orsolya mutatta ki, hogy semmi sem bizonyítja azt, hogy a székesfehérvári bazilikában ásták volna ki bolygatatlan földből (az erről értesítő 19. századi leírások valójában nem a szarkofágról, hanem egy ma is a Nemzeti Múzeumban őrzött római sírkőről szólnak, amelyet a 19. század elején tévesen a szarkofág fedelének tartottak), sőt itatóvályúként való utólagos használata ennek éppen ellentmond. Mindemellett ezek az újabb tudományos felismerések mégsem cáfolják Varjú Elemér végkövetkeztetését, csak a szarkofág díszítésének korát és későbbi sorsát más összefüggésbe helyezik.

Mi az amit valóban tudunk tehát az első magyar király sírjáról? Biztos a temetés helye, vagyis az általa feltehetően átépített (és nem "zöldmezős beruházásként" alapított) bazilika, amely a halálakor még nem volt felszentelve. Magát a sírt Kralovánszky Alán azonosított 1970-71-ben a bazilika közepén. Nem pusztán sírhelyről van szó, hanem egy többször átalakított építmény maradványáról is. A magját egy kváderkövekből épített kripta képezte, amit feltehetően a szentté avatás után építettek a régi sír helyére. A kriptába lépcső vezetett le. Esetleg ebben a kriptában helyezhették el a díszes szarkofágot. Nem zárható ki, hogy ez a szarkofág, még eredeti római formájában, földbe ásva szolgált Szent István eredeti sírjaként is, de díszítését biztosan akkor kapta, amikor a kriptában elhelyezve a zarándokok számára láthatóvá vált. A kripta viszonylag csekély mélysége alapján biztosan kiemelkedett a bazilika korább padlószintjéből, így homlokzati falán a zarándokok számára betekintő ablakokat is kialakíthattak. Erős oldalfalai feltehetően egy oltárbaldachint tarthattak. Később az egész kriptát egy vastag alapfallal vették körül, ami egy lépcsős talapzatot és valamilyen komoly kőépítményt, feltehetően egy sírkápolnát tartott. Sajnos az alapozás és nagyrészt a kripta keleti felét is egy újkori beásás teljesen elpusztította, így a sírkápolna alaprajza, sőt teljes kiterjedése sem ismert. Érdemes lenne azonban funkcionális szempontból is komolyan megvizsgálna azt a nagyon gazdag III. Béla-kori, 12. századi kőfaragvány csoportját a bazilikának, amelynek csak egy része tartozott egy monumentális díszkapuhoz, más faragványok valamilyen belsőépítészeti szerkezet elemei lehettek, hogy nem lehetséges-e, hogy ennek a sírkápolnának a kövei is közöttük vannak. Ebből a korból a legismertebb ilyen templombelsőbe épült ereklyesír-kápolna a burgundiai Autun székesegyházában Szent Lázár sírja fölé épült díszes építmény volt, hasonló állhatott esetleg a székesfehérvári bazilika közepén is, III. Béla korától addig, amíg a bazilika a 1601-nem fel nem robbant.

Kovács Olivér – Buzás Gergely