Az elmúlt években többször fellángolt a vita hazánkban a bölcsészet és azon belül a történettudományok társadalmi hasznosságáról. Nem csak a széles közvéleményt, de a tágabb tudományos életet, sőt magát a történettudományokkal foglalkozó szakmákat is megosztja a kérdés. Buzás Gergely és Kovács Olivér jegyzete.

 

 

A történelmi, régészeti, műemléki tudományos kutatásokat, valamint ezek könyvekben, kiállításokban, műemlék-helyreállításokban való megjelenését kísérő szakmai viták a szakmán kívül gyakran olyan reakciókat váltanak ki, amelyek a történelemmel, múlttal való foglalkozás létjogosultságát is megkérdőjelezik, egyfajta terméketlen múltba fordulást, fejlődésellenességet látva a történelemtudományokban, az ezzel való foglalatosságot felesleges pazarlásnak tartják, amelyek sokkal fontosabb, mindennapi problémák megoldása elől vonják el a társadalom erőforrásait. Erre reakcióként – elsősorban szintén a szakmán kívülről, de nem ritkán a szakmán belülről is – szinte az egyetlen válasz a történelemnek a nemzeti, vagy más csoportidentitások kialakításában és fenntartásában játszott szerepét hangsúlyozza, azaz a történettudományokat mint politikai célok elérésére szolgáló eszközt jeleníti meg. Márpedig ez nem segít a történettudomány hasznosságának bizonyítását a közvélemény előtt, sőt sokkal inkább nehezíti azt. Másrészről a tudományos közéletben sokat ártanak a történettudományok, illetve egyes kutatási eredmények megítélésének azok a tudományos összefüggésükből kiragadott és félreértelmezett bulvárhírek és aktuálpolitikai értelmezési kísérletek, amelyek a történettudományok körül makacs következetességgel – és néha bizony, sajnálatos módon, kutatók asszisztálásával – időről időre felbukkannak, bár kétségtelen, hogy ilyenek ellen semmilyen tudomány nem immunis. 

 

De hát akkor valóban szüksége van-e a társadalomnak és annak tagjainak a történelem ismeretére, vagy mindez nem több ráérő emberek öncélú szórakozásánál, és szélesebb körben is csak mint szórakoztató iparág, esetleg politikai propagandaeszköz tarthat számot némi közérdeklődésre? 

 

Az emberiséget a kezdetekben fizikai tulajdonságai nem emelték ki a természetes környezetéből: számos más állatfaj bizonyult az embernél erősebbnek, gyorsabbnak, ügyesebbnek és bírt jobb érzékszervekkel. Hátrányaikat az emberi egyedek egymással együttműködve voltak csak képesek legyőzni, és így egy ellenséges környezetben is életben maradni. Az emberiségnek ezért volt már kezdetektől létkérdés a viszonylag fejlett kommunikációs képességek és csoportidentitások kialakítása és fenntartása, amiben persze nem különbözött számos más, hozzá hasonlóan csoportban élő állatfajtól. Az emberek kommunikációs rendszerei azonban idővel olyan fejlettségi szintet értek el, ami már sokkal többet is lehetővé tett számukra, mint az egyes egyedek közti közvetlen kapcsolattartást, az egyének cselekedeteinek koordinálását és az egyéni tapasztalatok átadását. Lehetővé vált az emberek számára, hogy az egyének és a csoportok történetek formájában akár nemzedékek távlatából is utódaikra hagyományozzák az általuk átélt eseményeket az azokból leszűrt tanulságokkal együtt, megóvva ezzel társaikat és utódaikat a korábban elkövetett hibák megismétlésétől és a megtanítva őket a korábban már sikeresnek bizonyult megoldások és stratégiák végrehajtására.  Egyes vélemények szerint már a paleolitikum korának barlangfestményei és sziklarajzai is múltbéli történetek megörökítését szolgálták, amelyek segítséget nyújtottak a múlt eseményeinek felidézésében e történeteket továbbadó mesélőknek. Ha ez igaz, akkor a történetírás kezdetei ezekre az időkre nyúlnak vissza. 

 

A kommunikáció és a tapasztalatok átadása révén egyre sikeresebb emberi csoportok egyre nagyobb létszámúak és ezzel együtt egyre bonyolultabb szerkezetűek lettek. Az egyénnek e csoportokban már nem okvetlenül a természet erői elleni küzdelem jelentette a legnagyobb kihívást, hanem az emberi társadalomban vállalt szerepének teljesítése, illetve a saját maga és a társadalom szempontjából a leghasznosabb szerepkör megtalálása és elfoglalása. Ehhez az egyén számára szükségessé vált a társadalom szerkezetének és dinamikájának megismerése, amit a legbiztonságosabb módon mások sikeres vagy sikertelen példáján okulva, történetek megismerése révén sajátíthatott el. A mezopotámiai ékírásos agyagtáblák, az ókori keleti királyok által állított feliratos sztélék, az egyiptomi templomok hieroglifái, az ószövetségi biblia könyvei is számtalan ilyen történetet örökítettek meg, és az általunk ismert első nagyobb irodalmi mű, az Iliász is egy monumentális történetet beszélt el, amely szinte minden élethelyzetre kész mintákat adott évezredeken át hallgatói, majd olvasói számára. E szövegek persze számos praktikus és szórakoztató információt is szolgáltatnak, tükrözik a készítőiket és megrendelőik emlékezetét pozitív fényben megőrizni kívánó szándékot, illetve sokat tettek az őket olvasni képes csoporttagok összetartozás-tudatának megerősítés érdekében is, de mindezek mellett és felett alapvetően mindig is a múltból származó tapasztalatok átadását szolgálták és ezáltal segítettek eligazodni az egyénnek az emberi társadalomban.  Ez a tanító szándék vezetett el aztán a múlt megismerésének tudományos igényéhez, hiszen hosszú távon csak annak a tudásnak az átadása bizonyult hasznosnak, ami igaz volt. Az alaptalan, kitalált mesék nem segítették a problémák sikeres megoldását, sőt tragikus kelepcébe csalhatták azokat akik, valóságként hittek bennük. 

 

„A történetírás valóban az idők tanúja, az igazság fénye, az emlékezet élete, az élet tanítómestere, a múlt idők hírnöke” – írta Cicero egyik legismertebb szónoklatában, még ha az kicsit eltorzítva is vált szállóigévé. Cicero a szövegkörnyezet szerint nem a történelemre, hanem annak megörökítésére gondolhatott, vagyis az annak révén elérhető tudás fontosságát hangsúlyozta. Természetesen a mai fogalmaink szerinti tudományos gondolkodás megjelenéséig a történettudományban várni kellett még csaknem két évezredet, ám maga a történetírás ezidő alatt is a társadalmak működésének része maradt, még ha a forráskritika hiánya, vagy legalábbis csökevényes volta miatt nem is léphetett ki az ősi történetmesélés árnyékából. A több, kevesebb igazságmagot, valós információt közvetítő történeteket újra és újra előadták, újabbak is születtek, amelyek az adott korok társadalmak igényei szerint szolgáltak. A múlt eseményeivel kapcsolatos információk differenciálására csak az újkorban került sor, s csupán a 19. században vált el egymástól végérvényesen a mese és a történettudomány.

 

De térjünk vissza a címben feltett kérdéshez: korunkban mire jó a történelem, illetve annak ismerete? Miért érdemes a múltban történt események okait, lefolyását, következményeit kutatnunk, illetve azokról beszélnünk? Valójában a lényeg e kérdésben mit sem változott a kőkor óta: ma éppúgy, mint korábban, a történelem a múltban szerzett tapasztalatok megismerése révén teszi lehetővé, hogy megértsük a jelent és felkészüljünk a jövőre. 

 

Ma a történeti alapkutatás nem fogalmaz meg „praktikus” célokat. Ehelyett ismereteket halmoz fel és rendszerezi azokat, majd újabb és újabb kérdéseket tesz fel, több féle megközelítést és választ mutat be, így árnyalja a múltról alkotott képet és igyekszik a történelmi szereplők mindegyikének az indítékait megérteni. Ám mindezt nem öncélként teszi, hanem az emberi társadalom működési mechanizmusainak minél tökéletesebb feltérképezése és megértése érdekében. Ha ugyanis ismerjük a múltbéli eseményeket, tudjuk, hogy egyes eseménysorok miként folytatódnak, az akciók milyen reakciókat váltanak ki. Mivel az emberi viselkedés alapjaiban évezredek óta változatlan (csak a technikai fejlődés mind több és több lehetőséget enged meg), ezért korántsem prófétai szerepről van szó, nem kell jósolni. A Mark Twain idézetként közismert gondolat szerint „a történelem nem ismétli önmagát, de rímel” – s bizony az egyes mintázatok ismétlődnek, s ezekre fel kell hívni a figyelmet. Ez az attitűd kétségkívül karcosabb a klasszikus kutatói szerepnél, azonban attól elválaszthatatlan, és a társadalom, valamint azt alkotó egyének számára létfontosságú.

 

S hogy példával is illusztráljuk mindezt: manapság a magyar történettudomány és a társadalom fokozott érdeklődéssel fordul az 1526-os mohácsi csata felé. Bár ez az érdeklődés nem új keletű, lényegében a csata óta folytonos. Minden kornak megvolt a maga értelmezési kísérlete arra, ami 1526. augusztus 29-én a mohácsi mezőn történt. A mohácsi csata kétségkívül sorsfordító jelentőségű volt a magyar állam történetében, így érthető, ha más korszakok sorsdöntő eseményei idején a nemzet közösségének tagjai újra és újra megpróbálták és megpróbálják levonni a számukra hasznos tanulságokat Mohácsból. Nem is a csata néhány órájának az eseményei fontosak igazán, hanem azok az évtizedek, amelyek a csatához vezettek és azok, amelyek azt követték, hiszen ezeken keresztül érthetjük meg a történelmi folyamatok működését.

 

Manapság egyre inkább előtérbe kerül egy olyan történészi álláspont, amely szerint az Oszmán Birodalom erőfölénye ekkor olyan mértékű volt, ami önmagában, más tényezők nélkül is szükségszerűvé tette a csatavesztést. Ez látszólag összhangban áll a régészet és művészettörténet új felfedezéseivel, amely a Jagelló-korban, sőt Mohács után az ország két részre szakadásának korszakában is tapasztalható gazdasági és művészeti virágzás képét vetíti fel, szakítva a korábban feltételezett súlyos válság elméletével. A korszak közéletében főszerepet játszó politikusok megítélése is úgy tűnik, változóban van: Szapolyai Jánost, akit kortársainak jó része, majd a következő évszázadok történetírói is önös érdekből a hazáját az ellenségnek eladó bűnözőként jellemzett, sokan ma már egyre inkább reálpolitikusként értékelik, aki rátalált az ország számára egyedül járható útra az oszmánok oldalán. Mindezen megállapításokhoz a mohácsi csata korának, illetve az azt megelőző és követő néhány évtizednek egyre minuciózusabb, részletezőbb és alaposabb forrásfeltárása vezetett. Nem szabad elfelejtenünk azonban, hogy a történettudomány nagy előnye az, hogy sokkal nagyobb időbeli és térbeli perspektívát biztosít számunkra a múlt eseményeinek vizsgálatánál, mint amire a kortársaknak lehetőségük lett volna. Így nem csak azt vizsgálhatjuk, hogy egy múltbéli történet szereplőit milyen indítékok, tapasztalatok és érdekek mozgattak egy bizonyos szituációban, hanem azt is, hogy egyes történelmi folyamatok hogyan fejlődtek ki és hová vezettek, melyek voltak azok a történelmi fordulópontok, amelyek egy adott irányba terelték az események folyását, és hol volt lehetőségük a kortársaknak ebbe eredményesen beleavatkozni. 

 

A történetkutatás célja nem lehet az ítélkezés: a múlt szereplőit nem elítélni, vagy kitüntetni akarjuk, de nem is csak arra kell törekednünk, hogy megértsük őket, hanem arra is, sőt első sorban arra, hogy megértsük a múltbéli eseményláncolatok működését. Ha meg akarjuk érteni azt, hogy mi vezetett Mohácshoz, látnunk kell a Jagelló kor hosszú, két évtizedes békéjét, amelyben Magyarország meggazdagodott, de közben elvesztette védelmi képességeit. A korábbi évtizedek háborúiban harcedzett Mátyás-kori nemesség helyét ebben a korban egy békéhez szokott generáció vette át, amelynek a tagjai nem a fegyverforgatásban, hanem az udvari intrikákban és az állami vagyon kisajátításában látták az egyéni és családi felemelkedésük útját. A Mátyás-korban még a végvárak és zsoldoshadsereg, valamint a központi királyi hatalom megerősítését szolgáló anyagi forrásokból a 16. század elején fényűző magánpaloták, kegyúri egyházak és leginkább csak a hatalmaskodások során használható magánhadseregek jöttek létre. Mindeközben az 1480-as években még Magyarországgal majdnem egy súlycsoportba tartozó oszmán birodalom Szíria és Egyiptom elfoglalása révén a korabeli világ egyik legerősebb nagyhatalmává vált, ami ellen az Oszmánokkal békére törekvő Magyarország és európai szövetségesei semmit sem tettek.

 

Ebből a békés és gazdagodó korból nézve hihetetlennek tűnhetett az a borzalmas jövő, amely már a 16. század végére kiteljesedett: a folytonos háborúkkal, falvak és városok teljes lakosságának kiirtásával, egész vidékek elnéptelenedésével, a szántóföldek és kertek pusztulásával, éhínségekkel és az azokat kísérő szörnyű járványokkal, a földönfutóvá vált tömegekből verbuválódott katonák kegyetlenkedéseivel és szüntelen fosztogatásaival, templomok, kolostorok és várak lerombolásával és a bennük felhalmozott kincsek,  könyvek és műalkotások felégetésével. És az méginkább elképzelhetetlen volt számukra, hogy mindez csak a kezdete lesz egy a hosszú távú folyamatnak, amelynek során egy nagy reményekkel bíró európai középhatalom, amely előtt a nagyhatalommá válás lehetősége is reálisan lebegett, végérvényesen kiszorul a kontinens vezető államainak sorából, lakói pedig évszázados anyagi és szellemi elmaradottságban tengetik tovább életüket a következő fél évezredben. Ezeket a távolra ható következményeket a kortársak még Mohács másnapján, sőt még a következő évtizedekben sem látták és láthatták. Csakhogy mi már tudjuk, hogy mindez mégis bekövetkezett, és bekövetkezte az Oszmán hódítás szükségszerű következménye volt.

 

A csata pontos eseményeinek, helyszínének és szereplőinek gondos feltárása, a csatát megelőző és követő évtizedek eseményeinek, kultúrájának és művészetének feltérképezése bármilyen izgalmas és fontos kutatói feladat, csak az alapot szolgáltatja ahhoz a történészi munkához, ami Mohács örök tanulságaira taníthat meg bennünket. Ennek segítségével megláthatjuk azt a történelemben oly gyakran visszatérő mintát e történetben is, amikor egy háborúkba belefáradt, és reményeiben sok szempontból csalódott, de a viszonylagos jólétbe belefeledkező társadalom nem hajlandó tudomást venni a mellette száguldó ütemben elsuhanó külvilágról és a belül halmozódó feszültségekről. A meglévő állapotok konzerválására törekszik, és nem törődik azzal, hogy saját magát és környezetét a változó világhoz idomítsa, ezzel pedig védtelenül kiszolgáltatja magát a jövőnek, amely elképzelhetetlenül szörnyűséges alternatívákat is tartalmazhat, több évszázadra, vagy akár végérvényesen elzárhatja utódai elől a fejlődés útját és a külvilághoz való felzárkózás lehetőségét. 

 

Persze a múltban találhatunk hasonló nyomon induló, de végül mégis más irányban végződő mintázatokat is, mint amilyen Muhi története, amikor egy Mohácshoz hasonlóan elrontott helyzetben, egy katasztrofális vereséget, valamint az azt követő szörnyű pusztulást követően egy ország elitje már az utolsó utáni pillanatban, de mégis képes volt saját hibáit felismerve politikájában 180 fokos fordulatot végrehajtani. Vállalva az ebből adódó, előre látható konfliktusokat is, de belefogott a sokáig halogatott modernizálásba, aminek eredményeként – közben kétség kívül számos hibát és bűnt is elkövetve – 90 év alatt az országot Európa egyik leggazdagabb és legtekintélyesebb hatalmává tette, amely szerepét még további kétszáz éven át meg is tudta őrizni.

 

A történelem elfogulatlan tanulmányozása, azaz az emberi társadalmak működésének megértése érdekében kifejtett szellemi és anyagi erőfeszítések felkínálják a választás lehetőségét a sikeres és a kudarcos példák nyomán a kortárs nemzedékeknek, ezáltal sokkal nagyobb és hosszabb távú haszonnal kecsegtetnek a társadalom és az egyén számára, mint a közösségeket összetartó identitástudatot megalapozó ideológiák gyártása, de még a műszaki fejlődés számos vívmányánál is mélyebbre ható hasznot hajtanak az emberiség számára. Ha ez az emberi lét legősibb kora óta ismert haszon mára mégis sokak számára mára elhomályosult, azért főleg azok a történész-kutatók felelősek, akik maguk is szem elől tévesztették és aprópénzre váltották a történettudományok eme ősi és alapvető értelmét. Pedig ha társadalmunk elveszíti a valódi történelem iránti érdeklődését és szórakoztató, de hazug mesékkel pótolja azt, akkor arra ítéltetünk, hogy újra végigéljük a történelem minden, már egyszer elkövetett hibáját, tévútját és zsákutcáját, kidobva ezzel elmúlt nemzedékek keservesen megszerzett tapasztalatainak értelmét. 

 

Buzás Gergely - Kovács Olivér