A természetes régiók a történelem nagy túlélői, hiszen akár nagymértékű népességcserék, politikai változások után is újjászerveződnek. Az Egység vagy széttagoltság-sorozat újabb darabjaként Buzás Gergely ezúttal a Balaton nyugati felében szerveződött régió történetét mutatja be.

 

 

A Balaton, pontosabban annak délnyugati fele körüli régió már a későantik időkben jól megfogható területi egység volt. A 3. században egy Valco nevű municipium volt a központja, amelynek a 4. században a mai Fenékpuszta területén épült erődváros vette át a helyét. Ez a régió központi városával együtt túlélte a birodalom bukását sőt, Iordanes 6. századi gót származású történetíró szerint 456 után Thiudimer osztrogót király itt, a Pelso tónál, azaz a Balaton mellett telepedett le. Az ő királyságának központja nagy valószínűséggel az akkor már talán csak Castellumnak nevezett fenékpusztai erődváros volt – melynek nevét a mai Keszthely is örökölte –, ugyanis ennek falai között egy jelentős 5. századi palotaépületet is feltártak a régészeti kutatások. Thiudimer fia volt az a Nagy Theoderich, aki itt született, majd felnőve az itáliai osztrogót királyság ura lett. 

 

 

Bár a gótok 473-ban elhagyták Pannóniát, de a Balaton körüli vidék és a város keresztény, római eredetű lakossága továbbélt, sőt gyarapodott a langobárd, majd az avar uralom alatt is, egészen a középső avar-korig. Olyannyira, hogy a város 5. századi ókeresztény bazilikáját is újjáépítették és kibővítették. A 7. században azonban, feltehetően egy lázadás következményeként, amelyben részt vehettek a Castellum lakói is, az avarok kitelepítették őket az erődítményből, de kultúrájuk továbbra is fennmaradt a régió falusias településein. A régió központját jelentő város elnéptelenedése ellenére maga a területi egység a késő-avar korban is megmaradt, és a 8. század végén, mint az avar tudun országa jelent meg újra a forrásokban. A tudun ekkor önállóan igyekezett a Karolingokkal kiegyezni, de úgy, hogy saját hatalmát is megőrizze. Azonban rosszul számította ki az erőviszonyokat, így végül a 9. század elején a frankok az ő országát is beolvasztották a birodalmukba. 

 

A régió önálló kormányzásáról azonban ők sem mondtak le. 838 után Német Lajos keleti frank király egy másik avar előkelőnek, Priwinának – aki talán az egykori avar kagán utóda lehetett, és akitől néhány évvel korábban a morvák korábban elvették nyitrai fejedelemségét – „Alsó-Pannoniának a Zala nevezetű folyó körüli részét” adta hűbérbe. Ennek az Alsó-Pannóniának nevezett régiónak, amit a Conversio Bagoariorum et Carantanorum című 9. századi kézirat úgy határoz meg, minta a Dráva, Duna és Rába folyók által határolt területet, központját Priwina az ekkor már romos és elhagyatott Castellum melletti szigeten, a Zala folyó mocsarai közt hozta létre és Mosaburgnak nevezte el. Priwina kezdetben a keleti frank uralkodó hűbéreseként, azaz grófként állt a régió élén, de egy évtizeddel később már kiérdemelte, hogy teljes jogú birtokként, azaz hercegségként megkapja azt a királytól. Így halála után, 860-ban fia, Chezil is gond nélkül az örökébe léphetett, sőt ő hatalmát ki is terjeszthette a Dráván túli sisciai grófságra is, amit azonban csak hűbéres grófként birtokolt. Chezil 876 körül bekövetkezett halála után a család kihalt, de birtokaik egy kézben maradtak: Brazlav hercegé lettek.

 

 

A 10. század elején a magyarok hódították meg Pannóniát, de több jel is arra vall, hogy a Balaton központú nyugat-dunántúli és nyugat-szlavóniai régió az ő uralmuk alatt is egy egységet alkotott. Kézai Simon 13. századi krónikája Vérbulcs vezérről állítja, hogy „Zalában a Balaton tava körül szállott meg”. Kézai Vérbulcsa nem más, mint a 10. század közepén Bizáncban megkeresztelkedett Kali fia Bulcsú karha, akit 955-ben, a vesztes augsburgi csata után a németek felakasztottak. Bulcsú bizánci és nyugati politikai szerepvállalásainak irányai nem mondanak ellent annak, hogy uralmi területét részben vagy egészében Brazlav hercegségével azonosítsuk, központját pedig az egykori Mosaburgban keressük. 

 

A régió történetének következő állomására egy 10. század végén bekövetkezett esemény kapcsán derült fény. Kézai az István ellen támadó Koppányt somogyi vezérnek titulálta, az interpolált pannonhalmi alapítólevélben pedig István – Koppány nevét nem is említve – kifejezetten Somogy megyét nevezi meg támadójaként. Hogy a 10. század végén Somogy valóban a 11. század második felében feltűnő Somogy megyének feleltethető-e meg, vagy ezt csak a későbbi interpoláció során értelmezték-e így, és eredetileg azt az egész területet jelentette, amit a veszprémi egyházmegye 1009-es adománylevele Kolonvár megyéjének nevez, azt nem tudjuk, de az ezredforduló környékén Kolonvár megyéje már szinte biztos, hogy magába foglalta a később különválasztott Somogyot is. Kolonvárat személynévi eredetű elnevezése alapján nagy valószínűséggel első ispánjáról nevezhették el, mint több más korabeli megyeszékhelyet. Ennek az ispánnak a birtokára utalhat a később Zalavárnak nevezett megyeközpont közelében fekvő egykori Kolon falu neve is. Mindezek alapján az eseményeket valószínűleg úgy rekonstruálhatjuk, hogy Bulcsú halála után Balaton körüli országát Tar Zerind, vagy az ő apja szerezhette meg, akik feltehetően az Árpád-házból származtak. Zerindtől örökölhette meg fia Koppány, aki azonban elesett az Istvánnal a nagyfejedelemségért vívott harcban, így országa Istváné lett, aki megyévé szervezte, melynek élére egy Kolon nevű ispánt ültetett. Kolon birtokairól (Kolon falu kivételével) és utódairól azonban nincs tudomásunk és Kolon várának neve is feledésbe merült. A 13. században már biztosan Zalavárnak hívták. 

 

 

A régióban azonban az Árpád-korban feltűnt egy hatalmas birtokokkal rendelkező nemzetség, az Atyuszok, vagy másnéven Oghuzok. A nemzetségről hírt adó legkorábbi írott forrás az almádi monostor 1121-ben, Bánd fia Atyusz által kiadott alapítólevele, amiből olyan birtokegyüttes képe bontakozik ki, amely a Balaton mindkét partjára kiterjedt, csak éppen Zalavár környéke maradt ki belőle. A nemzetség több tagja által viselt Atyusz/Oghuz név török eredetű, ami joggal veti fel a gyanút, hogy egy honfoglaló magyar nemzetségről van szó. Ennek és birtokaik elhelyezkedésének alapján Pauler Gyula vetette fel, hogy az Atyuszok Bulcsú leszármazottai lehetnek. A Bulcsútól való leszármazás tudatát az Atyuszok birtokközpontjaival azonos területen, azaz a Badacsony környékén birtokló Lád nemzetség még 14. század elején is őrizte. Korántsem lehetetlen, hogy a részben a Lád nemzetséggel azonos, vagy szomszédos településeken birtokló Atyuszok alapbirtokaikat még 10. századi ősüktől örökölték és mindketten Bulcsú utódainak egy-egy ágát képezték. Bulcsú utódai ugyan elvesztették ősük országát, de a régió jelentős birtokai azért megmaradhattak a kezükben. A régió ősi központját viszont az Árpádok bizonyosan kisajátították és saját emberüket, Kolont ültették bele, ám Kolon nem tudott itt saját, hosszú életű dinasztiát alapítani. Ennek az oka talán az utódainak rossz politikai helyezkedése lehetett a 11. század második harmadának trónviszályai idején, ugyanis Kolonvár nagy kiterjedésű megyéjét legkésőbb már I. Béla szétdarabolta. 1061-ben ugyanis a déli, Somogynak nevezett részének élén Atha ispánt, a Győr nemzetség egyik ősét találjuk. Talán ebben az időben nyílott meg a lehetőség Bulcsú utódai előtt is újra a felemelkedésre.

 

Az Atyuszok birtokközpontja a 12. század elején Almád volt, ahol Bánd és fia Atyusz monostorukat is megalapították. Almád birtok az Eger patak völgyének egy medencévé kiszélesedő része Hegyesdtől keletre, amit a Boncsos-tetőnek nevezett dombsor választ el a szintén az Atyuszok birtokában lévő Káli-medencétől. Az almádi völgy közepén, a patak partján egy római villa állt. Valószínűleg ehhez a villához tartozhatott az antik időkben az egész medence területe. A villa fölé emelkedő, már a bronzkorban is lakott, lapos dombon, a Péter-hegyen jött létre – legkésőbb Szent István király korában – a völgy legnagyobb templomos települése, ami a későközépkorra Almád mezővárosává vált. A völgy keleti végében, ahol az Eger-patak áttört a dombokon, a Boncsos-tető bazalt fennsíkjának meredeken leszakadó peremén, egy sziklakiszögellésen, ott ahol egy mély vízmosás lehetővé teszi, hogy az Eger-völgyből felkapaszkodva a fennsíkon át a Káli-medencébe át lehessen menni, néhány bővizű forrás felett már a bronzkorban egy kisméretű erődítmény állt. Ennek a romjaira a Karoling korban egy fa-kő szerkezetű várfalat emeltek, amit az Árpád-korban is megújítottak és tovább használtak. Ez alatt a kis vár alatt kezdte meg Bánd és fia az almádi monostor építését. 

 

 

A 12. századi monostor leletanyagából nagyszámú, talán a közeli római villából származó római kőfaragvány került elő, amelyek egy részét jól látható helyen használtak fel a monostor épületében. A legfontosabb ezek közül egy márványból faragott római sírsztélé, amit az egyik korai kegyúri sír fedköveként úgy fektettek le a templom melletti sírkápolna padozatába, hogy faragott, feliratos része kerüljön felülre és így láthatóvá váljon. Ez a gesztus elég egyértelmű utalás arra, hogy Almád urai tudatában voltak birtokuk római eredetének és magukat ilyen módon a régi rómaiak örökösének nyilvánították. 

 

A másodlagosan felhasznált római kövek mellett előkerült néhány szintén másodlagosan beépített, a 11. század középső harmadából származó kőfaragvány is, és egy ilyen korú vállkőfejezetet a közeli Monostorapátiból is ismerünk. Ezek egy gazdagon díszített, karzatos templomból származnak. Magának a 11. századi templomnak a falai egyelőre nem kerültek elő, de kétségtelen, hogy valahol a környéken állhatott. Hasonló igényesen díszített épületeket ebből a korból a királyi monostorokon kívül csakis ispáni rangú építtetők templomai között (Visegrád, Kaposszentjakab) találunk. Ez arra vall, hogy az Atyuszok egyik őse az 11. század közepe táján már az ispánok közé tartozhatott. Sajnos 11-12. századi forrásokban említett ispánoknak általában nem ismerjük a családi hovatartozását, ez csak a 13. század elejétől állapítható meg a legtöbb esetben. Azonban a 12. század első felében élt monostoralapító Atyuszról egy 13. századi utóda, mint bánról emlékezett meg. Egy évszázaddal később, II. András udvarában az Atyusz nemzetség több tagja fényes karriert futott be és számos ispáni méltóságot viselt. Ezen méltóságok jó részét a Dunántúl nyugati felének és Szlavóniának: Zala, Somogy, Veszprém, Vas, Moson, Sopron, Varasd megyék, illetve a vas megyei Karakó ispánságai alkották. Atyusz fia Atyusz és Miska fia Salamon a monostoralapító ősükhöz hasonlóan báni tisztet, valamint a bodrogi ispánságot, továbbá Atyusz bán még a bácsi, pozsonyi és fejérmegyei ispánságot is viselte. Atyusz és Salamon bánok, valamint Lőrinc pohárnokmester a bárók közé is bekerült. Nekik köszönhetően II. András kora jelenti a nemzetség igazi fénykorát, ami almádi monostoruk feldíszítésében is szembeötlő: a templomot ekkor látták el márvány padozattal, szentélyrekesztővel és szószékkel, a könyvtárába egy a királyi műhelyből származó aranyozott ezüstveretes borítóval díszített evangeliárium is került. Az Atyuszok felemelkedése azonban IV. Béla trónra lépése után félbeszakadt: a nagy generációjuk utódai elszegényedtek, elődeik ispáni és báni méltóságait nem tudták megtartani.

  

A fentiekben egy, a római kor óta jól megfogható régiót történetét vázoltuk fel. E régió területe ugyan mindig változott – legnagyobb kiterjedése idején a Száváig is kiterjedt – de magterülete egy évezreden át a Balaton körül terült el. Ennek a magterületnek az egysége a 11. század közepéig érintetlen maradt, ám az ekkor kitörő Árpád-házi trónviszályok következtében az uralkodók szétdarabolták, így a következő másfél évszázadban nem tudott többé önálló régióként működni. II. András korában azonban egy bárói família, akinek a tagjai nagyon is tudatában voltak régiójuk és családjuk ősi múltjának, ispáni és báni méltóságok halmozásával, kísérletet tett az újjászervezésére. E kísérlet azonban csak egyetlen nemzedéket ért meg. Mivel az Atyuszok nem tudták örökletessé tenni regionális hatalmukat így a régió egységét sem tarthatták fenn. A kísérlet rövidsége és az öröklés sikertelensége azt sem tette lehetővé számukra, hogy városi központot alakítsanak ki a Balaton környékén. 

 

Végül az Árpád-kor végén egy másik családnak, a Héder nembéli Kőszegieknek sikerült az, ami korábban az Atyuszoknak nem: a Dunántúl és Szlavónia nagy részén egy örökletes tartomány létrehozása. Ennek kiterjedése igen hasonló volt Atyusz bán egykori ispánságainak területéhez, de ekkor már a régió központja nem az ősi, Balaton körüli magterületen jött létre, hanem az ország nyugati határszélén, amelynek városiasodása a tatárjárás utáni néhány szerencsés évtizedben megindulhatott. Azonban később ez a folyamat ott is leállt, mert a 13. század végére jobbára magánkézbe került gyenge nyugat-magyarországi városcsírák az új birtokosok segítsége nélkül nem bírták a versenyt a közeli Stájer és alsó-ausztriai városokkal, amelyek már évszázadok óta élvezték tartományuraik támogatását. A Dunántúl közepe így egy város nélküli, elmaradott vidék lett, ami a szomszédos osztrák tartományok agrár hátországát alkotta. Mi sem illusztrálja ezt látványosabban, mint, hogy az Almádi monostorban, a régió más lelőhelyeihez hasonlóan a 14-16. században előkerült pénzérmék túlnyomó többsége ausztriai veret. A nyugat-dunántúli régió városi központjainak Ausztriába helyeződése a régió újkori történetét is alapvetően meghatározó tényezővé vált, sőt hatását napjainkban is erőteljesen tapasztalhatjuk.

 

 

2024. február 9.