Portálunkon némi polémia alakult ki a közelmúltban megjelent írásunk kapcsán, amely a magyar történelmi köztudatban terjedő sajátos jelenségre igyekezett felhívni a figyelmet: a nemzeti történelem sorsfordító katonai vereségeinek némiképp vágyvezérelt átértelmezésére. Ennek kapcsán hoztuk fel példaként a mohácsi csata esetét, amely kétségkívül a középkori magyar történelem legsúlyosabb következményekkel járó tragédiája volt. A korszak kiváló szakértőjének, Varga Szabolcsnak a válaszcikke azokra a komoly történeti és régészeti kutatásokra, illetve ezek nagy jelentőségű eredményeire hívta fel a figyelmet, amelyek az utóbbi években, évtizedekben a mohácsi csatának és az azt megelőző Jagelló-kornak az alaposabb megismerését tették lehetővé. Ennek kapcsán olyan kritikákat is megfogalmazott írásunkkal szemben, ami szükségessé teszi, hogy e tárgyban vallott nézeteinket részletesebben és érthetőbben is közzé tegyük.

 

 

Elsőként kezdjük a Jagelló-korral, amelyről Varga Szabolcs szerint elítélően írtunk előző cikkünkben. Mindenekelőtt fel kell hívjuk a figyelmet arra, hogy az akkori írásunknak nem volt célja, hogy egy egész történelmi korszakot a teljesség igényével értékeljen, megjegyzéseink pusztán egyetlen szemszögre, a mohácsi vereség előzményeire terjedtek ki. Való igaz az, hogy a magyar történetírásban a Jagelló-kor megítélését sokáig negatívan befolyásolta a korszakot lezáró nemzeti tragédia, ám az utóbbi évtizedek történeti, művészettörténeti és régészeti alapkutatásai sokkal árnyaltabb, nagyon sok elemében pozitív képet alakítottak ki ezekről az évtizedekről. E kutatásoknak magam is részese voltam és vagyok, és saját szakterületemen – a középkori építészet kutatásában – több tanulmányomban igyekeztem feltárni és megismertetni a Jagelló-kor valódi jelentőségét. Ma már világosan látjuk ugyanis, hogy a Jagelló-kor építészeti termelése úgy mennyiségét, mint minőségét tekintve messze felülmúlta a megelőző Mátyás-korét és legfeljebb a Zsigmond-kor építészeti konjunktúrájához mérhető. Az építészet azért is jó fokmérője egy távoli történelmi korszak gazdasági és kulturális szintjének, mert emlékei a nagyfokú utólagos pusztulás ellenére régészeti módszerekkel feltárhatóak és elemezhetőek, míg ez más műfajok esetébe ez nincs így: az eltüzelt táblaképek, faszobrok és könyvek, a beolvasztott ötvöstárgyak végérvényesen és nyomtalanul elvesznek. Ennek ellenére a fennmaradt képzőművészeti alkotások és irodalmi művek hasonló fokú gazdagodást és kulturális pezsgést mutatnak a Jagelló korban, mint az építészet emlékei. Ennek az aranykornak a gazdasági és társadalmi háttere is szépen kirajzolódik az újabb történeti kutatásoknak köszönhetően. Szó sincs elszegényedésről az 1500 körüli évtizedek Magyarországán, éppen hogy egy maggazdagodó mezővárosi parasztpolgárság, sikeres kereskedőtevékenységbe fogó és jelentős tőkét felhalmozó nemesség képe rajzolódik ki. A meggazdagodó nemesség és arisztokrácia nagyobb politikai beleszólást követelt az ország ügyeibe is, amit az adórendszer átalakításán át sikerült tovább anyagi előnyök megszerzése érdekében hasznosítania, és ezt, ha mai fogalmaink szerint nem is nevezhetünk demokratizálódásnak, de a rendiség megerősödésének a királyi hatalommal szemben mindenképpen. Ezek a folyamatok tükröződnek a tömegében épülő mezővárosi plébániatemplomokban, kolostorokban, katedrálisokban és nemesi, főúri és főpapi rezidenciáékban. 

Ugyanakkor az is látható, hogy a Mátyás-korhoz képest nem az ország összjövedelme növekedett ilyen meghatározó módon, hanem a jövedelmek elosztásának rendje változott meg. Míg a Mátyás-korban részben a hatalmas Hunyadi-birtokokból, részben a parasztság túladóztatásából származó jövedelmek jelentős mértékben a királyhoz, illetve a kincstárba áramlottak, addig az 1500-as évek elején a királyi udvar és az államkincstár fokozatos elszegényedésének vagyunk tanúi. Ez az a jelenség, amelyre a régebbi történetírás is felfigyelt és ez okozta a Jagelló uralkodók rossz megítélését a hagyományos magyar történelemszemléletben. Ehhez még az is hozzátehető, hogy a csökkenő mértékű kincstári jövedelmek elosztása is megváltozott: sokkal több pénz jutott a királyi reprezentációra és kevesebb a hadügyre. Míg Mátyás uralkodása alatt azt tapasztalhatjuk, hogy a királyi udvar legnagyobb reprezentációs célú kiadásait jelentő palota- és templomépítkezései csak későn, Mátyás uralkodásának utolsó évtizedében kezdődtek és akkor is sokszor igen vontatottan haladtak, vagy meglehetősen visszafogottak voltak, és inkább csak a régi épületek renoválására szorítkoztak, addig II. Ulászló uralkodásának első két évtizedében a Mátyás által éppen csak megkezdett állami reprezentációs építkezések hatalmas lendületet kaptak, illetve újabb projektekkel bővültek. Ezzel szemben az állam honvédelmi kiadásai drasztikusan csökkentek, illetve az ország biztonságát szolgáló Mátyás-kori katonai struktúrákat felszámolták és új szisztémát alakítottak ki helyettük, amely viszont végül is nem bizonyult elég hatékonynak. A Mátyás zsoldos seregét fenntartó nyugati hódításokat leállították: Csehország és tartományai az új királlyal békés úton kerültek Magyarországgal közös uralom alá, az ausztriai hódításokat pedig Mátyás halála után azonnal feladták. Az így feleslegessé és fenntarthatatlanná vált zsoldos csapatokat – az úgynevezett „fekete sereget” – már 1492-ben erőszakkal feloszlatták. A déli végvárrendszer fenntartását nagyrészt privatizálták: a bárók és főpapok bandériumaira bízták, ami az erre szolgáló pénzek elköltését átláthatatlanná tette. Ez látványosan jelentkezett előbb a várak fejlesztésének lassulásában majd az 1500-as évek elején teljes leállásában. Mindezeket a változásokat látszólag indokolttá tette az a hosszú béke, amely a Jagelló-kort jellemezte. Mátyás legnagyobb nyugati és északi ellenfeleivel a Jagellókkal és a Habsburgokkal Magyarország 1490 után hamarosan kifejezetten jó viszonyt alakított ki, az Oszmánok pedig tartózkodtak a komolyabb konfliktusoktól: fenntartották a fegyveres békét a magyar határon, hogy erejüket belső problémáik rendezésére, majd keleti hódításokra csoportosíthassák át. Mindennek azonban lett egy még súlyosabb következménye a jövőre nézve. Az 1440-es évektől fél évszázadon át folyamatosnak mondható háborús helyzet Magyarországon egy katonailag jól képzett és harcedzett elitet termelt ki, amelynek tagjai kifejezetten egyéni és főleg katonai teljesítményeik alapján emelkedett az ország vezető pozícióiba. Ez éppúgy igaz a trónt megszerző Hunyadiakra, mint a Mátyás-kor vezető szerepet betöltő katona-arisztokratáira, például Újlaki Miklósra, a Szapolyai testvérekre, Magyar Bálintra, Kinizsi Pálra, Báthori Istvánra. Ez a generáció azonban az 1480-as évék végén és az 1490-es elején kihalt. A Jagelló-korban helyükbe lépők – például Szapolyai János, a Báthori testvérek, Perényi Imre, Horváth Márk és maga II. Ulászló – már nem saját egyéni, és főleg nem katonai teljesítményüknek köszönhették felemelkedésüket, hanem rokonaiknak, vagy jó házasságaiknak. Ennél is nagyobb probléma volt azonban, hogy ők már nem háborúkban értek felnőtté. A hadakozás legfeljebb kisebb határmenti csetepatékat, vagy szomszédok közti hatalmaskodásokat jelentett számukra, és semmilyen valódi hadvezetési tapasztalattal nem rendelkeztek. Mindezek korántsem jelentettek volna problémát normális körülmények között, sőt kifejezetten pozitívumként értékelhetnénk a túladóztatástól szenvedő, állandó háborúban élő, időről időre lázadásokban kitörő, súlyos belső feszültségekkel terhet Mátyás-kor után. Csakhogy a látszat ellenére a körülmények egyáltalán nem voltak normálisak. Magyarország déli határán túl hihetetlen intenzitással növekedett egy kifejezetten agresszív világbirodalom. Ennek legkésőbb az Iránt legyőző és a Mamluk birodalmat bekebelező, ezzel az Oszmán birodalmat többszörösére növelő Szelim szultán (1512-1520) uralkodása alatt mindenki előtt nyilvánvalóvá kellett válnia. Mátyás király még úgy fogalmazott egy levelében, hogy ha az egyiptomi szultán békét köt a törökkel, akkor Magyarországnak nincs többé esélye vele szemben, ehhez képest 1517-ben már Egyiptom fővárosa Kairó is a törökök kezén volt. Míg Mátyás egy sokkal kisebb és gyengébb Oszmán birodalommal szemben is egy nagyívű koncepciót dolgozott ki, amelyben Magyarország egy közép-európai birodalom élén, a német-római császárság támogatásával állítja meg határainál a török előrenyomulást, addig a Jagellók mindezt csak egy laza szövetségi rendszerrel helyettesítették, amely 1520 után már nem lehetett elég hatékony egy többszörösére növekedett ellenféllel szemben. Történelmietlen lenne felvetni, hogy mi történt volna másképp, ha Magyarország nem úgy viszonyul a török veszélyhez a 16. század elején, ahogy tette, de azt korántsem történelmietlen leszögezni, hogy az országot vezető elit korántsem tett meg mindent, amit az adott politikai helyzet megkövetelt. Hiányzott az a távlatokban gondolkodó, és a jövőért súlyos áldozatokat is vállalni kész magatartás, amely a Mátyás-kort még jellemezte.

 

 

Hogy miért is érdemes mindezt felhánytorgatni? Semmiképpen sem ítélkezés és bűnbakkeresés miatt, hanem a történelmi folyamatok megértése érdekében. Hasonló szituációk ugyanis nem ritkák a történelemben. Gondoljunk csak arra, hogy az I. világháborúba belefáradt nyugat-európai hatalmak az 1920-30-as években mennyire hasonló vaksággal zárkóztak el attól, hogy levonják a szükséges konzekvenciákat az egyre erősödő és egyre agresszívabbá váló Németország felemelkedéséből. Mindez milyen katasztrofális következményekkel járt, és még végzetesebbel járt volna, ha nem sokkal a teljes összeomlás előtt egy külső nagyhatalom, az USA nem avatkozik be. Ha pedig egy eseménysor ilyen hasonló módon megismétlődik, megismétlődhet máskor is. Éppúgy nem lenne szerencsés a Jagelló-korban csak a kulturális virágkort és társadalmi fejlődést észrevenni, mint ahogy hamis képünk lenne a két világháború közti időszakról és napjainkról is, ha csak a művészetek és tudomány nagyszerű eredményeit és a társadalom modernizálódását látnánk.

De térjünk vissza Mohácshoz. Varga Szabolcs joggal kiemeli azt a számos új és fontos kutatást, amely manapság a mohácsi csatával foglalkozik. Cikkünkben mi sem a csata tudományos feldolgozottságát hiányoltuk, hanem éppen azt, hogy úgy érezzük, a kutatás az indokoltnál is jobban koncentrál magának a csata előkészületeinek és eseményeinek, valamint következményeinek a vizsgálatára. Valójában a csata csak egy és nem is a legfontosabb lépcsőfok volt egy eseménysorban, amely a középkori magyar királyság összeomlásához vezetett. Az első lépcsőt – már ha eltekintünk a fent vázolt Jagelló-kori problémáktól – kétségkívül Nándorfehérvár 1521-es elvesztése jelentette. Ennek katasztrofális jelentőségével már a kortársak is tisztában voltak. A korábbi évtizedekben elmaradt török elleni felkészülést aztán tovább súlyosbította a következő öt év tehetetlen tétlensége. Maga mohácsi csata már csak leginkább értelmetlen vérontásnak tekinthető, amiért a magyar hadvezetés teljes alkalmatlansága tehető felelőssé. Nem azért, hogy vesztettek, hanem azért, hogy egyáltalán vállalták a csatát. Már Hunyadi János kudarcai nyomán a fia, Mátyás is rájött arra, hogy egy török szultáni sereget mezei csatában nem lehet legyőzni. Ez amúgy nem volt egy korszakalkotó gondolat. A korszak legsikeresebb hadvezérei – köztük maga Mátyás is – minden lehető eszközzel kerülték a nagy, sorsdöntő csatákat. Nem is csoda, hiszen a középkori hadviselés viszonyai között: a felderítés, kommunikáció és a tűzfegyverek fejletlensége mellett egy csata kimenetele leginkább a szerencsén múlott, a hadvezérnek legfeljebb az összecsapás megindulásáig volt ráhatása az események folyására. Egy háború, vagy akár egy hadjárat megnyeréséhez sokkal hatékonyabb eszközök álltak a hadvezér rendelkezésére: az ostromzárak, várvédelem és a portyák. A tényleges harcnál sokkal nagyobb és fontosabb feladatot jelentett a hadsereg felállítás, ellátása és mozgatása. Az ehhez szükséges pénz és szervezőmunka tette ki a hadvezérek tevékenységének egyik lényegi részét. Nem véletlen, hogy Zsigmond legsikeresebb hadvezérei Filippo Scolari (Ozorai Pipó) vagy Tallóci Matkó kereskedőcsaládból származó gazdasági szakemberek voltak. A korszak háborúit általában nem az nyerte meg, aki több sikeres csatát vívott, hanem az, aki a legtovább tudta együtt és harcképes állapotban tartani a hadseregét. Mátyás ennek a taktikának kiváló mestere volt. Mohács idején azonban úgy tűnik, hogy egyedül Szapolyai János ismerte fel a szultáni sereggel szembeni nyílt csata értelmetlenségét, vagy legalábbis ő volt az egyetlen, aki levonta a szükséges konzekvenciákat, és inkább seregteste megőrzését szem előtt tartva távol maradt a mohácsi mezőtől. A korszak legnagyobb és legmodernebb hadseregét jelentő Oszmán haderőnek mindössze egyetlen érzékeny pontja volt: a hadtáp. Ugyanis minél nagyobb egy középkori hadsereg, annál inkább ki van szolgáltatva az utánpótlásnak, hiszen minél nagyobb egy embertömeg, annál kevésbé lehetséges a hadműveleti területről élelmezni azt. A törökök ezzel teljes mértékben tisztában is voltak, és ezért sem merészkedett egy szultáni sereg soha sem mélyen az ellenség vonalai mögé, úgy hogy a háta mögött komoly, ellenséges kézen lévő erődöket hagyott volna, hiszen ezek katonasága később bármikor könnyedén elvághatta volna az utánpótlási vonalakat, ami igen gyorsan a támadó sereg felbomlásához vezetett volna. Ezért volt olyan meghatározó jelentősége a 15-17. századi török-magyar harcokban a váraknak. Csak ezek a várak lassíthatták le a szultáni sereg előrenyomulását, márpedig aki idő nyert, az a háborút is megnyerhette, hiszen még az Oszmánok sem voltak képesek túlságosan hosszú ideig egyben tartani a seregüket. Éppen a sereg nagy mérete miatt a Magyarországra való felvonulás igen lassan ment. Nem kezdődhetett el a tavasz előtt és az ősz folyamán okvetlenül haza kellett indulniuk. Az augusztus végén lezajlott Mohácsi csatát, és Buda ellenállás nélküli elfoglalását ezért sem tudta kihasználni 1526-ban Szulejmán szultán, mert már nem maradt elég ideje Magyarországon. Ha Mohácsnál nem mészároltatja le magát a teljes szövetséges keresztény haderő és nem hagyják veszni királyukat, bár kétségkívül súlyos károkat okozott volna Szulejmán hadjárata, de a következményei koránt sem lettek volna végzetesek. A szultán így is kénytelen lett volna hamarosan elhagyni az országot, és még ha hagyott is volna Budán és más várakban helyőrséget, egy épségben maradt magyar haderő ezeket a tél folyamán könnyedén felszámolta volna, éppen azért, amiért ezeket a várakat és városokat nem is próbálták meg védeni: korszerűtlen erődítményeik, feltöltetlen készleteik miatt. Így az ország felkészületlensége akár időlegesen erénnyé is válhatott volna. Azt, hogy lett volna ilyen opció, azt éppen a viszonylag nagyobb katonai tapasztalatokkal rendelkező Szapolyai János bölcs magatartása igazolja a mohácsi csata előtti hetekben.

 

 

Hosszú távon persze aligha jelenthetett volna megoldást egy nyílt országban hagyni szabadon ide-oda vonulni az ellenséget. Ezzel a kortársak is tisztában voltak és 1526 után őrült ütemben indult meg az ország várainak és erődítményeinek építése és korszerűsítése. Buda ezután vált valódi, jól védhető erődvárossá, amely a következő másfél évtizedben több nagy ostromnak is ellent tudott állni. Csakhogy ebben a korszakban Szapolyai János szerepvállalása már korántsem nevezhető olyan bölcsnek, mint a mohácsi csata előtti hetekben. E kérdés a harmadik, amelyben vitatkozunk Varga Szabolccsal. Szapolyai emlékének befeketítését ő – joggal – a Habsburgoknak tudja be, és „az utolsó magyar nemzeti király politikájának karaktere” iránti megértést kéri rajtunk számon. Csakhogy ahogy Szapolyai megítélését a Habsburgok, úgy a Habsburgokét Szapolyai párthívei befolyásolták negatívan. A joggal számon kért pártatlan szemlélet pedig ez ügyben aligha tud mit kezdeni az olyan fogalmakkal mint „az utolsó magyar nemzeti király”. Hiszen mitől lett volna nemzetibb Szapolyai János Habsburg Ferdinándnál, akinek családjában kevesebb mint évszázaddal korábban magyar királyok voltak. A litván származású, a cseh, illetve lengyel trónról Magyarországra került Jagellók, az apai ágon havasalföldi román bojárcsaládból származó Mátyás, a luxemburgi dinasztiából származó, cseh és német koronát birtokló Zsigmond, vagy a nápolyi Anjouk leszármazottai mitől lettek volna nemzetibbek a Habsburgoknál? Legfeljebb egy szempontból mondhatjuk ezt, mégpedig azért mert I. Ferdinánd elődeitől eltérően nem Budán tartotta székhelyét, hanem Bécsben. Csakhogy ez pontosan Szapolyai Jánosnak volt köszönhető, aki török támogatással elfoglalta Budát és hadszíntérré tette az országot, ami így alkalmatlanná vált arra, hogy Ferdinánd áthelyezze ide székhelyét, amint egy évszázaddal korábban élt elődje, Habsburg Albert még gondolkodás nélkül megtehetett. 

 

 

Csak helyeselni tudjuk Varga Szabolcs felszólítását, hogy rácsodálkozás helyet inkább igyekezzük megérteni a történelmet. Erre azonban csak akkor nyílik lehetőségünk, ha kor és az utókor politikai propagandája mögé tekintünk, és az események valós mozgatórugóit keressük. Márpedig Szapolyai János 1526 utáni tevékenységében – hiába próbáljuk szépíteni – nem találunk más mozgatórugót, mint a féktelen hatalomvágyat. Voltak a kornak felelősen gondolkodó politikusai is, akik felismerték, hogy II. Lajos halála akár lehetőséget is teremthet az országnak a török elleni eredményes védekezésre, mert a kor legnagyobb világbirodalmát megalkotó Habsburgokat emelheti a magyar trónra. Szapolyai ellenben saját magának kívánta megszerezni a hatalmat, akár annak árán is, hogy hazáját eladja a töröknek és a polgárháború mocsarába taszítja. A legtöbben persze – mint a kor jellegzetes politikai kalandorai: Török Bálint és Perényi Péter – a II. Lajos halála utáni zavaros helyzetben csak a saját meggazdagodásuk lehetőségét látták, fel sem fogva a török veszély valóságos mivoltát. Hozzájuk képest Szapolyai valóban távlatos gondolkodónak tekinthető, aki legalább a váradi békében belátta és megpróbálta jóvátenni valamelyest az általa okozott károkat, azzal, hogy I. Ferdinándot tette meg trónja örökösének. Ezzel azonban lebecsülte Szulejmán képességeit, ami súlyos hiba volt. A szultán – áruló magyar szövetségesei révén – 1541-ben könnyedén semlegesítette a béke titkos záradékát, és hozzákezdett az ország tényleges megszállásához.

 

 

Szapolyai János 1526 utáni történelmi szerepét legfeljebb egyetlen szempontból lehetne – ha nem is pozitívnak – de legalábbis szükségszerűnek értékelni Magyarország szempontjából. Ez pedig a kényszerpálya. Ha bebizonyosodna, hogy Szapolyainak nem volt választási lehetősége amikor magát koronáztatta királlyá, majd trónja védelmében elfogadta Szulejmán támogatását I. Ferdinánddal szemben. Ez az érvelés talán megáll a későbbi erdélyi fejedelmek: Bocskay István, Bethlen Gábor, I. Rákóczy György esetében, akik ugyancsak török vazalluskánt, szultáni támogatással pusztították Magyarországot. Lehet ugyanis amellett érvelni, hogy a tizenötéves háború kudarcai bebizonyították, hogy a Habsburgok nem képesek a török kiűzésére és az ország megvédésére. Ez az érvelés azonban nem áll meg a 16. század első felére. Mint a század közepe utáni események mutatják, I. Ferdinánd és utódai igenis képesek voltak a török terjeszkedést megállítani és kiépíteni azt a korszerű és hatékony végvárrendszert, amit a Jagellók egy fél évszázaddal korábban elmulasztottak. Csakhogy ekkor már ez a végvárrendszer az ország közepén épülhetett csak ki, és nem a déli határ előtt, így az ország nagy része éppúgy elsorvadt a következő évtizedek fegyveres békéjében, amint a 15. században az észak-balkáni délszláv államok. Megint csak történelmietlen lenne azt állítani, hogy ha Szapolyai János nem rakatja fejére a koronát 1526-ban, akkor minden másképpen alakult volna, de az elvitathatatlan tény, hogy e tette még attól a lehetőségtől is megfosztotta Magyarországot, hogy próbát tegyen a töröknek való ellenállással, következményei pedig csak pusztulást és romlást hoztak, nem tartották távol a török seregeket, de évtizedekre romba döntötték az ország ellenálló képességét velük szemben.