A későavar állam vezetői a Kárpát-medence városi civilizációjának több mint ezer éves fejlődését nullázták le, hogy hatalmukat megőrizhessék. Ám az őket elnyelő válságból új városi kultúra született. Buzás Gergely cikksorozatának második része.

 

 

A 7. század után az antik városokból már csak lakatlan romok maradtak. Mindez azonban nem mentette meg a későavar uralkodóosztályt: másfél évszázaddal később, a 8. század végén az avar birodalom újabb, immár végzetes válságba merült, így alattvalói – elsősorban szláv törzsek – a védelmező és egyúttal elnyomó állam hanyatlása miatt rákényszerültek az önvédelemre, amire most már meg is volt a lehetőségük. Ez az átalakulás egy olyan új városi kultúra alapjai vetette meg a Kárpát-medencében amely a következő ezerkétszáz évben, több válságot túlélve már valóban kontinuusan fenn is maradt.

 

Ezek az új városok sok helyütt a már évszázadok óta elhagyott római romvárosok falai között születtek meg, ahol azonban ilyenek nem voltak, ott vaskori minták alapján, a semmiből, vagy őskori sáncok helyén emelték őket. A 9. század első harmadában a Kárpát-medence nyugati felét meghódító frankok számára nem volt idegen ez a születő félben lévő városi kultúra, hiszen saját törzsterületeiken, vagy a nem sokkal korábban meghódított szászföldön is ilyen városokra épült a helyi civilizáció, ezért nem lerombolták, hanem továbbfejlesztették őket. Pannóniában a 9. századra virágzó várossá vált az antik romokon épült Savaria (Szombathely), Visegrád, Quinque Basilicae (Pécs), Rapa (Győr) és lehet, hogy még jó néhány más fontos település is, amelyet a régészeti kutatások hiányosságai miatt még nem ismerünk. Máshol a már használhatatlanná vált római romváros közelében építettek új várost, mint Mosaburgot (Zalavár) Fenékpuszta mellett. De olyan példát is ismerünk, ahol bronzkori-vaskori földvár éledt újjá Karoling-kori városként, mint Witanesberc (Velem – Szent Vid hegy). Hasonló jelenségeket figyelhetünk a Dráván túli, szláv lakosságú, Karoling uralom alatt álló területeken is, például a késő antik erődített magaslati város, Lobor újjáépítését. A Dunától északra elterülő, szintén Karoling hűbéres morva-szláv fejedelemség fejlett 9. századi városi kultúrája viszont nem támaszkodhatott antik romokra, itt az északról szomszédos szláv-germán területek vaskori mintákat követő városépítészete honosodott meg.

 

 

A Karoling uralomnak véget vető, keletről érkező magyarok az avarokhoz hasonlóan nem ismerték a városi civilizációt és távol tartották magukat a városoktól, ám a korai avarokhoz hasonlóan úgy tűnik, ők sem törekedtek a meghódított városok elpusztítására, sőt vannak jelek, amelyek arra nézve is, hogy már a magyar uralom alatt, a 10. század első felében születtek olyan új városok is, mint amilyeneket korábban a morvák emeltek. Egyelőre csak egy ilyen települést ismerünk: Borsod első periódusát, ami a Kárpát-medencének egy régóta várostalan vidékén épült fel a 10. század első felében.

 

Amikor a 10. század közepén a magyar elit is súlyos válságot élt át külföldi katonai kudarcai következtében, vezetői erre egészen más választ adtak, mint három évszázaddal korábban az avarok. Nem a keleti, barbár hagyományokhoz tértek vissza, hanem a nyugati civilizáció felé fordultak. A magyar fejedelmek nem lerombolták a még meglévő városokat az uralmuk alatt álló területen, hanem a hatalmukat éppen ezekre alapozva erősítették meg. Az érdem Taksony nagyfejedelemé és utódaié: Gézáé és Istváné. Géza már meg is keresztelkedett és az újjáépített antik eredetű és talán már a Karoling-korban újra benépesült városokban: Esztergomban és a Székesfehérváron élt, illetve temetkezett. Így István már egy ilyen antik gyökerű városban, Esztergomban születhetett meg, majd apjához hasonlóan őt is Székesfehérváron temették el. István ráadásul trónra ülve egy, csak a késő római császárokéhoz mérhető nagyságrendű városépítési programot kezdett el. Ez a program már nem csak az egykori Pannónia területére korlátozódott, hanem a Kárpát-medence nagy részét lefedte: ezek az új városok a püspöki és ispáni székhelyek voltak. István városépítkezési programját utódai is folytatták az egész 11. század folyamán.

 

 

A korszak megyéinek – amelyek a nyugat-európai grófságok mintájára szerveződtek – központjait a korabeli írott források civitasoknak, vagyis városoknak nevezik, és a régészeti ásatások is azt bizonyítják, hogy az ebben az időben épült ispáni várak belső területe házakkal, palotákkal és templomokkal sűrűn be volt építve, valóban városként is működtek. Falaikon kívül kiterjedt külvárosok és további templomok, kolostorok épültek. E kor régészetileg legjobban ismert ilyen települései Kolonvár (a későbbi Zalavár) és Visegrád, egymáshoz igen hasonló szerkezetet mutatnak. E korai ispáni városok szoros rokonságot mutatnak a kortárs nyugat-európai grófi városokhoz, legfeljebb méreteikben maradtak el tőlük. Lakóik az ispánon kívül a várnépből, és annak is elsősorban a szabad jogi helyzetű rétegeiből, a várkatonákból és vezetőikből a várjobbágyokból álltak. A várnépeket a korabeli latin nyelvű szövegek cives, civilis szóval nevezik meg, ami a római polgár jelentésű szónak felel meg. De már Kálmán király törvényei is említenek a várnépek között élő hospeseket, azaz vendégeket, akik olyan szabad emberek voltak, akik máshonnan, akár más országból költöztek be a városokba. Őket a városok urai különböző kiváltságokkal csábították e településekre.

 

 

A püspöki városok, illetve a nagy királyi prépostságoknak otthont adó települések, a nyugati, antik eredetű, szintén püspökséggel vagy királyi prépostságokkal rendelkező városokhoz hasonló képet öltöttek, ráadásul ezek a települések Magyarországon is sokszor antik városok romjain és/vagy a 9. században már virágzó városokban létesültek, mint Pécs, Győr, Gyulafehérvár, Buda, valamint valószínűleg Esztergom, Székesfehérvár és Veszprém is. Ilyen régi előzményekre visszanyúló városok persze a Kárpát-medence várostalan alföldi területén nem léteztek. Itt az új egyházmegyék központjai: Kalocsa, Csanád, Vác, Bihar, majd Eger és Várad az Alföld peremén jöttek létre, de hamarosan maguk is városteremtő erővé váltak. 

 

Ezekre az új, és a 11. század folyamán rohamosan gyarapodó és erősödő városokra támaszkodva nem csak a királyok hatalma, hanem az ispánok és püspökök ereje is egyre növekedett, amit az uralkodók nem jó szemmel néztek. Végül valószínűleg I. László és utódai voltak azok, akik radikális lépésekre szánták el magukat a királyi hatalom megerősítése érdekében. A nagy vármegyéket és egyházmegyéket feldarabolták, élükre új, a királyhoz hű ispánokat és püspököket ültettek. Továbbá, hogy ezeknek már eszükbe se jusson a királlyal szemben, a városaik erejére támaszkodva önállóan politizálni, változtattak azon a régi szokásjogon, hogy az ispánok és püspökök tisztségüket és így városaikat is életfogytiglanig birtokolhatták, sőt az ispánok akár utódaikra is átörökíthették. Bevezették azt a gyakorlatot, hogy a király önkényesen, bármikor áthelyezhette és át is helyezte az egyes ispánokat és püspököket az egyik városból a másikba. Ezzel elérték a magyar uralkodók, hogy a 12. században a 11. századi városiasodás gyors üteme lelassult, ugyanis a csak időszakosan az egyes városok élén álló ispánoknak és püspököknek már nem volt érdekük e városok fejlődését az adókról való ideiglenes lemondással, telepesek behívásával, építkezésekkel ösztönözni, hiszen mindezen drága fejlesztések gyümölcsét valószínűleg majd csak utóduk arathatta volna le. Ráadásul erre a megtorpanásra éppen akkor került sor, amikor a városfejlődés folyamata Nyugat-Európában hihetetlen sebességre gyorsult és megteremtette a modern európai civilizáció alapjait. Ezzel szemben a 11. század végén és a 12. század folyamán Magyarországon az ispáni központok városias fejlődése teljesen leállt, sőt e települések jó része falusias szintre süllyedt vissza. Lakóik elvesztették szabad jogi helyzetüket és szolgai állapotba kerültek.

 

 

A királyi központok mellett csak néhány egyházi kézben lévő város volt képes megtartani városias jellegét és továbbfejlődni ebben az időszakban. Ebben elsősorban az egyházi szervezet intézményesülése, illetve az egyházi intézmények, a székes- és társaskáptalanok folyamatos erősödése játszott döntő szerepet. A 12. században a folytonosan úton levő király és az ő állandó kíséretéhez tartozó, ezért gyakran vele utazó püspökök és prépostok helyett a helyben maradó káptalanok, az eredendően helyhez kötött kolostorokkal együtt váltak a városfejlődés serkentőjévé. A korszak magyarországi nagyvárosai: Esztergom, Székesfehérvár, (Ó)Buda, Veszprém, Pécs, Győr, Zágráb, Eger, Nagyvárad, Csanád, Bács, Gyulafehérvár, kivétel nélkül nagy egyházi központok voltak. E városokban nem csak nyugati-európai léptékkel mérve is jelentős katedrálisok épültek, de ispotályok is, majd a 13. század elején itt jelentek meg először a koldulórendek kolostorai, ami a városiasodás biztos fokmérője. E településeken kiváltságolt latinus, illetve vallon, valamint német telepes-közösségek alkottak egész városrészeket, akik új iparágakat és mezőgazdasági módszereket honosítottak meg, valamint felélénkítették a távolsági kereskedelmet. Így bár a városok száma az Árpád-kori középső szakaszában megcsappant ugyan, de a kevés továbbélő és tovább fejlődő város mégis fontos civilizációs tényezővé vált.