Az I. István halálát követő zűrzavaros évek után több mint egy évtizednyi konszolidáció következett. A végül testvérharc áldozatává vált I. András tihanyi temetkezése az Árpád-ház antropológiai, genetikai kutatásának kiindulópontja lehetett volna.

 

 

Péter király második elűzése és halála után a hazahívott testvérpár idősebb tagja, az előbb érkező András foglalta el a trónt 1046-ban, míg öccse, Béla feltehetően két évvel később hercegi tisztséget kapott. A legidősebb testvér, az Andrással együtt hazatérő Levente a források szerint nem fogadta el a trónt, s még 1047-ben ismeretlen körülmények közt meghalt – feltehető, hogy Béla hazaérkezésére már csak a halála után került sor. A Krónika szerint az a megállapodás született, hogy a gyermektelen András halála után Bélára száll át a királyság. A dux, vagyis herceg addig is kiterjedt jogkörrel bírt: saját udvartartást tartott, pénzt verethetett és az uralma alá tartozott az ország területe egyharmada, így szinte társuralkodónak volt tekinthető. A testvérpár sikeresen verte vissza III. Henrik német-római császár 1050-es és egy évvel későbbi hadjáratát, amelyeket a Péterrel kötött megállapodásból fakadó hűbérúri igényeinek teljesítése érdekében indított. Henrik 1056-ban elhunyt, és fiával sikerült végül 1058-ban megkötni a morvamezei békét, amelyben a német császárság elállt minden követelésétől. Tehát kifejezetten sikeres évek voltak ezek: sikerült megőrizni a királyság függetlenségét és feltehetően András és Béla viszonya sem romlott meg egészen az évtized végéig, bár a királynak már 1053-ban fia született feleségétől, a kijevi Anasztáziától (később, ismeretlen időpontban született egy másik, Dávid névre keresztelt fiú is, aki jóval túlélte jelen történet szereplőit, egy oklevél szerint még az 1090-es évek elején is dux, vagyis herceg volt).

 

 

Az elsőszülött fiút, Salamont 1057-ben koronázták ifjabb királlyá, a morvamezei békében pedig már legitimizálták leendő uralkodását, hiszen eljegyezték a hat évvel idősebb Judittal, IV. Henrik német király (később német-római császár) testvérével. A házasságkötésre azonban csak1063-ban kerülhetett sor, hiszen az évtized végére elmérgesedett a viszony András és Béla közt, s a viszály ismét testvérharcba, belháborúba sodorta a királyságot, amely végül Béla győzelmével és királlyá koronázásával végződött.

András 1060-ban bekövetkezett haláláról így írt a Képes Krónika: ,,András király Németország felé futott, de el nem menekülhetett; a mosoni kapunál ugyanis elfogták. És mivel a Bakony erdejében Zirc nevű udvarházában gondatlanul tartották, meghalt. Szent Ányos hitvalló monostorában temették el, melyet ez a király alapított Tihanyban, a Balaton tavánál." 

 

 

A király halának körülményei tehát elég homályosak, a trónbitorló Béla utódai által megrendelt krónika aligha véletlenül keni el András halának tényleges okát. Többet tudunk a haláleset helyszínéről, a zirci udvarházról. Ennek romjait 1943-ban Nagy László tárta fel a zirci, úgynevezett kistemplom mellett, majd 1982-ben Kralovánszky Alán végzett itt ásatást. Ez utóbbi ásatás során a már korábban feltárt középkori kőtemplom alatt cölöplyukak rendszerét tárta fel, amit egy korábbi fatemplom maradványaiként azonosított. Publikációjában sajnos nem közölt olyan alaprajzot, vagy rétegrajzokat, amelyek bizonyították volna feltételezését, így nem zárható ki, hogy mindössze a kőtemplom építési állványzatának olyan cölöplyukait találta meg, mint amilyeneket pl. Szőke Mátyás is talált a zircihez hasonló korú visegrádi második plébániatemplomban. A feltárt zirci kőtemplom egy egyhajós, nyugati karzatos, félköríves apszisú kápolnát tártak fel, tőle északara pedig egy vele egykorúnak tűnő, 12 x 10 m-es, 1-1,2 m-es falvastagságú, erős alapozású kőépületet, feltehetően egy tornyot találtak. A kettő közé, a torony mellé illesztve később egy 34,5 x 10 m-es palotaszárny épült be. Később, ennek a toronyból és vele egybeépített palotából álló lakóépületnek a pusztulása után a kápolna mellé egy toldaléképület és egy cinteremfal épült, ekkor a kápolna már a falu plébániatemplomaként működhetett. A cinteremfal déli részéhez egy háromosztatú plébániaház is épült. Az ásatás leletanyaga a 11. századtól 16. századig folyamatos használatot igazolt. Ezek szerint a 11. század közepi királyi udvarház egy toronyból és egy kápolnából állhatott. Jelenleg ez az egyetlen teljesen feltárt 11. századi királyi udvarház Magyarországról. Hasonlóképpen jól ismert András király temetkezőhelye is, a tihanyi bencés apátság.

 

 

 

Hogy I. Andrást a tihanyi bencés apátságban temették el, több forrás is bizonyítja. Időben elsőként az 1055-ös alapítólevél, amely így fogalmaz: „ ... parancsával kimondotta, hogy ezen oklevél hártya-bizonysága alatt írassék meg, miként a jelen szöveg sorról sorra mutatja, mindaz, a mit Szent Mária és Szent Ányos püspök és hitvallónak a Balatin fölött Tihany nevű helyen levő egyházához a maga, felesége, fiai, leányai és összes élő vagy meghalt rokonai üdvösségeért átadott: müveit s műveletlen földekben, szőlőkben, földművelő eszközökben, szolgákban, szolgálókban, lovakban, szarvasmarhákban, juhokban, disznókban, méhekben és őrzőikben meg az egyház tisztességéhez tartozó ékességekben.". 1211-ben II. András egy oklevele szintén Tihanyt jelöli meg elődje nyughelyéül: „ … megemlékezve tisztelt emlékű elődünkről, András királyról, Tihany hegyén az általa, Szent Ányos tiszteletére alapított monostorban, ahol most is az alapító - kegyesen és jámborul eltemetett - teste pihen.”. Vagyis nincs okunk kételkedni benne, hogy az apátság temploma, annak legkorábbi, ma is álló altemploma volt a szűkebb család temetkezőhelye.

Ez a tér viszonylag szerencsésen vészelte át a felépítése óta eltelt csaknem ezer évet. Még akkor sem építették át gyökeresen, amikor az apátságot várrá alakították át a 16. században – mindvégig megmaradt szakrális funkciója, a törökellenes harcok idején vártemplomként használták. Ezt a teret lehetett csak akkor is misére használni, amikor a 18. század elején a bencés rend visszatelepült, majd 1719-től elkezdték kialakítani a ma ismert barokk templomot és épületegyüttest.

Vagyis az immár altemplomként használt tér javarészt érintetlen maradt, azonban a sírok egy részét mindenképpen háborgatták már a 18. században. Bél Mátyás a század második harmadában ezt jegyezte le: „ … a templom közelében megvan az a kis kápolna, amelyben András királynak lábszárait ma is mutogatják. E lábszárakból mintha csontdaganatok dudorodnának ki. Azt állítják ugyanis, hogy András király, akit közönségesen ,,Köszvényesnek" neveztek, ideg- és lábfájdalmakban szenvedett; életét a Bakony erdőségeiben fejezte be, s ebben a Szent Ányosnak szentelt és tőle 1055-ben alapított apátságban temették el.” Rómer Flóris majd' egy évszázaddal később jegyzeteiben arról írt, hogy az altemplomban lévő sírokat avatatlan kezek megbolygatták, sőt egy czinkoporsót ki is emeltek a talajból.

 

 

A sír kutatásának és a sírlapnak az ikonográfiai vonatkozásait Uzsoki András dolgozta fel tanulmányában. Eszerint 1807-ben már egy tudósítás arról számol be, hogy „a' Sanctuarium alatt lévő Kápolna réginek tartatik. Két fejér márvány koporsó kő mutatja régiségét és közönséges tartás szerént itt temettetett el András királyunk." Az említett két sírlap feltehetően András és fia, Dávid temetkezéséhez tartozhatott. A 19. században egyre szaporodnak a fennmaradt beszámolók a sírkövekről, különösen arról, amelyen a csavart szárú körmeneti (apostoli) kereszt vésete látható – a másik eltűnik a század utolsó harmadára a beszámolókból, sorsa ma sem ismert. Henszlmann Imre ugyan felvetette, hogy a kereszttel díszített lap egy apát temetkezéséhez tartozhatott, ám ez valószínűleg téves feltevés.

Az altemplom első némileg tudományos igényű feltárására a monostor felújítását megelőzően, 1889-ben került sor. Erdélyi László Gyula bencés szerzetes és művelődéstörténész így írt Récsey Viktor szerzetes-könyvtáros-régész beszámolója nyomán: ,,1889-iki restaurácziókor az altemplom talaját fölásták s több koporsómaradványt és csontvázat találtak. Amint az első oszlop irányában, a fönt említett befalazott sírkő felé folytatták az ásatást, egy vörös kövekből összeállított és ugyanolyan kőlappal födött kis négyszögű sírgödörre bukkantak, a melyben egy-egy emberi csontváznak erősen porladozó maradványai voltak minden mellékletek nélkül. Miután a többi holttetem csak fakoporsóban volt, ellenben ez utóbbi csontmaradványokat épen a kereszttel ellátott sírkő közvetlen közelében nagy gonddal és nyilván későbbi, bizonytalan időben zárták e kis sírládába, mindebből Récsei Viktor a bizonyossággal határosnak tartja azon föltevését, hogy I. András csontvázának maradványára akadtak a tihanyi altemplomban. 1889-ben I. András állítólagos sírkövét a két első oszlop vonalának megfelelő jobb oldali faltér közepébe falazták be.”.

 

 

A feltárást még a kor viszonylatában sem lehetett szakszerűnek nevezni, a célja feltehetően nem is a temetkezések azonosítása volt, hanem az altemplom romantikus átalakításához erősítették meg az alapfalakat. A következő – és napjainkig az utolsó – feltárásra végül 1953-ban került sor.

 

 

1953-ban az Országos Műemléki Felügyelőség Entz Géza vezetésével, Csemegi József és Szakál Ernő közreműködésével falkutatást és helyreállítást, a Magyar Nemzeti Múzeum pedig László Gyula irányításával régészeti kutatást végzett az altemplomban. A munka idő és pénz hiányában meglehetősen kapkodva folyt, az ásatási napló is szűkszavú. A kripta északi és középső hajójában hat csontvázas sírt tártak fel, amelyek azonban újkorinak bizonyultak. A déli mellékhajó végében László Gyula leírása szerint a „sziklába faragott és kőlapokkal kirakott és fedett, másodlagosan megkisebbített „koporsóban” a többi, eddig mutatkozó csontoktól patinásodásban erősen eltérő koponya, hosszúcsont anyagot találtunk. A múlt század végi restauráláskor tették e helyre, mert az üreg nem telt meg földdel. A csontokat kiemelve Malán Mihálynak küldjük el, feltehetőleg ez az altemplom legrégibb temetkezéséből maradt meg. (I. Endre?). A D-i hajóban más temetkezési nyomot nem találunk, jóllehet a szikla megfaragása világosan mutatja, hogy itt is lehettek temetkezések."

 

 

A felújítást követően a több mint fél évszázadon át fali domborműként bemutatott sírlapot az altemplom középső hajójában a kripta középtengelyében egy téglaposztamensre helyezték a sziklába vájt aknasír fölé. Jelenleg is ebben a helyzetben láthatjuk. Az emberi maradványok sorsa azonban ismeretlen. Nincs arra sem adat, hogy a csontokat valóban megkapta volna Malán Mihály antropológus. Az 1953-as feltárás egyik – azóta már elhunyt – résztvevője szerint nem tudni, mi lett velük, elkeveredhettek a nagy kapkodásban. Ha ez igaz, az egyetlen in situ magyar királysírt a 20. században sikerült úgy összekuszálni, hogy kutathatatlanná vált az antropológia társtudományai és a jövő számára.