Bár tudjuk, hogy Pécsett temették el a másodikként trónra került, s harmadikként elhunyt magyar királyt, a sírjának helyet adó épület máig ismeretlen.

 

 

Orseolo Péter egyike a magyar királyság leginkább negatívan értékelt uralkodóinak. Az országlása kritikus megítélésének elsősorban az az alapja, hogy második uralkodása elején német hűbéri alávetettséget vállalt cserébe a trón visszaszerzéséért. Az alapvetően nemzeti érzésű újkori történetírás többnyire kategorikusan elutasította az „idegen király” ténykedését, azonban árnyaltabb képet alkothatunk róla, ha valóban áttekintjük azt az összesen öt esztendőt, amit a hatalomban töltött.

Péter 1026 után, kamaszévei végén kerülhetett Magyarországra, miután apját, Orseolo Ottó dózsét elűzték Velencéből. A fiatalember édesanyja I. István húga volt, akinek neve nem ismert (azaz három változatban: Ilonaként, Gizellaként és Máriaként is hivatkoznak rá). Péter az ország legelőkelőbb főurainak sorába tartozott mint a király többi unokaöccse és egyéb nőági rokona: Bezprim (Veszprém) herceg, Doboka és Csanád ispánok vagy Aba Sámuel. A király rokonai közül többről tudjuk, hogy megyésispáni méltóságot kaptak, és ők adtak nevet is az általuk létrehozott vármegyéknek (Veszprém, Doboka, Csanád, Abaúj). Csanádot, aki Anonymus szerint István király egy lánytestvérének és Doboka ispánnak a fia volt, a király a Szent Gellért legenda szerint seregének vezérévé majd a királyi ház intézőjévé, azaz palotaispánná, ahogy a magyarok mondták nádorispánná is tette. Alighanem Péter is megyésispánságot, sőt talán Csanádot követően ő is nádori tisztet kaphatott Istvántól: erre utalhat a nagyobbik Szent István legenda megjegyzése, miszerint István őt is seregének vezérévé tette. Ispánsága alighanem az ország délnyugati részében lehetett, a pécsi egyházmegye területén. Ezzel magyarázható, hogy itt egy új székesegyház építésébe kezdett, amint azt a Képes Krónika állítja. 

 

 

Péter a trón várományosává Imre herceg 1031-ben bekövetkezett halála után lépett elő, hiszen az akkor már idős Istvánnak és feleségének nem volt reménye további gyermekáldásra (Imre Ottó nevű bátyja már korábban elhunyt). A herceg halálát követően, a Képes Krónika szerint Gizella királyné hatására István Pétert választotta ki trónörökösnek. Szent István 1080 körül született nagy legendája szerint István, „ ... mikor már nem volt kétséges hamari halála, előszólította a püspököket és palotájának Krisztus nevét dicsőítő nagyjait; először megtárgyalta velük, hogy helyette a Velencében született Pétert, nővérének fiát választják királynak, akit már korábban magához hívatott, és seregének vezérévé nevezett ki …” Tehát ha hihetünk a kicsit későbbi forrásnak, István még a halálos ágyán is Péter utódlásának biztosításán munkálkodott.

Péter így 1038-ban akadály nélkül került a trónra, s az uralkodásának az első fele az istváni politika folytatása volt. Folytatódott a keresztény egyházszervezés és az államhatalom kiépítése. A legmagasabb világi méltóságot, a nádori tisztet, elődjéhez hasonlóan ő is István király egy nőági rokonának, Aba Sámuelnek adta. A külpolitikában is maradt a szembenállás a német császársággal. Ugyanakkor Péter az országot vezető régi elit egy részének lecserélésére törekedett: ispánokat, püspököket váltott le, s igyekezett István özvegyének, az őt trónra segítő Gizellának a befolyását csökkenteni. Péter kormányzásában kulcsszerepet játszott egy Buda nevű főúr, aki a Képes Krónika szerint még Gizella embereként egyengette Péter útját a trón felé, majd annak megkoronázása után az új király mindenható kegyencévé lépett elő. Péter nyilván hozzá személyesen köthető elitet igyekezett kialakítani, ami érthető igény volt a részéről, azonban az addigi vezető réteg, amely hatalmát féltette nagyrészt egységesen tudott fellépni ellene, és a maguk oldalára tudták állítani Aba Sámuel nádort is. Végül erőszakba torkollott az új királlyal és annak kegyenceivel szembeni elégedetlenségük: Budát megölték, két fiát pedig megvakították, alkalmatlanná téve őket apjukéhoz hasonló méltóság betöltésére. Ezek után a király is veszélyben érezhette az életét, hiszen 1041 szeptemberében III. Henrik német-római császárhoz menekült.

A korábbi ellenségével kötött szövetség végül meghozta számára a visszatérés lehetőségét. Kétévnyi próbálkozás után, Sámuel bukást követően, 1044 júliusában a császár kíséretében visszatérhetett Székesfehérvárra, de el kellett tűrnie, hogy III. Henrik ültesse újra trónra. Péter második uralkodása 1044 és 1046 között egyértelműen kényszerpályának minősíthető. A német hűbért a segítségért cserébe felajánló király (ekkor küldték vissza Rómába Szent István eredeti koronáját is) mindinkább növekvő zűrzavarban lavírozott. 

Az országon belül ekkor már valószínűleg csak kevés támogatója akadt. Ellenfelének Sámuelnek a gyilkosai alighanem azok a pogány magyarok voltak, akik csalódtak korábbi jelöltjük keresztény elkötelezettsége miatt. E pogány réteg azonban a szintén keresztény Péterben is ellenséget látott. A régi-új király viszonya azonban a magyar egyházzal sem volt egyöntetűen pozitív. Érdekes volna például többet tudnunk Gellért püspökkel való kapcsolatáról, hiszen – lévén mindketten velencei származásúak voltak – természetes szövetségest kereshettek volna a másikban. Gellért Csanádon 1043-ban megtagadta Aba Sámuel húsvéti megkoronázását, vagyis szembefordult Péter ellenlábasával. A püspök azonban rokoni szálon a Péter apját megbuktató Centranigo-családhoz kötődött, így korántsem biztos, hogy valóban támogatták egymást a királlyal. Egy biztos: 1046-ban éppen Csanádon döntöttek arról az előkelők, hogy Péter ellenében visszahívják Vazul fiait, így az összeesküvésre a püspök jóváhagyásával, aktív részvételével került sor. 

Péter feltétlen hívei közül második uralkodása idején csak kettőt említ név szerint a Képes Krónika: Budát és Devecsert. Ez a Buda talán rokona lehetett a király 1041-ben meggyilkolt másik Buda nevű kegyencnek. Aligha véletlen, hogy amikor Péter király, nagybátyja, István példáját követve, annak székesfehérvári alapítványához hasonló társaskáptalant hozott létre minden bizonnyal saját temetkezőhelyeként, és ennek részére hozzáfogott egy, a fehérvárihoz hasonló nagyságrendű, Szent Péternek szentelt bazilika építéséhez, ehhez egy Budavára nevű helyet (azaz a mai Óbudát) választotta ki. Az ókori Aquincum katonai táborából kiépült Budavárának ugyanis a névadója, azaz valószínűleg első várispánja, Péter király valamelyik Buda nevű híve lehetett. Azaz a trónra visszatérő Péter második uralkodása idején egyik leghűségesebb híve várában alapította meg saját prépostságát.

Péter végső bukása1045-ben vette kezdetét: húsvétkor a császár Magyarországra jött, és Péter nem tehetett mást mint letette előtte a hűbéresküt, amivel átadta országát a birodalomnak, III. Henrik távozása után kitört az elégedetlenség Péterrel szemben. Az ispánok egy csoportja: Viska, Buha és Buhna összeesküvést szervezett ellene és Vazul fiainak behívását tervezte a magyar trónra. Az összeesküvésük azonban lelepleződött, a résztvevőket kivégezték, vagy megvakították. Akik viszont életben maradtak közülük, azok Csanádon gyűltek össze, és nyíltan szembefordultak Péterrel: követséget küldtek Kijevbe Vazul fiaihoz, Andráshoz és öccséhez Leventéhez, hogy felajánlják nekik az ország trónját. Ezzel egyidőben a Körösök vidékén egy Vata nevű úr pogánylázadást szított és valóságos pogromot kezdett a Péter által kinevezett, jobbára olasz és német származású, Péterhez hű ispánokkal és más királyi tisztviselőkkel, illetve papokkal szemben. Mindezek az események ismét menekülésre bírták Pétert. A végről a Képes Krónika emlékezik meg: „Látta Péter király, hogy a magyarok egy lélekkel András és Levente hercegekhez csatlakoztak: maga hát németjeivel futásnak eredt Moson felé, hogy onnan átmenjen Ausztriába; de meg nem menekülhetett. A magyarok ugyanis közben már elfoglalták az ország kapuit és kijáratait; de András herceg követe is visszahívta Péter királyt békesség ürügyével, és tisztséget ígért neki; mondják, ez hitt is a szónak és visszafordult, de inkább kényszerűségből tette, mert már látta, hogy seregétől elvágták, és sietve Fehérvárra akart visszatérni. Amikor Zámor faluba ért, az említett követ csellel el akarta fogni, hogy megkötözve vigye András herceghez. Péter azonban megneszelte ezt, bevette magát egy udvarházba, és három napig emberül harcolva védekezett. Végül is az íjászok minden katonáját megölték; maga élve esett foglyul, akkor megvakították, és Fehérvárra vitték; nagy fájdalmába hamarosan belehalt. Pécsett temették el második országlásának harmadik évében, Szent Péter apostol egyházában, melyet ő alapított.”

 

 

A temetésre tehát nem Óbudán került sor, ahogy alighanem Péter szerette volna. Ennek alapvetően nem az volt az oka, hogy a bukott királyt az ellenségei temették el, hanem sokkal inkább az, hogy a nem sokkal korábban alapított óbudai prépostági templom ekkor még nem lehetett olyan állapotban, hogy ott elvégezhették volna a temetést. Erre egy 12. századi névtelen lengyel krónikás, az úgynevezett Anonymus Gallus, 1110-es években írott művéből következtethetünk, aki szerint „Velencei Péter ... kezdett egy templomot Szent Péternek Bazoariumban, melyet a mai napig egy király sem tudott a megkezdés méretében befejezni.”A Bazoarium helynév minden bizonnyal a Budavára név torzult formája, azaz az óbudai templom még több mint fél évszázaddal az alapítás után is befejezetlenül állt. A források és a régészeti kutatások szerint majd csak II. Géza fejezte be építését a 12. század közepén. Ezzel szemben a szintén Péter által, de jóval – akár több mint egy évtizeddel – korábban alapított, és feltehetően sokkal kisebbnek tervezett pécsi székesegyház a király halálának időpontjában már elkészülhetett. 

Erről a pécsi székesegyházról egyelőre csak feltételezéseink lehetnek. Pécsett a püspökség alapításának időpontjában, azaz 1009-ben, már bizonyosan állt legalább egy templom, ami az egyházi központnak otthont adhatott. Talán nem is egy templom, hiszen a püspökség későbbi átiratban fennmaradt alapítólevele Quinque Ecclesiae-nek, azaz Öt Templomnak nevezi a várost. E helynév valószínűleg a Conversio bagoariorum et carantanorum című 9. századi iratban feltűnő Quinque Basilicae helynév egy változata. A helynév az ókori Sopianae ókeresztény temetőjében álló 4-5. századi mauzóleumokra utal, amelyek közül egyet biztosan helyreállítottak és ténylegesen templomként használtak a 9. században. Tóth Zsolt legújabb régészeti kutatásai nyomán bizonyosodott be, hogy a mai székesegyház nyugati homlokzata előtt álló Cella Trichora mellé a 9. században egy udvarház épült, amelyet a 12. századig folyamatosan használtak a vele egybeépített ókeresztény eredetű kápolnával együtt. Ez a kápolna azonban kis mérete miatt aligha tölthette be a székesegyház szerepét, bár az udvarházzal együtt püspöki rezidenciának minden bizonnyal megfelelt. A püspökség alapításakor azonban hozzá kellett kezdeni egy valódi katedrális építéséhez is. Ez leginkább az ókeresztény temető jelenleg ismert legnagyobb épületével, az úgynevezett Cella Septichorával azonosítható. A régészeti kutatások alapján feltételezhetjük, hogy a hétkaréjos ókeresztény templomépület építése az 5. században félbeszakadt, de a 11. században folytatták a munkálatokat: az épületet lefedték és részben kifestették, ám teljesen ekkor sem fejezték be, hanem falai közé egy építési telephely – ahogy a középkorban nevezték: páholy – költözött. Az építkezés újbóli megszakításának az oka eszerint leginkább Péter új építkezéseinek megkezdése lehetett. Péter király pécsi székesegyházáról a legtöbbet a pusztulása kapcsán árul el a Képes Krónika: „Szent Fábián és Sebestyén vértanúk napján tehát Salamon király és Géza herceg Győrött békét kötöttek Magyarország színe előtt; majd együtt ünnepelték meg a húsvétot egész udvarukkal Pécsett. Ott azután húsvét napján Géza herceg tisztességgel, a maga kezével tette fel a koronát Salamon király fejére, az ország főembereinek jelenlétében, és úgy vezette be dicsőséggel Szent Péternek, az apostolok fejedelmének királyi bazilikájába. Látván a magyarok egész gyülekezete, hogy békesség van a király és a herceg között, és kölcsönös szeretettel vannak egymás iránt, magasztalták Istent, aki szereti a békességet, és nagy vigadalom volt a nép között. A következő éjszaka azonban a jövendőviszály és zűrzavar előjele nyilatkozott meg: hirtelen tűzvész támadt és elborította az egész egyházat, mind a palotákat és többi épületeket és mindazt, ami hozzájuk tartozott; a szörnyű tűzvész mindent elemésztett. Mindnyájan megrémültek a lángok hatalmas zúgásától és a szörnyű robajtól, amint a harangok lezuhantak a tornyokról: senki sem tudta, hová legyen. A király és a herceg megdöbbent és elcsodálkozott a hirtelen eseten; gonosz cseltől tartva nagy hamar elváltak egymástól; reggelre kelve hív követek útján megtudták a dolgok való állását, mert hogy egyik részről sem forraltak rosszat, sem veszedelmes cselt, hanem véletlen eset okozta a tűzvészt. A király és a herceg jó békességgel újból összejöttek.”

 

 

1064 húsvétján tehát leégett Péter király második székesegyháza, s a ma is álló harmadikat ezt követően kezdték csak el építeni, hogy majd csak a 13. században fejezzék be. Péter temploma feltételezhetően a mai székesegyháztól délnyugati irányban állt: elsőként Henszlmann Imre tudósított szemtanúk beszámolója alapján az itt talált régi bazilika romjainak korábban történt elbontásáról, amire a Dóm tér valamelyik 19. századi rendezésekor került sor. 1922-ben Möller István ásatásai során három pilléralapozást és egy velük párhuzamos falat tártak fel ezen a területen, majd 2003-ban Kikindai András az alapozásoktól délre egy pillér kerek rétegkövére bukkant itt. 2005-ben földradaros méréssel sikerült adatot nyerni az épület keleti feléről, amelynek a helyén támpilléres, poligonális szentély rajzolódott ki a felvételeken. Ezt az épületet a kutatást vezető Visy Zsolt római sírépítménynek, Kikindai András és Fedeles Tamás viszont gótikus kápolnának vélte. Mindkét fél érvei meggyőzőek, és könnyen lehet, hogy egyaránt igazak. A földradar által mutatott alaprajz és a történeti adatok valóban alátámasztják itt egy gótikus kápolna feltételezését, ám a mérések azt is kimutatták, hogy szentélyének a falai mélyebbre hatolnak, mint a környező gótikus falak alapozásai, ami arra utalhat, hogy egy római sírkamrát használtak fel a középkori kápolna építésekor. Azonban a két korszakot egymástól egy évezred választja el, amit talán éppen Péter király bazilikája hidalhatott át. E 11. századi bazilikát könnyen lehet, hogy ugyanúgy római előzményekre építhették mint a Cella Septichorából kialakított első és a ma is álló harmadik székesegyházat: ez utóbbinak kriptája alatt Bertók Gábor földradaros mérései mutattak ki egy feltehetően ókeresztény sírkápolnát. Ugyanakkor Péter templomának 1064-es leégése nem jelenthette az épület végét: a tűzvész után azonnal szükség lehetett használható katedrálisra, egy új bazilika felépítése viszont évtizedekbe telhetett, így ésszerűbb volt a régi templomot is helyreállítani. Hogy ez meg is történt, arra utalhat az, hogy a Möller által a Dómtéren feltárt három pillért valójában egy kerek pillér mellé utólag beépített két négyszögletes alaprajzú faltömb alkotja, ami leginkább úgy értelmezhető, hogy a kerek pillérről induló, később megrepedt árkádíveket falazatokkal támasztották alá. Ezt a renovált régi templomot csak a 14-15. században bontották el, amikor helyére a püspöki palota új nagyterme épült fel. A régi bazilika szentélye helyére talán ekkor húzták fel a gótikus kápolnát, amelyet a földradar felvételek mutatnak, és amely alighanem az Albeni Henrik püspök által 1428-ban alapított, és a székesegyház közelében állónak mondott Szent Móric kápolnával azonosítható. A hely szentségének megőrzése talán összefüggött a templomlapító Péter király sírjának tiszteletével is. E királysír hagyománya magát a sírt és az annak helyet adó templomot, illetve későbbi kápolnát is túlélte. Miután a török hódoltság idején a Szent Móric kápolna leégett, romjait pedig a török kiűzése után gyorsan eltakarították, Péter király sírhelyét a román kori székesegyház altemplomában keresték, és a 12. században gazdag szobrászi díszítéssel ellátott, de a 16. század elején a templom felől lefalazott, így csak az altemplomból megközelíthető déli altemplomi lejáróban vélték felfedezni. Ezt az elképzelést az 1880-as években elvégzett restaurálás cáfolta meg, amikor kiderült, hogy csupán egy díszes lépcsőházról van szó. A restaurálás során azonban egy pillanatra újra felcsillant a remény, hogy meglelik az elveszett királysírt, ugyanis 1882-ben a bazilika főhajójában egy díszes mellékletekkel ellátott sír került elő, ám a leleteket megtekintő régész, Czobor Béla hamarosan kimutatta, hogy a sírmellékletek 16-17. századi temetkezésre vallanak. Bár a pécsi dómmúzeum máig őriz egy párnaformájú kőfaragványt, amit a helyi hagyomány Péter király sírjából származó fejtámasznak tart, maga a királysír máig ismeretlenül rejtőzik valahol a dóm tér kövezete alatt.