Az almádi monostornak nem csupán jelentős falmaradványai kerültek elő, de két olyan épített sír is, amelyben feltehetően a 900 évvel ezelőtti alapítók nyugodhatnak.

 

 

Almád bencés monostora annak köszönheti különös történeti jelentőségét, hogy egy 1420-ban készült átiratban ránk maradt 1121-ben kiadott alapítólevele, amely a 12. század első felének kiemelkedő jelentőségű történeti forrása hazánkban. Éppen 900 éve, 1117-ben alapította meg Almád nevű birtokán Bánd fia Atyusz a Szűz Máriának és Mindenszenteknek szentelt bencés monostort. Négy évvel később, a templom elkészülte és felszentelése alkalmából foglalta írásba az alapítólevelet, amelyben elmondja az alapítás körülményeit és felsorolja a monostornak juttatott javakat. 

A török korban rommá lett apátság feltárása négy évvel ezelőtt kezdődött el a mai Monostorapátitól délkeletre, a Boncsos-tető egy teraszán. Az erdőben, ahol addig mindössze egy falcsonk emlékeztetett a 12. század elején alapított magánegyházra, addig nem folyt tudományos helyszíni kutatás, csupán kincskeresők bolygatták a talajt. 2014-ben egy hatkaréjos belső terű rotunda maradványainak azonosításával sikerült elkezdeni az egykori épületegyüttesről az adatgyűjtést, míg idén, a napokban véget ért harmadik ásatási idény egy hetes munkája során feltehetően a bazilikális apátsági templom északi mellékhajója, s abban rangos temetkezések kerültek elő.

A félköríves keleti apszissal záródó hajó középvonalában két, sírkővel fedett, kváderekből falazott sírra bukkantak. A közvetlenül az egykori oltár helye előtt feltárt, egyszerű, hasított kőlappal fedett sírban egy idős nő maradványai feküdtek. A sír fedlapja mélyen a templom padlószintje alatt volt, így a temetés után már nem volt látható, ennek köszönhetően soha sem bolygatták meg jelentősen. E sír mögött valamivel később épült meg a másik sír. Ezt egy római márvány sírsztélével fedték, melyet – mivel a sztélé rövidnek bizonyult – a láb felőli részen egy hasított kőlappal is kiegészítettek. A római sírkő felülete megkopott, ami egyértelműen utal rá, hogy jártak rajta, tehát a templom padlózatába volt foglalva, így látható is volt. Ennek sírnak a falazata gondosabb kialakítású volt: nem csak oldalait, de alját is kváderkövekkel burkolták. Benne két férfi és egy gyermek maradványai feküdtek. Az elsőként eltemetett férfi csontjait később megbolygatták: a sír mellé leástak, annak egyik hosszoldalát elbontották, a benne található halott maradványait kiemelték, majd oldalról egy másik férfi koporsóját helyezték be, amelynek láb felőli részére visszatették az eredeti sír csontjait. E második temetkezés már a 15. században történt, amit a sírföldből előkerült ezüstpénz keltez. Még később temettek be a sírba egy kisgyermeket is, a másodikként eltemetett halott fölé. 

 

 

A halottak személyre szabott azonosításának lehetősége természetesen ma még hipotézis, hiszen a sírok első temetkezéseihez kapcsolható leletek nem kerültek elő, így pontos kormeghatározásuk egyelőre nem lehetséges, de a sírok helyzete a templom egyik mellékoltára előtt, a kváderekkel gondosan kifalazott sírgödrök és a sírkövek, különösen a másodlagosan felhasznált római sírsztélé igen rangos, kegyúri temetkezésekre vallanak. Igen valószínűnek tűnik, hogy a két korábbi temetkezés egyaránt 12. századi, s az alapítók nemzedékéé. Így az idős nő a monostort alapító Atyusz mostohaanyja lehet, akit az 1121-ben kiadott alapítólevél is megemlít „domina Genuru”, vagyis Gyönyörű úrnő néven, mint a rendház egyik donátorát. A nála igényesebb kialakítású, és valamivel későbbi sírba eltemetett férfiben pedig valószínűleg magát az alapítót, Atyuszt kereshetjük. A jövőben a sírokból kiemelt csontok és leletek vizsgálata remélhetőleg biztos választ tud majd adni az azonosítások kérdésére.

Az idei kutatás során az apátsági templomról is jelentősen gazdagodtak ismereteink: Előkerült a templom kisméretű kváderekből rakott északi falának egy szakasza és nyugati építmény két méter széles alapozási árkának egyik részlete, valamint nagy mennyiségű kváderkő és románkori építészeti tagozat. Ezek nagy része feltehetően egy törpegalériából származó kisméretű ívek és oszlopok elemei továbbá vállkövek – az egyik egy toronyablakból való darab. A faragványok közül kiemelkedik egy önálló plasztikaként megmintázott oroszlán fekvő szobra. A románkori épület megismerését egyelőre nehezíti, hogy a monostort a 16. század közepén kastéllyá alakították át, és eközben a templomot lebontották, több helyütt az alapozásának köveit is kiszedték. Ekkor történhetett, hogy az északi mellékhajóban fekvő kegyúri sírokat bontási törmelékkel vegyes földdel takarták be. Ennek köszönhető, hogy később nem találták meg és nem dúlták fel azokat a kincskeresők, akik a következő századokban a kolostor szinte egész területét átforgatták és kifosztották.

Az épületegyüttes pontos alaprajzának megrajzolásához még további kutatásra van szükség, ám a kutatás eddigi eredményeit hamarosan tanulmányban foglalja össze Buzás Gergely, a feltárás vezetője.

  

Szöveg: Buzás Gergely - Kovács Olivér, fotó: Kovács Olivér

További képek a galériában