Mohács közügy. Csaknem ötszáz éve bárki írhatott róla ilyen-olyan indíttatásból: szikáran beszámolva az eseményekről, vagy vádolva az időjárást, az ellenséget, az idegeneket és egymást; elrettentőleg vagy példázatként; prózában vagy éppen rímbe szedve. Varga Szabolcs cikke.

Hozzászólókból pedig nem volt hiány, így vált a mohácsi csata a magyar nyelvű irodalom reformkori nagy virágkorával együtt megszülető magyar nemzettudat megingathatatlan részévé, igazodási sarokpontjává. Újkori sorsunk kényszerű váltóátállításai (1848–1849, 1867, 1918–1920, 1956) mindannyiszor felkavarták az 1526. évi csata emlékére rakódó pernyét, hogy a kor döntéshozói és értelmisége – a két csoport nem mindig volt fedésben – legalább magának megmagyarázza valahogy saját tetteinek mozgatórugóit, és a múltra mutatva felmentést találjon. Ennek tudható be, hogy utoljára a kádári hamis konszolidáció éveiben robbant ki egy, a tágabb közvéleményt és a szűkebb történész szakmát egyaránt foglalkoztató polémia, az úgynevezett Mohács-vita a csata értelmezési kereteiről. Ma már látjuk, hogy ez a csörte is legalább annyira szólt saját koráról, mint a késő középkori Magyar Királyságról, de a történelmi emlékezet már csak ilyen. Számára a múlt nem példatár, nem múzeum vagy skanzen, nem ápolásra szoruló beteg és nem is műveltségi vetélkedők tárháza, hanem elsősorban az önismeret forrása. Csak annyiban szükséges, amennyiben segít megérteni saját korában az egyén/család/közösség helyzetét, ám ebbéli funkciójában létszükséglet. 

Sajnos a hazai közoktatás évtizedes tradíciói lassan-lassan elfedik azokat az első okokat, amelyek létrehozták a história művelésének majd tanításának kánonját. Pedig eleink tudták, hogy a történelem nem évszámok, csaták vagy békék helyszíneinek nevei, ahogy a kastélyokról és templomokról sem kövek, téglák és megmozgatott földek köbmétereinek halmazaiként beszélünk. A tankönyvekben oly utálatos adatdömping csak az építőanyag ahhoz a szellemi építményhez, amelyből ráismerhetünk magunkra a múltunkon keresztül. Ennek értelmét pedig könnyen beláthatjuk, ha megpróbálunk magunkról, a családunkról, a nagyobb közösségünkről vagy éppen a nemzetünkről úgy beszélni, hogy abban ne legyen említés a múltról. Valójában a szavakba öntött saját emlékeinkből tudunk magunkról érdemben megnyilatkozni, ennek súlyát és valóságtartalmát pedig környezetünk velünk kapcsolatos tapasztalatai adják meg. Tehát szükséges, hogy szigorú önkritikával, mindenféle alul- és túlértékeléstől mentesen legyünk képesek magunkról véleményt nyilvánítani, hiszen minden megengedő vagy önkínzó kilengés hamis önképhez, ebből fakadóan rossz döntésekhez, végső soron pedig bukáshoz vezet. Ha ezt az érvelést elfogadjuk, akkor érthetővé válik, hogy miért életbevágóan fontos, hogy a saját nemzeti történelmünk sorsfordító eseményeihez, ezen belül a mohácsi csatához is ilyen elfogulatlanul álljunk hozzá.

Három dolog késztetett jelen írásra. Az egyik az évforduló, hiszen a 493 félprímszám, és ilyen nem terem minden évben. Komolyabbra fordítva a szót, minden évforduló egy lehetőség a számvetésre, és ha a karácsonyt, illetve az augusztus 20-án esedékes ünnepségeket sem hagyjuk ki, akkor ez a vereségeknek, így Mohácsnak is kijár. Másrészt a napokban megjelent a mohácsi csatáról két tanulmánykötet az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont „Mohács 1526–2026. Rekonstrukció és Emlékezet” címmel futó sorozatában, amelyekről még lesz szó. Harmadrészt pedig Buzás Gergely kitűnő régész és művészettörténész kollégám, valamint Kovács Olivér történész-szakújságíró néhány nappal korábban egy rendkívül gondolatébresztő írást jelentetett meg ugyanezen a honlapon. A „Hatalmas kis hazugságok” címet viselő esszé a magyar történelem több csomópontját is említi, ezek közül most csak a mohácsi csatával kapcsolatos gondolatokra reagálnék. Mindezt azon az alapon bátorkodom megtenni, hogy a kutatási program résztvevőjeként több mint másfél éve testközelből van alkalmam figyelemmel kísérni a csatával kapcsolatos kutatások, illetve az ezzel kapcsolatos közbeszéd alakulását.

A szerzők szerint a tudományos közélet is felelős abban, hogy az értelem rovására mind nagyobb teret hódít az érzelmi alapú közgondolkodás. Ebben teljesen igazuk van. Ennek egyik bizonyítékaként hozzák fel a mohácsi csatával kapcsolatban azt, hogy immár „az elkerülhetetlen történelmi szükségszerűség, nem pedig a magyar uralkodói elit több évtizedes mulasztásának gyümölcse zúzta össze a sorssal hősiesen szembeszálló, és kis híján még így is győzelmet arató magyar sereget, majd a csatamezőn holtan maradt király koronáját sietve a saját fejére rakató – Mohácstól amúgy biztonságos távol maradó – Szapolyai János milyen államférfiúi bölcsességgel kötött pár év múlva paktumot a törökkel, hogy trónját biztosítsa.”  Majd néhány gondolattal később újra visszakanyarodnak ehhez a témához, miután a Jagelló-korról elmondják azt az ismert sötét sommázatot, amely oly gyűlöletessé teszi szemünkben a „dobzsekirály” Ulászlót, és az ő semmirekellő fiát, II. Lajost, aki képes volt egy bokáig érő patakba belefúlni. Mert „Mohács persze önálló csataként is értelmezhető, de az oda vezető utat a szinte teljes magyar politikai elit kövezte ki ostobasággal, önzéssel, tehetségtelenséggel.” Ebből magától értetődően következik, hogy ez a garnitúra – már aki „teljesen felelőtlenül” nem mészároltatta le magát – felelős az ország széthullásáért, majd – és ezzel még magasabb dimenzióba emelve a kérdést – az ország Európától való behozhatatlan lemaradásáért. 

A szerzők szerint a magyar közvélemény ma a mohácsi csatát újra elkerülhetetlen sorscsapásként, heroikus küzdelemként értékeli, miközben alig esik szó a II. Lajos zászlaja alatt felsorakozó haderő nemzetközi jellegéről, és klasszikus szerecsenmosdatásnak tartja Szapolyai szerepének átértékelését is. Ezt követi a zárógondolat, miszerint „Nincs azzal semmi baj, hogy igyekszünk új nézőpontokat megvizsgálni, figyelembe veszünk korábban homályban maradt körülményeket. Végül is még azzal sincs gond, hogy ha szándék születik a múlt kiszínezésére, vesztes csaták utólagos megvívására, hátha legalább évszázadokkal később sikerül győzni. A gond azzal van, ha a tudomány csendben marad, és nem beszél a múlt nemzedékek tetteinek és mulasztásainak rövidtávú és messze ható következményeiről.” 

Nem szeretnék a kitűnő írás összes felsorolt és idézett elemére ténylegesen reflektálni. Inkább a jelenség erejére és a szakma felelősségére szeretnék szorítkozni, utóbbiban abszolút a szerzők mellé állva, még ha némileg más hangsúllyal is. Ugyanis a múlttal kapcsolatos különböző megnyilatkozások korunkban egy új veszélynek vannak kitéve, ami nem más, minta vélemények relativizálódása, vagyis az, hogy elmosódik a határ a megszólalók felkészültsége és státusa között. Miközben blogokban és fórumokon szakértőket megszégyenítő civil hozzászólások jelennek meg, addig a szakmai álláspontok mintha egyre távolodnának Mohács előzményei, a csata konkrét menete és a vereség következményei témakörében is. Nincsen közös metszéspont, nyelvezet és fórum, mert a szakfolyóiratokban megjelenő legújabb kutatási eredmények nem jutnak ki szélesebb körbe, ebben a formájukban a köz számára alapvetően értelmezhetetlenek, nincsen aki lefordítsa és érthetően elmagyarázza őket. A tízmillió szövetségi kapitány mellett a tízmillió szakértő országa is lettünk, ahol az azonnali és bombasztikus eredményeket ígérők mellett elsikkadnak a több éves megfeszített munkával elkészített vizsgálatok eredményei. Mindez kortünet, ami egyben komoly szakmai felelősséget is felvet, ugyanis Kemény Dénes olimpikon mesteredző szavaival élve „nem elég a tojást tojni, kotkodácsolni is kell hozzá”. Ám nem ez a legfőbb probléma, és a teljességhez hozzátartoznak az eltérő, és a ma éppen kisebbségi vélemények is. Ezek vizsgálata és megőrzése ugyanúgy a szakma közös feladata.

Az írás bevezetőjében azt állítottam, hogy Mohács közügy. Ezt tartom, ám éppen itt jön be az írástudók, egyetemi, neadjisten doktori képzést abszolváló értelmiségiek felelőssége. A megszólalásnak súlya kell, hogy legyen, miként a csodálatos kolozsvári történész-levéltáros Kiss András megfogalmazta, ne kelljen a borotvát már korábban leírt szövegek kivakarására használni. No, és nem mellékesen, a mai világban az internet nem felejt. Másrészt egy nem szakmabelitől nem várható el, hogy ismerje az egyes vélemények mögött a konkrét kutatói ambíciókat, tudja, hogy ki az, akinek a szavára valóban lehet támaszkodni. Az elmúlt évtizedek sarlatánjai, mágusai és telejósai kiölték azt az egészséges ösztönt a magyar hírfogyasztóból, hogy el tudja választani az ocsút a búzától. Ha ebben a szakma nem képes tájékozódási pontokat, fogódzkodókat, tiszta forrást és hiteles embereket megjelölni, azzal komoly mulasztást követ el az őt körülvevő és finanszírozó közeggel szemben.

Visszatérve Buzás Gergely és Kovács Olivér szövegére, három nagyobb téma bontható ki. Az első a Jagelló-kor, melyről röviden-velősen, és oly elítélően ír. Mivel Pásztor Lajostól kezdve Kubinyi Andráson és Mikó Árpádon át egészen Neumann Tiborig olyan sokan oly sokat tettek a Jagelló-kor jobb megértéséért, erről most nem szeretnék hosszabban írni. Legutóbb C. Tóth Norbert, Neumann Tibor és Pálosfalvi Tamás foglalták össze a korszak megítélésének a változásait, amely írás mindegy felütése a Több mint egy csata: Mohács. Az 1526. évi ütközet a magyar tudományos és kulturális emlékezetben című, a napokban megjelenő tanulmánykötetnek. Ezen tanulmány élesen rávilágít arra az evidenciára, amit mai korunk önmenedzselő, self-made man képet sugalló tudósai is oly sokszor elfelejtenek: minden kutatásnak van előzménye, és lesz majdan következménye is. Azaz a Jagelló-korszak negatív képe is fakad valahonnan, nem megdönthetetlen és megkérdőjelezhetetlen faktum. Természetesen nem lesz rózsaszínű, de nem is az a cél, hogy teljesen negligáljuk az elődök által megalkotott képet. Ám a történettudomány, kodikológia, művészet-, egyház- és irodalomtörténet oly sok újat hozott fel e korról, hogy ilyen sommásan megsemmisítő képet rajzolni róla már nem lehet. És ez még akkor is igaz, ha Mohács minden nyűgét akár joggal varrjuk II. Ulászló és II. Lajos udvarának a nyakába. Ugyanis – és itt jön be a következő kritérium – elkerülhetetlen a teljességre törekvő szemlélet, és az ez alapján történő ítéletalkotás. Minden nagyobb eseményből ki lehet ragadni egy apróságot, és az alapján megmagyarázni az egészet, de ez a teológia nyelvén eretnekség, a tudományos gondolkodásban pedig az adatokban való megengedhetetlen válogatás. Mindez nem Buzás Gergely felé kritika, aki a korszak avatott kutatója, hanem azon jelenség felé, amely meg sem kísérli egységben látni a nagyobb folyamatokat, csak a szenzációt, a botrányt, a történelmi bulvárt értékeli benne.

A már többször idézett írás második gondolati egysége maga a csata, amely a Jagellók bűneiben fogant, ám a szakmai newdeal most mégis a történelmi felelősséget elhárítva mintegy a történelmi helyzet számlájára írja. Egyet le kell szögeznünk: akárhogy is vélekedünk róla, az korábban már másokban is megfogalmazódott, nem leszünk elsők, nem mi fogjuk feltalálni a spanyolviaszt. Ám azt állítani, hogy e tekintetben a szakma figyelő szemei előtt, esetleg bűnös hallgatása mellett a csata sztálini módon zajló átretusálása folyik, az túlzás. Ezt kollégám is tudja, hiszen az ő értékes tanulmánya is megjelent a B. Szabó János és Fodor Pál által szerkesztett kötetben. Az Új korszak határán. Az európai államok hadügye és hadseregei a mohácsi csata korában címet viselő gyűjteményből éppen az rajzolódik ki az új kutatások alapján, hogy az oszmán birodalom hadserege még annál is erősebb volt ekkor, mint ahogy azt korábban elképzeltük. Óriási erőfölényben volt minden európai vetélytársával szemben, így a csata szempontjából mindegy volt a hazai elit minősége. A Jagellók sokkal rosszabban is kormányozhattak volna, ha Szulejmán szultán nem támadja meg az országot, a Magyar Királyság szépen elműködött volna. Az oszmánok pedig némileg leegyszerűsítve azért jöttek ide, mert el akarták foglalni ezt az országot. Nem állítom, hogy mindent tudnánk az oszmán politikai legbelsőbb szándékairól éppen az 1520-as években, de most az a legvalószínűbb, hogy a Magyar Királyság sorsa Isztambulban dőlt el. Azt is érdemes megemlíteni, hogy minden bizonnyal a mohácsi a legjobban ismert középkori csatánk, és éppen B. Szabónak köszönhetően a keresztény sereg nemzetközi jellegéről is lehet bőven olvasni. Tehát nem a szakma egyszerűsíti le magyarok és törökök harcára, és az új történeti interpretációk valóban lehetővé teszik, hogy a csatában egy nagyobb küzdelmet lássunk, mint az egyszeri másfél órás huszáros roham. Érdemes végiggondolni azt is, hogy vajon a túlélő magyar nemesség miért nem rohant meghódolni a szultán táborába, és a következő évben miért vállalták többen közülük a déli határokon újra a fegyveres harcot egy katasztrofális és gyalázatos vereség után. 

A szerző jó érzékkel nem foglalkozott a csatatér problematikájával az írásában. Pedig szakavatott régészként teljes joggal mondhatta volna el a véleményét vagy fenntartásait. Főleg, mivel a közvélemény számára Mohács kérdése némileg leegyszerűsödött arra a tételre, hogy hol zajlott le az ütközet, és különböző fórumokon éppen emiatt kapják a legtöbb kritikát a Moháccsal foglalkozó kutatók. Buzás azonban okkal nem tért ki a kérdésre, és itt jön be az értelmiségi tudós újabb fontos ismérve: a lényeglátás. Ez egy nagyon érdekes régészeti kérdés, amely főleg módszertani szempontból tartalmaz mondanivalót, de a magyar történelmi nemzettudat felől legfeljebb egy kérdésre adhat részleges választ: mennyiben felelős a magyar politikai elit a csata elvesztéséért és a súlyos veszteségért. A következő évek minden bizonnyal sok új eredménnyel szolgáltatnak, ezek jó eséllyel megtermékenyítőleg hatnak majd az egész hazai csatatérkutatásra, talán még újabb tömegsírok is előkerülnek, ám mindez érdemben nem fogja érinteni „Mohácsot”, nem segíti a nemzeti önismeret további elmélyülését.

A Hatalmas kis hazugságok Moháccsal kapcsolatos harmadik eleme Szapolyai János erdélyi vajda, majd magyar király szerepe és történelmi megítélése. A szerző kétszer is megemlíti, mint a csatából távolmaradó, majd a szultánnal lepaktáló – ez már én teszem hozzá – kétkulacsos, köpönyegforgató politikust, akit a mai kurzus igyekszik tisztára mosni. Szapolyai nem volt szent, ez tény. Ám vajon nem éppen akkor vétünk a szakma szabályai ellen, ha a berögzült kánonnak megfelelően nem vagyunk hajlandóak újranyitni aktákat? Főleg, ha az első ítélet némileg elhamarkodottan született. Szapolyai befeketítése ugyanis nem a történészi oknyomozás, hanem a politikai vetélytárs, Habsburg Ferdinánd propagandájának az eredménye. Ma sem lenne szerencsés valakit az ellenfele vádjai alapján megítélni. Ám ez a szemlélet egy újabb fontos tudósi attitűdre hívja fel a figyelmet: ez pedig az egész megragadására törekvő holisztikus látásmód. Vajon ebből a két esetből – a csatából való tudatos távolmaradás, illetve a szulejmáni vazallusság – megérthető az utolsó magyar nemzeti király politikájának karaktere? Mindkettőn felháborodhatunk, az elsőn valószínűleg jogtalanul, a másodikon jogosan, de mire megyünk vele tudósként. Azt hiszem, el kell fogadnunk alapvetésként Baruch Spinoza tudományos krédóját, miszerint non admirarisedintelligere, azaz nem csodálkoznunk kell dolgokon, hanem a megértésükre kell törekednünk. Ám mit tudunk arról a magyar királyról, akinek nem ismerjük a kormánya tagjait, az általa kiadott oklevelek szétszórtan hevernek különböző levéltárakban, alig tudunk valamit az építkezéseiről, várospolitikájáról, hadseregéről és diplomáciájáról. Lehet, hogy a kutatások előrehaladtával kiderül róla, hogy valóban egy címeres gazember volt, ám ehhez a munkát előbb akkor is el kell végezni. Függetlenül attól, hogy személy szerint mit gondolunk Szapolyairól.

Lehet, hogy sokak számára már unalmas, érdektelen, és láthatólag nem mond semmit. Ám mindezeket így egyben (Jagelló-kor, Mohács, Szapolyaiak és az itt most nem említett Habsburgok) egyszer nekünk is végig kell gondolnunk. A 16. század első fele az a kor, amelyre úgy tekint a magyar történelmi emlékezet, hogy az első forgószél, ahol elvesztettük az irányítást a sorsunk felett, és kényszerből letértünk a nekünk szabott útról. Lehet, nem tudom. Valójában a kérdés már rég nem az, hogy ki a bűnös, hanem, hogy mit értünk meg belőle. A vereségből természetesen nem lesz győzelem, de helyesen végiggondolva a helyére kerülhet, és az emlékezete a hasznunkra válhat. Persze, nem ragadhatjuk meg a teljességét, ez minden bizonnyal hiú ábránd lenne. A nagy elődök munkáiból okulva, vállukra állva, vagy az asztalukról csipegetve, ahogy tetszik, de ismerve és elismerve őket, egy téglával továbbépíteni az emlékezet falát, hogy legyen mit továbbadni, ez reális cél.

Végezetül hadd térjek vissza a lehetőség és a felelősség kérdésére. Mohács kapcsán alig vannak lezárt akták, szinte minden kérdés nyitott és továbbgondolásra érdemes. Aki azt állítja, hogy kész, senki által nem vitatható válaszai vannak, az elmúlt évtizedek talányait egyszer és mindenkorra megoldotta, azt nem lehet komolyan venni. A Mohács-kérdéskör tele van nyitott kérdésekkel, amellyel minden nemzedéknek meg kell küzdeni, ez a mi nagy lehetőségünk. Az pedig, hogy milyen felkészültséggel, emócióval és alázattal nyúlunk hozzá, mennyire vezetnek ebben tiszta, evilági haszontól mentes szándékok, ezt látni és láttatni, ez a mi igazi felelősségünk. Ehhez azonban őszinte párbeszédre van szükség, és ezért külön köszönet az Archeologia.hu-nak, hogy teret engedett a dialógusnak a 493. évfordulón.

Varga Szabolcs