A Salamon-torony története kicsiben a hazánk története.  Buzás Gergely írása.

 

 

A Salamon-torony 1962-1965 közötti, Sedlmayr János nevéhez fűződő rekonstrukcióját ma a hazai műemlékvédelmi szakma az 1964-es Velencei Charta szellemének legjellegzetesebb építészeti példájának tartja. Ezért ennek az emblematikussá merevedett műnek bármilyen megváltoztatása különösen kényes műemlékvédelmi feladat. Még akkor is az, ha a Velencei Charta bizonyos, a Salamon-torony korabeli helyreállításával jól összecsengő pontjai, ma már nyilvánvalóan egy elmúlt korszak szemléletét tükrözik, amelyet napjainkban egyre kevesebben értenek és értékelnek. Persze van a hazai építész és művészettörténész társadalomnak egy befolyásos szárnya, amely nem vesz tudomást a világ változásáról, és ma is az 1960-as évek szellemében tudja csak elképzelni a műemlékvédelmet. Mások számára, miközben ezzel az anakronisztikus, a külvilágtól elzárkózó, és vakságában a hazai műemlékvédelmet a szakadék szélére vonszoló szemlélettel küzdenek, a Sedlmayr féle Salamon-torony maga a megtestesült szörnyűség. 

Mégis, ha túl tudunk lépni aktuális vitáink, szakmai küzdelmeink frontvonalain, akkor azt fogjuk látni, hogy a Salamon-torony hazánk egyik legfontosabb és legbeszédesebb műemléke, amely építés- és pusztulástörténetének kanyarulataival egyszerre mesél a virágzó középkori magyar királyságról, a XVI. század nagy meghasonlásának országvesztő tragédiájáról, a XIX. századi romantika nemzeti felbuzdulásáról, és annak érdektelenségbe fúlásáról, a két világháború közötti ország kínos talpraállás-próbálkozásairól, az 1950-es évek mindent szétverő oktalan pusztításairól, az 1960-as éveknek a minőséget lelkesedéssel pótló modernista, optimista magabiztosságáról. A Salamon-torony története kicsiben a hazánk története. Jövője most a mi kezünkben van, és hogy most mi történik vele, az a jövőben a mi nemzedékünk értékéről fog beszélni utódainknak.

Akármit teszünk is a jövőben a Salamon-toronnyal, építései, lerombolásai, restaurálásai már mind lemoshatatlanul rajta hagyták a történelem lenyomatát, és ez nem is lehet másként, hiszen visszamenőleg nem lehet megváltoztatni a történelmet. Viszont tanulni kell belőle!  Az a nemzedék, amely újra elköveti elődei hibáit, csak szégyent hoz magára, ugyanolyan szégyent, mint az aki nem képes megőrizni elődei emlékét. És ez a műemlékvédelemre fokozottan igaz. Nem az a feladatunk, hogy leromboljuk azt amit elődeink építettek, és nem is az, hogy pusztulni hagyjuk, hanem az hogy értékeit megőrizzük, hibáit pedig, ha ez pusztítás nélkül lehetséges, kijavítsuk. 

 

 

A Salamon-torony restaurátorai számos súlyos hibát követtek el: Henszmann Imre lebontotta a XIII. századi fióktornyát, a XIV. századi válaszfalait és boltozatait, Schulek Frigyes az eredeti kőanyagot, falstruktúrát, építészeti szerkezetet figyelmen kívül hagyó, soha sem létezett csigalépcsőkkel és ablakokkal tagolt kváderfallal egészítette ki, Lux Kálmán egy hatalmas faszerkezetet épített bele, amely később leégve elpusztította a belső falsíkjait és megrongálta felső gyilokjárójának hátfalát, Szanyi József vasbeton födémeivel megsemmisítette középkori fafödémek gerendafészkeit, Sedlmayr János gyenge minőségű vasbeton falkiegészítésével, rosszul konstruált, a helyhez nem illő, csak a XX. század közepének építészeti divatát tükröző tetőteraszával egy, a középkori falakról lefejthetetlen, idővel menthetetlenül beázó, szétmálló, fizikailag elavuló tömeget rakott rá. Ezeknek a restaurátori tévedéseknek a súlya összeadódva egyre nagyobb teherként nehezedik a Salamon-torony középkori falaira, korunkat minden korábbinál nehezebb kihívás elé állítva. Hogyan lehet a tornyot megőrizni, folyamatos, biztonságos múzeumi működését biztosítani, eredeti középkori értékeit visszaadni, mindezt úgy hogy történelmének újabb korszakait se tüntessük el, viszont legalább a korábbi restaurátorok hibáit ne ismételjük meg?

E kérdések megoldásaira már nincs sok időnk. A torony állaga rohamosan romlik. A tetőterasz időjárás viszontagságainak fokozottan kitett vasbeton falai szétmállanak, a lapos tető beázásai már nem csak a vasbeton szerkezeteket, de az eredeti középkori kőfalakat is rongálják. A Lux féle vasbeton lemezre Sedlmayr által ráépített nyitott, vasszerkezetű gyilokjáró a hulló kövek miatt életveszélyessé vált, beázásai már a tartószerkezeteit is lassan kikezdik. Az állandó beázások miatt egyre veszedelmesebbé válik  a fél évszázados, minden elemében elavult elektromos rendszer. A torony egyik fő látképe a város felől a tervező által is rossznak ítélt lapos lépcsőházablakok, az elhagyott pártázat miatt tagolatlan, hasábformájú tömegének és a bérházak gangjára emlékeztető vasszerkezetű, nyitott függőfolyosóvá alakított gyilokjárónak köszönhetően egy lakótelepi panelház képzetét kelti. 

A fizikai károsodások miatt torony egy része (a gyilokjáró) már most sem látogatható, a málló, széthasadó betonfalak és azokat megtámasztó ideiglenes zsaluzatok miatt a tetőterasz látogatása is korlátozott. Az egyszerű karbantartások már nem segítenek. A lapos tető újraszigetelése csak néhány évet bírt ki, a betonszerkezetek javítási kísérletei még annyit sem. Az 1960-as években, a tervezés és kivitelezés során elkövetett hibákat alapjaiban kell megszüntetni. Ugyanakkor a korábbi helyreállítások hibáit is meg kell oldani. A lebontott eredeti fióktorony nélkül a torony tömege hamis képet nyújt, a '20-as években épült faszerkezet '50-es évekbeli leégése során vastagon átégett, és az időjárás viszontagságainak kitett kőfalak ma is peregnek és darabjai 30 méter magasról hullhatnak a torony alatt járók fejére. Mindemellett a torony ma egy múzeumi kiállítóhely, amelynek el kell tartania önmagát, hiszen a mára minimális szintre süllyedt állami múzeumfinanszírozás Visegrád esetében nem képes többre, minthogy az állam által meghatározott múzeumi belépőjegy kedvezmények miatt kiesett múzeumi bevételeket kompenzálja. És ha látva a lepusztultságot, a műszakilag elavult kiállításokat, az akadálymentesítetlen, nem csak mozgássérültek, de kisbabával érkező családok, vagy idősebb, fájós lábú látogatók által is legyőzhetetlen csigalépcsőket, a látogatók egyre nagyobb hányada fordul vissza a Salamon-torony kapujából, akkor nem lesz miből fizetni a teremőrt (többes számban itt már ma sem beszélhetünk erről a múzeumi munkakörről), nem lesz miből kicserélni a villanykörtéket, nem lesz miből nyitvatartani a tornyot, amely így, akárcsak 1949-ben, megállíthatatlanul elindul a bezárt, elhanyagolt épületek pusztuláshoz vezető útján, amiből már csak hatalmas anyagi és szellemi veszteségek árán, sokmilliárdos beruházással lesz legfeljebb egyszer visszaút.

Most azonban még nem késő. A helyzet súlyos, de a torony még működik. Ha egyre csökkenő számban is, de még vannak látogatók, a meglévő szerkezetek még nem pusztultak teljesen el, javíthatóak és nem bontandóak. A vég azonban közel van.

A Salamon-torony megmentése ugyanakkor különös nehézségekbe ütközik. Az állam az utóbbi néhány évben lényegében kivonult a műemlék helyreállítások finanszírozásából. Visegrádon, az 1994 óta, bár váltakozó intenzitással, de megszakítatlanul folyó műemléki munkálatok 2010-től a királyi palotában is állnak, az anyagi források hiányában. Visegrád, amely Pest megye határán fekszik, így Budapesttel együtt az ország központi régiójának része, a regionális alapon elosztott Európai Uniós turisztikai fejlesztésekből sem részesedhetett 2010 óta. Az egyetlen esélyt a Salamon-torony pusztulásának megállítására a Norvég Alap pályázata jelentette 2014 elején. 

Ezek fényében döntött úgy a toronyért elsődleges felelősséggel tartozó visegrádi Mátyás Király Múzeum, hogy több, korábbi, már a kezdeteknél elbukott kísérlet után, megpróbálkozik e pályázattal is. A több évtizede, sok kutató által végzett tudományos kutatásokra (többek között: http://archeologia.hu/content/archeologia/251/salamon-torony-bozoki.pdf) alapozva ekkor már készen állt egy muzeológiai fejlesztési terv, majd a torony korábbi karbantartási munkáin dolgozó Albert Tamás a múzeum vezetőségével és a torony kutatóival és a illetékes műemléki felügyelővel konzultálva egy olyan helyreállítási tervet is készített, amely megoldást kínált a Salamon-torony legsúlyosabb fizikai és esztétikai problémáira. (http://archeologia.hu/content/archeologia/254/salamon-torony-albert-5.pdf) E terv elkerülte azokat a csapdákat, amelyekbe előde belefutottak. Nem kívánt semmit sem lerombolni a torony korábbi részeiből: nem csak a középkori falakat, de Schulek, Lux és Sedlmayr hozzáépítéseit is meg kívánta őrizni. Nem tervezett olyan éghető, a katasztrófa lehetőségét magában hordozó faszerkezeteket, mint amit Lux tett egykor a toronyra. A tetőbeázás problémáját egy alacsony hajlásszögű, kívülről szinte észrevehetetlen fedéssel oldotta meg. Az életveszélyes gyilokjárót zárt, fedett folyosóvá alakította, visszatérve a középkori és Lux által is alkalmazott megoldáshoz, de elkerülve a tűzveszélyes faborítás alkalmazását, egy korszerű, de a környezetébe jól illeszthető, és a funkciónak kiválóan megfelelő anyagot, a festett, perforált acéllemezt választva, amely a Sedlmayr-féle vasszerkezet nagy részének megtartásával, arra felszerelhető lenne.  Ugyanezt az anyagot használta a visszaépítendő fióktornyon, amely lehetővé tenné a lakótorony akadálymentesítését, és egyben megteremtené a Sedlmayr által még üvegből megálmodott, de az akkori tervtanács által elutasított kilátót is, olyan módon, hogy formájában és színében kívülről a Henszlmann által meggondolatlanul megsemmisített XIII. századi fióktorony illúzióját nyújtaná. A helyreállítási terv, ha kompromisszumokkal is, de a teljes torony akadálymentesítést biztosította, ami, valljuk be, egy XIII. századi vártorony esetében nem kis teljesítmény. Lehetővé tette olyan korszerű kiállítások létrehozását, amelyek képesek felkelteni a látogatók érdeklődését. Két olyan vetítőtermet tervezett, egyet a földszinten, a torony bejárata előtti fogadóépületben, egyet pedig az újonnan létrejövő tetőtérben, amelyekben digitális animációkkal mutathattuk volna be a visegrádi vár és Visegrád településnek történetét. A torony két szintjén a visegrádi vár történetét bemutató, Visegrádról mindeddig hiányzó, régészeti kiállítások a torony két legfontosabb periódusát, IV. Béla, és I. Károly korát bemutató enteriőr rekonstrukciókkal egészültek volna ki, melyek ma már minden korszerű múzeum és kiállítóhely kötelező, a látogatók által elvárt és mint a visegrádi palota példája is mutatja, igen nagyra értékelt elemei.

 

 

Ezek a lehetőségek azonban mind semmivé váltak, és a Salamon-torony elindult a lassú, de visszavonhatatlan pusztulás útján. Hála mindezért a Központi Építészeti Tervtanács műemléki testületének. És legyen itt, azoknak a tervtanácsi tagoknak, és opponenseknek a neve, akik ezt a sorsdöntő határozatot meghozták:  Dévényi Tamás, elnök, Arnóth Ádám, Bíró László, dr. Feld István, Horogszegi Tamás, Káldi Gyula, Kőnig Tamás DLA, dr. Papp Szilárd, Rüll Tamás, helyi főépítész, opponensek: dr. Velladics Márta, Zsuffa Zsolt DLA. Az Arnót Ádám titkár által megfogalmazott határozat egyedül a vasbetont és a követ ismeri el a torony, szerinte is szükséges renoválásának lehetséges építőanyagaként, amúgy szükségtelennek ítéli az egész akadálymentesítést, a torony lefedését (járható lapostetőt javasol, ami a mai megoldással azonos), a Sedlmayr féle gyilokjáró átalakítását, sőt még a Sedlmayr féle ablakszerkezetek módosítását is. Egyedül a Sedlmayr János átépítését nevezi meg külön, mint megőrzendő értéket, és legfeljebb hallgatólagosan érthető bele, hogy a torony többi korszakai is bírhatnak számára némi jelentőséggel. Amúgy a mellékelt opponensi véleményekkel ért maradéktalanul egyet, és azok figyelembevételét javasolja az építésznek. Ez azonban megoldhatatlan feladat elé állítana minden építészt, ugyanis a két opponensi vélemény gyökeresen ellentétes véleményeket képvisel több igen lényeges kérdésben:  Velladics Márta elfogadja a torony tervezett tetőzetét, sőt még egy rekonstruktív, a középkorit visszaidéző, azaz magasabb hajlásszögű tetőt is elképzelhetőnek tart, és a fióktorony rekonstrukcióját is elfogadhatónak nevezi. Zsuffa Zsolt ellenben sem a tervezett magas tetőt sem a fióktorony kiegészítést nem fogadja el, az egész akadálymentesítést értelmetlennek minősíti. A két opponensi vélemény legfeljebb annyiban hozható közös nevezőre, hogy a gyilokjáró átalakítását és a fémszerkezetek használatát egyaránt ellenzik, és mindkettő sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonít a Salamon-torony műemléki, különösen Sedlmayr-féle kiépítésének, mint a középkori épületnek: Velladics a kiállításban helyezne erre külön hangsúlyt, és az épület külső nézetében ragaszkodna az 1960-as években kialakított kép minél teljesebb megtartásához (ezért ellenzi a gyilokjáró álalakítását), Zsuffa pedig minden szempontból a '60-as évek helyreállítását tartja megőrzendőnek és alapvető műemléki értéknek. Az mindenesetre szembetűnő, hogy az Arnót Ádám által jegyzett összegzés a két opponens közül sokkal inkább Zsuffa véleményt tartotta mértékadónak, annak ellenére, hogy ez az opponens szemmel láthatóan nem ismeri a tárgyalt épületet és még a beadott tervdokumentációt sem nézte át rendesen: így például a fióktornyot utólagos, XIV. századi bővítménynek nevezi, a föld alá süllyesztett Sedlmayr-féle fogadóépület szigetelésének felújítását és belső funkcióinak módosítását a terv "összkép szempontjábol" is fontos elemének nevezi, a tervezett liftek szerinte nem érik el a tetőszint kilátópontját (valójában a torony kilátója a gyilokjáró, ahová a lift felvezet, persze ha azt nem lehet átépíteni, akkor életveszélyessége miatt továbbra is lezárva kell tartani, így tényleg nem lesz lifttel elérhető kilátóhely a tornyon), a torony felülnézeti képét fontosnak tartja, mert szerinte ez a "Fellegvárból ez jól megfigyelhető", pedig a valóságból ez a fellegvárból egyáltalán nem, csak a fellegvár alatti kilátóból látható, és onnan sem túl jól. Azok a körülmények azonban, hogy Zsuffa sem a helyszínt sem a beadott dokumentációt nem ismerte túl behatóan, és saját műemléki munkássága sem ismeretes, nem tántorították vissza a műemléki tervtanács tagjait, hogy véleményét magukévá tegyék.  

Végül is ez a nem kevés ellentmondással és félreértéssel terhelt határozat, amely jelen formájában nem engedte tovább a tervet, és világos iránymutatást sem adott, hogy milyen megoldásokat tartana elfogadhatónak a torony, általa is elismert problémái megoldására, végleg elvágta a pályázat lehetőségét. A műemléki hatósági ügyintézés hosszú határidejei ugyanis már nem engedték meg egy újabb terv kidolgozását és engedélyeztetését a pályázat leadási határideje előtt, ráadásul a tervtanácsi vélemény semmi biztosítékot nem nyújtott arra, hogy egy újabb, nem tudjuk milyen elvek szerint készült teret továbbengedne. Márpedig a múzeumnak, mint műemlékkezelőnek nincsenek milliói arra, hogy tervek egész sorozatát készíttesse el, arra várva, hogy hátha az egyik majd csak átcsúszik a tervtanácson.

A történetnek azonban mégis van egy önmagán túlmutató haszna: a maga pőreségében mutatta meg a jelenlegi műemléki tervtanácsi rendszer alkalmatlanságát egy jelentős és közismert műemlék esetében, így most talán nem sikkad teljesen el az a magyar műemlékvédelmet hosszú idő óta lebénító, a műemléki intézményrendszer lerombolását is előidéző problémahalmaz, amelyet alapvetően a műemléki tervtanácsok alkalmatlansága okozott az elmúlt évtizedekben.

A műemléki tervtanács, vagyis mai nevén a Központi Építészeti Tervtanács műemléki testülete formálisan szakmai tanácsadó, véleményező testület, ám a jogszabályok éppen a legfontosabb műemlékek esetében kötelezővé teszik "tanácsainak" figyelembevételét, és az attól való eltérést csak különleges esetekben, külön indoklással engedi meg. Valójában hol vannak azok a nagy műemléki tervezési és/vagy kutatói, esetleg még fenntartói gyakorlattal is rendelkező, vitathatatlan szakmai tekintélyt birtokló, független műemléki felügyelők, akik meg mernék kockáztatni, hogy szembemennek az őket is felügyelő minisztérium által kijelölt tervtanácsi tagok véleményével? Így a műemléki tervtanács, bár formálisan mentesül a döntéshozatal felelősségétől, valójában mégis rajra múlik a legfontosabb műemlékek sorsa.

Kikből is áll a műemléki tervtanács? A legfontosabb, hogy tagsága fix, a megbízatásuk lejártáig tart, így minden a tervtanács elé kerülő ügyet egy adott időszakban ugyanaz a tervtanács bírál el, legyen az XX. századi betonépület, barokk kastély vagy középkori várrom. De a tervtanács tagjainak nem mindegyike rendelkezik műemléki gyakorlattal, és még kevesebbekről mondható el, hogy a műemlékvédelmet élethivatásként művelnék. Persze a tervtanács felkér opponenseket, akiknek elvileg az adott terület szakértőinek kellene lenniük. Lássuk csak, például kik voltak a Salamon-torony tervének opponensei: dr. Velladics Márta a Lechner Lajos Tudásközpont egyik vezető tisztviselője, kiváló, barokk korral foglalkozó művészettörténész és Zsuffa Zsolt DLA, Ybl-díjas építész, akinek a neve kevésbé ismert a műemlékes szakmában: irodájának honlapján megvalósult épületeinek listáján családi- és társas házak mellett egy apartment-ház és egy légiforgalmi irányítóközpont szerepel csupán. E két, saját szakmájában minden bizonnyal kiváló szakember kapott olyan feladatot a Központi Építészeti Tervtanács műemléki testületétől, hogy érdemben bírálják el egy múzeumként működő középkori lakótorony helyreállítási tervét. Ez a tény nem róluk mond keserű ítéletet, hanem a Központi Építészeti Tervtanács műemléki testületének döntési mechanizmusáról. De sokat mond a tervtanács működéséről az ülés helyszíne is: Lechner Lajos Tudásközpont (1111 Budapest, Budafoki út 59. E/3.). Logikusan azt várná az ember, hogyha már az opponensek nem szakértői a tervtanácsi ülés tárgyának, és a tervtanács jelen lévő kilenc tagja között is mindössze ketten vannak, akitől elvárható, hogy jól ismerje a tárgyalt műemléket: dr. Feld István, a középkori várépítészet szakértője és Rüll Tamás, helyi főépítész, akkor a tervtanácsnak egy ilyen jelentős és bonyolult épület esetében alapvetően a helyszínen kellene összeülnie. De nem: a műemléki tervtanács egy budapesti gyárépületből átalakított irodaházban tartja sorsdöntő üléseit.

 

 

Valójában nincs miért csodálkozni azon, hogy egy ilyen tervtanács csak olyan eredményt hozhat, amelynek folyománya egy műemlék lepusztulása. Szó sincs a döntésben részt vevők rosszindulatáról, pusztán inkompetenciájuk és ebből következően a döntés felelőssége előli menekvésük teremt reménytelen helyzetet a műemlékek, és mindazok számára, akiknek fontos lenne műemléki értékeink megőrzése. Ehhez vezet, ha a valódi, gyakorlatban kipróbált szakértelmet hivatali ügyintézők bürokratikus gondolkodásmódjával helyettesítjük, ha a döntéshozók kiválasztásának elvét a címek és hivatali pozíciók, vagy más, a kívülállók által teljesen követhetetlen szempontok határozzák meg, a már a nyilvánosság előtt bizonyított szakmai tapasztalatok helyett. Az ilyen elven felépülő, de működésképtelen struktúrák előbb-utóbb szükségszerűen összeomlanak, maguk alá temetve azt az ügyet is, amelyet eredetileg szolgálni lettek volna hivatottak.

Pedig egy műemléki tervtanács működhetne hatékonyan és eredményesen is. Csak éppen meg kellene fordulnia a lovon. Ma a műemléki tervtanács úgy képzeli, hogy elsősorban a műemlékek tulajdonosaitól, kezelőitől, kutatóitól, tervezőitől kell megvédenie a műemlékeket. Ezért ezek a szereplők nem kapnak szavazati jogot a tervtanácsi üléseken, örülhetnek, ha meghallgatják őket. Eredményesebb lenne a tervtanács, ha éppen azon szereplők egyeztető fórumaként működhetne, akik ismerik a műemléket és tenni is akarnak érte. Így annak sem lenne akadálya, hogy az ülések a helyszínen történjenek, így a részt vevők azonnal szembesüljenek a problémákkal, lehetőségekkel és az esetleges félreértésekkel. Ők: a tulajdonos, a kezelő, a kutató, a tervező, a helyi főépítész, a helyi műemléki felügyelő és olyan, minden adott műemlékhez egyedileg felkért valódi szakemberek, akik hasonló műemlékek kutatásában, helyreállításában, üzemeltetésében több évtizedes tapasztalatokkal rendelkeznek, legyenek arra rákényszerítve, hogy a tervtanácson mindegyikük által elfogadott kompromisszumos megoldásokat találjanak. Ők és csak ők szavazzanak a tervekről. Az persze nem árt, hogyha ebben az egyeztetésben és döntéshozatalban friss szemléletű, szakértőnek nem számító külső szereplők is segítséget nyújtanak saját véleményük bemutatásával, csak ne legyen rájuk bízva a döntés felelőssége. 

Hogy ez így legyen, ahhoz a jelenlegi műemléki engedélyezési rendszer gyökeres átformálására lenne szükség, úgy szervezeti formáját, mint személyi állományát tekintve. Nem csak egy működésképtelen struktúrát kellene átalakítani, de meg kellene szabadulni végre azoktól a szereplőktől is, akik évtizedek óta változó címeken, de változatlan pozícióban ma is meghatározzák a tervtanácsi döntések irányát. Talán sokak számára fájdalmas lenne egy valódi átalakulása ennek, az eddig legfeljebb csak külsőségeiben módosult rendszernek, de ez esetleg megmenthetné sok, a jelent felállásban biztos pusztulásra ítélt kulturális kincsünket.

 

régész-művészettörténész

a Magyar Nemzeti Múzeum visegrádi Mátyás Király Múzeumának igazgatója