A történelmi épületek múltját nem változtathatjuk meg – a jövő esélyét viszont korunk adja meg nekik. Buzás Gergely írása.

 

 

A visegrádi alsóvárnak, az újkorban Salamon-toronynak elnevezett lakótornya, a magyar várépítészet nagy korszakának, IV. Béla tatárjárás utáni várépítkezéseinek a mai Magyarország területén egyedülálló épségben maradt és kiemelkedő jelentőségű emléke. Történeti, építészettörténeti jelentőségét tovább fokozza, hogy I. Károly-kori átépítése révén egyúttal a XIV század első felének egyetlen fennmaradt – és nem csak régészeti ásatásból ismert – királyi rezidencia-épületét is benne tisztelhetjük. A XVI-XVII. században a végvárrá váló visegrádi várral együtt számost ostromot élt át, amelyek súlyos károkat okoztak benne, de elpusztítani nem tudták. A torony gazdag történelme azonban nem zárult le a törökkor háborúi után, mint oly sok más magyar vár esetében, hanem a XIX-XX. században folytatódtak átépítései, és pusztulásai, ezzel egyúttal a magyar műemlékvédelem egyik legbeszédesebb tanújává is vált. Mondhatnánk azonban azt is, hogy inkább az állatorvosi lova lett a műemlékvédelemnek, hiszen történetének ezek az utolsó fejezetei már sokkal kevésbé fényesek, mint a középkoriak, ám így is számos tanulsággal szolgálnak korunk számára. 

Történelmi jelentősége mellett ugyanakkor a Salamon-torony egy élő és működő múzeumépület, ahol évente tízezrek fordulnak meg, hogy kiállításai révén megismerjék Visegrád évezredes történelmét, és tetejéről gyönyörködjenek a Dunakanyar páratlan látványában. Mint minden épület a Salamon-torony is él, azaz változik, és ezt az életet a műemléki helyreállítás sem tudta megfagyasztani. A változás persze elsődlegesen romlást, lepusztulást jelent, de normális esetben ezzel együtt kell járnia a folyamatos megújulásnak, felújításnak, ami magába foglalja a restaurálások során elkövetett, kivitelezési és tervezési hibák kijavítását, és a változó környezet feltételeihez és a változó társadalom igényeihez való igazodást is. Egy, a Salamon-toronyhoz hasonló, több évszázados, számtalanszor funkciót váltott és közben mindig átépült épület története pontosan erről szól: a változásról. A műemlékvédelem tévúton járna, ha azt gondolná, hogy a feladata a változás megakadályozása, mert ez az épület halálát jelentené. A műemlékvédelemnek úgy kell segítenie az épület folyamatos megújulását, hogy közben mindig megőrzi eredeti értékeit. Az azonban korántsem könnyű kérdés, hogy egy ilyen gazdag múltú épület esetében mi tekinthető eredetinek és mi értéknek. Ezeknek a kérdéseknek a megítélése is folyamatosan változott a történelem során. A XX. századi intézményes műemlékvédelem kartákban próbálta megfogalmazni az éppen aktuálisnak, vagy legalábbis többé-kevésbé konszenzusosnak gondolt alapelveket. Az épületek azonban mindig egyediek, fájdalmas veszteségek nélkül soha sem szoríthatóak bele a karták szigorú elvszerűségének Prokrusztész-ágyába. Az 1960-as években helyreállított Salamon-torony, amelyet a Velencei-karta korában mintaműemléknek tekintettek, mára igencsak lerongyolódott. Az utóbbi évtizedek javítási kísérletei nem hoztak eredményt. Bebizonyosodott, hogy az épület napi működtetése, egyszerű állagvédelme is megoldhatatlan feladat az 1960-as években kialakított állapot fenntartása mellett.  Halaszthatatlanná vált a Salamon-torony műemléki helyreállítási koncepciójának gyökeres átgondolása. Egy ilyen munka évtizedes tudományos előkészületeket kíván. E munka már 1990-ben megindult, elsőként a torony kőfaragványainak és építéstörténetének, valamint építészettörténeti elemzésének elkészítésével, melyet Bozóki Lajos művészettörténész dolgozott ki. Ezzel párhuzamosan magam a torony egyes építési periódusainak elméleti rekonstrukcióját készítettem el. A visegrádi vár és benne a Salamon-torony történeti forrásait Iván László, a régészeti kutatások történetének feldolgozását Kováts István végezte el. E munkák eredményeit mind publikáltuk is. Erre a több évtizedes kutatási alapra támaszkodva készítette el Albert Tamás idén a torony helyreállítási tervét, amelynek célja a torony eredeti középkori értékeinek védelme és bemutatása mellett, a már csaknem másfél évszázadra visszatekintő műemléki beavatkozások fennmaradt értékeinek megőrzése, ugyanakkor e korábbi helyreállítások által elkövetett hibák kijavítása, valamint új értékek létrehozása volt.

 
A tervező és a tervezési munkát segítő kutatók rendelkezésére álló gazdag ismeretanyag lehetővé tette az egyes megoldási lehetőségek reális értékelését. A terveket azonban a műemléki tervtanács egy nehezen értelmezhető határozatban lényegében elutasította, lehetetlenné téve ezáltal azt is, hogy a torony legégetőbb problémáit megoldjuk, így ennek az egyedülálló műemléknek a pusztulása tovább folytatódik. 

A műemléki tervtanács  hozzáállása ehhez a kérdéshez beleillik az a torony fent említett műemlékvédelmi "állatorvosi ló" szerepéhez, így érdemes a konkrét vonatkozásain túllépve vizsgálni,  mert rávilágít a mai magyar műemlékvédelem legsúlyosabb problémáira is. De, hogy mindezek teljes mélységében érthetőek legyenek az olvasó számára, mindenekelőtt közre kívánjuk adni a Salamon-torony új helyreállítási terveihez készült tanulmányokat: az építészettörténeti elemzést, magát az építészet tervet, továbbá a tornyot üzemeltető múzeumunk érveit is. E sorozat első elemeként olvashatják most Bozóki Lajos doktori disszertációján alapuló tanulmányát a Salamon-torony építés- és helyreállítás történetéről. 

Buzás Gergely