I. Lajos uralkodásának kora leginkább apjának köszönhetően a magyar középkor leginkább virágzó korszaka volt. Székesfehérvárott nem csupán a sírkápolnája, de a benne állt sírépítmények is rekonstruálhatók. Sőt valószínű, hogy a király csontjai is megvannak.

 

 

A már régóta betegeskedő Károly halála nem érte felkészületlenül a környezetét. Legidősebb élő fiát, a tizenhat éves Lajost alig öt nappal később, 1342. július 21-én megkoronázták Székesfehérvárott. I. Lajos teli államkincstárat, fejlődő gazdaságot és stabil államigazgatást, megbízható klientúrát örökölt, amelyek már önmagukban is sikerre kárhoztatták volna, ám az európai történések is a kezére játszottak, hogy a magyar királyság befolyásának csúcsára érjen vele.

 

 

I. Lajos lovagkirályként vonult be a népi emlékezetbe, s a személyisége feltehetően lényegesen harciasabb volt a diplomáciában nagyobb érzékkel bíró apjáénál (bár ne feledjük, Károly két évtizeden át küzdött kezdetben a trónért, majd a királyi hatalom megerősítéséért, így az életének csaknem a felét fegyverben töltötte, ráadásul belháborús állapotok között). Lajos már uralkodása első évtizedében egy rendkívül kalandos, ám sok eredménnyel nem járó külföldi hadjáratot folytatott, amely mégis demonstrálta a fiatal uralkodó elszántságát és szervező készségét, valamint országának erejét.

1343-ban elhunyt I. Róbert nápolyi király, így a trónjához csábítóan közel került András herceg, aki Róbert unokája, Johanna férjeként már egy évtizede Itáliában élt. Az elhunyt uralkodó azonban utolsó végrendeletével felrúgta a Károllyal, András apjával kötött megállapodást, így csak Johannát koronázták volna meg királynővé. A magyar királyi udvar diplomáciai offenzívába kezdett, elsősorban az Avignonban székelő pápát igyekeztek meggyőzni, hogy András herceg fejére is felkerüljön a nápolyi korona. Erzsébet anyakirályné római zarándoklat közepette maga is Nápolyba utazott. Végül a busásan megfizetett pápa hozzájárult egy olyan megkoronázáshoz, amellyel András nem kapott volna uralkodói jogokat. A ceremóniára azonban nem került sor, mert a magyar herceget 1345 szeptemberében meggyilkolták.

A magyar udvar Johannát, András feleségét tette felelőssé a merényletért. Hogy pontosan kinek az utasítására végeztek a herceggel, nem lehet tudni, de a pápáktól a nápolyi nemeseken át Velencéig senkinek sem állt érdekében, hogy a Magyarországon már erős, dinamikus királyságot építő Anjouk megszerezzék a nápolyi trónt is. Lajos – és nyilván az anyjuk, a roppant erős akaratú anyakirályné – azonban ragaszkodott a vétkesek megbüntetéséhez és a család itáliai befolyásának növeléséhez. Az első hadjárat 1347 novemberében vette kezdetét, s fényes katonai sikereket hozott: Cápuánál súlyos vereséget mértek a Johanna új férje által vezetett seregre, hatalmukba kerítették Nápolyt, s vele együtt a királyságot. Lajos Aversában (az itteni palotában ölték meg András herceget) fogadta rokonait, a tarantói és durazzói hercegeket, majd Durazzói Károlyt (aki éppen a rokonság miatt nagyanyai ágon szintén Árpád-házi leszármazott volt) tette felelőssé öccse meggyilkolásáért, s lefejeztette.

Már a kortársak is megütköztek a kivégzésen (nem beszélve az utókorról, amely nem tudta a lovagkirály mítoszával összeegyeztetni az elhamarkodott bosszút), s ezzel Lajos a lehetséges támogatóit is elvesztette Itáliában. 1348 májusáig Nápolyban tartózkodott a magyar uralkodó, azonban hatalmát nem tudta elismertetni a pápával. Távozása után összeomlott a magyar uralom, amelyet még ebben az évben a Lackfi István vezette sereg, majd 1350 tavaszán Lajos király második hadjárata sem tudott tartósan helyreállítani. Bár a magyar seregek rendre sikereket értek el a csatákban, városromokban, a hódítás megtarthatatlannak bizonyult. A második hadjárat során ráadásul Lajos maga is megsebesült. Fegyverszünet, majd újabb összecsapás után 1352-ben kötöttek békét, amelyben a hadisarc mellett azt is kikötötték, hogy Johannának pápai vizsgálat alá kell vetnie magát, hogy kiderüljön, valóban részese volt-e András herceg megölésének. Vagyis Lajos némi politikai sikert ki tudott csikarni, hiszen fenntartotta a férjgyilkosság vádját, ráadásul a látványos erőfitogtatással megmutatta Európának a magyar királyság erejét.

Annak az Európának, amely éppen ezekben az években alakult át, a kontinens nagy része számára roppant fájdalmas módon. A világtörténelem egyik leghatalmasabb járványa azonban Közép-Kelet-Európának lehetőséget jelentett az előretörésre.

 

 

Lajos 1348 májusában elsősorban a mind fenyegetőbb, néhány hónappal korábban Szicíliában kitört pestisjárvány miatt hagyta el Nápolyt. A ragály viharos gyorsasággal terjedt, már tavasszal megjelent Franciaországban, őszre elérte a Brit szigeteket is. A roppant heves lefolyású pestis halálozási rátája roppant magas volt, helyenként a lakosság fele (a becslések szerint Európa lakosságának egyharmada) veszett oda néhány hónap alatt. Bár a középkori ember számára nem voltak ismeretlenek a járványok, az öt éven át pusztító kór szellemi, társadalmi, gazdasági és hatalmi tekintetben is megroppantotta a kontinens nyugati felét.

A járvány korábban elképzelhetetlen intenzitásának az előidézője éppen ezeknek a területeknek a viharos fejlődése volt már a 12. század óta, amelynek során nem csak elterjedt a városi kultúra, de a népességrobbanás miatt hamar túlzsúfolttá is váltak a nyugati települések, és kénytelenek voltak művelés alá vonni még a rossz minőségű földeket is. A 14. század első felében azonban aszályos korszak köszöntött a kontinensre, ami évről évre elpusztította a rossz földek amúgy is csekély termését. A 14. század első felében a korábban gazdagnak tartott területeken is gyakran ütötte fel éhínség a fejét, nem csak a városokban, de a falvakban is. Nyugat-Európa olyan gyors növekedést produkált, amelyet az élelmiszer-termelés sem tudott követni. Nemcsak a mennyiségi, a minőségi éhezés is megjelent: a monokultúrák miatt a lakosság táplálkozása egyoldalú volt, az emberek többségének az általános egészségi állapota leromlott. Az elégtelen és egyoldalú táplálkozás következményeihez hozzájárultak a zsúfolt városok rossz higiénés körülményei így. Mindez a nagy zsúfoltsággal együtt megágyazott egy pusztító járvány terjedésének.

Közép-Kelet-Európa eddigi hátránya egyszeriben előnnyé vált. Mivel a városiasodás jócskán elmaradt Nyugat-Európától és a népsűrűség is kicsi volt, jó minőségű termőföld pedig bőségesen rendelkezésre állt, az I. Károly által teremtett béke pedig gazdasági virágzást hozott. Az éhínségek és az egyoldalú táplálkozás valamint a zsúfolt városok egyaránt ismeretlenek voltak. A járvány így alig tudott áldozatokat szedni a magyar királyság területén (hasonlóan nem érintette Lengyelországot sem). Bár feltehetően pestisben halt meg Luxemburgi Margit, I. Lajos első felesége és unokaöccse, András herceg utószülött kisfia is, az ország lakosságát alig érintette a ragály, hiszen nem érintkeztek nyugatról érkezőkkel.

A később fekete halál nevet kapott járvány tehát megrendítette a kontinens fejlettebb országait. A helyzetet súlyosbította a Franciaország és Anglia között dúló, csak nemrég elkezdődött száz éves háború, amely a legkevésbé sem könnyítette meg a visszatérést a mindennapokhoz. Nem csoda, hogy az „érintetlen” keleti térség súlya felértékelődött, itt pedig a vezető hatalom a magyar királyság volt. I. Károly gazdasági reformjai, a nemesfém-bányászat pedig szinte kiapadhatatlan erőforrást jelentett I. Lajos számára.

 

 

Bár 1352-ben lezárultak a nápolyi hadjáratok, Itália továbbra is a magyar külpolitika számára fontos térség maradt, hiszen Lajos konfliktusa kiéleződött Velencével, amely Dalmácia miatt volt az ellenlábasa az adriai térségben. A diplomáciai és katonai eszközökkel, Velence szárazföldi lés tengeri riválisaival: Padovával és Genovával szövetségben vívott harc végül ideiglenesen 1358-ban zárult le a zárai békével, miután a dalmáciai kikötővárosok kiálltak a magyar fennhatóság mellett. Velence ugyan vállalta, hogy lemond a térség egy része feletti befolyásról, azonban a kalmárköztársaságnak létérdeke volt az Adriai tenger keleti partvidékének ellenőrzése, így a harcok 1372-ben, majd 1378 és 1381 között is kiújultak, ám végül Velence csaknem totális vereségével végződtek, olyannyira, hogy már a városállam léte forgott veszélyben.  A torinói békében Velencének már adófizetési kötelezettséget is kellett vállalnia, illetve átadta Remete Szent Pál ereklyéit, amelyek a budaszentlőrinci pálos kolostorba kerültek.

Hasonlóképpen harcos volt Lajos balkáni politikája, amelynek során keresztes hadjárataival elsősorban a boszniai bogumil eretnekséget igyekezett felszámolni az egyházi érdekek mentén, azonban ezek a küzdelmek hosszú távon tovább csökkentették az esélyét annak, hogy egységes erővel lehessen a későbbiekben fellépni a török veszély ellen. Lajos támogatottságát tovább csökkentette, hogy a bosnyák bogumilok mellett egy idő után az ortodox keresztényeket is át akarta téríttetni katolikus hitre, ami miatt Bizánccal is szembekerült. A bogumilok olyannyira elutasították a katolikus térítést, hogy a későbbiekben tömegesen tértek át muszlim hitre – létrehozva ezzel a ma ismert boszniai bosnyák identitást.

Az oszmánok már 1354-ben megszerezték Gallipolit, mint első balkáni hódításukat. A magyar király alapvető célja Bulgária elfoglalása volt és az itteni hadjárat során került sor az első összecsapásokra a törökökkel 1366-ben és 1367-ben, valahol Nikápoly táján. Feltehetően magyar győzelem született (ezekről a hadjáratokról nemigen maradt fenn írásos feljegyzés), ahogyan 1375 és 1377 között is, amikor ismét Bulgáriában csaptak össze, bár az összetűzések során a törökök betörtek Erdélybe is. Mivel Lajos csak kisebb oszmán csapatokkal találkozhatott, akik ráadásul nem fenyegették közvetlenül a magyar királyságot, nem ismerhette fel, hogy mekkora veszélyt fognak majd jelenteni néhány évtized múlva.

Apja fiaskója után Lajosnak sikerült Havasalföldet is befolyása alá vonnia. Erdély északkeleti részén a tatár betörések okoztak gondot az 1340-es években, ám később sikerült átvenni a kezdeményező szerepet és Moldvában támadni a tatárokat, akiket végül kiszorítottak erről a területről.

Lengyelországgal szövetségesi viszonyban volt, sőt hadakozott is a pogány litvánok ellen Kázmér király oldalán. A még 1339-ben kötött szerződés szerint a lengyel uralkodó halála után rá szállt az északi szomszéd koronája is, és ez 1370-ben meg is történt. Lajos lengyel királyként kevésbé volt sikeres, mint magyarként, amelynek nyilvánvalóan az is az oka, hogy élete hanyatló időszakában foglalta el a trónt, amikor már az egészségi állapota miatt is kevesebb időt fordított a kormányzásra, s ritkán volt személyesen jelen. Anyja, Erzsébet helyettesítette Lengyelországban, ellene azonban fellázadtak honfitársai. A király magatartása nyilván sértette a lengyel nemességet, hiszen bár Lajos az idősebb lányát, Máriát szánta a trónra, a halála után feltételként támasztották, hogy éljen is ott. A magyar udvar képtelen volt kezelni a helyzetet, Hedvig, Lajos fiatalabb lánya került Lengyelországba, vagyis a perszonálunió csak tizenkét évig tartott ki.

 

 

Lajos uralkodása a középkori magyar királyság virágkorának tekinthető több szempontból is. Bár az apja idejét tekinthetjük a „tőkefelhalmozás”, a nagymértékű gyarapodás időszakának, ennek hatását csak Lajos korában érzékelhették a kortársak. A kormányzati rendszer jobbára megőrizte a Károly által lefektetett alapokat, csak az 1370-es években került sor némi korrekcióra, feladat-átcsoportosításra a kancellária, illetve a tárnokmester teendői kapcsán. 

Az 1351. évi törvényekkel egységesítették a kilenced rendszerét, amely a nemesség legstabilabb jövedelemforrásává vált egészen a 19. századig. Lajos maga is busásan jutalmazta hű embereit, akik között az élénk nyugati-, elsősorban itáliai kapcsolatok miatt egyre több lett a világot járt előkelő. Ők már a környezetüket is az ott látott igények szerint igyekeztek berendezni, ami az építészeti és tárgyi kultúra felívelésével járt.

A lovagi kultúra áthatotta az udvart, már csak ezért is, mert maga a király is a lovagi eszmények szerint élt, feltehetően teljes meggyőződéssel, nem csak külsőségeiben. Az, hogy egy uralkodó maga harcoljon a katonái élén, kissé már idejétmúltnak számított – legalábbis a kontinens nyugati felén –, ám Lajos roppant népszerű volt már a kortársak körében is emiatt. Az általa indított térítő „keresztes hadjáratok” szintén egy elmúlt kort idéztek, azonban Lajos saját hatalmi ambíciói mellett valószínűleg nagyon komolyan vette a kereszténység terjesztését. Nem véletlen, hogy élete utolsó éveiben egyre szorosabban kötődött a valláshoz, illetve annak intézményeihez, elsősorban az általa is nagy mértékben támogatott pálosokhoz.

Első felesége, Luxemburgi Margit halála után a bosnyák (anyai ágon a lengyel Piast-házból származó) Kotromanics Erzsébetet vette feleségül. A frigy termékenynek bizonyult, azonban csak lányaik születtek, vagyis férfiágon Lajossal a második generációval kihalt a magyar Anjou-ház. 

A király még megélte, hogy régi ellenségét, a nápolyi Johannát a magyar udvarban nevelkedett, majd magyar segítséggel Nápolyba visszatérő Durazzói Károly (később II. Károly néven magyar király) megfojtatta. Négy hónappal később, 1382. szeptember 10-én, 56 éves korában, Lajos is elhunyt.

 

 

 

I. Lajos király temetéséről a Budai Krónika a következő szavakkal emlékezett meg: „Eltemették Székesfehérvár városában, abban a kápolnában, amelyet ő építtetett a Boldogságos Szűz káptalani temploma oldalán, az Úr ezerháromszáznyolcvankettedik évében.” Thúróczi János hasonlóképpen emlékezik meg az eseményről, de egyéb információkkal is kiegészíti azt: „Eltemették Székesfehérvár városában, abban a kápolnában amelyet ő építtetett a Boldogságos Szűz káptalani temploma mellé, amelyet azonban utóbb, ugyanennek a hónapnak tizenhatodik napján, az Úr ezerháromszáznyolcvankettedik évében  felesége, Erzsébet királyné látott el javadalmakkal.” Krónikájának II. Károly király 1385-ös koronázásáról szóló fejezete további adatokat őrzött meg: „Ott voltak a királynék is, akiket meghívtak e kegyetlen látványossághoz. Ezek előbb sorra járták az oltárokat, azután Lajos király temetőkápolnájába léptek. Mikor meglátták a jámbor király márványképét, szívük hasadozott, hosszan tapadtak a hideg kőre, csókolták a bús szobrot, és könnyeikkel áztatták a vörös követ.”  Ugyanezt a jelenetet örökítette meg Bonfini is, aki azonban egy további adatot is lejegyzett Lajos sírkápolnájának helyéről: „A koronázás napján, miután az utasítás szerint megérkeztek a bazilikába, először az égi István főoltáránál imádkoztak, aztán, mielőtt a mellékoltárokat körben felkeresték volna, letérdeltek Lajos kápolnájában, amely jobb kéz felé esett, hogy sírjánál ünnepélyesen engeszteljék szellemét. Mikor odaértek, ismét előtört titkolt szomorúságuk, és mintha a halottsiratásból sosem lehetne elég, könnyekkel és csókokkal borították el a sírt. Mária térdre borulva átölelte a követ, és így beszélt…” E krónikák alapján viszonylag pontos képet kapunk I. Lajos sírjáról: a sír a király által, a székesfehérvári Szűz Mária bazilika jobb oldala mellé épített kápolnában, egy vörösmárványból faragott, a király alakját mintázó síremlék alatt helyezkedett el. 

A krónikás források által I. Lajos sírhelyeként egyhangúan megnevezett sírkápolnát először egy 1371-es pápai búcsúengedély említi, mint Székesfehérváron, a király saját temetkezési helyekén, Szent Katalin tiszteletére alapított és épített kápolnát. Mátyás királynak egy 1458. július 3-án kelt oklevele a kápolna igazgatóját úgy nevezi meg, mint „Lajos királynak Szent Katalin tiszteletére a székesfehérvári egyház oldalához épült kápolnája rektora”. A Szent Katalin kápolna alapítása feltehetően összefüggött I. Lajos király lányának, Katalinnak 1370-es születésével, építkezései viszont talán csak nem sokkal a király halála előtt fejeződhettek be teljesen, hiszen a Thúróczi krónika szerint javadalmakkal való ellátásáról csak Lajos halála utáni napokban gondoskodott özvegye, Erzsébet királyné.

A kápolna helyének pontos meghatározásához alapvető információt tartalmaz Bonfini fentebb idézett szövege, miszerint a Lajos kápolnája jobb kéz felé esett a bazilikában, ami teljesen egyértelmű módon a templom déli oldalát jelöli, hiszen a keletelt templomban mindenki – a hívők és a miséző pap is – egyaránt az oltár, azaz kelet felé néz, tehát mindenkinek a jobb keze felé a templom déli oldala esik. A lokalizálásban azonban két 19. század eleji adat sokáig zavart okozott. Az egyik a Hazai Tudósításokban 1806-ban megjelent írás, amely Lajos király kápolnáját a bazilika északi oldalán Milassin püspök által csak néhány évvel korábban lebontott kápolnával azonosította, a másik Jankovich Miklós 1827-es visszaemlékezése, amely szintén a bazilika északi oldalára tette a kápolnát. Az általuk leírt, 1800 körül lebontott kápolnáról két 18. századi alaprajzi felmérés és más források is fennmaradtak, amelyek szintén igazolják, hogy ez a bazilika északi oldalánál helyezkedett el. Jankovich leírása egy darabig Henszlmann Imrét is megtévesztette, aki – bár Bonfini szövege alapján előbb maga is a déli oldalra lokalizálta a kápolnát – Jankovich nyomán később mégis az északi oldalra tette. Végül azonban újra revideálta véleményét, belátva, hogy a jobb oldal csakis a déli oldal lehet, és ott igyekezett rekonstruálni I. Lajos síremlékét. Ekkor viszont egy olyan – a források által alá nem támasztott – elképzeléssel is előállt, miszerint Lajos király az 1349-es oklevélben említett sírrablás után áthelyezte volna apjának Károlynak a sírját is a saját sírkápolnájába. Kralovánszky Alán az 1970-80-as években, megint a 19. század eleji leírásokra támaszkodva, újra visszatért az északi oldalra való lokalizáláshoz, de Hemnszlmann kitalációját is elfogadta I. Károly áttemetéséről. Így született meg a bazilika északi oldalán álló „Anjou sírkápolna” elmélete. Erre alapozva azonosította az északi mellékhajóban általa 1969-ben feltárt Anjou-kori sírt I. Károly vagy I. Lajos király sírjával.

 

 

Ennek az elméletkomplexumnak azonban nem csak Bonfini szövege mondott ellent, hanem az is, hogy a Jankovich által Lajos király kápolnájának tartott épületről Lővei Pál felfedezett egy rajzot Jakosics József (1738-1804) ferences szerzetes, Milassin Miklós Bertalan székesfehérvári püspök gyóntatója hagyatékában, amely más, Mátyás-kori kőfaragványok ábrázolása mellett, egy álló támpillért is megörökített, rajta egy címer töredékével. A címer egy ágaskodó oroszlán felső testét ábrázolja, két oldalán a préposti mitra szalagvégeivel. A kő alsó és felső része lepusztult. A címer nagy valószínűséggel Kálmáncsehi Domonkos préposté (1474-1495) lehet, az ugyanis egy vágott pajzs, az alsó mezőben csillaggal, a felsőben kinövő, ágaskodó oroszlánnal. Mivel a 18. század végén már csak egyetlen része állt a bazilikának, és ez a korabeli források által Nagy Lajos király kápolnájának nevezett északi kápolna, így e címeres támpillérnek is oda kellett tartoznia. Ez esetben viszont a 19. század eleji források által Lajos király kápolnájának tartott épület valójában Kálmáncsehi Domonkos prépost idején készült, minden bizonnyal azonos a forrásokból jól ismert, Kálmáncsehi által alapított Szent Anna kápolnával. E kápolnát tulajdonképpen már a 19. században Pauer János is azonosította a Kálmáncsehi kápolnával.

Kralovánszky elmélete akkor dőlt meg végleg, amikor a bazilika déli oldalán – pontosan ott, ahol Henszlmann is kereste – előkerültek Lajos király valódi sírkápolnájának maradványai. Kralovánszky Alán már 1992-ben rábukkant arra a „fülkére” amelyet Henszlmann is megfigyelt és a síremlék helyének vélt, neki azonban elődjénél nagyobb terület feltárására volt módja, és kiderül, hogy ez nem fülke, hanem egy, a bazilika falán átvezető lépcső alsó foka. A bazilika falának külső oldalán pedig két falazott sírt is talált. 1994-től Biczó Piroska folytatta a terület feltárását, amit 2002-ben fejezett be. Ekkor már nyilvánvalóvá vált, hogy itt, a déli mellékhajó falának külső oldalán egy oldalkápolna helyezkedett el. A mellékhajó két boltszakaszával azonos hosszúságú, szintén két boltszakaszos, téglalap alaprajzú kápolnának csak az alapfalai maradtak meg. A kápolnát a korábbi északi kerengőfolyosó helyére építették be, két I. Károly-kori szabadon álló támpillér közé. A kápolna egykori szerkezetéről a feltárt alapfalakon kívül számos előkerült faragott kő töredék tanúskodik. A legtöbb durva mészkőből faragott darab egy boltozatból való. A bordák profilja és mérműves kiképzésük formailag nagyjából megfelel az északi mellékhajóban előkerült márványsíremlék bordáinak, de a márványsíremlék bordái valamivel nagyobbak voltak. A kápolna töredékanyagában nagyszámú durvamészkő szobor-, szoborbaldachin- és fiálétöredék is előkerült. E kőfaragványok alapján megkísérelhetjük az épület rekonstrukcióját is. A boltozati rendszer a fennmaradt töredékek alapján kétszakaszos, függőzáróköves, háromsüveges szakaszokból álló csillag formájú szerkezet volt. A falak tagolását a boltozat falpillérekként lefutó bordaprofiljai határozzák meg. A falpillérek közti falsíkokat ablakok tölthették ki. A falpillérek alatt kaphattak helyet a baldachinos mészkő szobrok. A székesfehérvári Szent Katalin kápolna részletképzése és főleg függőzáróköves boltozatának analógiái Nyugat-Európa felé mutatnak. A legszorosabb rokonságot a székesfehérvári kápolna a strassbourgi székesegyház Szt. Katalin kápolnájával mutat. A strassbourgi kápolnát 1331-ben alapította Berthold von Bucheck püspök a hosszház és a déli keresztház sarkába és 1349-ben szentelték fel.

 

 

Minden jel arra vall, hogy I. Lajos nem csak a kápolnája építésével járult hozzá a székesfehérvári bazilika építéséhez. Az 1327-es tűzvészt követő boltozási tervek megvalósítása, melyek a munkálatok közben jelentős változásokon ment át, minden bizonnyal több évtizedet vehetett igénybe, és így bőven belenyúlhattak I. Lajos korába is. Már minden bizonnyal közvetlenül az 1327-es tűzvész után már megszületett az első terv a bazilika kórusának beboltozására. Ekkor erősítették még a templom hajói közötti pilléreket: a pillérközöket mindenütt beszűkítették, és a kórus területén, a három keleti pillért némiképp meg is vastagították és a főhajó felöli oldalukon egy hatsüveges boltozati rendszerhez való körtetagos falpilléreket képeztek ki. Ez a boltozat azonban úgy tűnik nem készült el. Később ugyanis, egy tervváltozás következtében, a pillérek belső, a főhajó felé néző oldalához nagyméretű, kb. 2 m-es kiülésű, támpillérszerű bővítményeket építettek. Ezek közül a templom kórusába eső három déli pillérnek és a délnyugati, első szabadon álló pillérén a lábazata maradt fenn.  E pillérbővítmények azonban nem emelkedtek a főhajó boltválláig, hanem feltehetően csak a mellékhajók magasságáig. E szint felett jóval karcsúbb, a tervezett boltozat körtetagos bordáinak megfelelő falpillér-tagozatok futottak fel a gádorfalakon, amelyekből néhány töredék fenn is maradt. A körtetagos falpilléreknek megfelelő bordatöredékeket viszont nem ismerünk, így nem bizonyítható, hogy maga a kórus boltozata is megépült volna ebben a korszakban. A délnyugati pillérnek a kóruspillérekéhez hasonló lábazata arra vall, hogy a főhajó boltozatának megépítését nem csak a kórus területén, hanem a hosszházon is tervezték. A bazilika középső szakaszaiban a pillérek teljesen elpusztultak, a déliek lábazatait 1848-ban csatorna építése során bontották el, viszont a kiszedett kövekről azonban fennmaradt egy 1862-es rajz. Ezek is főhajó felé néző erőteljes pillérbővítmények rajzai, azonban profiljuk a többi ismert pillérlábazattól eltérő formát mutat, ami arra utal, hogy e pillérbővítmények nem egy periódusban készültek kórus pilléreivel, hanem valószínűleg csak a Mátyás-korból származnak, amikor az írott források és a kőfaragvány-leletek szerint ténylegesen el is készült a főhajóboltozat.  

Nagy számban került elő azonban egy másik, kisebb fesztávú, 14. századi keresztboltozat elemei a bazilikából és környezetéből. Ez – bordaelemeinek görbületi sugarai alapján – a bazilika mellékhajói fölé illeszthető. Mivel azonban nem maradtak meg boltozatnak in situ elemei, és a bazilika északi mellékhajójáról ránk maradt 18. századi források pedig azt igazolják, hogy az emeletes, empóriumos épületrész volt, így jelenleg nem tudjuk egyértelműen eldönteni, hogy ezek a boltozati elemek a mellékhajók földszintjének vagy emeletének, esetleg mindkettőnek a boltozatából származnak-e. Végül a bazilikának ehhez a periódusához köthető egy új, vörösmárvány lapokból álló padlóburkolat kialakítása is.

 

 

 

A kápolna belsejében összesen négy sír került elő. Mindegyiket a már felépült kápolnába építették be, téglafalazattal. Közülük három kisebb méretű, inkább a 14. századra jellemző téglákból, egy pedig nagyobb, későközépkori téglákból készült. A három korábbi sírt Biczó Piroska tárta fel. Az 1. számú a kápolna hossztengelyében, a nyugati fal előtt került elő. A 84 x 226 centiméteres belméretű sír egyik felét egy 17. századi emésztőgödör elpusztította, de a török korban a másik felét is bolygatták, így csontok vagy egyéb értékelhető leletek nem kerültek elő belőle. A 2. sír kápolna délnyugati sarkába épült be. Belmérete 66 x 210 centiméter. A belseje ugyan fel volt dúlva, de ennek ellenére fennmaradt benne egy teljes csontváz, amely ugyan bolygatott volt, de az egyik lábfeje bolygatatlanul feküdt a sír keleti végében. Éry Kinga meghatározása szerint egy 43-47 éves férfi maradványai voltak. A koponyán körben zöldes elszíneződést észlelt. Ezen kívül egy másik csontváz töredékei előkerültek a kezek és a lábak csontjaiból. Ezek alapján Éry Kinga egy 178-180 centiméter magas, 50 év feletti férfinek határozta meg a halottat és a két sípcsont alapján megállapította, hogy gümőkórban szenvedett. A sír bolygatott betöltésben egy Zsigmond pénzt és egy hatszögű ékkő foglalatot, valamint számos kőfaragvány töredékek találtak. A 3. sír a kápolna kereszttengelyében, a tér déli harmadában helyezkedett el. Ennek belmérete a másik kettőnél jóval kisebb volt, mindössze 64 x 160 centiméteres. Ebben egy 8-10 éves gyermek csontvázának néhány töredéke, és egy felnőtt csigolya került elő belőle. E sírban volt a legtöbb faragvány.

 

 

 

A kápolnában feltárt sírok közül tehát kettőben: a kápolna közepén, a déli fal előtt lévő 3. számú, kisméretű sírban, illetve a délnyugati sarokban, a déli falhoz szorosan hozzáépült 2. számú, nagyobb sírban találtak kőfaragványokat. Az itt lelt töredékek két sírépítményből származnak. A 3. sírban nagy számban tárt fel az ásatás, jobbára apró szilánkokra törött darabokat vörösmárvány reliefekből. A töredékek ülő figurákhoz, keresztvirágokhoz, kúszólevelekhez tartoznak. E töredékek jól kapcsolhatóak egy már régóta ismert tumbaoldallap-töredékhez. E nagyobb darabon két szomszédos, lapos szamárhátívvel lezárt fülke figyelhető meg. Az ívek alatt nagyobb méretű ülő alakok kaptak helyet. Szintén a 3. sírból került elő néhány letörött vörösmárvány párkánydarab, amelynek tagozatai egy Székesfehérvárról ismert 14. századi, alakos, vörösmárvány tumbafedlap profiljának felelnek meg. Magának a sírkőnek a láb felőli része maradt ránk. Egy kis termetű, hosszú köpenyt viselő alakot ábrázol, feltehetően kislányt. A lába alatt orszlánfigura fekszik, amely egy kis állatot tart a szájában. A követ szabályos párkány keretezi, amely egykor ráfedett, sőt túlnyúlott a tumba oldallapjain. Ez a megoldás a baldachin nélküli tumbáknál szokásos. A sírkő 74 centiméteres szélességi méretének megfelel a tumbaoldallap tagolása: pontosan három fülke férhetett el a síremlék rövidebb oldalán. Ez a méret jó összefüggésbe hozható a 3. sírgödör 64 centiméteres szélességével is: a felett álló tumba oldallapjai a falazat belső részére támaszkodhattak fel. A sír helye magyarázhatja a fedlapnak azt a furcsa sajátosságát, hogy párkányát a jobb oldalon utólag levésték: feltehetően azért, mert a sír déli oldalán igen közel volt a kápolna falához, és a kinyúló párkány a közlekedés vagy valamilyen berendezési tárgy elhelyezését nehezítette. A tumbaoldallap-töredékek szoros rokonságban állnak III. Kázmér lengyel királynak a krakkói Wawel székesegyházában álló síremléke tumbájával. 

 

 

A 3. számú, középső sír és a kápolna délnyugati sarkában feltárt 2. számú falazott sírgödör betöltéséből egy baldachinos síremlék töredékei is felszínre kerültek. E második síremlék lokalizálása nehezebb kérdés, hiszen töredékei sokkal inkább szétszóródtak, de a síremlék rekonstrukciójának segítségével ez is megoldható. A sír baldachinja gazdagon aranyozott lombdíszes fejezetű oszlopokra és függőkonzolokra támaszkodott. Az oszlopfejezeteken és függőkonzolokon mérműdíszes ívek és fiálék emelkedtek. A baldachin formája és részletmegoldásai szorosan kötődnek III. Kázmér krakkói síremlékéhez. Előkerült egy vörösmárvány tumbapárkány is, amelynek felül rézsűs profilja a sarkon egy nyolcszögletű oszloplábazatot fog körül. A párkány belső részén fennmaradt a sírlap beillesztésre szolgáló horony nyoma, ami azt mutatja, hogy a sírlap sarka 45 fokban le volt metszve, hogy helyet adjon a baldachin sarokoszlopának. A sarokoszlop ilyen alaprajzi elhelyezéséből viszont az következik, hogy oszlop csak a sírkő sarkai mellett férhetett el, az oldala mellett nem, így a baldachin maximum négy ponton lehetett letámasztva, az árkádívek közbülső vállai alatt a valóban elő is került függőkonzolok lehettek. A baldachinos síremlék tumbapárkányához illő, szintén 45 fokban lemetszett sarkú, és alsó felén a párkány falcába beleillő falccal ellátott sírkő már régóta ismert Székesfehérvárról. E faragvány a 17. században épült fehérvári városfalból kerültek elő, illetve egyes részleteit a bazilika feltárása során találták 1936-1937-ben. A rézsűvel profilált, ferdén lemetszett sarkú tumbafedlap egy alakos királyi sírkő felső részének töredéke. A kápolna 3. sírjából előkerült egy olyan vörösmárvány sírlaptöredék is, amelynek profilja megegyezik a királyalakos sírkő profiljával, így meglehetős bizonyossággal állíthatjuk, hogy a királyalakos sírkő a kápolna baldachinos síremlékéhez tartozott. A sír tumbájához egyetlen töredék köthető, az is csak feltételesen: a 3. sírból előkerült mérműprofillal keretelt vörösmárvány fülkedarab, a fülkében valamilyen kitörött dombormű, talán címerpajzs nyomával. A síremlék méreteit elsősorban az ismert szélességű fedlap alapján határozhatjuk meg, ez ugyanis, az előkerült sarokpárkány segítségével kijelöli a baldachint tartó sarokoszlopok helyét. Ez egy igen keskeny, 74,5 centiméteres oszloptengely távolságot ad meg. A kápolnában előkerült falazott sírgödrök közül – a középső gyermeksíron kívül – egyedül a délnyugati sarokban feltárt 2. sírgödör 66 cm-es szélessége felel meg ennek a méretnek. A 84 cm széles 1. sír, valamint a 130 x 264 centiméteres belméretű, későközépkori 4. sír esetében a síremlék sarokoszlopai nem az alapozás, hanem a sírgödör fölé kerülnének. Ez arra vall, hogy a síremlék a legnagyobb valószínűséggel a délnyugati sarokban előkerült sírgödörhöz tartozott. Erre utalhat az is, hogy ennek a sírgödörnek nincs déli oldalfala a kápolna belső falsíkja mellett. Ilyen módon a sír felett álló tumbának nem lehetett hátsó oldallapja. Márpedig a baldachinos síremléknek olyan rendszerű a sírfedlapja, hogy nem a tumbaoldallapokra, hanem a tumba párkányra támaszkodik, amely párkányt el lehetett helyezni a kápolna belső falsíkjában is. A függőkonzolos, csak karcsú sarokoszlopra támaszkodó sírbaldachin olyan merész szerkezet, amely szabadon aligha állhatna meg. Fal előtt elhelyezve azonban csak két szabadon álló oszlopra volt szükség, és lehetőség volt ezen oszlopok vonóvasakkal való falhoz erősítésére és a baldachin függőkonzolainak felfüggesztésére is. Mindez arra vall, hogy a baldachnos királyi síremlék a kápolna 2. számú sírjához tartozhatott.

 

 

A székesfehérvári déli oldalkápolna királyalakos sírkövének igen közeli rokona az 1434-ben elhunyt II. Jagelló Ulászló lengyel királynak a krakkói Wawel székesegyházban lévő síremlékét díszítő, magyarországi vörösmárványból faragott sírlapja. A szintén ilyen vörösmárványból készült, címerekkel díszített oldallapú tumbán fekvő sírlapot baldachin koronázza. A baldachint a sarkokon nyolcszögletű, az oldalakon kerek vörösmárvány oszlopok tartják, ám eredeti felső részét nem ismerjük, ezt ugyanis ma egy reneszánsz baldachin helyettesíti. A sírlap szinte minden részletében pontosan követi a székesfehérvári sírkövet. Az egyik legszembetűnőbb eltérés az, hogy míg a székesfehérvári sírlapon a király párnája alatt egy, Jagelló Ulászló sírlapján a párna alatt két, egymásnak háttal forduló oroszlán fekszik. Ez utóbbi, különleges motívum pontos előképe IV. Béla esztergomi sírkőtöredékén fedezhető fel. Vitathatatlan, hogy az esztergomi sírkövet a székesfehérvárit faragó szobrászok készítették, és a székesfehérvári sírkő mellett ez volt Jagelló Ulászló sírkövének közvetlen előképe. 

A székesfehérvári Szent Katalin kápolna királysírját a baldachin formája és részletmegoldásai, a gyermeksírt pedig a tumba-oldallapok díszítése köti az 1370-ben elhunyt III. Kázmér, lengyel királynak a waweli székesegyházban álló síremlékéhez. III. Kázmér síremlékét a trónját öröklő unokaöccse, I. Lajos magyar király faragtatta magyarországi vörösmárvány felhasználásával 1370 után. A székesfehérvári királysírt III. Kázmér sírjával a készítő műhely azonossága kötheti össze, míg II. Jagelló Ulászló sírjának készítése során a székesfehérvári és az esztergomi királysír inkább mintaképként szolgálhatott. Végül az öt említett síremlék szoros kapcsolatát alátámasztja az is, hogy mindegyikhez magyarországi vörösmárványt használtak. 

A székesfehérvári Szent Katalin kápolna síremlékeinek és ezáltal sírjainak azonosítására is jó lehetőség van. Joggal feltételezhetjük, hogy a 3. számú gyermeksír tumbája a kislányalakos sírkövével az 1370-ben született és 1378-ban elhunyt Katalin hercegnő részére készült, amint azt a kutatás mindig is gondolta. A sírban talált gyermekcsontok Éry Kinga vizsgálatai szerint nem mondanak ellent ennek a feltételezésnek. A 2. számú sír királyalakos vörösmárvány sírkőöve és a hozzá tartozó baldachinos sírépítmény pedig nem lehet más, mint I. Lajos király síremléke. A 2. sírban talált két férficsontváz közül Éry Kinga meghatározása nyomán a töredékes váz adatai felelnek meg I. Lajosénak. 

 

 

A székesfehérvári két síremlék készítésének idejét a sírnak helyet adó Szent Katalin kápolna 1371-es alapítása, Katalin hercegnő 1378-as halála, a székesfehérvári síremlékekkel azonos műhelyből származó krakkói III. Kázmér síremlék 1370 utáni keltezése, valamint I. Lajos 1382-ben bekövetkezett halála és síremlékének az 1385-ös királykoronázással kapcsolatos események kapcsán fennmaradt krónikás említése alapján határozhatjuk meg az 1370-es évek végére vagy az 1380-as évek elejére. A Szent Katalin kápolnával egy időben, az 1370-es években készíttethette el I. Lajos apjának, I. Károlynak a bazilika északi mellékhajóban lévő sírja fölé is azt a gótikus baldachinos márvány-síremléket, amelynek töredékei igen szoros rokonságot mutatnak a Szent Katalin kápolna építészeti részleteivel. I. Lajos tehát uralkodásának utolsó éveiben úgy tűnik kiemelt jelentőséget tulajdoníthatott saját maga és családja temetkezési helyének feldíszítésére. Mindez rímel a király krónikásának, Küküllei Jánosnak az elbeszélésével, aki szerint Lajos „bár a gyermekkorától szokásból és élvezettel űzött vadászatot igen kedvelte, végül mégis a földi dolgokkal kapcsolatos elfoglaltságokat – amelyeknek nehéz bűnök nélkül eleget tenni – és a gondokat hátrahelyezve, a testi vágyakat elnyomni meg kordában tartani, és az isteni parancsoknak engedelmeskedni akarva (…) az emberi sokaság tömegétől félrevonulva, hogy buzgóbban és ájtatosabban tudjon foglalkozni kegyes cselekedetekkel, és legyen ideje az imádságokra, a szemlélődő életet választotta.” Ez a halála előtti visszavonultság összefüggésben állhatott valamilyen súlyos betegséggel. Erre utalt Petrus de la Gazata, a reggioi Szent Prosper apátságának krónikása is, aki szerint : „Lajos magyar király 1382. szeptember 11-én hosszan tartó fertőzés után erőtlenségtől meghalt”. Mivel a 2. sírban lelt töredékes csontvázon – amely valószínűleg I. Lajos maradványaival azonosítható – a csontot megtámadó gümőkór volt megállapítható, ez magyarázatot adhat az I. Lajos halálát okozó betegségre is.

A síremlékek vizsgálata alapján tehát I. Lajos és lánya, Katalin sírja egyértelműen azonosítható, és a bennük lelt csontvázak antropológiai vizsgálata alapján nagy valószínűséggel feltételezhetjük, hogy csontjaik is – bár töredékesen – ránk maradtak. Bizonyosságot e sírok csontleleteinek, valamint az bazilika északi mellékhajójában 1969-ben feltárt, valószínűleg I. Károlyként azonosítható csontváz DNS vizsgálata adhatna, hiszen ez estében apa, fia és unokája csontvázairól lehet szó, ami egy ilyen vizsgálat egyértelműen kimutathatna.