A várhelyreállítás egyik típusa a rekonstrukció, amelyek azonban nagyon különbözhetnek egymástól. Buzás Gergely összefoglalója.

 

 

Mindig vannak fiatal műemlékvédők és építészek, akik meg vannak győződve róla, hogy nekik sikerülhet az, amiben évszázadok óta mindenki kudarcot vallott, mert ismernek olyan új módszereket/építőanyagokat/vegyszereket amelyek majd megállítják a romok pusztulását. Ám néhány évtizedes tapasztalattal és néhány elenyészett rommal a hátuk mögött a többségük azért beismeri, hogy ez nem megy, és ha nem akarjuk elveszíteni végképp történelmünk emlékeit, akkor más megoldás után kell néznünk. Ekkor még mindig több út áll a műemlékvédő előtt. Amennyiben a műemléket tartja fontosabbnak akkor a rekonstrukciót választja, amennyiben önmagát, akkor saját álmait valósítja meg a romokra épített kortárs épülettel.

Mit is értünk rekonstrukció alatt? A latin kifejezés szó szerint visszaépítést jelent, azaz egy rom esetében az eredeti épület helyreállítását. A valóságban azonban ez tulajdonképpen lehetetlen. Az emberek által létrehozott épületeknek éppolyan élete van, mint maguknak az embereknek: megszületnek, öregszenek, néha felfrissülnek, de végül rommá válva meghalnak. Ha ezek után romjaikból mégis újjászületnek, az már soha sem lehet ugyanaz az épület, ami egykor volt, legfeljebb annak az örököse. De még ha sohasem váltak rommá, akkor is átalakultak formájukban és részben anyagukban is. Mindeközben az emberek is megváltoznak, akik körülöttük és bennük élnek, és az új emberek már nem ugyanazzal a szemmel néznek rájuk, mint a régiek.

 

 

 

Akkor mégis mi értelme van a rekonstrukciónak? Elsősorban a múlt emlékeinek megőrzése. Az emberiséget a többi között az különbözteti meg az állatvilágtól, hogy van tudatosan megismert múltja, így az öröklődő ösztönök korlátozott tartalmán felül is tud kapcsolódni elődei történetéhez. Vagyis lehetősége van megőrizni mindazt a tudást és tapasztalatot, amit a korábbi emberi generációk felhalmoztak. Ebből a sok generációra visszanyúló tudásbázisból származik fajának túlélő és alkalmazkodó képessége. Az ember ezért tiszteli és őrzi meg saját faja múltjának emlékeit, mert tisztában van vele, hogy mindig találhat bennük olyat, amiből ő maga, vagy utódai majd tanulhatnak. A műemlékek is egy ilyen tudás letéteményesei: valójában nem az amúgy folyamatosan változó anyag maradandósága a fontos bennük, hanem az a tudás, ami létrehozta őket és az a történelem, aminek tanúi. Az anyag maga csak hordozó. 

Ahogy egy szöveg lényege sem a papír és a tinta, amivel leírták, hanem a gondolat – ami viszont papír és tinta nélkül elveszik. Ám ha elfelejtjük a nyelvet, amin a szöveg valaha íródott, akkor már csak a papír és tinta marad, az általuk valaha hordozott gondolat elveszik számunkra. Így van ez a műemlékekkel is: ha a romban nem látjuk meg az egykori épületet, akkor a kövek és habarcs már csak értelem nélküli papírrá és tintává változik, ami – mint a holt nyelvek – elvesztették jelentésüket a számunkra. Ezért ha a műemlékeket funkciójuk szerint, az a múlt megismerésére akarjuk használni, akkor tudnunk kell olvasni őket, fel kell ismernünk bennük a múltbéli épületeket. Ez egy szakma, éppolyan mint az okleveleket és krónikákat olvasó történészé, akinek az a feladata, hogy a forrásokból megértse a múltat és ezt a megszerzett ismeretet közvetíteni tudja kortársai felé is, így közkinccsé téve az általa megszerzett tudást. A restaurátor is ezt teszi a tárgyakkal: a sérült, roncsolódott tárgyakat újra érthetővé teszi. A műemlékek helyreállítója pedig a romokat alakítja újra érthető épületekké.

 

 

Csakhogy egy rom, változó arányban ugyan, de valamilyen mértékben mindenképpen elvesztette eredeti formáját, hiszen éppen ezért rom. E hiányok pótlása ilyenkor a feladat, hogy újra érthetővé váljon az általa képviselt tartalom. Ehhez szükséges a régész, aki feltárja a széthullott töredékeket. E töredékeket azonban értelmezni is kell: például egy faragott kődarabban fel kell ismerni a boltozati bordát, a bordában pedig a boltozatot. Ezt csakis analógiák ismerete révén lehet megtenni. Az analógiák használata olyan, mint a nyelv használata. Az emberi kultúra számos nyelvet teremtett, s nem csak kimondott szavak rendszere alkot nyelvet, de a vizuális vagy plasztikus jeleké is: a műtárgyak, az építészeti terek mind jelentéshordózók, és ez csak úgy lehetséges, ha az emberek típusokat ismernek fel bennük. Egy templom transzcendens jelentéstartalma jellegzetes térszerkezete, díszítése, képei és szobrai révén válik felismerhetővé és átélhetővé az emberek számára. Ez teszi ugyanakkor lehetővé, hogy egy templomromban felismerjük a templomot, és így elpusztult részeit is ki tudjuk egészíteni. Nyilvánvaló azonban, hogy minél több a kiegészítés, annál kevésbé lesz egyedi egy helyreállított épület, hiszen annál nagyobb mértékben tükrözi az analógiákat az eredetivel szemben. 

Ráadásul az analógiák használata éppúgy nem objektív, mint ahogy maga az eredeti épület sem volt az. Ahogy egy épület építőjének ismereteit és gondolatait tükrözi, úgy egy rekonstruált épület is bizonyos mértékben restaurátorának ismeretein alapul. Ez azonban korántsem baj, hiszen a restaurátor egy kutató, akinek az a hivatása, hogy megismerje a múltat, így sokkal többet megért belőle, mint azok a kortársai, akiknek nem ez a feladatuk a társadalomban. A restaurátor a rekonstrukción át tudja átadni kortársainak a felhalmozott ismereteit. Miként a történész is könyvet ír egy krónikáról, ami nem lesz azonos ugyan a krónikával, de az eredeti szövegnél éppen ezért lesz sokkal érthetőbb saját kortársai számára, hiszen éppen szubjektivitásával hidalja át a korok nyelvezete közti szakadékot.

A rekonstrukció tehát az emlék materiális megőrzésének alapkövetelményén túl az emlék jelentésének továbbadását is teljesíti. Nem mindegy azonban, hogy ezt milyen szellemi minőségben teszi. A rekonstrukció szükségszerű szubjektivitása miatt – bármennyire is szeretnénk világos kategóriákat felállítani – valójában nincs éles határ a tudás és feltételezés között. Mint minden a tudományban, ezt a restaurálásban is a szakmai párbeszéd tudja leginkább áthidalni. A kutató ugyanis, amikor arra kényszerül egy másik kutatóval vitázva, hogy annak a szemével is lássa a kérdéseket, akkor képes lehet túllépni bizonyos mértékben saját szubjektivitásán, és megkérdőjelezni saját gondolatait is. Így lehet képes kialakítani egyfajta rangsort az adatok között a bizonyosságok és feltételezések valójában fokozat nélküli átmenetében. Egy korrekt rekonstrukciónak pedig tükröznie kell ezt a rangsort, hogy a nézők/olvasók el tudják különíteni majd a kutató/restaurátor és az eredeti építész személyiségének lenyomatait a helyreállított épületen.

 

 

Az elmúlt évtized várhelyreállításai közül legalább tizenhárom részben vagy egészben a rekonstrukciónak tekinthető: Dombóvár–Szigeterdő, Szászvár, Ozora, Siklós, Szigliget, Hollókő, Boldogkő, Regéc, Eger, Füzér, Nagyvázsony, Sümeg, Diósgyőr. Ám ezek közül mindössze öt: Eger, Füzér, Nagyvázsony, Sümeg és Diósgyőr került be a Nemzeti Várprogramba, ráadásul ezek majdnem mind korábban megindult helyreállítások egy-egy új ütemét jelentették, csak Nagyvázsony a kivétel, bár ott is egy régóta tervezett, de pénz hiányában korábban meghiúsult program valósult meg. A várprogramon kívüli rekonstrukciók többsége is korábban megkezdett munka folytatása volt, a kivétel mindössze Dombóvár-Szigeterdő, és ez az egyetlen teljes rekonstrukciónak nevezhető helyreállítás, mivel ez a legkisebb is, mindössze egyetlen torony. A helyreállítások stílusukat tekintve igen sokrétűek: vannak közöttük inkább historizáló (Siklós, Boldogkő, Regéc, Füzér, Diósgyőr) és inkább modernista (Dombóvár–Szigeterdő, Szászvár, Ozora, Hollókő, Eger, Nagyvázsony, Sümeg) jellegűek. Ám e kategóriák ezekben az esetekben inkább csak az építészeti formanyelv hangsúlyeltolódásait jelentik, miközben a historizáló helyreállítások is számos modernista vagy posztmodern elemet tartalmaznak, míg a modernista helyreállítások is sok historizáló részletet. Ami majdnem közös bennük – és amiért mindegyiküket rekonstrukciónak tekintem – az az eredeti épület megismerhető formáihoz való ragaszkodás szándéka, akkor is, ha csak részleges helyreállításokat végeztek. Ebből a szempontból egyedül Nagyvázsony lóg ki a sorból, ahol a jól ismert eredeti szintmagasságokat, nyílástengelyeket és helységosztásokat is több helyen önkényesen megváltoztatta a tervező Albert Tamás. E változtatások olyan erőteljesek, hogy felmerül a gyanú, hogy bár eredetileg a tervek nyilvánvalóan rekonstrukciós szándékkal készültek, a későbbi módosítások, amelyek alapvetően meghatározzák a végül elkészült épületet, már sokkal inkább egy modern dobozarchitektúra megteremtésének szándékát mutatják, így eléggé határeset, hogy ez az építkezés valóban besorolható-e a rekonstrukciók közé.

Az elpusztult vagy elveszett építészeti tagozatok pótlására a régészeti ásatásokból, falkutatásokból előkerült vagy kőtárban őrzött kőszerkezetek, illetve másolataik beépítését alkalmazták a restaurátorok. Szászváron, Regécen, Füzéren, Siklóson, Nagyvázsonyban és Diósgyőrben ezek a kőszerkezet-rekonstrukciók nagy szerepet kaptak és jobbára példás szakszerűséggel készítették el őket, kivéve Nagyvázsonyt, ahol igen alacsony színvonalú volt a kőrestaurátori munka. 

 

 

Persze vannak esetek, amikor nem igazolható, vagy legalábbis vitatható helyességű rekonstrukciók és kiegészítések születtek. Nagyvázsony bővelkedik az ilyen rossz példákban. A rekonstrukció kezdetén az egyik fő szempont volt a belső udvar gótikus loggiájának helyreállítása volt, amelynek számos eredeti kőeleme, lényegében minden fontos csomópontja fennmaradt. Ennek ellenére végül egy fedetlen vasbeton konstrukció épült fel a helyére az eredeti kövek másolataival Albert Tamás tervei szerint, amely számos lényeges ponton eltér az általam készített és publikált tudományos rekonstrukciótól. A nagy számban fennmaradt ajtó- és ablakkeretek közül is csak néhány került be a helyére, elsősorban a loggia lefedésének elmaradása miatt, így ugyanis az eredeti kövek állagmegőrzése nem volt biztosítható. Ám a kimaradt eredeti kövek helyére nem másolatok, hanem rozsdás vasból hegesztett keret-imitációk kerültek. A belső térben lehetőség volt viszont az eredeti kőszerkezetek visszahelyezésére, ám ez sem igazán sikerült, ugyanis a nagyterem és az első emeleti lakosztály eredeti kőkereteit sikerült fordítva, azaz haladási iránynak háttal beépíteni. E kereteknél az is bizarr, ahogyan a feltehetően didaktikus céllal az eredeti válaszfalaknál jóval vékonyabbra méretezett falkiegészítésekből kiállnak a kőkeretek. A nagyterem ajtajának a töredékes szemöldökkövét pedig nem is sikerült a restaurátornak helyesen kiegészítenie. 

Más szempontból problémás eset a siklósi vár reneszánsz loggia-rekonstrukciója: a kőtári anyagból ismert és publikált egy olyan golyvázódó reneszánsz korlátlábazat, ami egyértelműen arra vall, hogy a reneszánsz balusztrádba oszlopbázisok voltak beépítve. Ez értelemszerűen elsősorban egy emeleti loggia esetében lehetséges, és egyértelműen arra vall, hogy a korláton oszlopok álltak. Ennek ellenére Siklóson a kápolna homlokzata előtt csak egy földszintes loggiarekonstrukció épült, természetesen ezen a szinten balusztrád nélkül, az emeleti balusztrádnak pedig a jól rekonstruált oszlopbázisaira nem helyeztek oszlopokat, ami így teljesen értelmetlen összeállítás. A másik probléma, hogy a 17. századi alaprajzi felmérésből ismert loggia folytatását a déli palotaszárny előtt még csak nem is jelezték a helyreállítás során, sőt még a feltárásának eredményeit sem publikálták. Így legfeljebb annyi tudható a jelenlegi loggia-rekonstrukcióról, hogy az nem helyes. 

Diósgyőrben már az első ütemben több ilyen cáfolható vagy legalábbis vitatható kőszerkezet rekonstrukció készült. A vár udvarának emeleti homlokzataira számos reneszánsz keresztosztós ablakot építettek, holott Hazael Hugo 1758-as felméréséről tudható, hogy az udvarra az emeleten mindössze egyetlen ablak nyílott. Egy más jellegű, de szintén vitatható rekonstrukció, hogy egy háromtengelyes, keresztosztós 14. századi ablaktípusnak csak egyenes szemöldökköve volt ismert a diósgyőri kőtári anyagban, a rekonstrukcióban mégis egy, itt nem igazolható, csak analógiák alapján megszerkesztett, lépcsős szemöldökű változat készül el a legnagyobb számban ebből az ablakformából. 

Füzéren is vannak vitatható kőszerkezeti rekonstrukciók: a kápolna hálóboltozatának a Szekér György által rekonstruált formája nem tűnik helyesnek, az egyetlen fennmaradt bordacsomópont ugyanis szemmel láthatóan nem illeszkedik bele. Vitatható a kápolna általam rekonstruált oromzatos teteje is. Egy előkerült keresztrózsa-töredék alapján csak annyit lehet biztosan tudni, hogy volt ilyen vimpergás, keresztvirágos tetőoromzat a várban, ami leginkább valóban a kápolna tetején képzelhető el, ám azt nem lehet tudni, hogy melyik periódusban állt ott. Ugyanis a jelenlegi kápolnát megelőzően állt a helyén egy korábbi gótikus kápolna is, és egy, a rekonstrukcióm elkészítése után előkerült párkány-sarokkő inkább arra vall, hogy az oromzatos tető a korábbi kápolnáé lehetett. 

 

 

Regécen is van egy kőszerkezeti rekonstrukció, aminek helyességéről felmerülhetnek kételyek, bár ez a probléma korántsem olyan súlyos, mint a fent említettek: felső vár kapujaként egy 15. századi, gazdagon profilált, csúcsíves kapukeretet építettek vissza, aminek a töredékei valóban a várban kerültek elő. Azonban az ilyen kapuk sokkal inkább jellemzőek templomépületekre, mint várakra, ezért felmerül a gyanú, hogy ezek a kövek nem a közeli, de ma már nyom nélkül elpusztult regéci pálos templomból származnak-e, és esetleg csak építőanyagként kerültek be a várba.

Különös hiba történt Egerben, ugyanis a vár rekonstruált Varkoch-kaputornyáról már a kivitelezés fázisában egyszerűen kihagyták a kapukeretet a felvonóhíddal együtt, minden bizonnyal a kivitelezés dolgát megkönnyítendő szándékkal. Így most elég furcsán, csak a kapufülke hatalmas lyukán át lehet bejutni a vár belsejébe. A kapuból ugyan valóban csak egyetlen, ám annál fontosabb feliratos kőfaragvány maradt fenn, ám a feltárt felvonóhíd-szerkezet és egy 16. századi eredetű ábrázolás alapján rekonstruálható lett volna a kapu

A kortárs vagy neogótikus, illetve neoreneszánsz formai elemek ezeken a helyreállításokon jellemzően ott jelennek meg, ahol nem ismertek az eredeti építészeti formák. A neo formák alkalmazása egyébként nem túl jellemző, lényegében csak a diósgyőri várhelyreállításon, illetve ennek tervein találkozunk velük, itt is csak a második ütemben. Ilyen eredeti maradványokkal alá nem támasztott neogótikus megoldások a külső vár kaputornyainak boltozatai vagy a külső vár konyhájának felépített emelete. Míg azonban ezek léte legalábbis nem cáfolható, addig a külső várfal lőréseinek neogótikus kerete vagy a szerencsére még meg nem épült neogótikus loggia a belső vár nyugati homlokzatán egyértelműen hamis formák. Hazael Hugó már említett 18. századi felmérésén jól láthatóak a külső várfal puskalőrései és a belsővár nyugati homlokzatának ablaknyílásai, amelyek alapvetően eltérnek a jelenleg felépített, illetve tervezett neogótikus nyílásoktól. A rekonstrukció alapjául szolgáló kutatást végző Szekér György legfeljebb annyit feltételezhet, hogy a Hazael-felmérésen szereplő nyílások egy 16-17. századi átépítés eredményei is lehetnek, ám ha még így is lenne – bár ezt sem lehet bizonyítani, a szerkezetek teljes pusztulása miatt –, ez akkor sem indokolná a teljesen alaptalan gótizáló szerkezetek beépítését a helyükre. 

 

 

Sokkal gyakoribb volt a modern építészeti formák alkalmazása, ami különösen jellemzi Nagyvázsony, Dombóvár–Szigeterdő, Szászvár, Sümeg és Hollókő kiegészítéseit. Az kétségtelen, hogy ezek a formák nem akarnak eredetinek látszani, de amíg képesek nagyobb törés nélkül beilleszkedni a rekonstruált architektúrába, addig használatuk nem zavaró. Néhány esetben azonban kétségkívül túl hangsúlyossá, ezért az épület rekonstrukció jellegét rombolóvá váltak. Elsősorban Nagyvázsony van tele ilyen önkényes és túl hangsúlyos modernista formával. A nagyterem keleti külső falának térplasztikai tagolása, a vasbetonból öntött gótikus loggia, a keret nélküli üveglappal záruló, rozsdás vas nyílások, a kápolna hibásan és önkényesen ferde tengellyel visszaépített ablakai, a lapostetők kiképzése, a lakótorony falainak műkő lapokkal való lefedése mind olyan szembeötlő és tudatosan durva beavatkozás egy középkori épületbe az eredeti szerkezetek és formák helyreállítás helyett, amelyet az építész önkifejezésén kívül semmi más nem indokol, ezért aligha van helyük egy rekonstrukcióban. A többi várban csak elvétve találkozunk ilyen durva megoldásokkal. Ilyennek tekinthetők a hollókői öregtorony felső szintjének ablakai, a szászvári palota üveghomlokzata vagy a sümegi Csabi-torony magas kilátó-ablaka. Szintén a rekonstrukció-jelleget megzavaró az igen divatos fekete palatetők alkalmazása modern technikai részleteikkel: ereszeikkel, hófogóikkal, tetőablakaikkal Füzéren, Sümegen és Regécen. Mindezek azonban Nagyvázsonnyal ellentétben csak olyan helyen jelennek meg, ahol valóban nem volt adat az eredeti formák rekonstrukciójára, így didaktikus elemként is felfoghatóak. 

Több helyen nehézséget jelentett a tervezőknek a különböző építészeti periódusok és a különböző elméleti rekonstrukciós lehetőségek bemutatása. A diósgyőri várhelyreállítás valóságos tárháza ezeknek a problémáknak. Már az első helyreállítási ütemben is szembesültek a tervezők ilyen nehézséggel a lovagterem reneszánsz ablakbeszűkítése esetében. A 16. században ugyanis gyökeresen átépítették a nagytermet egy válaszfallal két helységre osztva és nyílásait átalakítva. Ezen átalakítások nagy része a vár romosodása során elpusztult, de a külső homlokzat egyetlen részlegesen megőrződött ablakfülkéjében megmaradt a későközépkori átalakítás falazata. A rekonstrukció során a 14. századi lovagterem helyreállítása kapott elsőbbséget és ezért egyszerűen elbontották ezt a későközépkori falmaradványt, pedig meghagyása nem lett volna túlzottan zavaró a 14. századi összképben. Érdekes hogy ugyanakkor viszont a lovagterem vélhetően ugyanezen későközépkori átépítéséhez köthető ajtókeretet visszaépítették a teljesen elpusztult udvari homlokzatba. A második helyreállítási szakaszban készült külső vár esetében egészen másféle, de még problémásabb megoldásokat választottak. Itt a 14. századi külső vár lebontása után a 15. században egy új külső vár épült, amelynek a kivitelezése során legalább egy tervváltozással is számolni kell, majd a 16. században új erődítések épültek a belső- és külsővár közé. A helyreállítás során mindegyik valaha volt és csak tervezett épületet egyszerre próbálták újjáépíteni, ami különösen az északi falszorosban eredményezett zavaros helyzetet egymásba metsző 14. századi kaputoronnyal és 16 századi rondellával, valamint egy tervezett, de valószínűleg soha meg nem valósult 15. századi kaputorony-párral és egy ugyanekkor valóban megépült és jelentős részben fennmaradt ágyútoronnyal. A többi falszorosban hasonlóképpen ellentmondásos a 14. századi várfalak visszaépítése a 15. századiak mögé, és közöttük az eredeti sziklafelszín vasbeton födémekkel való eltakarása. 

 

 

Szigligeten is bizarr megoldást választottak a tervezők a belső vár 17. század végén felrobban északi tornyának bemutatása érdekében: miközben ott hevernek a várudvaron a felrobbant torony hatalmas faltömbjei, a tornyot visszaépítették az eredeti helyére, így most a látogató az egy helyén két tornyot láthat: egy felrobbantat és egy épségben állót.

Boldogkőn a 14. századi palota rekonstrukciója során az ablakok okoztak nehézséget: az ismeretlen formájú 14. századi ablakokat már a későközépkorban kicserélték, ugyanis a 17. századi inventáriumok négyosztatú, azaz valószínűleg keresztosztós ablakokat említenek itt. A vár romantikus helyreállítása során ezeket is kibontották és neogótikus csúcsíves ablakfülkéket alakítottak ki a helyükön. Az új rekonstrukció során meghagyták a romantikus ablakfülkéket és keresztosztós modern fa-ablakok kerültek beléjük, viszont a belső térben a 14. századi térszerkezetet állították helyre.

Nem a periódusok, hanem a rekonstrukciós lehetőségek száma vezetett sajátos megoldáshoz a füzéri vár utolsó ütemében, amikor a konyha és sütőház emeleti szintje épült vissza. Az emeleti szintből csak a külső kőfal maradt meg, és ebben megőrződött egy favázszerkezet lenyomata, ami arra vall, hogy az eredeti emelet feltehetően Fachtwerk szerkezetű lehetett, ami elé utólag magasították fel a várfalat kőből. A tervező az épület elpusztult belső homlokzati falát végül vastag törtkő falként építette újjá, ám a külső síkjára beépített egy látszó faváz-szerkezetet, így az emelet kívülről Fachtwerkesnek, belülről viszont kőfalúnak tűnik.

A várak rekonstrukciójának fogadtatásában mindig nagy hangsúlyt kap két, amúgy evidens kérdés: a falak bevakolása és az épületek lefedése. A vakolat és tető minden épület alapvető eleme volt a múltban a falak állagának védelme miatt.

 

 

Természetesen egy tetejét vesztett romról a vakolat- és festésrétegek is hamar lemállottak, így a köztudatban a középkori épületek tető nélküli vakolatlan romként gyökereztek meg, amely képet a modern kor filmipara tovább népszerűsítette. Ennek hatására a közvélemény máig megütközéssel fogadja egy vár épületeinek lefedését és falainak bevakolását, még akkor is, ha az eredeti vakolat nyomai ma is láthatóak rajta. Ezt az értetlenségből fakadó – érdekes módon elsősorban nem is annyira a laikus közönséget, hanem inkább a műemlékes-művészettörténész szakmát jellemző – ellenségesség bukott ki a füzéri vár lefedése és falainak bevakolása miatt, de tapasztalható volt a sümegi második ütem rekonstrukciója esetében is. Szászvárral, Siklóssal, Mosonmagyaróvárral szemben nem lehetett találkozni ilyen jellegű ellenvetéssel, ami nyilvánvalóan annak a következménye, hogy ezek soha sem váltak teljesen rommá, hanem vakolt, a barokk-korban átépített épületként élték meg korunkat. A középkori falak vakolatlanságának a szakmát is szemel láthatóan meghódító tévhite sokszor hat a helyreállítások tervezőire is. Olyan esetekben, ahol nem történt teljes rekonstrukció, mint Hollókő, Boldogkő vagy Szigliget esetében, ez még valamelyest indokolt is, hiszen egy fedetlen falat nem igazán érdemes bevakolni, így ugyanis a vakolat úgyis hamar lepusztulna. Kevésbé érthető ez a lefedett épületek esetében, mint Regéc, ahol a külső vakolás elhagyása aligha magyarázható mással, mint a hamis közízlésnek való megfelelési szándékkal. Egészen sajátos módja jelent meg a vakolásellenességnek Nagyvázsonyban, ahol az eredeti és az 1950-60-as években épített falakat, valamint a kápolna 19-20. századi ábrázolásokon még állónak ábrázolt, de később ledőlt, és most némiképp hibásan ugyan, de újjáépített falcsonkját vakolatlanul hagyták, a többi új fal viszont tökéletesen sík, betonszűrkére festet gépi vakolat kapott.

A hazai műemlékvédelem különös és perverz ellenszenvvel viseltetik minden romlefedés, de különösen a vártornyok lefedése iránt, ami az utóbbi évtized várhelyreállításai során is kiütközött. A nagyvázsonyi lakótorony lefedésének – bármilyen indokolt volt is a torony falsíkjainak, pártázatának és födémeinek védelme miatt – még a gondolata is dühödt ellenállást váltott ki a tervező és a beruházó NÖF részéről, így szóba sem kerülhetett. A sárospataki és visegrádi lakótornyok lefedését is elutasították a műemléki tervtanácsok, és csak komoly tervtanácsi ellenállást leküzdve lehetett lefedni a helyreállított egri Varkoch-kapu tornyát, amelynek tetejéről írott források és ábrázolások is fennmaradtak. Persze vakolat a faira nem kerülhetett. A legrosszabbul azonban alighanem a kisvárdai vár járt, amelynek egyetlen fennmaradt tornyát a rohamos állagromlás miatt nem sokkal korábban bevakolták és lefedték, bár a 17. századi ábrázolásából ismert barokk tetőnél sokkal egyszerűbb sátortetővel, azonban a legújabb, még befejezés előtt álló építkezés során ezt a tetőt leszedték.

A várrekonstrukciók kivitelezési munkái nagyon változó minőségben készültek el. Sajnálatos módon korunk építőipara és a műemléki munkák finanszírozási rendszere nem kedvez a gondos és minőségi kivitelezésnek. Az évekig húzódó projektek idejének nagy részét, akár 90 százalékát is a bürokratikus ügyintézés viszi el, ezért a tényleges építőmunkára alig marad idő és pénz, így a kivitelezői tendereket sokszor a leggyorsabb és legolcsóbb munkát ígérő cég viszi el, akit aztán nem igazán érdekel felhasznált anyagok és a keze alól kiadott munka minősége, amelyhez megfelelő szakemberei sincsenek. Nagyon sok esetben ezért a kivitelezés gondatlansága, hozzá nem értése és kapzsisága miatt a rekonstrukció során éppen azoknak a pótolhatatlan eredeti részleteknek egyes részei tűntek el a várakról, amelyeknek éppen a megőrzése lett volna a rekonstrukció fő célja. Bár kétség kívül vannak ezekkel az esetekkel ellenkező jó példák is, ezért mégis némi joggal mondhatják a rekonstrukciók ellenzői, hogy egy rekonstrukció többet árt, mint használ. Ám ne felejtsük el, hogy ezek a fájdalmas károk mindig olyan hibák következményei, amelyek nem a rekonstrukció műfajából, hanem egy rosszul, nem rendeltetése szerint működő építési szervezet rendszerhibáiból származnak, így ezek a hibák éppúgy jelen vannak korunk a romkonzerválásainál és a modern átépítéseinél is. 

A helyreállítások fontos, de sajnos kevés figyelemmel illetett része az épületek belsőépítészeti kialakítása, berendezése, kiállításai. A helyreállítások során a legtöbb rekonstruált várba került egy-egy vártörténeti kiállítás, amit minél informatívabban, lehetőleg korszerű eszközökkel, régészeti leletekkel, elméleti rekonstrukciókkal igyekeztek berendezni a tervezők. A rekonstrukciók közül ilyen új és minőségi kiállítás épült Ozorán Feld István, Gere László és Vizi Márta rendezésében, Boldogkőn Szörényi Gábor András kurátori irányításával, Szigetváron Pusztai Tamás vezetésével, Szászváron, Nagyvázsonyban és Sümegen az én kurátorságommal. A többi várnál kevesebb hangsúlyt kapott vártörténet bemutatása. 

 

 

A vártörténeti kiállításokhoz kapcsolódnak, de önálló figyelmet érdemelnek a várakban vetített, és általában a helyreállítási program részeként készült filmek és egyéb multimédia alkalmazások is, amelyek a várak rekonstrukcióit és építéstörténetét mutatják be. A legtöbb és legmagasabb színvonalú ilyen fejlesztés a rekonstruált várakban a Pazirik Informatikai Kft. munkája. Szászvár, Szigliget, Hollókő, Eger, Füzér, Nagyvázsony, Sümeg, Diósgyőr, Szigetvár váraiban láthatjuk a munkáikat. Hollókő első üteméhez a 3DExpert.net, Boldogkőhöz pedig a Zengo Kft. készítette a vár történetét bemutató animáció filmet. Aligha meglepő, hogy a kevesebb ilyen jellegű munkát végző cégeknél általában érezhetően kisebb gyakorlatuk ebben a műfajban. De nem csak az azokhoz a műemléki rekonstrukciókhoz készültek ilyen virtuális rekonstrukciók, ahol műemléki helyreállítás folyt, hanem azokhoz is, ahol csak romkonzerválás, modern átépítés történt, vagy éppen semmilyen építészeti beavatkozásra nem került sor. Készült komoly szakmai rekonstrukció és animációs film az utóbbi tíz évben még Simontornyáról, Tatáról, Kaposvárról, Sátoraljaújhelyről, Kisvárdáról, Pécsről, Szolnokról, Visegrádról, Márévárról, Mecseknádasd-Rékavárról, Budáról, Nagykanizsáról, Zalaegerszegről is, jobbára szintén a Pazirik Informatikai Kft. munkájaként. Nem egyszer ezek önszorgalomból, finanszírozás nélkül, vagy csak csekély költségvetésű kiállítások keretében jöttek létre. Annál is furcsább, hogy több, nagy költségvetésű helyreállítási projekt kurátorai úgy gondolták, hogy ilyen szakmai rekonstrukciókra nincs szükség, mint például Somló, Ozora és Siklós várai esetében.

Egy másik fontos kiállítási elem a kőtár, ami a legtöbb várban jelentősen növelni képes a rekonstrukciók hitelét. Szászvár, Eger, Füzér, Sümeg és Nagyvázsony büszkélkedhet a legkomolyabb kőtár-kiállításokkal. Ezek közül a sümegi kivételével a többit én készítettem, így nem tisztem véleményt mondani róluk, de magam a szászvári, egri és füzéri kőtárakkal vagyok a legelégedettebb. Nagyvázsonyban sajnos csak a kőtárban látható két reneszánsz síremlék felállítását végezte kompetens kőszobrász-restaurátor szakember, így a többi kő inkább csak raktárszerűen került elhelyezésre. Sümegen pedig még az első ütemben befejezetlenül maradt kőtár befejezése már nem fért bele második ütembe. Egy kisebb kőtár készült – szintén az én kurátorságommal – Regécen is, de itt a faragott kövek túlnyomó többsége később visszaépült a palotaszárny rekonstrukciójába. Ozorán a régészeti kiállításba épültek be kőszerkezetek, de sajnos a kiállításhoz kapcsolódva újabb komoly kutatás nem történt ezek vizsgálatára és az újabb leletek értelmezésére, így pl. a reneszánsz loggia és a gótikus erkélyek hiteles rekonstrukciójának lehetőségét kihagyták a rendezők. A kőtárak rendezésében ki kell emelni Osgyáni Vilmos kőszobrász-restaurátor szerepét, aki ebben az időszakban a legtöbb vár-kőtár kivitelezését végezte, jelentős szellemi hozzáadott értéket biztosítva a kiállításokhoz: Füzéren, Egerben, Sümegen és Ozorán láthatjuk a munkáit. Dombóvár–Szigeterdő, Szigliget és Boldogkő nem rendelkezik érdemleges faragott kő anyaggal, és ilyen Hollókőn sincs túl sok, bár az a kevés azért jobb bánásmódot érdemelt volna, mint ahogy ma a pincében szétszórva láthatóak. A legrosszabbul Siklós járt, ahol az 1960-as évek helyreállításaihoz kapcsolódva épült egy kifejezetten magas színvonalú kőtár, amelynek tudományos feldolgozása is elkészült és publikációra is került. Az újabb kutatások jelentős elemekkel gazdagították ezt a gyűjteményt. Bár több kőszerkezet rekonstrukciója beépült a helyreállításokba, ám magát a kőtár-kiállítást egy borozó kedvéért felszámolták. 

A várak kiállításainak ma már gyakori elemei az enteriőr-rekonstrukciók. Szászváron csak jelzés értékű középkori enteriőr imitációk készültek, mivel a vár belsejében a helyreállítás megőrizte a 18. századi átépítés helyiségosztását, ami teljesen eltér a középkoritól. Hasonlóképpen csak középkori eneteriőr-imitációk készültek a diósgyőri első ütemében rekonstruált középkori tereibe. Bár itt az építészeti terek rekonstrukciója megteremtette volna a lehetőségét valódi enteriőr rekonstrukcióknak, a belsőépítész ehelyett csak egy utánérzést alkotott, elég szerencsétlenül kiválasztott és kivitelezett kályharekonstrukciókkal, néhány középkori formát időző bútorral és sok, mozaikszerűen elhelyezett színes fénymásolattal a falakon. Mindez olyan bizarr megoldásokkal bővült, mint a nagyterem légterében lebegő női ruha rekonstrukciók, vagy az ugyanitt magas konzolokra állított, egyébként magas színvonalú páncélmásolatok. Kár, hogy ezek mellett a kapualjban és az udvaron minden színvonal alatti páncélimitációk is helyet kaptak. Siklóson ugyan nem készültek eneriőr-rekonstrukciók, ám egy igen jó minőségű ruha- és fegyvermásolat kiállítást hoztak létre a déli palotaszárny emeleti termeiben. Ehhez hasonló indíttatású, ám sokkal alacsonyabb színvonalú jelmez-kiállítás készült a várpalotai várba. Hollókőn is próbálkoztak enteriőrök bemutatásával, de ez igencsak ellentmondásosra sikerült, ugyanis a középkori terek vakolatait egyáltalán nem, burkolatait, födémeit pedig hangsúlyosan modern formákkal állították helyre, amelyekben a középkori bútor és tárgymásolatok igencsak idegenül hatnak. Ráadásul a bútorok kivitele sem túl magas színvonalú és a tárgyak kiválasztása sem mindig szerencsés. Hasonló, de azért ennél sokkal rosszabb, ami Ozorán történt, ahol a Sedlmayr János által erőteljes modernista-brutalista stílusban felépített terekben meglehetősen szedett-vedett színházi díszlet színvonalú, régies hatású, de jobbára a barokk kort idéző bútorok kerültek be teljes stíluskeveredésben. 

 

 

Lukács Zsófia füzéri, nagyvázsonyi, sümegi és boldogkői, valamint Várallyay Réka regéci enteriőr kiállításai képviselik a legmagasabb színvonalat a vár-enteriőr bemutatók terén, itt csak a kivitelezés színvonala volt változó. A két kurátor munkái között van egy lényeges különbség: míg Lukács Zsófia kizárólag újonnan készült, rekonstruált tárgyakkal rendezte be az enteriőröket, Várallyay Réka főleg műkereskedelemből beszerzett, jobbára neoreneszánsz tárgyakat használt a 17. századi regéci enteriőrök megidézéséhez. Ezzel elkerülte azt a veszélyt, amit a gyengébb minőségű, ipari jellegű kivitelezés jelent a bútor- és tárgymásolatokra, ami főleg a füzéri enteriőröknél érzékelhető. Az enteriőrök korszakválasztása mindegyik esetben szorosan kötődött a helyi adottságokhoz: az adott vár történeti jelentőségéhez és az épület, illetve az építészeti rekonstrukció tereihez. Boldogkőn a 14. századi palota belső tereinek rekonstrukciója épült meg, és egy 14. századi enteriőr bemutatása valósult meg benne. Nagyvázsonyban a Kinizsi Pál korában épült lakótorony szinte teljesen épen maradt eredeti tereiben 15. század végi, 16. század eleji enteriőrök kerültek, Sümegen a rekonstrukció második ütemében helyreállított, a 16. század második feléből származó személyzeti szobák, konyha és sütőház enteriőrjeit idézi meg a kiállítás. Füzéren és Regécen a nagyrészt a 16 században kiépült épületek berendezésére a 17. századi inventáriumok alapján, a 17. századi állapotot követve került sor. Egyedül a sümegi első ütemben készült enteriőrök lógnak ki a sorból, ugyanis itt a Lukács Zsófia által tervezett, igen jó minőségű, 1500 körüli püspöki lakosztályt időző enteriőrök az 1562 után, egy lőporrobbanás miatt teljesen újraépített lakótoronyba kerültek, ahol valójában nem lenne semmi keresnivalójuk, bár 1500 körül valóban az ezen a helyen állt, ám jóval vastagabb falú, így kisebb belső terekkel rendelkező középkori lakótoronyban lehettek a veszprémi püspöknek alkalmilag akár szállást is biztosító lakóterek.

A helyreállított várakban helyet kaphatnak a várakhoz nem kapcsolódó kiállítások is, mint Dombóvár–Szigeterdő tornyában egy értékes téglagyűjtemény, ám ez a megoldás érthető módon nem jellemző a várrekonstrukciókra.

Végül érdemes szólni a helyreállított várak életéről is, hiszen ezek az épületek a helyreállítás nyomán újra feléledtek, megint használják őket, még ha másként is, mint előző életükben. A használatuk módja, lakóik, gondozóik és látogatóik éppúgy részei az épület életének, mint falaik és berendezési tárgyaik. 

A legjobb helyzetben azok a várak vannak, ahol egy múzeum a vár kezelője és lakója. Ilyen az utóbbi évtized várhelyreállításai közül egyedül az egri vár volt, amely hazánk legnagyobb látogatóforgalommal rendelkező vidéki múzeumának, a Dobó István Vármúzeumnak a rezidenciája. Ezt a jelentős látogatottságot elsősorban éppen székhelyének, az egri várnak köszönheti, jól illusztrálva, hogy egy múzeum népszerűségét mennyire befolyásolja működésnek helyszíne. Itt a helyreállított részek szervesen beépültek a múzeum mindennapi életébe, kiállításaik, hagyományőrző és egyéb kulturális rendezvényeik helyszínei lettek. A rekonstruált várak többsége nem múzeum, csak kiállítóhely lett, vagy már korábban is az volt. Ezeknél alapvetően hiányzik a múzeumoknál rendelkezésre álló tudományos, szakmai háttér, ami így csak kívülről szerezhető meg. Nagyon sok múlik ilyenkor a várat gondozó helyi csapat lelkesedésén, elkötelezettségén, szakmai kapcsolatrendszerén és persze szervezeti függetlenségén és anyagi lehetőségein is. A legtöbb helyen megvan a jó szándék, és ha megkapják a szükséges szakmai és anyagi támogatást a működéshez, akkor nagyon jó eredményeket tudnak elérni. Ám a szakmai hozzáértés hiánya következtében néha nagyon félrecsúszhat egy vár élete. Abszolút negatív példaként végül is csak Diósgyőr második üteme említhető, ahol az első ütemben kiépülő igen magas színvonalú múzeumpedagógia munka eredményeit a fenntartó teljesen lerombolta a végül befejezetlenül maradt újabb építkezések miatt. 

Manapság egy vár életében fontos szerepet kapnak a történelmi hagyományőrző, újrajátszó csoportok. Ezek a lelkes civilekből álló, ám komoly szakmai tudást is felhalmozni képes, nem egyszer képzett, régész-történész szakemberek részvételével létrejövő társaságok előszeretettel választják egyik-másik várat bemutatóik színhelyéül. Sajnálatos, hogy egyébként a korhűségre és a történeti hitelességre oly sokat adó csapatok nem mindig a hozzájuk leginkább illő várat választják ki. Így elég furcsán hat a mai helyreállított formájukban a 16-17. századot idéző Füzéren, Regécen vagy Sárospatakon középkori várjátékokat rendezni. Siklós, Márévár, Boldogkő és Visegrád jobban megtalálta a hozzájuk illően a későközépkort, Eger, Tata és Sümeg pedig a török kort újjáélesztő csapatokat.

 

 

Összességében elmondhatjuk, hogy az utóbbi tíz évben a rekonstruktív módon helyreállított várak nagyon sokféle stílusban, céllal, minőségben és eredménnyel készültek el. Már az sem állítható, hogy a rekonstrukció lett volna ennek a korszak fő irányzata a várak műemlékvédelme terén, ám a rekonstrukciókon belül is óriási a változatosság. Az emberek ízlése eltérő, így sokféle vélemény lehet az egyes helyreállításokról, ám egyértelmű kudarcnak mindössze egyetlen helyreállítás tekinthető, a diósgyőri vár második üteme, amelynek építése félbe is szakadt. Az öncélú modernizmusával egyes körökben nagy vihart kavart nagyvázsonyi építkezés fogadtatása ugyanakkor a nagyszámú látogatója részéről egyértelműen pozitív, éppúgy mint a historizmusáéval sokak szemében szentségtörőnek kikiáltott Füzér. A legtöbb rekonstrukció: Dombóvár–Szigeterdő, Szászvár, Ozora, Siklós, Szigliget, Hollókő, Boldogkő, Regéc, Eger és Sümeg széles körű elfogadottságot nyert. Ha vannak is kritikusaik, a szakmai és laikus közvélemény alapvetően pozitívan fogadta őket. Végső soron Diósgyőr kivételével a többiről mind elmondhatjuk, hogy hosszú távra biztosították ezeknek a fontos műemlékékeknek a fennmaradását és aktív befogadását kulturális örökségünkbe.