Vadászatok a középkori Pilis-erdő területén

Visegrád már az Árpád-korban a királyi tulajdonban lévő, vadászterületként hasznosított Pilis-erdő központjának számított, és I. András, Salamon majd IV. Béla-kori virágzása is talán részben e vadászati központ szerepével függhetett össze. Kováts István tanulmánya.

 

 

A honfoglalás utáni évszázadokban döntően megváltozott a Kárpát-medencébe érkezett magyarság életmódja. Noha a 10-11. század népességének életmódjáról szóló korabeli és későbbi leírásokban találhatunk utalásokat a vadászati szokásokról is, összességében viszonylag kevés adatot ismerünk. Annyi azonban bizonyosnak tűnik, hogy a 12. századtól a feudális viszonyok megszilárdulása a vadászatban is változásokat hozott; ennek lényeges eleme volt, hogy az ehhez való jog egyre inkább a földbirtokhoz kapcsolódott és így az azzal rendelkező nemesek, főurak kezébe került. (Nyugat-Európa több pontján viszont zömmel uralkodói privilégium maradt, aki azt alattvalóinak adományozhatta). Kialakult tehát a középkor folyamán egy többé-kevésbé szabályozott vadászati rendszer, helyi eltérésekkel. (Kivételes helyzetben voltak például vadászati szempontból a székely székek, illetve egyes kiváltságolt városok is.)

Döntően kivételes helyzetűnek számított, továbbá a korabeli forrásokban „az ország közepe” (Medium Regni) nevet viselő, az Esztergom – Székesfehérvár – Buda – Visegrád által meghatározott központi hatalmi régió. Ez a terület az ország minden pontjáról jól megközelíthető volt. A 11. századtól kezdve fokozatosan a fentebb említett helységek látták el az országos feladatok zömét: Esztergom (egyházi központként), Székesfehérvár (mint a középkor folyamán a leggyakoribb királyi koronázó-és temetkezőhely), Buda (a 14. század elejétől adminisztratív-kormányzati központ) és Visegrád (ugyanebben az időben már az uralkodó tényleges tartózkodási helye, később rezidenciaváros). A területen a fenti központokon túl több királyi udvarház és vadászóhely is kiépült.