Egy korábbi cikkünkben már kibontottuk a német – magyar kapcsolatok egy korszakát. Most az ősi időkig visszanyúló előzményeket, illetve 11-12. századi következményeket vesszük sorra, s igyekszünk más horizontra emelni a Kárpát-medencei német befolyás kérdését.

 

 

Európa és a mediterrán térség alapvető kulturális és gazdasági övezetei a vaskorban alakultak ki: ekkor terjedt el Nyugat- és Közép-Európában a kelta, Északkelet-Európában a germán, a kelet-európai sztyeppén a szkíta, a mediterráneum középső zónájában a hellén és a Földközi-tenger déli felében az egyiptomi-föníciai civilizáció. E civilizációs egységek alapvetően máig meghatározzák szűkebb világunkat, bár az őket hordozó népek és a néha több zónát is lefedő politikai alakulatok folyamatosan változtak az elmúlt 3000 évben, miközben határaik is gyakran módosultak. A legnagyobb változásokat talán a későókor és koraközépkor népvándorlásai hozták, amikor a kelták helyét a germánok, a germánokét a szlávok, a szkítákét a török népek, az egyiptomi-föníciai kultúra helyét az arabok vették át, a hellén civilizáció területén pedig a bizánci birodalom jött létre. E kulturális zónák találkozópontjain: Hispániában, Itáliában, a Rajna-vidéken, a Kárpát-medencében, a Levantei partoknál és a Krím félszigeten izgalmas és sokszínű kulturális és gazdasági gócpontok születtek, ugyanakkor ezek a találkozási pontok egyúttal politikai konfrontációs zónák is voltak. A Kárpát-medencében három, illetve négy ilyen nagy zóna találkozott: a kelta majd a helyét átvevő germán, a germán majd a helyre nyomuló szláv, a szkíta majd a területét elfoglaló a török és a hellén, illetve utóda, a bizánci. A Kárpát-medencének eme találkozópont és egyúttal ütközőzóna jellege előbb-utóbb felőrölte azokat az államalakulatokat, amelyek itt próbálták megvetni a lábukat, de azoknak a birodalmaknak a dolgát is megnehezítette, akik e terület egy-egy régióját saját uralmuk alá akarták vonni. Ennek alapján egy olyan köztes régió jött itt létre, amely a maga folyamatos bizonytalanságával, állandósult zavaraival és identitásának állandósult válságával mutat több évezredes folytonosságot.

 

 

A rómaiaknak négy évszázadon át hatalmas erőforrásokat kellett a Kárpát-Medence délnyugati régióját lefedő Pannónia megtartására fordítaniuk. A szinte állandó háborúk, és a velük együtt járó folyamatos népességcsere azonban azt eredményezték, hogy a birodalom más régióihoz hasonló romanizáció itt nem mehetett végbe, ugyanakkor az állandósult bizonytalan állapotok e tartományokban kiváló bázist nyújtottak a zavarosban halászni kívánó és a császári hatalom megszerzésére törekedő haduraknak. Nem csoda, hogy a 3-4 század válságos időszakában számos katonacsászár ennek a régiónak a katonai erőforrásaira támaszkodva szerezte meg magának az egész birodalom feletti hatalmat. Amikor az V. század első harmadában beköszöntött a birodalom legsúlyosabb válsága, amit alapvetően az uralkodók despotikus hatalomgyakorlása következtében teljes mélységében korrumpálódott állam bénultsága és a közérdekeknek a vezetők egyéni érdekei mögé való végletes háttérbeszorulása idézett elő, a birodalom vezetői elsőként váltak meg a számukra csak gondot jelentő Pannóniától és adták át előzékenyen az akkor még gyanútlan hunoknak.

 

 

A hunok tették meg az első kísérlet egy, a teljes Kárpát-medencét uraló állam létrehozására. Az itt élő, egymással is folyamatosan szemben álló népek pacifikálására és leigázására ők is csak a despotikus utat ismerték, ez azonban számukra sem bizonyult hosszú távon fenntarthatónak, kísérletük csak alig több mint két évtizedet ért meg és erőskezű uralkodójuk, Attila váratlan halálával véget ért. A leigázott népek egy időre összefogtak ellenük, de miután Attila fiait előzték, folytatták az egymás elleni véget nem érő háborúikat. Ez nyitotta meg az utat a száz év múlva egy újabb keleti birodalom, az avarok előtt, akik már tízszer ennyi ideig tudták fenntartani itt saját államukat, mint a hunok. Ez a sokáig jól működő, virágzó birodalom, amely eredményesen integrálta a Kárpát-medence sokféle népét, egy idő után túlságosan rugalmatlannak bizonyult a változó Európában. A 8. század folyamán nyugaton kifejlődő és a frank birodalomnak hihetetlen új erőt adó feudalizmussal és az annak struktúráját megerősítő keresztény egyházzal szemben az avar vezetőréteg bezárkózott saját hagyományaiba, ám ez védtelenné tette a saját társadalmában megindult erjedéssel és a megerősödő szomszédos hatalmakkal szemben. Ha hihetünk a bizánci Suda lexikon tudósításának maguk az avarok úgy látták, hogy birodalmuk bukását az okozta "hogy elszaporodtak az egymás elleni vádaskodások, elpusztították a legderekabb és legértelmesebb férfiakat, az igaztalan úton járók és a tolvajok lettek a bírák szövetségesei, és volt részegeskedés, mert a bor elszaporodtával szinte mindnyájan részegesek lettek, aztán jött a megvesztegethetőség, továbbá az üzletelés, mert mindenki kereskedő lett s egymást csalta. Ezekből támadt a mi vesztünk." 

 

 

Az állam korrumpálódása és a vezetők önzése egyes avar tisztviselők és az avar uralom alatt élő szláv törzsfők önállósodási törekevéseiben öltött testet, amit tetézett a délkeleten terjeszkedő bolgár-törökök és a nyugatról, és délnyugatról benyomuló frankok nyomása is. Ez utóbbinak végül a 795-ben polgárháborúba süllyedő avar állam már nem tudott végül ellenállni. 

 

 

Nagy Károly frank királysága, majd császársága hivatalosan az antik Rómát tekintette mintaképének, ám valójában gyökeresen eltérő alapokon szerveződött. Nem egy középső-mediterrán központból kormányzott, több civilizációs zónát lefedő multikulturális birodalom volt, hanem az egykori kelta szféra helyét átvevő germán kulturális zónára alapozott, nagyra nőtt királyság. Hogy ezek a mélyre nyúló civilizációs alapok mennyivel időtállóbbaknak bizonyultak, mint a rómaiak birodalmi eszménye, jól mutatja az a tény, hogy még a mai Európai Unió kemény magját is Nagy Károly egykori államának területei képezik.

Úgy tűnik, hogy Nagy Károly teljes mértékben tisztában volt azokkal a földrajz és civilizációs határokkal, amelyek lehetővé tették számára egy politikai alakulat hatékony kormányzását. Ezért is döntött úgy, hogy kiterjeszti befolyását a Kárpát-medence délnyugati, egykor kelták által lakott, majd római uralom alatt álló régiójára. Ugyanakkor tanult a római birodalom egymást követő válságaiból is és nem törekedett az egész régiónak a frank államba való integrálására. Míg a germán szászokat kíméletlen következetességgel gyűrte le és véres kegyetlenséggel keresztelte meg, hogy birodalmának szerves részét alkossák – ami olyannyira sikeres volt, hogy másfél évszázaddal később már egy szász dinasztia újította meg az időközben széthullott Karoling államot – addig az avarok elleni háborújában nem vezették ilyen célok. Miután az avarok 788-ban, szerencsétlen módon Nagy Károly ellenfelei oldalán beavatkoztak az itáliai politikai és katonai küzdelmekbe, a frank uralkodó 791-ben háborút indított ellenük. A kagánátus tekintélyét alaposan megtépázták a frank hadjáratok, talán ennek is volt a következménye a 795-ben kitört avar polgárháború, amelyben megölték a birodalom két uralkodóját a kagánt és a jugurrust. Sorban lázadtak fel és függetlenítették magukat az egyes avar regionális tisztviselők: a Dráván túli avar területek élén álló Wonomyr, a Dunántúlt kormányzó tudun, Krum bolgárjai, az északnyugati határvidéket kormányzó Theoderich kapkán. Az új kagán 805 őszén már békét kért Károlytól és hajlandó volt meg is keresztelkedni. Ekkor vette fel az Ábrahám nevet. Károly azonban a több éves harcot követően nem hódította meg az avar államot, hanem megelégedett a kagán vazallussá tételével. Ez a megoldás a kagánnak is megfelelt, ugyanis így külső támogatót kapott egyeduralmának visszaszerzéséhez: 811-ben már újra Károlyhoz is fordult, ezúttal azonban azért, hogy segítséget kérjen és kapjon a Duna körül lakó szlávok feletti egyeduralma visszaszerzéséhez Ez a támogatás azonban úgy tűnik kevésnek bizonyult és a következő években a kagán hatalma végképp szertefoszlott.

Károly fiának, Jámbor Lajosnak már gyökeresen újra kellett szerveznie az immár egyértelműen Karoling befolyás alatt álló avar területek hatalmi viszonyait. Ám ő sem kívánta a birodalomba integrálni ezt a régiót, mindössze az egykori avar állam nyugati peremén sorakozó Karintiában, Krajnában, valamint a Rábától nyugatra, Theoderich kapkán egykori territóruma helyén hozott létre olyan, germán nemesek irányítása alatt álló grófságokat, mint amilyenek a birodalom belső területeinek közigazgatási egységei voltak. A többi avar területi egységet viszont a törzsi államokhoz hasonló, de a birodalom fennhatósága alatt álló hercegségekké szervezte. Így az egykor a tudun uralma alatt álló, a Rába, Duna és a Dráva által határolt terület élére egy, saját nyitrai székhelyéről a morvák által elűzött volt avar tisztviselőt, Priwinát ültette, a Drávától délre, a Wonomyrnek a frankok ellen fellázadt utóda, Liudewit helyre pedig Ratimart nevezte ki hercegi ranggal. Bár a kutatásban felmerült Priwina új uralmi területének grófságként való értelmezése, és egyúttal Priwina esetleges grófi címe is, valójában ezt a hipotézist semmi sem támasztja alá: a források határozottan arra vallanak, hogy Priwina éppolyan hercegi címet birtokolt, mint Ratimar. Egy-egy oklevél Priwinát, illetve fiát és utódát Chezilt is duxnak, azaz hercegnek nevezi. A comes, azaz grófi cím csak Chezil neve mellett tűnik fel később, ami azonban inkább arra vall, hogy ő már apjától örökölt pannóniai hercegsége mellett egy grófságot is birtokolhatott a birodalom belső területein. Később, a 9. század utolsó negyedében a két pannóniai hercegség irányítását összevonták Brazlav dux irányítása alatt. Hasonló, de még lazább vazallusi jogviszony állt fenn a Dunától északra élő morvák és a Szávától délre élő horvátok szláv fejedelmei és a Karolingok között.

 

 

E területek vezetőinek hercegi, fejedelmi (dux) címei a grófokéhoz (comes) képest látszólag lazább függést jelentettek a birodalom központi kormányzatától, ám korántsem volt ez függetlenség. A különbség lényege leginkább úgy fogalmazható meg, hogy a szilárd jogi keretekkel szabályozott grófi tisztség helyett az önkényesen alkalmazható és tetszés szerint változtatható függőségi viszony alapján tartotta kézben a birodalom mindenkori uralkodója e régiókat és vezetőiket. Ezzel tulajdonképpen egy törvényeken kívüli, de azért mégis kontrollált zóna jött létre a birodalom határa mentén. Kicsit talán a 19. századi Amerikai Egyesül Államok vadnyugati zónájához hasonlíthatjuk ezt, ahol a vállalkozó kedvű és kellően erőszakos kalandorok a máshol kötelező érvényű törvények által nem korlátozva kiélhették hatalmi ambícióikat és könnyedén olyan extrapofitra tehettek szert, amelyre a jog uralma alatt álló területeken aligha lett volna módjuk. Ezzel aztán már a birodalmon belüli egzisztenciájukat és politikai hatalmukat erősíthették meg. A korabeli oklevelekből kitűnik, hogy a bajor, sváb és frank nemesek, valamint egyházak hatalmas birtokokat gyűjtöttek Pannóniában és meghatározó politikai befolyásra tettek szert e tartományok élén álló hercegek udvarában. A Karoling dinasztia tagjai közti hatalmai harcokban is döntővé válhatott e vadkeleti területeken birtokolt politikai befolyás, amit egy lázadó családtagnak könnyebben lehetett nyers katonai erőre váltani, mint a szigorú uralkodói kontroll alatt tartott grófságok erőforrásait. Ezért cserébe a hercegségek vazallus uralkodói is megkapták jutalmukat: az uralmuk alatt álló területeken élő bennszülött lakosság felett gyakorolt nagyjából korlátlan hatalmat, a nyugati grófokéhoz hasonló várakat és templomokat, valamint a mindennapi luxust, hiszen ruházatukat, fegyverzetüket, mindennapi használati tárgyaikat a birodalomból szerezhették be, sőt még akár birodalmi birtokokhoz és címekhez is hozzájuthattak. Mindeközben lassan és csökevényesen bár, de az egykori avar birodalom köznépének életében is megjelent a nyugati civilizáció: templomok és városok épültek – igaz a nyugatiaknál kisebbek és szegényesebbek – és kezdtek kiformálódni a feudális rend alapjai is. Ez az átalakulás persze korántsem volt olyan ütemű és mélyreható, mint például a szászoknál, és főleg nem vethető össze a bajor, sváb, frank, burgundiai és itáliai régiókéval, de mégis magába hordozta a lehetőséget Pannónia jövőbeli nyugati integrációjára. 

 

 

Ennek a lassú folyamatnak vetett véget egy időre a magyar hódítás, amely újra elszakította nyugattól a Kárpát-medencét. A keleti sztyeppéről érkező magyarokat a nyugati kortársak az avarok utódainak tartották és jobbára avaroknak is nevezték. Nem is csoda, hiszen sokban emlékeztettek elsősorban a kései avarokra, akiknek az emléke még nem tűnt el a nyugatiak emlékezetéből. A hasonlóság nem csak az életmódban, viseletben, fegyverzetben és hadakozási szokásokban volt tetten érhető, de a társadalom és a politikai rend szerkezete is emlékeztetett a felbomlóban lévő, 8. század végi, 9. század eleji avar államéra. Ez a politikai rend nem egy központi, monarchikus hatalom, hanem egyfajta oligarchikus rendszer volt. Csakhogy ez a 10. századi magyaroknál nem egy széteső központi hatalom válságának következtében létrejövő szétaprózódás következménye volt, hanem egy fiatal, alighanem csak a 9. század elején létrejött sztyeppei törzsszövetség éppen formálódó hatalmi szerkezete. 

Bár manapság nagy teret kapott egy hipotézis, miszerint már a 9. század második felében, a magyar törzsszövetség élén álló Levedi nagyfejedelmet leváltó Álmos egyfajta monarchikus egyeduralmat hozott volna létre, ezt az elméletet valójában csak évszázadokkal később megfogalmazott geszták vélekedésére támaszkodik, amelyeket a már valóban monarchikus berendezkedésű magyar királyság Álmostól leszármazó uralkodóinak megrendelésére dolgozó történetírók fogalmaztak meg. E hipotézis eme kései szövegek alapján próbálja értelmezni a kortárs bizánci források: Bölcs Leó és Bíborbanszületett Konstantin szövegeit is. Pedig ez utóbbi források valójában csak arról beszélnek, hogy a magyarok a hadjárataik során egyetlen vezérnek engedelmeskednek, ami egy jól működő katonai rendszerben természetesnek tekinthető és teljesen független a nép társadalmi berendezkedésétől. A két, a 10. század közepe táján Bizáncba látogató magyar vezértől, Termacsutól és Bulcsútól szerzett hiteles információi alapján Bíborbanszületett Konstantin éppen hogy részletesen ismerteti a magyar törzsszövetség igencsak tagolt hatalmi szerkezetét. Ő sorolja fel a magyarok hét egymással szövetséges kötött törzsét és a hozzájuk csatlakozott kabarok három törzséből szervezett nyolcadik törzset, valamint említést tesz ezen törzsek vezéreiről is. Tőle tudjuk, hogy a törzsszövetség élén, a törzsfők közül kikerülő nagyfejedelmek álltak, akik Levedit követően nem Álmos, hanem annak fia, Árpád, majd annak leszármazottai voltak. Tudósít még két további főméltóságról: a gyuláról és a karháról is, akikről ugyan nem állítja, de nem is tagadja, hogy a törzsfők közül kerültek volna ki. Az ő értesüléseit támasztja alá Ibn Hajjannak a magyarok 942. évi hispániai hadjárata kapcsán szerzett információja, miszerint a magyarok „hét főnök alá tartoznak”.  Szintén az egyszemélyi hatalom ellen szól a bizánci György barát krónikájának folytatója, aki a 9. század végi események leírása során Árpád vezértársaként említi Kurszánt, és a bajor évkönyvek, amelyek Kurszánt egyenesen a magyarok királyának nevezi. A magyarok katonai akciókról szóló külföldi beszámolókban is számos magyar vezér neve jelenik meg, köztük a Konstantin által említett törzsszövetségi vezetők: Árpád nagyfejedelem, Bulcsú karcha, a gyula, valamint mások is, mint például az augsburgi csatában Bulcsú vezértársaiként említett Lél és Súr.

Mindez arra vall, hogy a Kárpát-medencébe érkező magyarok korántsem egy egyszemélyi, monarchikus hatalmi szerkezetet, az egykori hunokéhoz, vagy a későbbi mongolokéhoz hasonló sztyeppei birodalmat vagy „sztyeppeállamot” alkottak, hanem egy klasszikus, jól működő törzsszövetséget. E törzsszövetség nagyfejedelmi rangját viselő Árpád-leszármazottak tényleges egyeduralmának kialakulása csak a 10. század közepe után indult meg, már a Kárpát-medencében, nem függetlenül e terület geopolitikai adottságaitól, azaz a német birodalom szomszédságától.

 

 

A magyar monarchia születése szoros összefüggésben áll a szétesett Karoling birodalom romjain a 10. század közepén újra egyesülő német állam létrejöttével. A német egyesítést végrehajtó szász származású I. Ottó német király ellen fellázadó német hercegek egy magyar sereget fogadtak fel felkelésük támogatására. E sereg azonban 955-ben Augsburg mellet katasztrofális vereséget szenvedett I. Ottótól, akinek ezután már nyitva állt az út a császárság újjáélesztéséhez. Ugyanakkor az Augsburgnál Ottó által elfogott és kivégeztetett három magyar vezér – Bulcsú, Lél és Súr – Kárpát-medencei territóriuma feltehetően Árpád leszármazottainak, köztük az ebben az időben a nagyfejedelmi méltóságot megöröklő Taksonynak a kezére kerültek. Ekkor ugyan még semmi sem mutatott arra, hogy Taksony egyeduralomra tört volna a magyarok között, viszont olyan területek juthattak a közvetlen uralma alá a Kárpát-medence nyugati felében, amelyek alig két nemzedékkel korábban még német érdekszférának számítottak. Ez a körülmény igazán csak Taksony fia Géza számára nyitott új távlatokat. Ő ismerte fel, hogy ezeknek a nyugati területeknek a részben már keresztény, feudális rendhez hozzászokott lakosságára, a nagy- és dédapáik pannóniai földjeit visszaszerezni vágyó német lovagokra és az elveszett birtokaikat még mindig számon tartó német egyházi intézményekre támaszkodva legalábbis az Árpád dinasztián belül megerősítheti hatalmát.

973-ban tehát követséget küldött II. Ottóhoz Quedlinburgba és itt meg is született a megállapodás, amely egyrészt megnyitotta az utat Géza családja előtt a magyarok feletti egyeduralom megszerzésére, másrészt azonban megcsillantotta a lehetőséget a német nemesség és egyházak előtt, egykori Kárpát-medencei birtokait visszaszerzésére. Géza fia, István már apja halálakor szembesült azzal, hogy a szeniorátuson alapuló törvényes öröklési rend szerint át kellene engednie a nagyfejedelmi címet idősebb rokonának, Koppánynak. A magyar törzsszövetség eddig jól működő jogrendjét István csak német segítséggel tudta lerombolni, és a hatalma érdekében nem habozott ezt meg is tenni. Ekkortól nyilvánvaló volt István függése a németektől. Miközben német lovagjai segítségével fokozatosan legyűrte a többi, még független magyar vezért és törzset – a gyulát, a fekete magyarokat, majd végül Ajtonyt – államát német mintára szervezte meg: magát királlyá koronáztatta, a német grófságok mintájára ispánságokat (comitatus) szervezett, és a német püspökségeket másoló egyházszervezetet hozott létre. Az új intézmények vezető pozícióiba aztán német lovagokat és papokat ültetett. István tevékenysége nem csak azoknak a vállalkozó kedvű német lovagoknak és papoknak kedvezett, akik így rövid idő alatt szédületes karriert futhattak be a fiatal magyar királyságban, de az újjászülető német birodalomnak is megfelelt, amely egy olyan, kontroll alatt tartott, biztonságos szomszédra tett szert ilyen módon a Duna völgyében, amelynek piacai is megnyílottak kereskedői számára. Bár hasonló folyamat játszódott le ebben az időben a német határ mentén élő, szomszédos nyugati szláv törzseknél is, ahol hatékony német támogatással formálódott ki a cseh és lengyel fejedelemség, de feltehetően náluk előrébb tartott a magyar fejedelem környezetében a német befolyás tartós megteremtése, ami István számára nagyobb látszatönállóságot biztosított. Az eseményeket pedig felgyorsíthatta III. Ottó császár idealizmusa, amellyel Krisztus birodalmát akarta az ezredforduló környékére várt Végítélet előtt megteremteni.

A német állam vezetőinek azonban eszük águkban sem volt a Kárpát-medence területét akár csak részben is a birodalmukhoz csatolni, hiszen a fegyveres hódításnál sokkal biztosabb eredménnyel – és nagyobb haszonnal – járó kapcsolat kezdett kibontakozni keleti határaik mentén: az üzlet. Géza és István nem csupán elvi segítséget, „know how”-t kapott a német udvartól, de olyan nehézpáncélos lovagokat is, akik segítettek a hatalmukat nem csak megtartani, de kiterjeszteni is, hiszen a magyar könnyűlovasságot nyílt ütközet esetén könnyedén elsöpörték a lovagok, akiket ráadásul szintén könnyűlovasok támogattak. A Hont, Pázmány, Vecelin néven ismert lovagok – és társaik – nem csupán katonák voltak, hanem „vállalkozók” is, akik szolgálataikért birtokadományokat és politikai befolyást szereztek. Ők azok, akik viharos gyorsasággal megteremtették a feudális magyar állam alappilléreit.

 

 

Istvánnak tehát részben szerencséje is volt, amely töretlenül folytatódhatott volna a következő nemzedékkel, hiszen fia, Imre (azaz Henricus, a nevét nagybátyja, II. Henrik német császár után kapta) születésével megteremtődött az esély egy bajor-magyar királyi-császári dinasztia megalapítására, amire azért nyílott volna lehetőség, mert II. Henrikkel 1024-ben kihalt a császári dinasztia. Mint tudjuk, nem így történt, hiszen Imre gyermektelenül halt meg 1031-ben. Ám esetleges német trónigényének a veszélye fenyegető lehetett az új császár, a száli frank házból származó Konrád számára, aki talán ezért támadt 1030-ban a magyar királyságra. Az 1024 és 1031 közti eseménysor pontos rekonstruálására nem vállalkozhatunk, hiszen azt a 12. században kreált szűzi házasságban élő Imre herceg mítosza és a források hiánya nagyon megnehezíti ezt. A trónörökös herceg halála után István a testvérének a fiát, Orseolo Pétert tette meg utódjául, aki azonban nem volt az ekkor már meghatározó belső ispáni kör tagja, kulturálisan, bizalmasait tekintve sem illeszkedett ebbe a környezetbe, így három évvel István halála után, 1041-ben elvesztette a trónját. Azonban a németek a belső támogatását elvesztett uralkodóban megbízható bábkirályra találtak, és 1044-ben vissza is juttatták Magyarország trónjára, ahol fel is vállalta német hűbért. Újabb uralkodása 1046-ban ért véget, ezt követően a magyar történetírásban meglehetősen alulértékelt I. András rendezte a többi között a németekhez fűződő viszonyt is. Több mint fél évtizedig tartó, többszöri sikertelen német betörések után, III. Henrik császár halálát követően kiskorú fia és utódja IV. Henrik 1058-ban végleg lemondott a magyar királysággal szemben támasztott hűbéri igényről, ám nővérét, Juditot eljegyezték András fiával, Salamonnal, így más formában, de visszaállt a német befolyás.

 

 

A német támogatásra ezután szüksége is lett Andrásnak, ugyanis öccse, Béla herceg nem vette jó néven, hogy helyette Salamon vált a trón várományosává. Andrást azonban nem mentette meg a német szövetség lázadó testvérével szemben, alulmaradt sőt halálos sebet is szerzett a Bélával vívott harcban. I. Béla következő országlása nem kedvezett a németeknek, így nem is tartott hosszú ideig. Miután egy németellenes hadjáratra való készülődés közben egy gyanús balesetben szerzett sebeibe belehalt, mégis a jó német kapcsolatokkal rendelkező unokaöccse, Salamon került a magyar trónra. Neki azonban Béla fiaival, Gézával és Lászlóval gyűlt meg a baja, olyannyira, hogy a hercegek fegyveresen fellázadtak a törvényes király ellen és az ország nyugati szélére szorították. Azt a szélsőségesen I. (Szent) László párti magyar krónikairodalom és történetírói hagyomány sem tudja elleplezni, hogy valójában egy puccsról volt szó. Salamont IV. Henrik – a családi kapcsolat miatt is – támogatta ugyan, azonban a német uralkodónak a pápával kibontakozott konfliktusa felőrölte az erejét, és hatalma meggyengült, így nem tudott Salamonnak hathatós segítséget nyújtani. Salamont Gézának és Lászlónak tehát végül sikerült kivéreztetnie, ám László hiába vetette fogságba, megöletni már nem merte, s kénytelen volt szabadon engedni.

 

 

Salamon feltehetően az 1080-as évek végén halt meg, amikor a német császári udvarnak már kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a magyar ügyekkel törődjön. A 12. században aztán a konfliktusok sorába bonyolódó és ezekben erejét vesztő császárság érdeklődése végképp elfordult közép-kelet európai régió és a Kárpát-medence felől. Barbarossa Frigyes ugyan még rendezett egy látványos felvonulást Magyarországon a szentföldi hadjáratára tartva, azonban hatalmi igényeket már nem fogalmazott meg. Módja sem lehetett rá, s idejétmúlttá is vált a rohamos gyorsasággal átalakuló nyugat-európai civilizáció keretei között.

A század gazdasági robbanása, a rohamos városi fejlődés, a kommunák és a regionális hatalmak erősödése, a királyságok központi hatalmának visszaszorulása ugyan alig érintették meg a magyar királyságot, a következményei azonban annál inkább érezhetőek voltak a Kárpát-medencében is, csak éppen ellenkező előjellel, mint nyugaton. A Magyar Királyságba egyre nagyobb számban beözönlő német telepesek ekkor már nem a politikai, hanem a gazdasági szféra feletti irányítást szerezték meg maguknak: a bányászat és távolsági kereskedelem java az ő érdekszférájukba került. Ők éppolyan kiváltságos szigetet képeztek a magyar társadalmon belül, mint az előző évszázadokban ide érkező német lovagok és papok, és ezen kiváltságoknak köszönhetően éppolyan extraprofitra is tehettek szert, a továbbra is a német világ vadkeleti határvidékét képező Magyarországon és Közép-Kelet Európában. Ezért cserébe lelkesen hozzájárultak ahhoz, hogy fenntartsák, sőt megerősítsék a magyar királyok nyugaton immár idejétmúltnak számító egyeduralmát a Kárpát-medencében. 

 

Buzás Gergely – Kovács Olivér