Szinte mesebeli életpálya adatott I. Károlynak, akinek az Árpád-házhoz való tartozást fejezték ki Fehérvárra temetésével is. A valószínű sírcsoport csontmaradványainak vizsgálata eldönthetné, kiknek a szomszédságában nyugodhatott. 

 

 

Amikor 1300 augusztusában kikötött Spalato (Split) kikötőjében az alig tizenegy esztendős nápolyi Carobertot és kíséretét szállító három gálya, aligha gondolhatta bárki, hogy a magyar korona területére lépő trónkövetelőt komolyan kell venni. A gyermek nagyanyja Mária hercegnő, V. István lánya, IV. Béla unokája volt, aki éppen harminc évvel korábban érkezett Nápolyba, hogy frigyre lépjen Sánta Károllyal, az akkor még leendő nápolyi királlyal. Mivel IV. Kun László uralkodása idején már lehetségesnek tűnt, hogy férfiágon kihal a magyar királyi család, Árpád-házi Mária, s a fia Martell Károly benyújtotta az igényét a magyar trónra, azzal, hogy – sok kortársukhoz hasonlóan – kételkedtek a velencei III. András apjának törvényes származásában, s így a fiút is alkalmatlannak vélték az utódlásra.

1290-ben III. András fejére mégis tulajdonképpen akadály nélkül került a korona. Ezután a trónra bejelentkező Anjou herceg aktivitása ugyan jelentősen lecsökkent, ám igényét továbbra is fenntartotta, viselte a Magyarország királya címet és híveit érvényesíthetetlen birtokadományokkal igyekezett lekötelezni. Martell Károly azonban 1295-ben váratlanul meghalt, ekkor léptették a helyére fiát, Carobertot. Az akkor alig hét éves fiúcska apja révén a nápolyi trón örököse is lett, ám a trónörökösnek járó Calabriai hercegi címet mégis nagybátyja, Róbert szerezte meg, aki számára így az árva Caroberto jelenléte feltehetően egyre kellemetlenebbé vált. Sánta Károly nápolyi király volt az, aki 1300 késő tavaszán elkezdte szervezni unokája magyarországi utazását, részben talán azért, hogy biztonságban tudja, messze a nápolyi udvartól.

 

 

Amikor Caroberto, vagy ahogy már ekkor ismerték, Károly maroknyi hívével Dalmáciába érkezett, nem utalt semmi arra, hogy reális esélye lenne a magyar trón megszerzésére. III. András tudott az érkezéséről, különösebb figyelmet azonban nem szentelt neki. 1301. január 14-én azonban András váratlanul elhunyt, így Károly számára felcsillant a remény, hogy elfoglalhassa a trónt.

Bár III. András halálával megnyílt az elvi lehetőség Károly számára, az esélyei kezdetben nem voltak túl jók. Többnyire délvidéki, horvátországi, dalmáciai előkelők támogatták, részben azért, mert a nápolyi királyi család tagjában természetes szövetségest láttak a tengerparti városokat a középkor folyamán lényegben mindig fenyegető velencei túlhatalommal szemben. Rendkívül erős és eltökélt támogatóra talált az ekkor egymást meglehetősen sűrűn váltó pápák személyében is. 1300-ban rendezték meg az első Szentévet, amely zarándokok sokaságát vonzotta Rómába, s szimbolikusan is kifejezte, hogy a pápai hatalom, hasonlóan a több mint két évszázaddal korábbi invesztitúra-harchoz, készen áll rá, hogy a kontinens legnagyobb világi hatalmával dacoljon. Ez a 11-12. században a német császárság volt, most a francia királyság, amellyel szemben a pápák a Kárpát-medencében is próbáltak szövetségest találni, vagy éppen kreálni. A magyar királyság feletti pápai hűbér igényének felélesztése mellett támogatták tehát Károly trónra kerülését. Az évtized során az országba küldött pápai legátusok aktívan bekapcsolódtak a politikába. Legalább ennyire fontos volt, hogy Károly mellé állt Bicskei Gergely, a koronázásban pótolhatatlan, s így kulcsszerepet játszó pápahű esztergomi érsek is. Tulajdonképpen a kitartó pápai támogatás tette lehetővé, hogy Károly a trónigényét érvényesíteni tudja.

Károlyt Zágrábban érte András király halálának a híre. Bicskeivel sietve Esztergomba utaztak, s itt a főpap feltehetően egy ideiglenes koronával királlyá koronázta Károlyt. Ez az aktus természetesen nem volt érvényes, hiszen nem Székesfehérváron és nem a Szent Koronával került sor rá, azonban kifejezte, hogy Károly az ország urának tartja magát, így uralkodásának kezdetét mindvégig ettől a koronázástól számolta. A gesztusra szükség is volt, hiszen sokkal jobb eséllyel induló ellenlábassal, a szintén alig tizenegy éves Vencel cseh trónörökössel kellett szembenéznie. Vencel dédanyai ágon kötődött az Árpád-házhoz, és III. András leányának a jegyese is volt, ráadásul egy közeli középbirodalom állt mögötte az erőforrásaival, sőt élvezte a magyar előkelők többségének bizalmát is.

 

 

Amikor III. András meghalt, Magyarországon már csaknem egy emberöltő óta feudális anarchia nehezítette, olykor el is lehetetlenítette a királyi hatalom gyakorlását. A bárók és csoportjaik még a IV. Béla és fia, V. István között dúló belháború során kezdtek megerősödni, s mivel 1272 (V. István halála) után a gyermek IV. László nem tudott fellépni ellenük, hatalmuk egyre növekedett, olyannyira, hogy mire László felcseperedett, már képesek voltak megbuktatni rendcsinálási próbálkozásait és később III. András törekvéseit is eredményesen blokkolhatták. A „kiskirályságok” azonban nem törtek önálló politikai státuszra, területüket nem próbálták meg leválasztani az ország testéről. Mivel gyarapodásuk legfőbb forrása éppen az állam jövedelmező bárói posztjainak valamelyike volt, hatalmukat ezen méltóságok szerzésével igyekeztek megszilárdítani. Az 1300-as évek első évtizedében különös lehetőséget láttak abban, hogy a mindenkori két egymással vetekedő király (Károly és Vencel, majd Károly és Ottó) közt váltogatták pártállásukat. Magatartásukat elsőre kiszámíthatatlannak vélhetnénk, azonban rögtön ésszerűvé válik, ha megértjük alapvető motivációjukat: addig a pontig támogatták csak az egyik király-jelöltet, amíg úgy nem vélték, hogy megerősödött, ekkor azonban többnyire saját hatalmukat féltve ellene fordultak, és a másik trónkövetelő mellé álltak.

Bár az ország kétségkívül vesztett, Károly nyert a feudális anarchiával. Részben ez a közeg tette ugyanis lehetővé, hogy trónigényét fenntartsa a kezdetben sokkal erősebb Vencellel szemben. A cseh herceg kezében volt a Szent Korona és Székesfehérvár, azonban az esztergomi érsek támogatása nélkül az ő legitimációja sem volt teljes. Tettek ugyan kísérletet az érsek elmozdítására, ám Róma a pápai érdekek biztosítékát Károlyban látta, így nyilvánosan is szembefordult Vencellel. A patthelyzet pedig Károlynak kedvezett, hiszen ekkor kezdtek az oligarchák hatalma alól menekülő nemesek a híveivé válni – ők lesznek azok, akik néhány év múlva majd a legfőbb méltóságokig emelkednek, létrehozva az új bárói réteget (Itáliából csak gyermekkori társa, Drugeth Fülöp érkezett 1300-ban Károllyal).

A trónért folytatott küzdelem részletes bemutatása túlnőne e cikk keretein, így csak néhány fontosabb állomás: 1305-ben meghalt II. Vencel cseh király, fia – a magyar trónkövetelő – III. Vencel néven elfoglalta a cseh trónt, a magyar koronára való igényét pedig távoli rokonára, az Árpád-házból szintén nőágon leszármazott III. Ottó bajor hercegre ruházta át. Ottó még abban az évben megkoronáztatta magát Székesfehérváron, majd amikor a pápa 1307-ben kiközösítéssel fenyegette meg azokat, akik nem állnak Károly mellé, Kán László erdélyi vajda elfogatta és elvette tőle a koronát (amit aztán gondosan magánál tartott). Ottó ezután elhagyta az országot, s még ebben az évben a rákosi országgyűlés királlyá választotta Károlyt. 1309-ben a pápai követ, egyúttal zseniális diplomata, Gentilis bíboros (akitől a fiatal király feltehetően sokat tanult) aktív közbenjárásával az előkelők, nem utolsó sorban Csák Máté is hűségesküt tett Károlynak, s újra megkoronázták, de még mindig nem Székesfehérváron és nem a Szent Koronával. Minden tekintetben megfelelő koronázására csak 1310-ben került sor.

Károly tehát 1310-re legitim uralkodójává vált az országnak. Ugyanakkor az oligarchák hatalma szinte még érintetlen volt.

 

 

Bár az ifjú király feltehetően Csák Mátét tartotta a legkomolyabb ellenfelének, az oligarchák hatalmának felszámolása mégsem a Felvidék nyugati részének szinte korlátlan hatalmú ura erejének megtörésével vette kezdetét. Pedig a konfliktusuk már 1311 tavaszán, majd nyarán kiéleződött, amikor Csák Máté a király által remélt megegyezés helyett betört a Tisza-Duna közére, sőt Budát is megtámadta. Gentilis bíboros ekkor kiközösítette Mátét, Károly pedig sereggel vonult fel ellene. Egyik akciója sem hozott azonban eredményt.

A fordulatot egy váratlan esemény hozta el. A király pártján álló Aba Amádét 1311 szeptemberében megölték a kassai polgárok, Károly pedig az örököseit az általa birtokolt területek átadására akarta kötelezni. Amadé fiai ellenálltak, a király ezért haddal vonult fel ellenük. A döntő ütközetre 1312. június 15-én került sor Kassától nem messze, Rozgony falu közelében. Károly, ha nehezen is, de végül elsöprő győzelmet aratott, dacára annak, hogy az Abák seregét Csák Máté odaküldött lándzsásai is segítették. Az eddig ismert történeti adatok szerint ez volt az egyetlen eset, hogy egy báró a király ellen segítségére sietett a másiknak. Úgy tűnik, az egymással szembeni bizalmatlanság általában erősebbnek bizonyult a túlélési ösztönnél, így Károly a későbbiekben egyenként „szalámizhatta le” ellenfeleit.

Ennek keretében 1314-ben szinte a teljes bárói kart leváltotta, helyükre saját embereit ültette és a székhelyét is áttette Budáról délvidékre, mégpedig Temesvárra. Az elkövetkező három év során a Borsák, Kán László fiai, majd Kőszegi János ellen vonult hadba, utóbbi ellen személyesen. Ismét lecsapott az Amadé-fiakra, s végleg felszámolta hatalmukat, majd újra a Kőszegiek ellen fordult. Ellentámadást indított Csák Mátéval szemben is és sikerült is visszafoglalnia annak a Dunától délre birtokolt két fontos várát, Visegrádot, valamint Komáromot. A királyi seregek szinte folyamatosan úton voltak, több fronton vállalva fel egyszerre a konfliktust. 1317-re egyre biztosabbnak tűnt a győzelme, ám teljessé csak azután vált, hogy Csák Máté 1321-ben meghalt, és a következő évben Károly hadvezérei felszámolták a tartományát. Ezután ismét Kán László fiai felett aratott győzelmet. 1323-ra Károly gyakorlatilag felmorzsolta a régi, önálló oligarchák világát, helyükre pedig saját, új, megbízható híveit ültette. Furcsamód a régiek közül a Kőszegiekkel bánt a legelnézőbben: bár még az 1330-as években is fellázadtak ellene, birtokaik egy részét mégis megtarthatták.

A régi oligarchák elleni harcok többnyire a várak elfoglalását jelentették (ami nem egyszer vér nélkül, ostromzárral és kiéheztetéssel zajlott le), így Károly az uralkodása végére mintegy 160 várat, az ország várállományának felét birtokolta. Ezek lettek a honor-rendszer alapjai, amellyel újrastrukturálták a helyi hatalomgyakorlást. Valójában azonban az új rend lényegében a tartományuraságok struktúráját másolta. A honor ugyanis olyan megyésispáni tisztségekből állt, amelyet egy-egy országos bárói hivatalhoz kötve adományozott az uralkodó. A megyésispán a megye királyi várait és hozzá tartozó birtokait lényegében sajátjaként birtokolhatta, valamint a megyében a bírói és hadvezéri pozíciót is betöltötte, így e hivatal jelentős jövedelmet és hatalmat jelentett számára. A honor azonban nem volt örökadomány: a királyon múlott, hogy az elhunyt báró fia is megkapta-e, sőt, a bárói hivatallal együtt vagy akár attól függetlenül is, a király bármikor, indoklás nélkül elvehette tulajdonosától. Ezek a honorok tehát bár a Károly által felszámolt tartományok egyenesági utódai voltak, ám lényeges különbséget jelentett, hogy uraik csakis a király kegyéből birtokolhatták őket és csakis addig, amíg a király bizalma nem ingott meg a hűségükben. Így például Aba Amadé egykori tartományurasága Északkelet-Magyarországon szinte változatlan formában továbbélt Károly leghűségesebb báróinak, a hozzá hasonlóan nápolyi származású Drugetheknek a honorjaként, egésze addig, míg végül Nagy Lajos egyik napról a másikra végül fel nem számolta. Károly visszafogott adományozási politikája különösen értékessé tette ezeket a honorokat, hiszen más út nem igen kínálkozott senkinek, hogy komoly birtokállományhoz és jövedelemhez jusson. Nem csak a bárók hatalomgyakorlása alapult a késő-Árpád-korban kialakult modelleken, de a köz- és középnemesség életét is a korábbi évtizedekben kiforrott struktúrák határozták meg. Míg II. András korában, a 13. század elején a király politikája által létrehívott királyi serviensek rétege még féltékenyen próbálta megőrizni szabadságjogait, amelyek szerint csak a király akaratának vetették alá személyüket – ezt a törekvést rögzíti az Aranybulla is –, addig a 13. század második felében megerősödő tartományurak saját szolgálatukba, úgymond familiájukba kényszerítették őket, akik így bárói familiárisokká váltak. Ezek a familiálisok aztán az uruk megbízásából a többi között várnagyként vagy alispánként szolgáltak és élvezték a felügyeletükre bízott birtokok jövedelmeit, illetve látták el uruk helyett a bírói és katonai teendőket. Így a 13. század első felében a királyi serviensek önigazgatási szerveként megszülető nemesi megye is a 14. század elejére a főispáni rangot viselő bárók familiárisainak irányítása alá került. A familiárisok státusza sem sokat változott Károly győzelme után: nemesi szabadságuk lényegében abban merült ki, hogy szabadon választhatták meg, hogy melyik báró familiájában, és meddig akarnak szolgálni. Ha ugyanis nem léptek be egy bárói familiába, akkor karrier-lehetőségeik lényegében lenullázódtak, sőt védelmező patrónus híján könnyen áldozataivá válhattak egyik vagy másik – egy bárót maga mögött tudó – szomszédjuk hatalmaskodásainak. Ilyen módon a nyugati hűbéri rendszernek egy sajátos magyar változata jött létre, ahol a király erősebb kontrollt tudott gyakorolni a főhűbéresei, a bárók felett, míg a főhűbéresek vazallusai, a bárók familiárisai valamelyest lazábban kötődtek urukhoz, mint nyugaton. Az úr és vazallus kapcsolata sem a király és bárói, sem a bárók és familiárisaik szintjén nem volt okvetlenül életre szóló és öröklődő, inkább egy szerződéses munkaviszonyra emlékeztetett, amit azonban kölcsönös bizalom és érdekeltség fennmaradása esetén bármeddig meg lehetett hosszabbítani. 

 

 

 

Károly 1323-tól legtöbbször Visegrádon időzött, itt rendezkedett be az udvara is, sajátságos rezidenciális várost hozva létre. Maga az uralkodó felváltva használta lakhelyként az alsóvárat, a palotát és a fellegvárat. Ezekben az épületekben működtek a királyi kúria legfontosabb hivatalai: a királyi különös jelenlét bírósága, a titkos kancellára, valamint a királyi kápolna. Az országos főbírók: a nádor és országbíró, valamint a tárnokmester is bírói kúriát tartottak fenn a királyi székhelyen ám ezeket saját udvarházaikban működtették. A tényleges bíráskodást persze nem a bárók, hanem jogász szakemberek, az ítélőmesterek végezték, aki formálisan a bárók familiárisai voltak. A királyi udvar (aula) az udvari nemesekből állt, akik három rendre tagolódtak. A legelőkelőbbek az udvari lovagok voltak, alattuk álltak az udvari ifjak, míg a legfiatalabbak az udvari apródok csoportját alkották, bár e három kategória nem volt mindig életkor-függő. Ezek az udvari nemesek látták el a király személye körüli teendőket, de ők gondoskodtak a király védelméről, a hadjáratok sorén pedig ők alkották a királyi zászlóaljat és az uralkodó alkalmi feladatokkal is gyakran megbízta őket. Érthető, hogy a társadalmi felemelkedésnek, a bárók közé jutásnak a leghatékonyabb módja az udvari nemesi státuszon át vezetett. Persze az udvarban számos szolga is dolgozott: ajtónállók, lovászok, asztalnokok, pohárnokok, szakácsok. Egy-egy csoport élén bárók álltak (ajtónálló mester, lovászmester, asztalnokmester, pohárnok mester), bár az ő szerepük erre a korra már egyre inkább szimbolikussá vált. A királyné hasonló felépítésű udvartartással rendelkezett, sőt saját kúriája is volt Visegrádon. A királyi udvar teljes létszáma így a feltételezések szerint megközelíthette az ötszáz főt. Az előkelők, és az udvarnép kiszolgálására kézművesek és kereskedők sokasága települt le a királyi székhelyen, így a település infrastruktúrája is viharos gyorsasággal fejlődött. 

Bár a nyugati lovagi életforma egyes elemei már az Árpád-korban felbukkantak az udvarban, Károly uralkodása idején vertek igazán gyökeret. Ő alapította Európa – s így a világtörténelem – első világi lovagrendjét, a Szent György lovagrendet is, valamivel 1326-előtt, talán a visegrádi palota Szent György kápolnájához kapcsolva. A lovagrend tagjai a királyi udvar lovagjai és bárói közül kerülhettek ki. A kezdeményezés azonban hamar elenyészett, emléküket csak a szabályzatuk egyik fennmaradt kibővítő oklevele őrzi.

Károly egyik leghatásosabb reformja az ország nemesfém bányászatának és vele összefüggésben a pénzverésnek az újraszabályozása volt. Már a 12. században megindult a felvidéki és erdélyi ezüst és arany telepek feltárása. A nemesfém bányászata azonban kizárólagos királyi jog volt, így ahol ilyen került elő, azt a földet a király kisajátította és saját bányászaival termeltette ki. Ezért, ha valaki nem akarta elveszíteni a földbirtokát, jobban tette, ha eltitkolta, ha a föld nemesérceket rejtett. Károly ezzel szemben úgy rendelkezett, hogy a kibányászott ércet a szabad bányászok kizárólag a királyi kamarának adhatják el, de haszonként mindössze az érc értékének egy nyolcada (arany esetébe tizede) illeti meg a kamarát, sőt ennek a díjnak az egyharmadát át kell adni a bánya földjét birtokló tulajdonosnak. Így jól járt a földbirtokos, aki érdekeltté vált abban, hogy birtokán ércet keressen, és jól járt a bányász is, aki a kitermelt érc értékének 90 százalékát megtarthatta magának. Így aztán hihetetlen gyorsasággal pörgött fel a bányászat, aminek következtében végül is legjobban a kincstár járt, amely monopolizálta a nemesérc beszerzését, aminek így már ő tudta meghatározni az árát is. Ráadásul – legalábbis az arany esetében – nem csak a hazai, hanem az egész európai piacon képes volt diktálni az árakat. Károly reformjai következtében ugyanis a Magyar Királyság a korabeli Európa legnagyobb aranytermelőjévé vált, és mivel a király megtiltotta az érc kivitelét, de a felhalmozott készletekből firenzei mintára aranyforint verésébe kezdett, így a kontinensen mindenki csak pénzzé vert formában tudott hozzájutni a magyar aranyhoz. Így az egyébként meglehetősen fejletlen magyar gazdaság az aranyforintban olyan exportcikkhez jutott, amelynek az árát lényegében maga határozhatta meg. Márpedig a kiviteli korlátozások az egekbe emelték az arany árát, aminek következtében a kereskedelmi cserearányok jelentős javulása ment végbe Magyarország, és elsősorban az aranyat birtokló királyi kincstár javára.

Károly külpolitikája mind diplomáciai, mind katonai értelemben sikeresnek bizonyult. Hadjáratban vereséget csupán 1330-ban szenvedett, amikor Basarab havasalföldi vajda ellen indult, ám a seregét csapdába csalták a még ma sem biztosan azonosított posadai szorosban. Ez feltehetően egy balszerencsés év lehetett a király számára, hiszen néhány hónappal korábban kísérelt meg Zách Felicián merényletet a családja ellen Visegrádon. Magát Károlyt korábban már többször próbálták megölni, de mindig sikertelenül. 

Többnyire azonban rendkívül szerencsésnek bizonyult végig az uralkodása során. 1333-ban Nápolyba utazott, ahol sikerült akkor alig hat éves fia, András herceg számára biztosítania a trón öröklését, azzal, hogy Róbert nápolyi király gyámsága alá helyezte, amivel potenciális örökösévé vált (sajnos tizenkét évvel később András merénylet áldozata lett, ami miatt a testvére, Lajos király bosszúhadjáratot indított az Itáliai félszigetre). 1335-ben pedig a visegrádi királytalálkozó eredményeként évtizedekre sikerült stabilizálni Közép-Európa hatalmi és kereskedelmi rendszerét, s nem mellesleg elvi megegyezés született a lengyel trón későbbi megszerzésére a magyar trónörökös Lajos számára. Vagyis Károly élete során három királyságot is megszerzett.

Bár a magyar történelem egyik legsikeresebb uralkodója volt, magánéletéről viszonylag keveset tudunk. Négyszer nősült, de sikeres házasságának csak az utolsó, Piast Erzsébettel köttetett bizonyult. Házasságon kívül, ágyasától is született gyermeke, Kálmán herceg, akit győri püspökké tett. Különösebben nem lehetett híve az önmegtartóztatásnak, hiszen 1309-es koronázási esküjében ígéretet kellett tennie arra, hogy „csak törvényes házasságban él és azzal megelégszik”.

Már 1332-től betegeskedett, ekkor el kellett egy évvel halasztania nápolyi útját. A kor hadakozó lovagjait gyakran sújtó, súlyos köszvény kínozta, Itáliában valamilyen magas lázzal járó betegséget is megkapott. Végül 1342. július 16-án hunyt el ötvennégy évesen Visegrádon. Bár a magyar középkor legtehetségesebb politikusa és legeredményesebb királya volt (különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy honnan indult és mit ért el, szinte mesebeli a története), pályafutását nem érdemei szerint őrizte meg a történelmi emlékezet. Kvalitásait talán a merénylet után a Zách-családot sújtó megtorlás árnyékolhatta be. Az általa felépített rendszer azonban még két uralkodót, a magyar királyság legvirágzóbb majd egy évszázadát is kiszolgálta, hiszen Lajos, majd őt követve Zsigmond is a Károly által megalkotott alapokon építhette és kormányozhatta országát.

 

 

I. Károly haláláról és temetéséről szokatlanul gazdag forrásanyag áll rendelkezésünkre. Az eseményről természetesen beszámolt a 14. századi krónikakompozíció: 

„Ezután a gyakran említett Károly király állandóan nagy nehéz betegségekkel kínlódott, melyek hosszú időn át főképpen lábaiban gyötörték, és módfelett hatottak reá. Végéhez érkezvén, az Úr 1342-ik évében, felvirradván a Boldog Szűz Margit ünnepét legközelebb követő szerdai nap, az ő várában, vagyis visegrádi lakóhelyén dicséretes véggel költözött az Úrhoz. Testét a fehérvári egyházban rejtették a föld ölébe. Uralkodott pedig megkoronázásától harminckét esztendeig.” 

A Budai Krónika viszont egy különösen részletes leírást őrzött meg a temetésről: 

„A következő napon aztán az említett királyné úrasszony rendelkezésére összegyülekeztek az érsekek, püspökök, prelátusok, bárók, papok, barátok és az egész papság, és könnyező menetben elindulván a mondott várhoz érkeztek. Ragyogó sokaságuk – mint mondottuk – könnyek közt kesergett, majd a király drága fejét királyi méltóságához illően arany koronával ékesítették, felséges testét skarlát köntösbe öltöztették, lábára drágakövekkel kirakott csizmát húzzák, s rá méltóságát megillető arany sarkantyút illesztettek, majd a mondott bevehetetlen várból nagy siránkozás kíséretében levitték Visegrád városába, a Boldogságos Szűznek ott épült plébániatemplomába. Elsiratta őt a város egész népe nagy-nagy siratással.

A nagy jajgatással siránkozó körülállók valamennyien berekedtek, s szemük a sok-sok könnytől csaknem elvesztette természetes látóképességét. Ekkor a Krisztusban tisztelendő atya, Csanád esztergomi érsek úr a körülállóknak a király úr halála miatt aggódó lelkét és jámbor szívét üdvös és kegyes beszédével illendőképpen megenyhítette.” 

A krónika ezután felsorolja még a temetés alkalmával az egyházaknak juttatott adományokat, beszámol a Visegrádon, Kázmér lengyel király és Károly morva herceg jelenlétében rendezett halotti torról, valamint a halál harmincadik napján, Fehérváron rendezett gyászszertartásról is. E forrás nem csak azért érdekes, mert az első részletes leírása egy magyar királyi temetésnek, de azért is mert beszámol Károly király sírjának pontos helyéről is a székesfehérvári Szűz Mária bazilika „nagy oltára mellett” (iuxta altare magnum). A sír további sorsáról Nagy Lajos király egy 1349. szeptember 2-án kelt adománylevele tudósít, amelyben elmondja, hogy a temetés után János, fehérvári őrkanonok a sírt kiásatta, és a király ruháit és arany koronáját elrabolta. Ezért őt a bíróság hűtlenségért börtönbüntetésre és jószágvesztésre ítélte.

 

 

 

I. Károly temetkezési helyének kiválasztását nyilvánvalóan a Szent királyok kultusza határozta meg. Mivel ő maga csak atyai nagyanyja révén kacsolódott az Árpád-házhoz, uralmának legitimációja különösképpen megkívánta ennek a rokoni szálnak a kihangsúlyozását. Ez már második és harmadik feleségének temetésénél is meghatározó lehetett, hiszen Máriát 1318-ban Székesfehérvárra Szent István mellé temettette, Beatrixot pedig egy évvel később Nagyváradra, Szent László mellé. Valószínűleg Mária temetésével állhat összefüggésben, a székesfehérvári bazilika renoválása is, amelyről a Képes Krónika emlékezik meg: 

„Az Úr 1315-ik évében Mária úrasszony, a király úr első házastársa - lengyel nemzetség, Kázmér herceg leánya - szűz Szent Lucia vértanú ünnepe után harmadnapra boldogsággal bevégezte élete folyását; Székesfehérvárott a Boldogságos Szűz egyházában tették a föld ölébe. Az Úr 1318-ik évében vette el a király úr Beatrix úrasszonyt, a római király leányát, a cseh király húgát, aki luxemburgi volt, de még ugyanazon év forgása alatt elszenderült az Úrban; a váradi székesegyházban temették el. Ugyanebben az évben a király ólomfedelekkel kezdte befödetni a Szent Szűz fehérvári egyházát, melyet gyakorta tűz pusztított, pompás mennyezettel is díszítette, és ezenfelül erős oszlopokkal szilárdította meg. Ugyanebben az esztendőben halt meg Máté nádorispán”

A krónika elbeszélése kétségkívül tele van kronológiai hibákkal: Mária királyné ugyanis nem 1315-ben, hanem 1318-ban, Beatrix pedig nem 1318-ban, hanem 1319-ben hunyt el, Csák Máté viszont csak 1321-ben. Ezek az ellentmondások feltehetően úgy oldhatóak fel, ha az építkezést 1318-1321 közé keltezzük, így amikor 1319-ben váratlanul meghalt Károly harmadik felesége Beatrix, a folyamatban lévő székesfehérvári építkezés miatt dönthetett úgy a király, hogy őt inkább Nagyváradra, Szent László mellé temetteti.  Ez az 1318-21-közt lezajlott renoválás feltehetően a megrepedezett falak néhány nagy támpillérrel való megerősítését és új famennyezet építését illetve ólomfedés készítését jelenthette. A munkálatok ellenére azonban  a templomot hamarosan újabb tűzvész rongálta meg, amint erről szintén a Képes Krónika emlékezik meg: 

„Az Úr 1327-ik évében, virágvasárnap előtti szerdán a Boldogságos Szűz székesfehérvári egyháza siralmasan leégett, noha miképpen fentebb mondottuk, tűzvész ellen ólommal volt födve: az egész lemezekbe foglalt ólomanyag a nagy tűztől úgy folyt le megolvadva a tetőről, mint a viasz, kivéve egy harangtornyot, amely a sekrestye fölött van. Ott sok szent ereklyét tartanak és őriznek; senki sem kételkedik abban, hogy ezeknek érdeméért maradt meg. A király az egyházat utóbb mégis ólommal födette.”

Feltehetően ezt követően határozta el a király el a templom beboltozását. Bár ez a terv úgy tűnik teljesen soha sem valósult meg, az építkezés feltehetően még I. Lajos korába is átnyúlott.

Az újjáépített bazilikán belül I. Károly sírhelyére a Budai Krónika elbeszélése utal, amely szerint a királyt a nagy oltár mellett temették el. Nagy oltárnak általában a templomok szentélyében álló főoltárt szokták nevezni, de a főapszis területéről Fehérváron mindössze két sírt ismerünk: a déli oldalon egy kőfalazatú Árpád-kori sírgödröt, az északi oldalon pedig egy földsírt. Ezek közül egyikről sem feltételezhető, hogy I. Károlyé lehetne. Figyelemreméltó azonban, hogy Antonio Bonfini krónikájában egy helyen Szent István király oltárát nevezte nagy oltárnak a székesfehérvári bazilikában. Ez az oltár a templom közepén, a szent király síremlékének építménye előtt állhatott. A bazilika főhajójában, az egykori Szent István oltár mellett az ásatások során nem bukkantak sírokra, viszont a templomnak ebben a zónájában a mellékhajók területén több olyan későközépkori falazott sír is ismert, amely számításba vehető I. Károly sírjaként. A déli mellékhajóban egyetlen ilyen sírról tudunk, amelynek eredetileg a déli oldalfalhoz épült hozzá, ám az fal belső oldalán az 1795-ben épített csatorna ezt szinte teljesen elpusztította, mindössze északi oldalának erős téglafalazata maradt meg. Az északi mellékhajónak ebben a zónájában négy falazott sír ismert. Egy kváderfalazatú – ezért talán inkább az Árpád-korra keltezhető – sír a legkeletebbi, ez a mellékhajó déli részében szabadon állt. A sírt Henszlmann Imre tárta fel 1874-ben, amikor már kifosztva találta. Bár voltak benne csontmaradványok, ám ezek mára elvesztek, azzal a néhány megégett, fehérmárványból faragott gótikus kőfaragvány-töredékkel együtt, amit Henszlmann még ugyanitt talált. A másik három téglafalazatú, későközépkori sír tőle nyugatra, a mellékhajó oldalfala mellé épült, ezeket már Kralovánszky Alán ásta ki, a két keletebbit 1971-ben, a nyugatit – amely ma a püspöki palota kertjébe esik – 1969-ben. A két keletebbi sír azonos méretű téglákból épült. A nyugati sírnak Kralovánszky Alán három építési fázisát különítette el. Először egy kisebb, téglafalazatú sír épült közvetlenül az északi templomfal mellett, az előző két sírral közel megegyező méretű téglákból. Később ennek a déli oldalához egy másik, hasonló sírt építettek, az elsővel lényegében azonos téglákból. Végül a két sír közti falat elbontva azokat egybenyitották, és a déli sírfalon belül, valamint a templomfal mellett egy-egy új hosszfala építettek, a korábban használtaktól eltérő méretű, nagyobb téglákból. A sír délnyugat sarkát 1839-ben, a püspökség csatornájának építése során megbontották, ekkor belsejét ki is rabolták, majd a csatorna falazatával a bebontást elfalazták. 

E háromperiódusú, legnyugatabbi sírból számos kőtöredék került elő. Ezek nagy része olyan 14. századi, csiszolt, vörösmárvány faragványokból származott, amelyekhez tartozó darabok már a 19. század rendszeresen kerültek elő Székesfehérvárról, közülük több a bazilika területéről. A régebbi leleteket Henszlmann Imre I. Lajos király síremlékéhez kapcsolta, és kísérletet is tett a szerkezet rekonstrukciójára. Ő Bonfini egy utalása alapján úgy gondolta, hogy I. Lajos sírkápolnája a bazilika déli oldalán állt, ezért a síremléket is ide lokalizálta. Kralovánszky ellenben – Jankovich Miklós 19. század eleji visszaemlékezése nyomán – úgy gondolta, hogy I. Lajos sírkápolnája a bazilika északi oldalán állt, és ezért bizonyítva érezte, hogy az általa az északi mellékhajóban talált síremléktöredékek valóban I. Lajos síremlékéhez tartozhattak. Ennek jegyében került bele a síremlék az 1982-ben Székesfehérváron rendezett, „Művészet I. Lajos király korában” című kiállításba, illetve annak katalógusába. Itt – már az újabb töredékek ismeretében – Szakál Ernő és Lővei Pál készített új rekonstrukciót a síremlékről.

E rekonstrukció ma is alapvető dimenzióiban ma is pontosnak tekinthető, ám egy fontos részlet félreismerése miatt módosításra szorul. A síremléket ugyanis ők még egy, a tumbától független, áttört korláttal körülvett sírbaldachinként képzelték el. Azok a törekékek azonban, amelyeket korlátelemeknek tartottak, valójában tömör, de márványinkrusztációval díszített tumbaoldallapok darabjai. Mivel a baldachin pontosan kiszerkeszthető mérete jól illeszkedik a Kralovánszky Alán által 1969-ben feltárt sírgödör falaira, ezért szerkezetileg is lehetetlen volna egy belül álló kisebb tumbát elképzelni, ugyanis azt nem támasztotta volna alá semmi. Ezek alapján egy sarkain kereszt alakban elhelyezett, fiálékban végződő támpillérekkel megtámasztott, bordás kereszboltozattal fedett, vimpergás baldachinnal koronázott, téglalap alaprajzú, fal előtt álló, vakmérműves oldallapú tumba rekonstrukciója rajzolható meg.

 

 

A síremlék rekonstruálható szerkezete egy Nyugat-Európában – Itáliától Spanyolországon át Franciaországi és Angliáig általánosan elterjedt típust követ. Az antik arcosoliumok formáját követő fülkesírokat már a román korból is széles körből ismerünk. A gótika korában ez a sokfelé megjelenő baldachinos sírtípus Nyugat Európa minden országában egyéni jellegzetességeket vett fel. A fehérvári sír legközelebbi szerkezeti, formai analógiái Franciaország 14. századi sírépítészetében találhatóak meg. 

A székesfehérvári északi mellékhajó baldachinos síremléke művészettörténeti analógiái alapján kétség kívül a 14. századra keltezhető, azonban I. Lajos király síremlékével való azonosítása kizárható. I. Lajost – mint arról majd a későbbiekben részletesen szólunk – a fennmaradt középkori írott források alapján a bazilika déli mellékhajója mellé épített saját kápolnájában temették el, amelyet 1992 és 2002 között Kralovánszky Alán és Biczó Piroska fel is tárt. E kápolnából ugyanakkor nagy számban kerültek elő olyan boltozati borda töredékek, amelyek profilja és orrának mérműves díszítése csaknem azonos az északi mellékhajó baldachinos síremlékének bordáival, mindössze méreteik és durvamészkő anyaguk mutat eltérést tőlük. Ezek az egyezések ugyanakkor kétségkívül igazolják, hogy a síremléket ugyanaz a kőfaragóműhely készítette, amely I. Lajos 1371-1378 között épült sírkápolnáján is dolgozott, így a síremlék keltezése még pontosabban behatárolható.

 

 

 

Mivel a síremlék nagyszámú töredéke az északi mellékhajó 1969-ben feltárt legnyugatabbi falazott sírjából került elő, nem kétséges, hogy az építmény ehhez a sírhoz is tartozott. E sírban – ha bolygatottan és hiányosan is – fennmaradt három eltemetett személy csontváza: egy idősebb férfié egyik egy fiatal és egy idősebb nőé. Mindhármukat koporsóban temették el, és a sír utolsó átépítése során e koporsókat kiemelték, majd visszahelyezték a sírgödörbe, így a visszabontott válaszfal fölé kerültek. Valószínűleg ennek a koporsóáthelyezésnek a következményeként fordult meg a férfi csontváza, amelynek feje a szokásostól eltérő módon, a keleti oldalon került elő, de ennek köszönhető, hogy így a koponyája megmenekült, eltérően a két női csontvázétól, amelyet az 1839-es bolygatás során elpusztítottak. Kralovánszky Alán a csontvázakat vagy az 54 éves korában elhunyt I. Károly vagy pedig az 56 évesen elhunyt I. Lajos és első, valamint második felesége: Margit és Erzsébet maradványainak tartotta, de a lehetőségek között nem foglalt állást.

A férfi (I/5. csontváz) életkorát Éry Kinga 52-58 év között határozta meg, megállapította, hogy testalkata közepes (kb. 168,87 cm) volt, jobb orsócsontja a csuklóízületi végéhez közel eltörött, majd összeforrt.

Az idősebb nő (I/6. csontváz) 41-49 éves kora között hunyhatott el, feltűnően magas termetű lehetett (kb. 168.11 cm).

A fiatalabb nő (I/7. csontváz) életkorát Éry 9-13 év közé tette, tehát halálakor lényegében még gyermek lehetett. 

A síremlék által meghatározható korszakból, azaz a 14. századból, kevés olyan férfi van, akinek a székesfehérvári bazilikában való eltemetéséről tudunk. Az 1342-ben, 54 éves korában meghalt I. Károly és fiai: az 1323-ban néhány hónaposan elhunyt Károly, az 1329-ben 5 éves korában elhunyt László, valamint az 1382-ben 56 évesen elhunyt Lajos mellett, egyedül Drugeth Fülöp nádorról feltételezhetjük, hogy a székesfehérvári bazilikában temették el, ugyanis a bazilika 1936-1938. évi ásatásai során előkerült itt a pecsétgyűrűje. Ő azonban halálakor csak körülbelül 40 éves lehetett, így semmiképpen sem azonosítható az 1969-es sír I/5. halottjával. A gyermekként meghalt Károly és László hercegek életkoruk miatt szintén kiesnek a lehetséges személyek közül, I. Lajosnak pedig a temetési helye nem stimmel. A férfival együtt eltemetett két nő miatt egyházi személyek sem igen jöhetnek számításba. Az I/5. számú férficsontváz esetében tehát elsősorban I. Károlyra gondolhatunk.

 

 

Bár az azonosítás kérdésében Éry sem foglalt egyértelműen állást, de rögzítette, hogy amennyiben az I/5. férficsontváz a két magyar Anjou király egyikéé, akkor inkább I. Károlyé lehet, mint I. Lajosé. Erre vall a jobb orsócsontjának eltörése, ami esetleg összefüggésbe hozható Zách Felicián merényletével, amelynek során a Képes Krónika szerint jobb kezén megsérült. Tovább a csontvázon nem láthatóak olyan hadi- illetve vadászsérülések nyomai, amelyekről I. Lajos esetében tudomásunk van. Végül pedig hogy a halottnak a csontváz alapján elképzelhető megjelenése közelebb áll I. Károlynak a Képes Krónikából ismert ábrázolásához, mint I. Lajoséhoz. A két női csontváz esetében nem zárta ki Kralovánszky azonosítását I. Lajos két feleségével a 14 éves korában elhunyt Margittal és a 48 évesen meggyilkolt Erzsébettel, bár a férfihoz hasonlóan bizonyíthatónak sem gondolta ezeket a lehetőségeket. Különösen Erzsébet esetében problémás az azonosítás, hiszen őt a dalmáciai Novigrádban fojtották meg, majd Zárában temették el, és semmilyen adat sem utal arra, hogy később testét átszállították volna Székesfehérvárra. Ugyanakkor elég nehezen lehetne megmagyarázni, hogy ha a két nő I. Lajos két felesége, akkor hogyan került a csontvázuk I. Károly sírjába. 

A két nő azonban I. Károly ismert feleségeivel sem azonosítható egyértelműen. I. Károly első feleségéről, Mária halicsi hercegnőről csak annyit tudunk, hogy Leo halicsi herceg lánya volt, és 1306-1309 között voltak házasok Károllyal. Ennek alapján nem lehet teljesen kizárni azonosítását az 1969-es sír  I/7. számú, fiatal női csontvázával, de bizonyítani is nehéz volna, hiszen a halicsi Mária királyné temetkezési helyére nem maradt fenn történeti adat. Károly második felesége Mária, Kázmér bytomi lengyel herceg lánya volt, akivel 1311 első felében kötött házasságot Károly, és 1318 nyarán hunyt el. Róla a Képes Krónika mondja el, hogy a Székesfehérváron temették el. Ő azonban halála időpontjában biztosan nem lehetett 20 évnél fiatalabb. Károly harmadik felesége, Luxemburgi Beatrix 1319 novemberében, szülés közben a magzattal együtt halt meg, mindössze 13 évesen, tehát rá is illene az I/7 csontváz életkora, ám őt a Képes Krónika szerint nem Székesfehérváron, hanem Nagyváradon temették el. Károly negyedik felesége Erzsébet 1380-ban, körülbelül 75 évesen hunyt el és végrendelete szerint minden bizonnyal az óbudai klarissza apácák templomába temették el, ahol sírja – bár üresen – elő is került. Ezek szerint a fiatalabb női csontváz még esetleg lehetne Károly egyik feleségéé, de az idősebb semmiképpen.

A sírban eltemetett két nő azonosításának ügyében azonban figyelembe kell még vennünk azt is, hogy Károlynak feltehetően voltak lányai is. Kristó Gyula kimutatta, hogy 1321-ben I. Károlynak és negyedik feleségének, Erzsébetnek nagy valószínűséggel született egy gyermeke. Erre utal legalábbis, hogy 1321. december 8-án XXII. János pápa Károly kérésére mindazoknak, akik azért könyörögnek Istenhez, hogy a királynak utóda szülessék, húsznapi bűnbocsánatot engedélyezett. Ez a gyermek azonban nem lehetett azonos első fiával, Károllyal, bár annak születését a Képes Krónika éppen 1321-re teszi, ám az okleveles adatok alapján a helyes dátum 1323 lehetett. Ebből következően Kristó feltételezése szerint Károly és Erzsébet első gyermeke egy lány volt. Más adatok is arra utalnak, hogy Károlynak lehetett legalább egy felnőtt leánygyermeke. Erre vall, hogy az 1340-es évektől fia, I. Lajos udvarában nevelkedett Schweiditzi Anna, sziléziai hercegnő, aki később IV. Luxemburgi Károly császár felesége és Luxemburgi Zsigmond császár anyja lett. Anna II. Henrik schweiditzi herceg és Katalin hercegné lánya volt, majd apja halála után került a magyar udvarba. Ennek minden bizonnyal az lehet a magyarázata, hogy anyja Katalin, I. Károly lánya volt. Katalin hercegnőről viszont csak annyit tudunk, hogy 1338-ban ment férjhez Henrik herceghez, és lányuk Anna a következő évben látta meg a napvilágot. Ezek szerint Katalin a legkésőbb az 1320-as évek első felében születhetett, tehát ő is szóba jöhet Károly és Erzsébet 1321-ben született lányaként, de az sem zárható ki, hogy anyja még Károly első vagy második felesége volt. Károly második feleségének, mint anyának a feltételezésének viszont ellent mond, hogy a kortárs és Károlyra vonatkozó értesüléseit első kézből szerző Zittaui Péter, königssali apát szerint ő gyermektelenül halt meg. Ugyanakkor Katalin házasságon kívüli születése sem lenne meglepő Károly esetében, akinek egy törvénytelen fiáról, Kálmán püspökről is tudunk, és 1309-es második koronázásakor tett esküjében fogadalmat kellett tennie arra, hogy „csak törvényes házasságban él, és azzal megelégszik” ami arra mutat, előzőleg volt valamilyen házasságon kívüli kapcsolata is. Katalin halálának időpontja és helye azonban éppúgy nem ismert, mint ahogy születési adatai sem. Könnyen lehet, hogy férje halála után, az 1340-es években Katalin visszatért gyermekével együtt szülőföldjére, bátyja udvarába, így később akár el is temethették apja mellé. Nem zárható ki, hogy esetleg övé a székesfehérvári 1969-es I/6. csontváz. Szintén nem zárható ki, bár egyelőre nem is bizonyítható, hogy Károlynak lehetett még egy, a forrásokban nem említett, még gyermekkorában elhunyt lánya is, és az övé is lehetne a székesfehérvári I/7. csontváz. Sajnos, mivel a lányok születési és halálozási adatait még egy királyi család esetében sem tartották okvetlenül fontosnak lejegyezni a 14. században, így a történeti adatok híján sem kizárni, sem bizonyítani nem lehet, hogy a székesfehérvári sírban feltárt két női csontváz I. Károly két lányáé vagy még igen fiatalon elhunyt első feleségéé és egy felnőtt lányáé lehetett-e.

A női csontvázak körül fennálló kérdéseket ma már egy archeogenetikai vizsgálat könnyűszerrel tisztázhatná, hiszen ha a sírban valóban egy apa és egy vagy két lánya, illetve egy apa és anya, valamint közös lányuk nyugodott, akkor ez egyértelműen kimutatható lenne ezzel a módszerrel. Mivel a bazilika északi mellékhajójában az északi fal mellett kialakított három későközépkori téglasír téglaméreteik és helyzetük alapján egymással összefüggőnek látszik, amennyiben feltételezésünk I. Károly sírjával kapcsolatban helyesnek bizonyulna, akkor itt az északi mellékhajóban Károly családi sírcsoportját sejthetnénk, és a kirabolt két keletebbi sírban esetleg Károly második feleségének, illetve két gyermekként elhunyt fiának: Károlynak és Lászlónak a sírját kereshetnénk.

 

Buzás Gergely – Kovács Olivér