Luxemburgi Zsigmond a leghosszabb ideig, több mint fél évszázadon át uralkodó középkori magyar király volt, ám európai tevékenysége miatt jobban megőrizte a nemzetközi-, mint a magyar emlékezet. Zsigmond és első felesége, Anjou Mária nagyváradi temetkezéseit már a 17-18. században megtalálták, de a csontok és a sírmellékletek nagy része azóta elveszett, mindössze Zsigmond halotti koronája és országalmája maradt ránk.

 

 

Bár Anjou Mária teljes jogon királyként uralkodott az országban, temetkezése mégsem kap külön fejezetet sorozatunkban. Ennek legalább két oka van: nagyváradi temetkezése férjéével, Zsigmondéval együtt értelmezhető, illetve uralkodói pályájának nagyobb részével az ezt megelőző részben foglalkoztunk. 

 

 

II. Károly halálát követően vesszük fel tehát az elbeszélés folyamát. Bármiben is bízott Erzsébet anyakirályné és Garai nádor, a király meggyilkolása csak olaj volt a tűzre, az ellenük irányuló elégedetlenség nem csökkent, sőt a korábban II. Károly – és hamarosan a fia, Nápolyi László – trónigényét támogató délvidéki területeken, Horváti Pál zágrábi püspök és Horváti János macsói bán, valamint Palisnyai János johannita vránai perjel vezetésével nyílt felkelés bontakozott ki. Erzsébet túlzottan bízhatott saját és leánya, Mária uralkodói tekintélyében, mert a nádor és az orgyilkos Forgách Balázs kíséretében 1386 nyarán személyesen indultak Szlavóniába, hogy lecsillapítsák a lázongókat, akik azonban Gara vára közelében rajta ütöttek július 25-én a királyi meneten. Gara Miklós nádort és Forgách Balázst a helyszínen lekaszabolták (a fejüket elküldték Nápolyba II. Károly özvegyének, aki közszemlére állította ki őket). A királynőt és az anyakirálynét a Horvátiak végül egészen Dalmáciáig vitték, ahol Novigrad várába zárták őket. Mivel Erzsébet a vád szerint még innen is kapcsolatot keresett a velenceiekkel, hogy szabadítsák ki őket, 1387 januárjának közepén a Horvátiak utasítására megfojtották. A közeli Zárában, a Szent Chrisogono templomban temették el.

Erzsébet halálával végképp összeomlott a korábban őt támogató párt. Az előző fél évben komoly katonai veszteségeket elszenvedő, az ország belsejéből kiszorult nápolyi párt is jelentősen meggyöngült. 1387. március 31-én a Széchy Miklós nádor vezette csoport nyomására magyar királlyá koronázták Mária férjét, Zsigmondot, aki június 4-én velencei segítséggel kiszabadította a feleségét a novigradi fogságból. A lázadás felszámolása még évekig húzódott, és kegyetlen eszközöket követelt: 1388-ban esett fogságába Hédervári Kont István, akit társaival együtt 1493-ban Zsigmond Budán lefejeztetett, majd 1394-fogta el a Horváti testvéreket, akik közül Jánost Erzsébet megöléséért és Pécs felgyújtásáért Pécsett felnégyeltette. 

Zsigmond és Mária formálisan társuralkodókként vezették az országot, ám a tényleges hatalomgyakorlás mindinkább a király kezébe csúszott át. A politikai szerepet már nem vállaló Mária 1395. május 17-én hunyt el, miután várandósan leesett a lováról. Bár az utókor gyakran igyekezett eltitkolt összeesküvést látni a tragédia mögött, az ilyesfajta lovasbalesetek meglehetősen gyakoriak voltak a középkorban. Máriát Nagyváradon, a székesegyházban, Szent László sírja közelében temették el.

 

 

A trónon egyedül maradt Zsigmond a 14. században roppant sikeres Luxemburgi dinasztia tagjaként látta meg a napvilágot 1368. február 14-én Prágában. Apja, IV. Károly cseh- és német király, német-római császár már 52 éves volt születésekor, így az elsőszülött Vencel árnyékában nem lehetett esélye az apai örökségre, mindössze a nem túl jelentős brandenburgi őrgrófsággal kellett beérnie. Mindössze négy éves volt, amikor apja megegyezett I. Lajos magyar királlyal, hogy Zsigmond feleségül veszi Lajos akkor alig egy éves lányát, Máriát. A tényleges eljegyzést 1379-en tartották meg. Az ifjú és tehetséges herceg nagyon jó nevelést kapott, felnőttkorára öt nyelven beszélt, s a kézfogó után I. Lajos visegrádi udvarába költözött, így megismerte a magyar bárókat, illetve nemességet. I. Lajos halála után magyar királyi ambícióiban – s tulajdonképpen az elhunyt uralkodó végakaratának beteljesítésében – elsősorban a Lackfiak támogatták. A társuralkodó Mária halála után egyedül maradt a trónon, ám a helyzete korántsem volt ideális, hiszen az erős bárói érdekek között kellett lavíroznia, ráadásul trónkövetelő is akadt II. Károly fia, Nápolyi László személyében. Zsigmond úgy igyekezett a rá nehezedő nyomáson enyhíteni, hogy új, hozzá hű, elsősorban köznemesi gyökerű, vagy külföldi származású embereket emelt bárói közé. Ennek a személyi politikának azonban az átfogó eredményei csak a 15. század legelején teljesedtek ki. Elsősorban pénzügyi támaszt keresett a városi polgárságban, amihez meg is kellett erősítenie a városokat, ezért igyekezett elősegíteni a gyarapodásukat.

 

 

 

Zsigmond rendkívül tehetséges diplomatának bizonyult a pályája során, azonban katonaként kifejezett balszerencse kísérte. Már 1389-től, a rigómezei csata után, amelynek következtében Szerbia Oszmán vazallus állammá vált, minden évben hadjáratot vezetett a Balkánra. Ezek többnyire nem hoztak sikert, és hamarosan az utolsó független balkáni keresztény állam, Bulgária is az összeomlás szélére sodródott. Ennek megakadályozása érdekében, és talán az 1395. évi csatározások részeredményei miatt Zsigmond döntő hadjáratra szánta el magát. Már korábban is európai szövetségeseket keresett a törökök ellen, s meg is állapodott VI. Károly francia királlyal, valamint Merész Fülöp burgundi herceggel a segítségnyújtásban. Franciaországon kívül a többi között Angliából, Lengyelországból, Skóciából, Kasztíliából és a svájci kantonokból is érkeztek katonák, valamint felsorakoztak bolgárok és a havasalföldi csapatok is.

Önmagában a keresztes hadjárat megszervezése rendkívül komoly diplomáciai siker volt, s jól bizonyítja Zsigmond európai tekintélyét. A folytatás azonban roppant gyászosnak bizonyult: az egyesített keresztény seregek 1396. szeptember 28-án (más források szerint 25-én) Nikápolynál megsemmisítő vereséget szenvedtek I. Bajazid szultán hadaitól. A kudarc miatt a felek egymást okolták, ám több ok vezetett hozzá: a francia lovagok a csatát vezető Zsigmond parancsa nélkül, a korábbi haditervet felrúgva támadtak, ráadásul a százéves háború otthoni gyakorlata nyomán – ahogyan az angolokkal vívott ütközetekben volt szokás – miután lovaikkal az ütközet helyére vitették magukat, róluk leszállva gyalog rohamozták meg a nehézgyalogos janicsárokat, vagyis nem nehézlovasságként léptek fel. A hátramaradt keresztény arcvonalban pedig félreértették, miért jönnek vissza gazdátlanul a franciák lovai. Pánik tört ki, mindenki menekülni kezdett, Zsigmond pedig képtelen volt megfékezni a káoszt. A magyar király ugyan hosszas bujdoklás és kalandos kerülőutak révén elkerülte a török fogságot, de a francia lovagok – már akiket nem mészároltak le – csak a váltságdíj kifizetése után térhettek haza. A források szerint hatalmas volt a keresztény hadak embervesztesége és a csata azt bizonyította, hogy az európai hatalmak lovagi seregei a fegyelem és az egységes irányítás hiánya miatt még együtt sem tudnak hatékonyan fellépni a jól szervezett szultáni haderő ellen. 

A kontinens és vele a magyar királyság azonban mégis fél évszázadnyi időt nyert, mert 1398-ban a szultán konfliktusba keveredett az azerbajdzsáni területeken Timur Lenk mongol, vagy türk fejedelemmel (saját maga azt állította, hogy Dzsingisz kán leszármazottja). Timurral ugyan az európai hatalmak is felvették a kapcsolatot a nikápolyi csatavesztés után, hogy támadjon az Oszmán birodalomra, azonban konfliktushoz végül I. Bajazid meggondolatlansága vezetett. A fegyveres összecsapások 1400-ban kezdődtek, majd 1402 júniusában Timur az ankarai csatában szétzúzta a szultáni sereget, Bajazidot fogságba ejtette. A fejedelem nem csak az Oszmán államot, de a többi között Bagdadot és Damaszkuszt is lerohanta, majd szétdarabolta és mély válságba taszította az Oszmán birodalmat. Végül Bajazid egyik fia, I. Mehmed egyesítette ezeket a részeket 1413-ban, s elkezdődött a birodalom újjászervezése.

Zsigmond tehát haladékot kapott, amit bölcsen használt fel. Ekkor építette ki az ország balkáni határainak védelmét. Még az Oszmán interregnum előtt, a nikápolyi csatavesztést követő évben a korábbi banderiálisnál szervezetnél korszerűbb telekkatonaságot vezetett be, amely a megcsappant királyi jövedelmeket kiegészítendő inkább a nagybirtokosokra hárította a katonák kiállításának költségeit, viszont a korban már „amatőrnek” számító nemesi felkelés helyett profi zsoldos katonákból álló hadsereg felállítását tette lehetővé. A nemesek többsége persze az adómentessége megnyirbálását látta az újfajta rendszerben, ami még ingatagabbá tette Zsigmond helyzetét. A másik maradandó műve a déli végvárrendszer kiépítése volt, amelyet szintén profikra bízott. Mindjárt a nikápolyi vereség után felajánlotta a Nemet Lovagrendnek, hogy a török elleni határvédelemért cserébe visszaadja nekik a II. András által tőlük elvett Barcaságot, ám ez a terve akkor még nem vált valóra. Mivel a háború ekkor már inkább volt gazdasági, mint katonai kérdés, nem véletlen, hogy a határvédelmet egy firenzei kereskedőcsaládból származó pénzügyi szakemberre, Filippo Scolarira bízta, akit a magyarok csak Ozorai Piponak neveztek. Ő 1404-től temesi ispánként a legveszélyeztetettebb határszakasz védelmét látta el a havasalföldi és szerb fejedelemség közötti résben, és nem csak kitűnő szervezőnek, de jó katonának is bizonyult. A török elleni harcok későbbi hőse, a Havasalföldről menekült román nemes, Hunyadi János is nála kezdte meg katonai pályafutását. Pipo halála után, 1427-ben Zsigmond elérte, hogy Lazarevics István szerb despota rá hagyta jól megerősített fővárosát, Belgrádot, azaz Nándorfehérvárt, amely ezután csaknem egy évszázadig a déli magyar határ védelmének kulcsa maradt. Ugyanekkor azonban egy árulás következtében a másik fontos Al-Duna menti szerb vár, Galambóc a törökök kezére került, és a következő évben az új temesi ispánnak, Rozgonyi Istvánnak még Zsigmond személyes jelenlétében sem sikerült elfoglalnia. Zsigmond ekkor felelevenítette régi tervét és a Galambóccal szemben felépített Lászlóvártól a Vaskapu-szorosig a határ védelmét a Német Lovagrendre bízta. Galambócnál kezdődött a három Tallóci testvér karrierje is. A raguzai származású Matkó, János és Frank az ekkor a királynak nyújtott segítségükért kapták meg névadó birtokukat és 1429-től nándorfehérvári kapitányként, krassói, kevei és csanádi ispánként, illetve horvát-szlavón bánként évtizedeken át kulcs szerepet játszottak a déli határvidék várainak kiépítésében és védelmében.

 

 

 

A nikápolyi csatából nagy kerülővel hazatérve összeesküvés fogadta Zsigmondot. Korábbi támogatói, a Lackfiak már 1391-ben felvették a kapcsolatot az 1386-ban meggyilkolt II. Károly fiával, Nápolyi Lászlóval. Miután ez kitudódott, a király leváltotta Lackfi Istvánt a nádori posztról, majd a lovászmesteri tisztséget is elvette tőle. Bár Nápolyi László a nikápolyi csatavesztés után közvetlenül még nem lépett fel trónkövetelőként, a Lackfiak árulása nyilvánvaló volt. 1397 februárjában Garai Miklós és Kanizsai János esztergomi érsek – Zsigmond hű emberei – tárgyalásra hívta őket a szlavóniai Kőrösre, ahol Lackfi Istvánt és unokaöccsét Garai és Cillei Hermann megölte. Zsigmond maga is tudott a tervről, a gyilkosokat felmentette.

Zsigmond évekig sikeresen lavírozott a bárói ligák érdekei között, azonban 1401-re szinte mindenki ellene fordult. A király a Kanizsai János vezette érdekcsoport, majd a Garaiak őrizetébe került, amiből a Garai-Cillei ligával való megegyezése segítette ki. Ennek részeként felbontotta eljegyzését Piast Margit sziléziai hercegnővel és Cillei Hermann lányát, a szintén királyi felmenőkkel bíró, leányágon az Árpád-házzal hat generációs leszármazotti kapcsolatban lévő Borbálát jegyezte el. A frigyre 1405-ben került sor, 1409-ben megszületett egyetlen gyermekük, Erzsébet.

Zsigmond helyzete tehát stabilizálódott és ugyan támogatói továbbra is kiálltak Nápolyi László mellett, trónra emelésének kísérletével elkéstek. A hatalomátvételre az indokot Zsigmond döntése szolgáltatta volna, aki 1402-ben örökösödési szerződést kötött IV. Albert osztrák herceggel (akinek a fia, Habsburg Albert lett később magyar király). A Zsigmond elleni összeesküvést az esztergomi érsek és a volt nádor, Bebek Detre vezette, s a velük szövetkező dalmát városok hívták be a nápolyi uralkodót, hogy foglalja el a trónt. A hatalomátvételt ezúttal IX. Bonifác pápa is támogatta, aki feltehetően kevésbé tartott a már bizonyítottan életképtelen nápolyi-magyar tengelytől, mint a német-magyar érdekek mentén szerveződő valódi nagyhatalmat jelentő közép-európai államszövetségtől. Pápai legátust küldött Magyarországra, bullát adott ki, amely sokakat terelt a Zsigmond-ellenes erők táborába. 1403 augusztusában Nápolyi Lászlót magyar királlyá koronázták a dalmáciai Zárában, majd behatolt az ország nyugati részében. Bár az év elején a támogatói még katonai sikereket értek el, a Vas megyei Pápoc melletti csatában Zsigmond erői legyőzték László csapatait. A nápolyi uralkodó ezután visszatért Itáliába és ugyan még 1407-ben is voltak támogatói Magyarországon, úgy döntött, hogy energiáit inkább a félsziget egyesítésére fordítja, így dalmáciai birtokait 1411-ben eladta Velencének. Bár az elkövetkező években komoly sikereket ért el, az itáliai császári hatalmat nem tudta megteremteni és 1414-ben meghalt. Utódja nővére, II. Johanna lett, aki a nápolyi Anjouk közül utolsóként használta a magyar királyi címet.

Zsigmond uralkodásának második szakaszában, Nápolyi László elűzése után több mint három évtizedes béke köszöntött az országra. Immár hozzá hű báróinak és udvari nemeseinek egybetartozását erősítendő, I. Károly példáját követve 1408-ban létrehozta a Szent Györgyről elnevezett Sárkányos Lovagrendet. Korai merkantilista politikával igyekezett a király védővámokkal segíteni a hazai termelést, gyorsítani a fejlődést. Várospolitikája szintén előremutató volt. Dalmácia birtoklásáért viszont hosszú, váltakozó sikerű harc kezdődött el a magyar királyság és a kalmárköztársaság között. Ennek keretében Zsigmond olyan korszerű gazdasági fegyvereket is bevetett, mint a Velence elleni kontinentális zárlat, amely a Velence gazdagságát biztosító, Németországon áthaladó távolsági kereskedelmi utakat kísérelte meg elvágni és a rivális kereskedő-köztársaság, Genova segítségével, egy Magyarország számára sokkal kedvezőbb: a Fekete-tengeren és Kárpát-medencén áthaladó útvonallal helyettesíteni. Bár ez a próbálkozás minden korábbi és későbbi korszakét felülmúló virágzást hozott Erdély és Északkelet-Magyarország városai számára, Zsigmond végül mégis kénytelen volt elismerni, hogy nem képes végérvényes győzelemre a gyakorlatilag sarokba szoríthatatlan Velence ellen, és feleslegesen áldoz forrásokat a végeérhetetlen konfliktusra, így 1435-ben a nagyszombati egyezményben lemondott Dalmáciáról, amivel véget ért az Adria keleti partvidékén a több mint háromszáz éves magyar uralom.

 

 

Miután Zsigmond legyűrte belső ellenfeleit és megszabadult a trónkövetelőtől is, figyelme az európai nagypolitika felé fordulhatott. 1410-ben némi csalással német királlyá választatta magát, majd ellenfele, a valóban megválasztott Jodok morva őrgróf váratlan halála után alig néhány hónappal később négy választófejedelem is mellé állt, így valóban elfoglalhatta posztját. 1411-ben lányát, a két éves Erzsébetet eljegyezte az ifjú V. Albert osztrák herceggel és ezzel megerősítette szövetségét a Habsburgokkal. A német és a magyar trón együttes birtokosaként határozott elképzelései voltak a kontinens jövőjéről, így 1414-ben összehívta az egyházi zsinatot Konstanzba, elsősorban azzal a céllal, hogy megszüntessék a nyugati egyházszakadást, helyreállítsák a keresztény hit egységét. A bíborosi kollégiumon kívül öt „nemzet” képviselői voltak jelen. Még a zsinat második évében, 1415-ben igyekeztek megfékezni a legerőteljesebb változásokat követelő, később huszitáknak nevezett cseh reformatákat, akiknek vezetője, Husz János Zsigmond király meghívására szintén megjelent a zsinaton. Az előreformátor prédikátor kiharcolta magának a mártíromságot, mert a tilalom ellenére misét tartott, mire elfogták és néhány napos tárgyalás után – Zsigmond menlevele ellenére – mint eretneket megégették. Rövidesen erre a sorsra jutott hittársa, Prágai Jeromos is.

Zsigmond nem csak a zsinat keretein belül szorgalmazta a megegyezést, de 1415-ben megjárta Aragóniát, majd 1416-ban Angliát is, ahol V. Henrik angol királlyal megkötötték a canterbury szövetséget, amelyben Zsigmond fegyveres segítséget ígért a franciák ellen az éppen ismét fellángolt százéves háború keretein belül. Természetesen esze ágában sem volt VI. Károly francia királlyal háborús konfliktusba keveredni, azonban pusztán a lehetőség komoly nyomás volt a francia udvar számára, hogy elálljon az avignoni (ellen)pápák támogatásától. A zsinat ideje alatt három pápa is regnált egyidejűleg, ezek lemondása, illetve lemondatásuk után sikerült 1417 novemberében egyhangúlag megválasztani a római patríciuscsaládból származó V. Mártont. Az új pápa 1418. április 22-én berekesztette a konstanzi zsinatot.

Következő év nyarán meghalt Zsigmond bátyja, IV. Vencel cseh király, trónját pedig a magyar-német uralkodó foglalta el. Az ekkor kirobbant husztita háború 1434-ig tartott, ekkor tudott csak Zsigmond döntő csapást mérni a kétfelé szakadt, megosztott huszitákra. A magyar, a német és a cseh királyi hatalom mellé 1433-ban a német-római császári címet is sikert megszereznie, így az addig is nagy tekintélynek örvendő Zsigmond kora leghatalmasabb európai uralkodójává vált.

 

 

Zsigmond rendkívül sikeresnek bizonyult a magyar trónon és az európai politikában egyaránt, azonban magánélete kevésbé alakult szerencsésen. Cillei Borbála egy leányt szült neki, vagyis nem sikerült dinasztiát alapítania (az Árpád-házat követő, régebben vegyesháziaknak nevezett királyok ebben a tekintetben többnyire sikertelenek voltak). Ráadásul a házassága sem volt felhőtlenül boldog. A pokoljáró Tari Lőrinc az írországi Szent Patrik barlangban átélt látomásában is a pokolban tüzes ágyon paráználkodó Zsigmonddal találkozott, aligha véletlenül. De felesége is a hűtlenség hírébe keveredett 1419-ben, ami miatt Zsigmond el is bocsátotta magától. Végül a lányuk kérésére békült ki vele, de feltehetően nem állt maradéktalanul helyre a megrendült bizalom. Borbála királyné feltételezett hűtlensége (valószínűleg a magyar királyi udvarban a Német Lovagrendet képviselő Johannes Wallenrode rigai érsekkel gyanúsították meg) ugyancsak foglalkoztatta a kortársakat és az utókort is, s ma már inkább egy koncepciós per részének tartják a kutatók a vádat, aminek az lehetett a célja, hogy feszültséget keltsenek a királyi családban, s távol tartsák Zsigmondtól az egyébként rendkívül határozott, elszánt, nagy vagyont gyűjtő asszonyt.

Feleségével való konfliktusa élete végéig kitartott: mikor közeledni érezte halálát elfogatta Borbálát és Pozsony várába záratta, mert kitudódott, hogy a királyné abban mesterkedik, hogy megakadályozza férje tervét Habsburg Albert trónöröklésére. 

1437-ben, a dél-morvaországi Znaimban Zsigmond felvette az utolsó kenetet és császári díszruhájában a trónján ülve érte december 9-én a halál. Első felesége, Mária mellé temették a nagyváradi székesegyházba, alig néhány lépésnyire Szent László nyughelyétől.

 

 

Bár Zsigmond kétségkívül a középkori Magyarország egyik legsikeresebb uralkodója volt, s ő volt az utolsó, aki a magyar trónon ülve még teljesen szuverén politikát folytathatott, hiszen utódai az Oszmán terjeszkedés miatt már kényszerhelyzetben kormányoztak, a történelmi köztudat alig őrizte meg emlékezetét. Az általa teremtett egy emberöltőnyi csendes, békés gyarapodás sokkal kevésbé került fel a történelem lapjaira, mint az azt követő olykor kétségkívül dicső, de végeredményét tekintve a nemzeti katasztrófa felé tartó török elleni harc. Ahogyan Anjou elődei, ő is felismerte, hogy az európai politikában a sok részre tagolódó Közép-Európában az államszövetségek lehetnek sikeresek. Ezt az ő korától kezdve térségünkben pedig még egy súlyos érv, a török elleni fellépés is alátámasztotta. Ám míg I. Károly és I. Lajos a nápolyi-magyar-lengyel tengely kiépítésén munkálkodott, ami végül is működésképtelennek bizonyult, addig Zsigmond rokoni kapcsolatai és reálpolitikai tehetsége révén azt a német-cseh-osztrák-magyar szövetséget igyekezett – sikerrel – megvalósítani, ami némi kitérő után a 20. század elejéig működőképes maradt, sőt látens formában ma is tovább él. Ráadásul eme államszövetség 16-20. századi újra-realizálódásához képest Zsigmond korában azzal a Magyarország számára nem jelentéktelen különbséggel valósult meg, hogy központja Budán volt és nem Bécsben. Ezeket a törekvéseket azonban sem akkor, sem később nem értette és értékelte a kis- és középnemesi magyar közvélemény, amely nem csak a későközépkori krónikákra de még a 20. század elejének történészeire is meghatározó hatást gyakorolt, így átvitten még a mai történetszemléletre nagy befolyással bír. Zsigmond bűnéül rótták fel a lázadó Hédervári Kont István és társainak kivégzését, és az áruló Lackfiak legyilkolását, valamint egyik legbölcsebb döntését: azt, hogy az első Habsburg királyt – a lánya férjeként – „rászabadította” az országra. Nem tett jót utólagos megítélésének a Cilleiekkel való kapcsolata sem, hiszen ez a család a Hunyadiak nagy ellenlábasa lett, ami megbocsáthatatlannak bizonyult a szélsőségesen Hunyadi-párti történelmi emlékezet szempontjából. A kortársak – és nyomukban az utókor – azt is inkább nehezményezték, hogy Zsigmond olykor éveken át be sem tette a lábát magyar földre. A korabeli udvari nemesség szempontjából ez még érthető sérelem volt, hiszen így kevésbé nyílott módjuk a királytól birtokokat és címeket kikönyörögniük, ami a középkorban is a magyar elit saját meggazdagodása egyetlen járt útjának vélt. Valójában azonban ez a tény inkább arról tanúskodott, hogy Zsigmond olyan jól működő rendszert épített fel, amely nem kívánta a személyes jelenlétét. Zsigmond európai személyisége az új- és legújabb-kori nacionalista történetszemléletbe sem volt sehogyan sem volt beilleszthető: a csehek túl magyarnak, a magyaroknak túl csehnek és mindenki túl németnek tartotta. Zsigmondnak a történészek kutatásain alapuló és a kollektív emlékezetben is végbemenő rehabilitációja még ma is várat magára.

Személyét és korát eddig leginkább a művészettörténeti kutatás kezdte felfedezni, a többi közt a budai, pozsonyi építkezései kapcsán. Előbbi helyen kor egyik legragyogóbb palotaegyüttesét építtette fel. Ugyanakkor a budai palotaépítkezéssel feltehetően azonos jelentőségű egyházi építkezése, az első felesége és saját temetkezőhelyéül választott nagyváradi székesegyház mindmáig az ismeretlenségbe burkolózik.

 

 

A középkori Magyar Királyságban egy hely vetekedhetett szentségében az államalapító szent király és fia hamvait őrző Székesfehérvárral, ez pedig a Szent László ereklyesírját őrző nagyváradi katedrális volt. A kelet-magyarországi nagyváros nem csak püspöki székhely volt, hanem jelentős kereskedelmi csomópont is, amely az erdélyi szász városokból Kassa, és azon át Lengyelország, illetve Pest és Buda, azon keresztül pedig Bécs felé irányuló kereskedelem egyik találkozási pontjában állt. Ez az útvonal éppen Zsigmondnak köszönhetően nyert különös jelentőséget. Ekkor ugyanis az uralkodónak a Velencével szemben bevezetett kontinentális zárlata révén a Selyemúton a Meditterráneumba érkező keleti áruk (a többi között a nagy jelentőségű bors) kereskedelme a fekete-tengeri genovai kolóniák közvetítésével a Duna-delta és a Dnyeper torkolatvidéke között érte el Európát. Innen aztán az erdélyi és felvidéki aranybányákból kitermelt és a királyi kamarákban forintokká vert arannyal fizető besztercei, brassói és nagyszebeni szász kereskedők vitték tovább Kolozsváron keresztül Nagyváradig, ahonnan Kassán és Krakkón át jutott el Észak-Európába, vagy Egeren, majd Pesten és Budán, azután pedig Bécsen át Közép-Európába. A középkorban az extrapofit a luxusáruk távolsági kereskedelméből volt kinyerhető, és eddig ebből Magyarország mindig kimaradt, ám Zsigmond nagyszabású gazdaságpolitika manővere – ha eredeti célját, Velence térdre kényszerítését nem is érte el – a kelet-magyarországi városoknak soha nem látott gazdagságot hozott. Ez a gazdagság tükröződik az e korban emelt katedrális-méretű, hatalmas városi plébániatemplomokban Kassán, Kolozsváron, Brassóban és Nagyszebenben és ezt tükrözte valaha a régió egyházi központja, a nagyváradi székesegyház is.

A váradi vár közepén álló románkori katedrális kibővítése már az Anjouk uralkodása alatt elkezdődött, mint arról a székesegyház káptalanjában készült Váradi Krónika tájékoztat. Bátori András püspök (1329-1345), I. Károly kortársa fogott hozzá a háromhajós románkori bazilika átépítéséhez. A régi templom nyugati homlokzatát lebontva az épületet tizenöt méterrel meghosszabbította és egy nyugati toronypárral és köztük elhelyezett kapuzattal, valamint a kapu mögött karzattal ellátott új nyugati homlokzatot emelt. 1342-ben aztán hozzáfogott a régi templom körül egy új, szélesebb és hosszabb katedrális építéséhez. A munka a keleti oldalon az új szentéllyel kezdődött el. Ez a források alapján egy, a francia gótikus katedrálisokéhoz hasonló kápolnakoszorús szentély lehetett, amelynek először a kápolnái épültek meg. Az első, a Szent András kápolna már 1344-ben állt, azután Futaki Demeter (1345-1372) püspöksége idején folyamatosan készültek el az új kápolnák, ezek egyikében, a Szent Demeter kápolnában temették el magát Demeter püspököt is, majd a Szent Domonkos kápolnában 1374-ben elhunyt utódát, Bebek Domonkos püspököt. Demeter püspök volt az aki Kolozsvári Mártonnal és Györggyel elkészítette a három szent király: István, Imre és László álló bronzszobrait is a székesegyház elé. Az építkezések azonban I. Lajos uralkodása végén úgy tűnik lelassulhattak, és talán ezért fogalmazódott meg Máriában és Zsigmondban az elképzelés, hogy Nagyváradot ők fejlesszék elődeik székesfehérvári temetkező-templomához hasonló gótikus katedrálissá. 1390-ben, már az ő uralkodásuk idején állíttatta fel Czudar János püspök a székesegyház előtt Kolozsvári Márton és György mesterek újabb művét, Szent László király bronz lovasszobrát. Mária 1395-ben bekövetkezett váratlan halála után férje már a váradi katedrálisba temettette őt. Zsigmond 1400-1401-ben több búcsúengedélyt is kieszközölt IX. Bonifác pápától a váradi székesegyházba zarándoklók részére, ami kellő anyagi alapot teremthetett az építkezések folytatására. Ennek köszönhetően 1402-ben már a székesegyház új szentélyét említették egy iratban és 1406-ban Zsigmond a székesegyház számára kiadott privilégiumlevelében megfogalmazta elhatározását, hogy halála esetén ide is kíván temetkezni. A hathatós királyi támogatás eredményeként 1407-ben már fel tudták állítani a katedrális új főoltárát, ami a szentély építkezéseinek befejezését jelenti. Ezzel azonban nem állt le a székesegyház kibővítése: a románkori hosszház falain kívül folytatódott a szélesebb új hosszház falainak felépítése, ám már sokkal lassabb ütemben, és végül nem is fejeződött be: a 15. század második felében lemondtak az új hosszház felépítéséről és a már elkészült északi oldalfal, valamint a régi bazilika közé egy kápolnasort építettek be.

A középkori váradi székesegyház pusztulása a templom protestánsok általi 1565-ös kirablásával és Szent László sírjának feldúlásával vette kezdetét. Báthory István fejedelem 1581-ben elrendelte a templom nyugati részének lőportárrá alakítását, és a szentély visszabontását, hogy falainak alsó részét földdel feltöltve ágyúállássá alakítsák. Azonban hamarosan ezeket az alsó részeket is elbontották, hogy köveit a vár új olaszbástyáihoz használják fel. Amikor 1599-ben Cesare Porta lerajzolta, majd 1609-ben Miskolczy István leírta a katedrálist, a gótikus szentélynek már nyoma sem volt. A hosszház sem maradt fenn sokáig, azt Bethlen Gábor romboltatta le 1619-ben, hogy a helyére palotát építsen magának.

 

 

 

Az évszázadokra feledésbe merült váradi székesegyház romjaira 1881-ben-ben akadtak rá, a reneszánsz palotából kialakított kaszárnya egyik átépítése során. Az ekkor Steinhausz László által megkezdett ásatásokat 1883-ban Rómer Flóris folytatta, majd 1911-12-ben újabb ásatásra került sor Halasi Fekete Péter, Gyalókay Jenő és Foerk Ernő vezetésével. Legutóbb 2014-2018 között folytak ásatások Emődi Tamás és Mihálka Nándor irányításával a székesegyház és a középkori püspökvár területén. A régészeti kutatások feltárták a székesegyház nyugati homlokzatát, románkori és gótikus északi mellékhajó- és kápolnasor falait, valamint a hosszház déli falának egyes részeit és a forrásokban már 1329-ben említett keleti toronypár falmaradványait, továbbá számos sírt. Ugyanakkor az ásatások a gótikus szentély területre lényegében nem terjedtek ki, ugyanis ezek nagyrészt a kaszárnyaépület keleti szárnya és a 18. századi vártemplom alatt lehetnek. Az új ásatások várható feldolgozása és publikációja után azonban így is remélhetőleg jelentős új ismeretekkel gazdagodunk majd Zsigmond király nagyváradi katedrálisáról.

Mária királynő váradi temetéséről mindössze a 16. században keletkezett Chronicon Knauzianum emlékezik meg, de ez semmilyen részletet nem árul el a sír helyéről. Ugyanez a krónika említi   Zsigmond váradi temetését is, de ezzel a Thuróczy János krónikája is foglalkozik. Mint írja: „…övéinek bőséges siránkozása közepette Magyarországra szállították és a váradi egyházban, elődeihez hasonló tisztelettel eltemették”.

 

 

A Frankfurt'sche Frühlingsrelation 1639-es értesülése szerint 1638 decemberében a lerombolt régi váradi templomban találtak egy sírkamrát, amelyben egy koporsóban „rendkívül drága, drágakövekkel megrakott arany koronát, jogart, továbbá monstranciákat és egyéb mise- vagy egyházi díszítményt, közöttük tyúktojás nagyságú világosan ragyogó gyémántot” találtak. A hír valóságtartalmára utal, hogy 1639. január 13-án I. Rákóczy György sárospataki prefektusa egy a fejedelemhez írott levelében említést tett arról, hogy másodkézből úgy hallotta, hogy a fejedelem megtalálta Szent László koporsóját, de nem engedte felnyittatni, sőt a sír megerősítést rendelte el. A meglehetősen homályos adatok aligha vonatkozhatnak Szent László sírjára, hiszen azt 1565-ben már feldúlták és kirabolták, de valószínűleg Zsigmondéra sem, ugyanis azt 1755-ben mellékleteivel együtt találták meg. Valószínűbb, hogy Luxemburgi Beatrix, I. Károly 1319-ben a váradi székesegyházban eltemetett második feleségéé, vagy Anjou Mária királynőé volt. Sajnos a források a sír helyéről semmit sem árulnak el. 

 

 

 

A váradi székesegyházban a Szent László síremléken kívül három falazott sír került elő a templom tengelyében, amely a legelőkelőbb temetkezési helynek számított. Közülük kettőt az 1883-as ásatás során tártak fel. Az egyik közvetlenül a Szent László sírtól keletre feküdt. Ennek kiásásakor már elvágták a Szent László síremlékének alapozását. Henszlmann Imre ezt gondolta Mária királynő sírjának, de különösebb bizonyítékot nem tudott felhozni feltételezése mellett. A másik egy boltozott sírkamra volt, a főhajó nyugati részén, már a Bátori András-féle bővítés területén. A sírkamra sarkára ráásva előkerült egy püspöki sír, amelyet gótikus pásztorbotot ábrázoló 14. századi sírkő fedett. Ezek szerint ezt a sírkamrát 1329 utánra, de még a 14. századra lehet datálni. Kora és elhelyezkedése alapján leginkább ez lenne azonosítható Mária királynő sírjával. Ez esetben a Szent László sírja mögötti sír talán Luxemburgi Beatrixé lehetett. Az 1911-12-ben feltárt harmadik, szintén a középtengelyben lévő sír azonosítása a legegyértelműbb egy 18. századi felfedezésnek köszönhetően. 1755-ben a vár udvarán egy sírra akadtak, amelyben egy országalmát és egy koronát, továbbá a sárkányrend arany jelvényével díszített csatot és egy darab brokátselymet is találtak arany szegéllyel. A leleteket Charles de Camon Marquis de Ville várkapitány két adagban, két jelentéssel és a lelőhely rajzával elküldte Mária Teréziának. A várkapitány – mivel nem ismerte fel a sárkányrend jelvényét – a sírt Mária királynő sírjának vélte. Sajnos csak a második jelentése marad fenn és a rajz kópiája (az eredeti 1897-ben elveszett). A leleteket és a kísérő dokumentumokat Mária Terézia Bécsben átadta Joseph de France-nak, a császári és királyi kincstárak és képtárak főigazgatójának. Ebben az időben készülhetett egy rajz a leletekről Csáky Miklós prímás számára, amely az országalmát, a korona egy elemét és sárkányrend jelvényével díszített csatot ábrázolja. A koronát és országalmát 1871-ben restaurálták, a csat és a brokát valószínűleg már akkor sem volt meg. A hat aranyozott ezüst elemből álló korona és a szintén aranyozott ezüstből készült országalma az 1933-as velencei egyezmény értelmében visszakerült Magyarországra és most a Magyar Nemzeti Múzeum őrzi őket.

 

 

A leletek alapján az 1755-ben talált sír bizonyosan Zsigmond király sírjával azonosítható, ugyanis ő az egyetlen olyan, a váradi székesegyházban eltemetett királyi személy, akinek sírjába az 1408-ban alapított sárkányrend jelvénye bekerülhetett. A sír helye pontosan azonosítható a megtalálás során készült felmérés alapján. A rajz a várudvaron mutatja a sír helyét, ott ahol a későbbi alaprajzok a vár kútját jelölik. A sír a kút ásásakor kerülhetett elő, ami így pontosítja a helyét. Henszlmann Imre felhívta rá a figyelmet, hogy Jankovits Miklós gyűjteményéből egy, a „váradi kútból” származó díszes karperec került be a Nemzeti Múzeum gyűjteményébe. Úgy tűnik tehát, hogy 1755-ben a sírnak nem minden leletét szolgáltatták be Bécsbe. A kút Szent László sírja mögött körülbelül nyolc méterrel volt, a templom tengelye mellett délre. Az 1911-12-es ásatások során a kúttól egy-két méterre keletre, pontosan a templom tengelyében egy falazott sírt tártak fel, amely így valószínűleg azonos Zsigmond király 1755-ben megtalált sírjával.

 

Buzás Gergely – Kovács Olivér