Pontosan tudhatjuk, hol lehetett egykor a királysír Abasáron, a feltárására azonban még mindig nem került sor.

 

 

Bár I. Szent Istvánt Péter követte a trónon, mégis a harmadik magyar uralkodó halt meg másodikként, így vele folytatjuk sorozatunkat. Bár halálának időpontja nem olyan jól dokumentált, mint István esetében, tudjuk, hogy 1044 júliusában, a ménfői csatát követően hunyt el. Halálának körülményeiről több, egymásnak némiképp ellentmondó adat is fennmaradt: az altaichi évkönyvek szerint futása közben egy faluba menekült, ahol egy villám felgyújtotta a házat, melyben elrejtőzött. Aztán egy ideig bujdosva lappangott, míg el nem fogták, majd magyar és német bírák halálra ítélték és kivégezték. A bajor Johannes Aventinus a 16. század elején úgy vélte, hogy német foglyai szolgáltatták ki. Leginkább részletesnek a Képes Krónika bizonyul: „Aba király elfutott a Tisza felé és ott egy faluban, egy régi veremben, azok a magyarok, kiknek király korában ártott, megölték, aztán eltemették egy templom mellé. Néhány év múlva, midőn testét kiásták sírjából, szemfedőjét és ruházatát ép állapotban találták, és sebhelyeit begyógyulva, aztán eltemették újra, saját monostorában, Saáron.” Itt már egyértelműen arról van szó tehát, hogy magyarok ölik meg a menekülő királyt.

 

 

A „régi verem”, mint a gyilkosság helyszíne, elsőre talán érthetetlen, azonban vélhetően egyszerű félrefordításról van szó. A szláv „debra” szó a tévedés forrása, amely üreget, vízmosásos mélységet jelent – ebből származik a ma ismert Feldebrő neve. Vagyis itt kerülhetett sor a gyilkosságra, s a település temetője volt Aba Sámuel első nyughelye. Feldebrőn ma is áll egy igen jelentős, a kor léptékével mérve hatalmas 11. századi templom. Az eredetileg centrális alaprajzú, öthajós bazilika központi tornya alatt egy boltozott sírkamra helyezkedik el, melyben a sír mellet egy oltár is helyet kapott. A sírkamra két árkádívvel meg van nyitva a tőle keletre épült tágas altemplom felé, nyugati oldalához pedig széles lépcső vezet le a templom belsejéből, a lépcső aljában pedig kerek betekintő ablakok nyílnak a sírra. Ilyen sírtemplomot a középkorban nem építettek akárkinek, még egy királynak sem, hanem csak olyan személy részére, akit szentként tiszteltek, és sírjához zarándokok járultak, hogy mennyei közbenjárásáért imádkozzanak. Aba Sámuelt gyilkosai aligha ilyen sírba temették.

 

 

Később azonban feltámadt a szent-kultusz a meggyilkolt király személye körül. E kultuszról árulkodik a Képes Krónika, amikor arról ír, hogy a király halálát követően, évekkel később felnyitották sírját és ott romlatlan testét begyógyult sebekkel találták meg. A korszak legendáiban ez csalhatatlan jelének számított a halott Isten által elismert szentségének. A talán pogány magyarok által meggyilkolt Sámuelt könnyű volt az új hit vértanújaként beállítani a 11. század közepe után is még javában a keresztény térítés lázában égő Kelet-Magyarországon. A térítés munkája ezen a vidéken elsősorban Béla hercegre hárult. A herceg pedig – miután bátyja, András király megkoronázta saját fiát Salamont, és ezzel kirekesztette őt a trón örökléséből, támogatásért pedig a német császárhoz fordult – joggal érezhette magát a német segítséget igénybe vevő Péter királlyal szemben álló Sámuel helyzetében. Így vallásos meggyőződése mellett politikai érdekei is megkívánták a németekkel küzdő és pogányok által meggyilkolt Sámuel király kultuszának felkarolását. Valószínűleg ő volt az, aki saját szekszárdi sírtemplomához hasonló formában felépítette Sámuel meggyilkolásának helyszínén a feldebrői Szent Kereszt apátság templomát, ahová át is helyeztette a mártír uralkodó sírját.

 

 

Béla trónra kerülése, a keresztény térítés befejezése, majd Salamon, Géza és László harcának elcsitulása, végül az a dinasztia alapítójának: István királynak és fiának, Imre hercegnek a szentté avatása egy idő után háttérbe szoríthatta Sámuel kultuszát, ami ezután már csak utódainak, az Aba nemzetség tagjainak volt fontos. Számukra azonban annál nagyobb jelentőséggel bírhatott. Így talán valamikor Szent László korában vihették át a nemzetséget alapító, szentként tisztelt Sámuel király maradványait saját monostorukba, a közeli Sárra, amint erről – a valószínű eseményeket némileg leegyszerűsítve – a 14. századi képes krónika beszámolt.

Sár, azaz a mai Abasár nem szűkölködik 11. századi emlékekben. A település közepén magasodó domb két csúcsán két jelentős épület áll ebből az évszázadból.

 

 

Az egyik a mai plébániatemplom, egy kiemelkedő jelentőségű, a feldebrőihez mérhető középkori emlék, ám a műemléki kutatások elmaradása miatt, mai  – 18. század végén rögzült állapotában – értékei alig ismertek. Falaiban és a föld alatt azonban ma is komoly középkori részleteke őriz. Sajnos teljes régészeti kutatása soha sem történt meg, de az északi falon végzet falkutatások és a padlástérben látható részletek, továbbá a templomról fennmaradt XVIII. századi írott források alapján nagy vonalakban rekonstruálhatjuk az épület Árpád-kori formáját és történetét. 

A templom legkorábbi része a hajó középső szakasza, amelynek északi oldalán egy félköríves árkádív, tőle keletre egy nagyméretű félköríves ablak került elő a falkutatások során. Az épület déli fala a padlástérben megfigyelhető módon a párkánymagasságig az északival valószínűleg egykorú, szintén középkori eredetű. Az 1766-os canonica visitatio szerint a régi és szilárd templom közepén kőpilléreken állt egy torony. 1777-ben azt írják, hogy ősrégi toronyban a harangozás nagy zajjal járt, ezért a tornyot le akarták bontani, amit aztán 1783-ban meg is tették. A leírás és a falmaradványok alapján a templom első periódusában egy centrális, négyzetes alaprajzú, háromhajós, négy pillérrel tagolt terű, középtornyos, románkori csarnoktemplom volt, aminek valószínűleg oldalhomlokzataihoz (az északihoz biztosan) mellékterek, feltehetően apszisok csatlakoztak. Az épületből két oszlopfő is ismert: egy durván faragott geometrikus formájú és egy szalagdíszes románkori oszlopfő. Az abasári templom első periódusának rekonstruálható szerkezete XI. század közepi keltezést valószínűsít, építése feltehetően Aba Sámuelhez köthető, és talán első emléke lehetett Magyarországon a később Szekszárd és Feldebrő monumentálisabb apátsági templomaiban tovább fejlődő, többhajós, négyzetes, centrális alaprajzú templomtípusnak, mely a XI. században a még közép-itáliai Marche tartományban, és a dalmáciai Zára környékén is elterjedt volt. Mérete és szerkezete leginkább a Szekszárddal és Feldebrővel együtt, szintén az 1060-as években emelt kaposszentjakabi monostortemplommal állítható párhuzamba.

 

 

Az abasári domb másik kiemelkedésén a Bolt-tetőn egy másfajta épület állt az Árpád-korban. Itt 1950-ben középkori épületmaradványok és sírok kerültek elő, majd 1970-72-ben Nagy Árpád, 2006-2008 között pedig Fodor László egy jelentős 11. századi épületegyüttes egy részét tárta fel. Az épületegyüttes egy nagy, téglalap alaprajzú kőépületből, illetve egy ennek a sarkához csatlakozó helyiségből – valószínűleg kápolnából –, továbbá egy, eredetileg négy pillérrel tagolt belső terű, a téglalap alakú épülethez utólagosan hozzáépített híddal kapcsolódó emeletes, nagyméretű rotundából áll. Az épületegyüttes analógiái Európában a 9-11. század közötti időszakból ismertek, mint palotaépületek, illetve hozzájuk kapcsolódó palotakápolnák. Az épülettípus előképe Nagy Károly aacheni palotája volt, de legközelebbi párhuzamai a lengyelországi Przemyśl hercegi palotája az 1020–1030-as évekből, valamint a 11. század első felében és közepén kiépült thüringiai goslári császári Pfalza. Az abasári épületegyüttes ennek alapján feltehetően a 11. század első felére keltezhető, így minden bizonnyal Aba Sámuel által emelt királyi palotaként azonosítható. Ám a rotunda körül feltárt nagyszámú, részben későközépkori temetkezés arra vall, hogy később egyházi funkciót kaphatott.

 

 

Logikus feltételezés, hogy az épületegyüttes azonos lehet a Képes Krónikában Aba Sámuel végleges temetkezési helyeként leírt, de az okleveles forrásokban elsőként csak 1261-ben említett Sár monostorával, amit ezek szerint  egy korábbi palotaépületben hoztak létre. A rotunda maradványainak egy részén ma egy néhány évtizede épült családi ház áll, azonban az egykori szemtanúk arról számoltak be, hogy ennek építésekor, a rotunda belsejében is sírokra bukkantak, s az azokban talált csontokat egy falazott sír gödörben temették újra el. Az egykori centrális tér központja kívül esik a családi ház pusztításán, így elképzelhető, hogy sikerülhetne azonosítani a sírhelyet, még ha bolygatatlan maradványokra már nem is lehet számítani.

 

 

Külön érdekesség, hogy a szomszédos dombtetőn álló, fent említett plébániatemplom 18. század végén emelt tornyának homlokzatába egy aquincumi római kori szarkofág egyik lapját falazták be, ami akár a királyi síremlék része is lehetett egykor, Szent István szintén római szarkofágból falazott székesfehérvári sírládájának párhuzamaként. Még a kialakításuk időpontja is hasonló, hiszen Fehérváron is feltehetően a szentté avatáshoz kapcsolódóan, az 1080-as években faragták át a szent király hamvait őrző szarkofágot.

Komoly lehetőség lenne tehát a másodikként elhunyt harmadik magyar király sírjának megismerésére, azonban Abasáron immár fél évtizede szünetel a kutatás. A település az eddigi pályázatokon nem ért el sikert, így ha úgy tetszik, szinte karnyújtásnyira toppantunk meg Aba Sámuel sírja, sírhelye előtt.