Kiállítás nyílik a visegrádi Salamon-toronyban Magyarország szinte ismeretlen történelméről, a magyarok honfoglalást megelőző vándorlásáról és beilleszkedéséről a Kárpát-medencében élő népek közé. Sok évszázados hamis illúzióval kellene a saját érdekünkben leszámolnunk.

  

 

A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának Őstörténeti Munkacsoportja és a Magyar Nemzeti Múzeum visegrádi Mátyás Király múzeumának együttműködésével létrejövő tárlat bemutatja azokat a nagy sajtóvisszhangot kapott kutatási eredményeket, amelyek az utóbbi években átrajzolták a tudomány képét a magyarság honfoglalás előtti történelméről, és azokról az új kutatásokról, amelyek Visegrádon ki tudták mutatni a Karoling-koról az államalapítás koráig ívelő történelmi folyamatokat. Egy eddig jobbára ismeretlen kép rajzolódik ki e kutatások nyomán a magyar történelem sötét korának számító 8-10. századról, ami arra ösztönöz, hogy újragondoljuk mindazt, amit a magyar állam őstörténetéről évszázadok óta gondoltunk.

 

 

 

Isaac Asimovnak, a valaha élt egyik leghíresebb sci-fi írónak kevésbé közismert a tudományos ismeretterjesztő munkássága. Pedig ilyen könyvet is írt temérdeket, valamint esszéket, szintén ismeretterjesztő, gondolatébresztő témákban. Az egyik ilyen esszéje a Hold tragédiája, amelyben briliáns okfejtéssel vezet végig a Földet kísérő égitest látványától addig, hogy ez miért okozhatja hamarosan az emberiség bukását. Az eszmefuttatás fő vonulata az, hogy a minden nap az égbolt egyik szélén feltűnő, majd a másikon lebukó Hold elhitette az emberrel, hogy ő áll a teremtés középpontjában (geocentrikus világnézet), így az egyszerű szemlélő számára nehezebben érthető heliocentrikus világkép több évszázadot, de tán évezredet késett. A valódi tudományos vizsgálódást elítélte a dogmatikus uralkodó világnézet-vallás, így a világmindenség urainak képzelve magunkat pusztítjuk környezetünket, míg csak össze nem omlik civilizációnk.

De hogy jön mindez a honfoglaláshoz, illetve az azt megelőző és követő évszázad történelméhez? A párhuzam pedig nyilvánvaló: elegendő csak a Feszty-körkép honfoglalóinak nemes arcára, méltóságteljes testtartására vetnünk egy pillantást, vagy akár belelapozni egy közoktatásban használt tankönyvbe a korszak tárgyalásánál: bizony honfoglaló eleink félistenek voltak, körülöttük fordult a világ, s mi leszármazottak sem lehetünk kevésbé különbek, elvégre ugyanaz a vér munkál bennünk. Ahogy nekik joguk volt a Kárpát-medencére, úgy nekünk is jogunk van a tiszteletre minden nép részéről – s ha érdemmel kivívni nem is tudjuk, hát bömböljük, hogy jár nekünk.

Pedig a honfoglalás, azaz annak történelmi megítélése, dogmákba kövült képzelt nagyszerűsége a mi Holdunk. 

Történetírásunk (-szemléletünk és -tanításunk) meglehetősen óvatos a magyar honfoglalást megelőző bő egy évszázad, valamint az államalapításig vezető évtizedek feltárása ügyében. Hiába a kutatási eredmények, még mindig Anonymus leírása a mérvadó egy csaknem üres Kárpát-medencéről, amelyet viszonylag könnyűszerrel vesznek birtokba a beözönlő magyarok. Ellenállásba alig ütköznek, ahol igen, ott népmesei leleménnyel győzedelmeskednek, sorra hányják kardélre ellenségeiket.

 

 

P. Mester aligha gondolhatta volna, hogy gestájának, ami saját korában inkább szépprózának számított, ilyen hosszú távú hatása lesz. Mintha a németek a Nibelung-éneket tekintették volna történelmi önazonosságuk forrásának – egy időben tekintették is, utoljára a náci Németországban, az ismert sikerrel.

De térjünk vissza a Gesta Hungarorumra, ami jól tükrözi a 1200 körüli évtizedek arisztokráciájának történelmi szemléletét. P. Mester idején a félig nyugat-európai (francia és spanyol) királyi udvart elözönlötték azok az előkelők, akik magukkal hozták saját hazájuk virágzó lovagi kultúráját, lovagregényeikkel, trubadúrdalaikkal, Nagy Károlyig visszanyúló eredetmítoszaikkal. Érthető, hogy a magyar arisztokráciában is felébredt az idény a dicső múltra, az ősök akár képzelt hőstetteinek megéneklésére. Ez az alapvetően ártalmatlan kis hiúság és P. Mester határtalan fantáziája soha sem élt hősök, sosemvolt csaták sokaságával népesítette be a Kárpát-Medencét. A történetírás számára azonban ez sokáig csak időzített bomba maradt, hiszen a 18 század közepéig alig olvasták. Sokkal hatásosabb volt Kézai Simon jó 80 évvel későbbi gesztája, amely egy fiatal, még csak egy-két nemzedék óta létező nemesi réteg eredetmítoszát kívánta megteremteni egy olyan korszakban, amikor a feudális anarchia elhatalmasodásával, ez a réteg egyre kiszolgáltatottabbá vált a bárók önkényével szemben. Kézai művét később több szerző folytatta és bővítette ki, míg a 14. századi Képes Krónikában kéziratos formában megőrződött és 15. századi nyomtatott kiadásokban széles körben el is terjedt, így soha sem merült feledésbe. Kézai művének legnagyobb hatású változata Thuróczi János Chronica Hungaroruma, amely Mátyás király támogatásával két nyomtatott kiadásban is megjelent! Ő már korának megfelelően átszabta a koncepciót. Szerepel benne a Kézai kora óta eltelt időszak története – megteremtve a hitelesség látszatát az egész műre –, az elején azonban ott volt Kézai alaposan felduzzasztotta a hun-ered, -azonosság mítoszát. Itt már valóban jogos örökségükként jutnak az ország birtokába magyarok, hiszen az interpretálásában egyazon nemzetről van szó. Nagy királlyal kezdi a történetet (Attila), s naggyal, Mátyással fejezi be.

Ugyan Thuróczi munkája kissé durva volt az udvar számára (Bonfinivel meg is írattak egy szofisztikáltabb, de nem kevésbé mesés változatot, amiben már az avarok is szerepeltek), a társadalmi hatása elsöprőnek bizonyult. A magyar középkor utolsó évtizedeiben járunk, ahol a kis- és középnemesség mind elkeseredettebben kereste és védte gyökereit, voltaképp a jelenét, a kiváltságait. Thuróczi remek pajzsot dobott nekik, a már akkor is évezredes hagyományt a jussra, hiszen egész a honfoglalókig eredeztethették nemzetségeiket.

A magyar nemesség hun hagyományainak világa minden bizonnyal csak közjáték lett volna, ha nem bomlik fel hamarosan a középkori magyar állam, ami kulturális értelemben még fénykorában is elmaradott volt a nyugat-európai államoktól. Mohács, az ország több részre szakadása pedig évszázadokra befagyasztotta a polgárosodást, így igény sem teremtődött meg másfajta történelemszemléletre. A török háborúk csaknem két évszázada alatt, és a török kiűzése idején is ez oda vezetett, hogy az országot modernizálni próbáló, így a nemesség féltve őrzött előjogait alaposan megnyirbáló Habsburg monarchiával szemben a magyar nemesség többsége még mindig a 16. század elejének hibernált, majd újra kiolvasztott szellemével igyekezett megérteni a világot, csak hogy ősi, és még ősibbnek gondolt, bár már régen értelmüket vesztett kiváltságait megőrizhesse. E cél érdekében sokan még azt sem érezték magas árnak, hogy a hazájukat megnyomorító Oszmán birodalommal paktáljanak. A 18. század folyamán, majd még a 19. században is, amikor már az Oszmánokhoz fűzött remények is messze elszálltak, végképp ez a kisnemesi szemlélet rögzült dogmaként a közgondolkodásban, már csak azért is, mert a Habsburgok egyéb téren meglévő fölényére már csak ezt az egy választ (vagyis az ősi nagyság illúziójának fenntartását) tudták adni. Trianon, a történelmi Magyarország területeinek elcsatolása pedig a kétségtelen sokkjával csak még inkább növelte a görcsös kapaszkodás igényét a múlt nagyságához. A mai kor magyarjai egy részének azonban már Attila öröksége sem elég, boszniai magyar piramisok, 30 ezer éves rovásírás, párthus-magyar Krisztus kell nekik. Ám a jelen nem lesz élhetőbbé a hamis múltól, a jövőt pedig egyenest kilátástalanná teszi. Pedig az, hogy miként és mitől volt sikeres a magyar állam a 9-10-től a 15. századig, jelenlegi ismereteink alapján is könnyen megfejthető.

 

 

 

Így kanyarodjunk vissza a 9. század Kárpát-medencéjéhez, leginkább a Dunántúlhoz, Pannoniához, ami Karoling-befolyási övezet volt. Az újabb feltárások a már korábban is ismert helyszíneken (Visegrádon a Sibrik-dombon, Pécsett a Cella Trichorában, Zalaváron, Fenékpusztán) rendre kimutatnak Karoling-kori jelenlétet, építkezések, átépítések nyomait. A temetők antropológiai anyaga alig mutat mást a 9. mint a 11. században. A hun birodalom a Kárpát-Medencében csak közjáték volt. A római birodalom hivatalszervezete és hadserege ugyan elhagyta tartományt, és távoztak sokan azok közül is, akik ehhez a birodalmi adminisztrációhoz kötődtek, de a többé- kevésbé romanizált helyi lakosságnak aligha volt hová mennie. A hunok által megnyitott határokon megjelentek a germán és iráni eredetű bevándorlók, akiknek jó része hamarosan tovább is állt nyugatra, de akik itt maradtak, azok jól beilleszkedtek a helyi világba, hiszen közülük sokan eleve keresztényekként érkeztek. Amikor a 6. század közepén az ázsiai, török nyelvű avarok létrehozták az egész Kárpát-Medencét magába foglaló soknemzetiségű birodalmukat, eszükbe sem volt az itt élő népeket kiirtani vagy elűzni, sőt éppen arra törekedtek, hogy a Balkánról és Itáliából még több, lehetőleg képzett, mesterségekhez értő embereket telepítsenek le. Ők nem lezárni akarták a Kárpát-medence határait, hanem ha kellett, még erőszakkal is új telepesekkel próbálták benépesíteni e földet. De érkeztek telepesek északról és keletről is: a szlávok és a török nyelvű onogurok, akik a 7. század második felében már az egész avar birodalom karakterét meghatározták. Eme sok nemzetiségű birodalom persze ügyelt arra, hogy alattvalóinak egyes csoportjai ne is gondoljanak önállósodásra, így nem nézte jó szemmel, ha azok jól erődített római városokban éltek. Ha egy-egy ilyen csoport elég lojális volt, egy darabig eltűrték, mint a fenékpusztai erődváros ma keszthelyi kultúrának nevezett, vegyes romanizált és germán elemekből álló, jó módban élő keresztény népessége esetében, de aztán ha egyszer mégis konfliktus alakult ki köztük és a birodalom között, akkor kegyetlenül lecsaptak. A római erődvárost a 7. század közepe felé erővel pusztították el, de lakói, ha elszegényedve is, a környéken háborítatlanul tovább élhettek. Máshol, mint az ókori Sopiane esetében lehetséges, hogy a Fenékpusztával szinte azonos méretű erődített későrómai várost már a 6. században kiürítették, de a romanizált lakosság nyílt telepei még évszázadokig ott voltak közvetlenül az elhagyott város falainak előterében, A 8. század végén azonban a birodalom már nem tudott úrrá lenni az egyre halmozódó belső feszültségeken. Az elmúlt évszázadban beköltöző szlávok valószínűleg ugyanúgy viselkedtek mint a jobban dokumentált balkáni bizánci területeken: megtartották saját archaikus törzsi szervezeteiket, beköltöztek a birodalom elhagyatottabb, hegyes-erdős vidékeire és peremterületeire, és legfeljebb csak formálisan vetették alá magukat az avar birodalomnak, viszont előszeretettel teremtették meg a maguk erődített központjait, amelyekhez akár olyan elhagyott római erődöket is birtokba vettek, mint amilyen a visegrádi vár volt. Amint a birodalom irányításán belül is háborúig fajuló konfliktusok alakultak ki, megszűnt az az erő, ami egybetarthatta ezt a soknyelvű, soknemzetiségű avar államot, így a 9. század elején szinte pillanatok alatt játszódott le a teljes szétesés. Az anarchikus állapotok között akik tehették, újra visszahúzódnak a még álló római erődök és városok falai mögé. A Karolingokat a Dunántúlon minden bizonnyal örömmel fogadja a lakosság, hiszen újra a rend, béke és biztonság birodalmi ígéretét hozzák el, és a kereszténységét, amely az elmúlt évszázadokban egy percre sem veszett ki a térségből. Az újjászervezett Pannonia provincia szláv származású grófja, Pribina Mosaburgban gyűjti össze a környék népét, akik köztük a szlávok mellett ott vannak a keszthelyi kultúra romanizált népei is, és csak a véletlennek, no meg a később szentté avatott Metódnak köszönhető, hogy nem Mosaburgban/Zalaváron alapították meg az első pannoniai püspökséget Salzburg felügyeletével.

 

 

 

Mindeközben a Dél-Ural vidékéről egy olyan nép indult nyugat felé, akinek kultúrájában már eleve keveredett az északi finnugor és a sztyeppei világ. Mindössze egy nemzedéknyi időt igénybe vevő gyors vándorlásuk során a szintén soknemzetiségű Kazár birodalomból három törzs csatlakozott hozzájuk, akiket kabaroknak neveztek el. Ez az eleve multikulturális társaság érkezett meg a 9. század második felében ebbe a korántsem puszta országba, amelyben újabb népek és nyelvek sokaságát: a török nyelvű avarokat és bolgárokat, valamint különböző népekhez és törzsekhez tartozó szlávokat, germánokat, illetve az egykori római provinciális lakosság leszármazottait találták. A kései Karolingok birodalma a válságát élte, a bolgár birodalom pedig élet-halál küzdelmét folytatta Bizánccal, így a birodalmak peremén lévő Kárpát-medence könnyen az új hódítók kezére került. A soknemzetiségű és soknyelvű föld lakói előbb-utóbb át is vehették a hódítók nyelvét, még ha azok létszám tekintetében kisebbségben voltak is, hiszen az Árpádok államalapítása révén létrejövő, egységesülő, új birodalomban szükség volt egy közvetítő nyelvre. A magyarság etnogenezisen nem a sztyeppén, hanem a Kárpát-medencében zajlott le, és ennek az etnogenezisnek éppúgy részei az évszázadok óta itt élő kelták, rómaiak, germánok, avarok, szlávok mint a bevándorló magyarok és törökök. Hogy sokféle népből a 11 század elejére egységes birodalom, majd a birodalomból a 12-13. századra egységes nép formálódhatott ki, az nem utolsó sorban annak köszönhető, hogy a honfoglaló magyarok egy csoportja hamar felismerte az ezen a tájon kínálkozó lehetőségeket. Taksony, Géza és István úgy válhatott sikeressé, hogy birodalmukat azokra a pannoniai területekre alapozták, ahol nem volt szükség tűzzel-vassal terjeszteni a kereszténységet, hiszen az ott élők java része már évszázadok óta keresztény volt, és a Karoling-kor óta ismerte a feudalizmus hierarchikus rendszerét, így az állam is megszervezhető volt, hiszen az alapjai léteztek. Csak a megfelelő helyekre kellett a saját megbízható embereiket beültetni. Könnyen lehet, hogy sokan a korábbi birtokosok közül is megtalálták a helyüket a rendszerben.

 

 

A kalandozások kora, illetve a 907-es pozsonyi csata jelentősége az, hogy adtak időt arra a kegyelmi állapotra, míg a 10. század végére sikerült államot szervezni Pannoniából, így ezután sor kerülhetett a Kárpát-medence keleti részének meghódítására is. Ott, a keleti területeken, ahol hiányoztak a kereszténység és a feudalizmus alapjai, a munka dandárja már az államalapító Árpádok 11. századi utódaira maradt: Béla, Géza és László hercegek lettek a magyar állam tényleges kiterjesztői, akiknek kénytelenségből, a királyságból kiszorulva, ezeken a barbár és pogány földeken kellett megmaradniuk és hatalmat építeniük, míg királyként uralkodó rokonaik az ország konszolidált nyugati részében élvezhették elődeik államszervező tevékenységének gyümölcseit. A 11. század közepén az Árpád-ház családi vetélkedéseiből fakadó kényszer végül aztán a Kárpát-medence keleti területein is megteremtette a keresztény feudális államot. 

Világosan látható, hogy a legfontosabb képesség, amit tetten érhetünk a korban, nem a hódítás, hanem az alkalmazkodás képessége volt, úgy a korábban itt lakó, mind a honfoglaló népesség és vezetőik részéről is. Akár a darwinista tétel: nem a legerősebb, a leggyorsabb vagy a legokosabb marad életben, hanem a változó körülményekhez leginkább alkalmazkodó.

Ez az alkalmazkodási képesség jelen volt a későbbi középkori magyar államban is. Jövevények befogadásával, azok támogatásával az államgépezet hol jobb, hol kevésbé sikeres átalakításával, finomhangolásával sikerült az ország integritását és középhatalmi státuszát folyamatosan fenntartani. Bár a nyugati mércéjű városiasodás elmaradása, az infrastrukturális fejlesztések hiánya fokozatos leszakadáshoz vezetett Európa nyugati felétől, de végzetes és visszafordíthatatlan következményekkel csak a török hódítók megjelenése, és az ország megosztása járt.

A honfoglalás és az államalapítás dogmává kövült félremagyarázása a mi tragikus Holdunk. Persze Asimov nem lett volna vérbeli entellektüel, ha nem írt volna egy válaszesszét saját magának a Hold diadala címmel, amelyben azt bizonygatta, hogy a szárazföldi élet is a Földet kísérő égitestnek, pontosabban az ár-apálynak köszönheti létét. Mi nem lehetünk ennyire optimisták: hamis történelemszemléletünkben nyoma sincs diadalnak.