A legrövidebb ideig uralkodó magyar királyként alig vonult be a történelmi emlékezetbe, a mellékneveként használt „Kis” szó is tükröz némi előítéletet. Korábbi tettei alapján azonban potenciálisan tehetséges uralkodót vesztett el az ország a merénylet áldozatává lett II. Károllyal. Szinte bizonyosan a visegrádi Szent András monostor templomában temették végül el, ahol előkerült ugyan egy furcsa csontváz, ám a jelenlegi ismeretek legfeljebb egy teóriára elegendőek.

 

 

Amikor I. Lajos 1382. szeptember 10-én meghalt, aligha kérdőjelezte meg bárki is a Magyar Királyság hatalmi pozícióját. Bár három tenger sohasem mosta az államegyüttes partjait, uralkodásának vége táján Lajos látványos győzelmet aratott a dalmát városokat tradicionálisan fenyegető Velence felett, így az adriai tengeri kijárat még egy ideig megmaradt. A király tekintélyét jól jelzi, hogy utódlásának kérdését úgy is rendezni tudta, hogy nem hagyott maga után fiú örököst. A kiskorú, apja halála idején mindössze tizenegy éves Máriát hét nappal a halála után koronázták Magyarország és Horvátország királyává.

 

 

II. Károly trónra kerülésének történetét legkésőbb akkor kell kezdenünk, amikor megkoronázták Máriát, amivel a valódi hatalom elsősorban anyja, az özvegy anyakirályné, Erzsébet, s vele egyre inkább Garai Miklós nádor kezébe került. Bár Lajos, amennyire módja volt rá, megnyugtatóan igyekezett rendezni az örökségét, halálával óhatatlanul megváltoztak az erőviszonyok. Az uralkodó rájuk irányuló figyelmével már korábban is elégedetlen lengyelek a halála után azzal az igénnyel léptek fel, hogy a következő közös király náluk, Krakkóban rendezze be az udvarát, amit Mária (és persze Erzsébet) nem fogadott el, s ami az államegyüttes irányítását sem könnyítette volna meg. Az anyakirályné 1383-ban felmentette a lengyeleket Máriának tett az esküjük alól, a trónra így másfél évvel később Mária húga, Hedvig került, amivel felbomlott a perszonálunió.

Lengyelország elvesztését még akár a történelmi szükségszerűség rovására is írhatnánk, azonban Erzsébet Mária leendő házasságán is igyekezett változtatni, amivel kül- és belpolitikai vihart kavart. I. Lajos a részben a magyar királyi udvarban nevelkedett brandenburgi őrgrófnak, Luxemburgi Zsigmondnak szánta az idősebb lánya kezét, amivel Lengyelország és a szomszédos Brandenburg perszonálunióját szerette volna megteremteni. 1379-ben sor került az eljegyzésre is, azonban amikor Lajos halála után Mária elvesztette a lengyel trónt, ez a geopolitika konstrukció értelmét vesztette, Magyarországon viszont felerősödött a német, cseh befolyástól való félelem a hatalmi elit egy részében. A német- és közvetlenül Zsigmond-ellenességnek a Garai Miklós nádor vezette, Erzsébet mögött álló tábor volt a leghangosabb szószólója.

A törvényes jegyesség ellenére így az anyakirályné új vőlegény után nézett. Nem volt nehéz dolga, ugyanis már 1374-ben Lajos király is kiszemelte VI. Károly francia király öccsét, Lajos, Orelans-i herceget legidősebb lánya, és örököse, Katalin hercegnő férjének, ezáltal a magyar királyi trón várományosának. Ám ez a házassági terv Katalin váratlan halála miatt még 1378-ban meghiúsult. Erzsébet most újra felélesztette néhai férje tervét, de már Mária lett a kiszemelt feleség, így Orleans-i Lajos herceg újra a magyar trón közelébe került. A választás felháborodást keltett az országban, valamint kül- és szövetségpolitikai szinten is roppant rövidlátónak bizonyult. A francia királyság egy évtizeddel korábban még megfelelő partner lehetett volna, azonban időközben a pápaság székhelye ismételten Róma lett a francia befolyás alatt álló Avignon után. Az itáliai pápákkal szemben a franciák ellenpápákat kentek fel, amivel évtizedekre kettészakadt a nyugati katolikus egyház és ennek megfelelően két táborba tömörültek az európai hatalmak. A francia-magyar királyi frigy a meglévő szövetségi rendszer felbomlásához vezetett volna. A francia udvarnak természetesen érdekében állt a szemben álló szövetség gyöngítése, aminek Zsigmond legfőbb magyarországi ellenlábasa, a nádor volt a kulcsfigurája: Garai Miklós francia koronának tett szolgálatait már 1384-ben tanácsosi címmel és a Valois-ház rendjének kitüntetésével (s persze a velük járó juttatásokkal) hálálták meg.

Bár Lajos herceg és Mária királyné házasságát közvetítőkön keresztül megkötötték, Zsigmond nem mondott le Mária kezéről és persze a trónigényéről sem. Német és cseh támogatással 1385. november 1-jén kikényszerítette a házasságot a királynővel, ez azonban nem bizonyult tartós győzelemnek, ugyanis hamarosan új szereplő bukkant fel a színen.

Bár Mária és Erzsébet uralkodása már a kezdetekor megosztotta a magyar nemességet, a szakadék az egyes csoportok között az ifjú királynő házassága miatt mélyült el igazán. Voltak támogatói Zsigmondnak, s lettek Orleans-i Lajosnak is, aki azonban 1385 novemberében végleg feladta magyarországi terveit. Egy harmadik csoport viszont, aki az anyakirályné hatalomból való teljes eltávolítását pártolta, de Zsigmondot sem fogadta volna el uralkodónak, az I. Lajos udvarában nevelkedett, és a nápolyi Anjou ház egyik mellékágából származó Durazzói Károly nápolyi királyban találta meg a jelöltjét. 

Az Erzsébet ellenes hangulatot és egy új király iránti igényt feltehetően erősen fokozta az özvegy anyakirályné egy újabb külpolitikai kudarca: I. Tvrtko István bosnyák király (aki Erzsébetnek unokatestvére, V. István magyar királynak pedig az ükunokája volt) már I. Lajos életében területi igényekkel lépett fel, hogy tengeri kijáratot szerezzen az országának. Éveken át tartó bonyolult, Velencét és a magyar uralmat pártoló dalmát városokat is megmozgató diplomáciai manőverek után a magyar külpolitika 1385 nyarán teljes vereséget szenvedett, hiszen Cattaro (Kotor) városát hivatalosan ajándékba adta Tvrtkonak Erzsébet.

 

 

 

A magyar trónt végül II. Károly néven elfoglaló Durazzói Károly 1345-ben született, s a magyar királysághoz legalább annyi szál fűzte, mint Itáliához. Árpád-házi Mária dédunokája volt, s bár apját I. Lajos magyar király még túszként vitte Visegrádra az első nápolyi hadjárat során, annak halálát követően 1362-től már pápai kérésre a magyar udvarban nevelkedett. Lajos hamar felfigyelt a tehetségére, illetve a származása miatt potenciális itáliai lehetőségeire, hiszen már 1373-ban a nápolyi Anjou-ház legidősebb férfi tagja lett Károly. 1370-től Szlavónia, Horvátország és Dalmácia kormányzója volt, 1373-tól a horvát-dalmát báni tisztséget is betöltötte. Azt nem tudjuk, hogy Lajos valóban az utódjául szánta volna a magyar trónon, az 1370-es években kapott feladatai alapján idővel inkább a nápolyi hatalmi igény fenntartójaként kezelte az adriai, itáliai terepen is otthonosan mozgó Károlyt.

A lehetőség az 1378-tól nemzetközi szövetségben Velence ellen folytatott háborúval jött el. Ennek során térdre kényszerítették a kalmárköztársaságot, s tulajdonképpen csak a magyar király jóindulatán múlott, hogy nem rombolták le magát a várost is. Károly a béketárgyalásokon eredményesen védte a magyar érdekeket, ugyanakkor a partnerekkel is megértő volt, ekkor kapta itáliai „della pace”, azaz békéltető melléknevét. Magát a békekötést azonban már nem várta meg, mert a pápa és Johanna nápolyi királynő viszálya lehetőséget nyújtott a dél-itáliai állam trónjának megszerzésére. Johanna ugyanis egy ellenpápával próbálta megdönteni a nápolyi királyság hűbérurának, VI. Orbán pápának a hatalmát, aki válaszul kiközösítette a királynőt, valamint az őt támogató bíborosokat, Károlyt pedig – aki Lajos király mellett eredményes hadvezérré vált – felkérte a rendcsinálásra. Károly engedélyt kapott Lajostól, hogy magyar hadak élén, illetve magyar pénzen zsoldosokat toborozva benyomuljon Itáliába. A pápa 1381 nyarán a két Szicília (azaz a nápolyi királyság) és Jeruzsálem királyává koronázta, majd diadalmenetben vonult be fővárosába, Nápolyba. A Lajos királynak oly sok keserűséget okozó Johannát elfogatta, a következő év májusában pedig megfojtatta. Lajos tehát abban a megnyugtató tudatban hunyhatta le a szemét, hogy régi ellensége haláláról már értesült.

A nemzetközi porondon III. Károly nápolyi királyként trónra lépő uralkodónak azonban hamarosan szintén meggyűlt a baja a pápával. Az elmérgesedett viszonyt egyszer még sikerült helyreállítani, amikor azonban egy bíborosok szőtte összeesküvés leleplezése során Károly neve is felmerült, mint támogatóé, 1385 februárjában VI. Orbán kiközösítette Károlyt is. Így a királynak a lehető legjobbkor jött a magyar előkelők felkérése augusztusban, hogy foglalja el a magyar trónt. Talán még úgy is gondolhatta, hogy a kevésbé intrikus magyar udvarban kivárja, míg rendeződik a viszonya az egyházfővel. Egyes feltételezések szerint eredetileg fiát, az akkor kilencéves Lászlót szánhatta a magyar trónra, s a csak öt évvel idősebb Mária királynő férjének.

 

 

Károly október 23-án indult hajóval Itáliából Magyarországra. December elejéig Zágrábban időzött, majd kíséretével és csapataival elindult az ország belseje felé. Budához közeledve találkozott Máriával és Erzsébettel, s együtt vonultak be a városba. Miután Mária lemondott a trónról, Károlyt az országgyűlés kormányzónak választotta, majd december 31-én Székesfehérvárott II. Károlyként királlyá koronázták. Ennek híre 1386. január 21-én jutott el feleségéhez, Durazzói Margithoz Nápolyba. Később megérkeztek a levelei is és február 18-án ünnepséget és fáklyás felvonulást rendeztek a tiszteletére az itáliai város utcáin. Ám amikor Nápolyban a sikerének örültek, Károly már haldoklott az oly távoli Visegrádon.

 

 

Bár II. Károly alig több mint egy hónapig ült ténylegesen a magyar trónon, a kiadott oklevelek szerint pontosan felmérte, hogy kik a valódi ellenfelei: míg Mária hatalomgyakorlását feltehetően alig korlátozta, addig Erzsébet (és vele a még előző évben a nádori hivatalból menesztett Garai Miklós) kiszorult a döntésekből. A király tisztségekkel jutalmazta meg a híveit, ugyanakkor feltehetően megbékélésre, konszolidációra törekedett, ezért nem távolította el a környezetéből a rá potenciálisan veszélyes embereket. Korábbi tapasztalatai elaltathatták éberségét: bár az itáliai udvarokat átszőtte az intrika, fizikai erőszak csak ritkán fenyegette az uralkodókat, arról pedig személyes tapasztalatai is voltak, hogy milyen megingathatatlan tekintélyt jelent Magyarországon a királyi hatalom. Megnyugtató lehetett számára az is, Magyarországra bizonyos értelembe hazajött, mindenkit jól ismert, és a bárók közül sokan támogatták trónra lépését.

A végzetes merényletre 1386. február 7-én került sor, amikor a budai palotában meglátogatta Máriát és Erzsébetet. A gyilkosságot egy jelentéktelen nemes, Forgách Balázs királynői pohárnokmester követte el, bicellusával (kétélű tőr) hármat sújtva Károly arcára, illetve fejére. A merényletnek több főúr is a szemtanúja volt, köztük Garai Miklós volt nádor is, aki feltehetően az értelmi szerző lehetett. Jelen volt Mária és Erzsébet is, utóbbinak szintén tudnia kellett a tervezett gyilkosságról. A beszámolók némiképp eltérően írják le a részleteket, így csak feltételezhető, hogy a támadás során a királyt megvédeni próbálók fegyvereitől maga a merénylő is megsérült.

A súlyosan sebesült királyt néhány napig a hívei a budai vár tornyában őrizték, majd az egészségesebb levegőjűnek tartott Visegrádra vitték. Vele tartott a királynő és az anyakirályné is. Itt a beszámolók szerint az orvosok valami olyan szert adtak be neki, amitől rosszabbul lett, de valószínű, hogy inkább elfertőződhettek a sebei. Halálos ágyán fiát, Nápolyi Lászlót tette meg örököséül, majd a kiátkozás ellenére az egyház szentségeit magához véve és meggyónva hunyt el február 24-én, vagy 27-én.

Bár a merényletről és II. Károly haláláról Mária királynő utóbb kiadott egy oklevelet, ezt leszámítva a király halálának körülményeiről egykorú forrásként csak külföldiek számoltak be. Mint a legrövidebb ideig uralkodó magyar királyt, alig őrizte meg a történelmi emlékezet – bár ráragasztották a Kis Károly nevet –, személye, hasonlóan a nála sokkal nagyobb szerepet játszó Anjou elődeihez, nemigen keltette fel a kutatók figyelmét sem. Helyét a trónon hamarosan Nagy Lajos udvarának egy másik neveltje, Luxemburgi Zsigmond foglalta el Mária mellett, gyilkosa és az összeesküvés kitervelői pedig csak hónapokkal élték túl áldozatukat.

 

 

 

II. Károly tehát a királyi székhelyen, Visegrádon hunyt el, ám nem volt rá lehetősége, hogy temetéséről maga gondoskodjon. Magyar királyi méltóságát ugyan még gyilkosai sem vonhatták kétségbe, ám a merényletet vélhetően megrendelő Erzsébet és az ő befolyása alatt álló lánya Mária királynő minden bizonnyal nagy megkönnyebbüléssel fogadták halálhírét, és kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy méltó temetést rendezzek neki, főleg mivel már úton volt a másik trónjelölt, Zsigmond, Mária királynő férje, aki Károly ellen gyűjtött seregével szintén Erzsébet hatalmát veszélyeztette. Arra azért szakítottak időt, hogy a királygyilkos Forgács Balázst bőkezűen megjutalmazzák Gimes várával és annak jelentős uradalmával.

Károlyt halálakor – ellenségein kívül – csak hűséges olasz kísérői és zsoldosai vették körül: Francesco Naccarella Dentice del Pesce nápolyi udvarmestere, valamint Jacopo Scrovegno és Alberico da Barbiano condottierik. Magyar hívei ekkorra már a délvidékre menekültek. Egyedül Andrea Gataro, padovai történetíró állítja azt, hogy Károlyt fejedelmet megillető pompával temették el Visegrád város szent Lőrinc templomában 1386. június 3-án. Valójában Visegrádnak soha nem volt Szent Lőrincnek szentelt temploma, sőt halála után a temetésére sem került sor. A padovai krónikás félreértését talán egy, a nápolyi San Lorenzo templomban Károly király tiszteletére rendezett gyászszertartás okozhatta? Thuróczy János krónikája és az ő nyomán Antoni Bonfini is arról ír, hogy Károly testét, az egyházi kiközösítés miatt a visegrádi Szent András kolostorban évekig temetetlenül „rothadó hullaként” őrizték. Ezt állítja Thomas Ebendorfer osztrák krónikája is, aki szerint Károly temetetlenül feküdt egy saroglyán. Sozomenus, pistoiai presbiter krónikája szerint pedig mivel VI. Orbán pápa kiközösítette, Károly testét a Szent András templomban egy ládában őrizték. Eberhard Windecke elbeszélése szerint is Károlyt a visegrádi Szent András székesegyházban temették el.

A leghitelesebb forrás mind közül IX. Bonifác pápának az esztergomi érsekhez 1391. február 3-án küldött levele. E szerint néhai Károly király testét – mivel VI. Orbán pápa közösítette – nem temették el egyházi szertartással, hanem a visegrádi előhegyen fekvő Szent András benedekrendi monostor közelében egy házban, temetetlenül eltették. Fiának, László szicíliai királynak kérésére azonban Bonifác pápa elrendeli, hogy az érsek temettesse el a mondott monostor templomában. Bár magáról a temetésről és a sír további sorsáról nem maradt fenn középkori forrás, de nincs okunk, hogy megtörténtében kételkedjünk. Károly fia László csak egyszer került a közelébe annak a lehetőségnek, hogy apjának méltó temetést rendezzen: 1403 nyarán, amikor a Zsigmond ellen lázadó magyar bárók őt Zágrábban magyar királlyá koronázták, és hívei az ország jelentős részét birtokukban tartották. Ám Visegrád – és vele Károly sírja is – Zsigmond és a hozzá hű főurak kezén maradt.

 

 

A visegrádi Szent András monostort I. András király alapította a 11. század közepén görög ortodox szerzetesek számára, feltehetően felesége, a kijevi Anasztázia királyné kívánságára. A kolostor háromhajós bazilikája kváderkövekből épült. A hajókat csavart törzsű oszlopok választották el egymástól. A mellékhajók felett húzódó oldalkarzatokat – azaz empóriumokat – díszes vállkövekre és kis nyolcszögletű oszlopokra támaszkodó árkádok nyitották meg a főhajó felé. A templom belső terét freskók díszítettek. A templomtól délre állt a kőpillérekkel megerősített, faszerkezetű trapeza, azaz ebédlő, amely a kolostor egyetlen közös helyisége lehetett. II. András király korában, a 13. század elején feltehetően a visegrádi Szent András monostorban nevelkedett a még gyermekkorú Laszkarisz Mária hercegnő, Béla herceg, a későbbi IV. Béla király jegyese. Ezekben az években épülhetett fel a monostortemplom előcsarnoka, melynek két végéhez egy-egy melléktér csatlakozott. Az előcsarnok járószintjéről a régészeti feltárások során II. András király ezüstdénárja került elő. 1221-ben II. András király óhajára a monostort a pápa átadta a latin rítust követő bencéseknek. Valószínűleg ebben az időben erősítették meg a templom mellékhajóinak nyugati szakaszait belső pillérekkel, feltehetően azért, mert föléjük toronypárt építhettek. Később az előcsarnok déli oldalához új kolostorépületet emeltek

A királyi udvar Visegrádra költözése után, 1333 körül Dániel apát újjáépítette a monostort. A románkori templom nagy részét lebontották, mindössze az északi mellékhajót, valamint a déli és a nyugati falat hagyták meg a régi épületből, amelyek közé egy egyhajós, keresztboltozatokkal fedett, hosszú, poligonális záródású szentéllyel ellátott templomot emeltek. Feltehetően ekkor épült ki a templom déli oldalán a kerengőudvar köré rendezett négyszögletes kolostorépület is, amelynek nyugati szárnyába befoglalták a 13. századi kolostort is, de a 11. századi, faszerkezetű trapezát lebontották. 1342-ben rendi nagykáptalant tartottak az újjáépített rendház falai között. 

 

 

A 15. század elején, miután a királyi udvar elhagyta Visegrádot, a monostor is hanyatlásnak indult, 1438-ban már csak egyetlen szerzetes élt a falai között, ezért át kívánták adni az Olivetánus rendnek. Végül 1493-ban a pálosok vették át a monostort, amit Bakócz Tamás esztergomi érsek támogatásával fel is újítottak. A rendház végül a visegrádi vár 1544-es török kézre kerülése után végleg elnéptelenedett. A monostor romjaira 1890-ben szőlőtelepítés során bukkantak rá a visegrádi Várkert-völgy fölé emelkedő teraszon. Ebben az évben a Műemlékek Országos Bizottsága megbízásából Czobor Béla egy 10 napos, majd 1894-ben két hónapos feltárást végzett itt. Az ásatás során elsősorban a falakat keresték, így a királysír előkerülésére nem is volt esély. Az ásatás után a telek tulajdonosa a kiásott falakat nagyrészt elbontotta, csak a templom északi kápolnasorának alapozását használta fel egy borospince és egy ház építéséhez. Ezt a házat a későbbi tulajdonos 1923-26 között villává alakította, amelyből az 1928-ban újságíró üdülő, II. világháború után pedig SZOT üdülő lett, majd a 20. század végén magántulajdonba került. Szőke Mátyás 1986-ban végzett itt egy kisebb ásatást, amikor egykori templomtól nyugatra eső temetőrészletet tárt fel. 2001-2002 között Buzás Gergely újabb régészeti kutatást folytatott, amelynek során a templom déli és keleti részét, valamint a kolostor nyugati szárnyának északi felét, és az északi kerengő egy részét sikerült feltárni, továbbá néhány kutatóárokkal és szelvénnyel a kolostor kiterjedését hitelesíteni.

 

 

Az ásatás során a templomhajó északkeleti részén több melléklet nélküli temetkezés is előkerült, ám a legérdekesebbnek a hajó délkeleti részén, a 14. század első felében visszabontott 11. századi mellékapszis alapozási árkát elvágó, 2001/4-es számú sír bizonyult. A sírban egy erős koporsó nagyméretű vasszögei kerültek elő, alul és fölül a négy sarkon és a koporsó középső részén. A csontváz igen rossz állapotban volt. A koponya és a hosszú csontok végei teljesen szétmállottak, csak a foltjuk volt megfogható. A lapocka, a medence, a kéz és a láb aprócsontjainak nem volt már nyoma, kivéve a bal kézcsontokat, amelyeket egy mellettük fekvő rézkarika rozsdája konzervált. A hosszúcsontok mellett néhány borda, a csigolyák első része, a térd és a lábcsontok egy része maradt csak meg. A hátán, nyújtott helyzetben fekvő halott jobb kezét könyökben, derékszögben behajlítva a törzsén keresztbe fektették, bal kezét a törzs mellett kinyújtva helyezték el. A csípő alatt egy keskeny bőröv elszíneződése volt megfigyelhető, amelynek két végén egy-egy rézkarika helyezkedett el, az egyik a jobb kéz mellett, a másik a két lábszárcsont között. A rézkarikák között egy keskenyebb bőrszíj nyomait figyeltük meg, amelyet egy kisméretű kerek vascsat fogott össze. Ez utóbbi is a két lábszárcsont között került elő. A koponyatetőn és a vállon egy csukja ezüstszálas hímzéssel díszített szegését találtuk meg. E leletek 14-15. századi férfitemetkezésre vallanak. A csontok rossz állapota a környéken előkerült többi csontvázra nem volt jellemző.

 

 

Nem állíthatjuk, hogy ez a sír azonosítható lenne II. Károly sírjával, hiszen nem került elő semmilyen olyan lelet, amely a halott királyi rangjára utalna, de kora és a templomban elfoglalt rangos helye a déli mellékoltár előtt nem is zárják ki ezt a lehetőséget, már ha figyelembe vesszük, hogy II. Károlyt ellenségei temették el, így aligha helyeztek sok súlyt királyi méltóságágának jelzésére. Némi gyanúra adhat esetleg okot a csontváz feltűnően és a környezetében egyedülállóan rossz állapota. Meggondolandó, hogy ez nem lehet-e annak következménye, hogy a testet a temetés előtt évekig elhantolatlanul őrizték, sőt ezért esetleg valamilyen félresikerült konzerválással is próbálkozhattak. Ezekre a kérdésekre talán a csontmaradványok beható természettudományos, többek között archeogenetikai vizsgálata adhatna választ. Ha esetleg a visegrádi Szent András templom 2001/4. sírja valóban II. Károlyé lenne, úgy azonosítására volna elméleti lehetőség, hiszen fiának, Lászlónak a csontjai máig megvannak a nápolyi San Giovanni a Carbonara templomban felállított pompás síremlékében.

 

Buzás Gergely - Kovács Olivér