Több mint egy évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy nyilvánvalóvá váljon, hogy az I. László idején megkezdett reformok korántsem érték el vágyott céljukat, az ispánok hatalmának megtörését és a királyi hatalom megerősítését. A 13. század elején azonban új pályára állt a városok fejlődése. Buzás Gergely cikksorozatának harmadik, befejező része.

 

 

Az ispáni városok hanyatlása és ezáltal az ország legnépesebb területeit sűrűn behálózó városhálózat megszűnése nem csak az ispánokat, hanem az egész országot, így a királyt is szegényebbé tette: nem fejlődött ki a városokra alapuló társadalmi munkamegosztás, nem jöhetett létre a komoly városi kézműipar, nem alakult ki széles körű piac, és távolsági kereskedelem, így pedig a pénzgazdálkodás is csökevényes maradt. Az ispánokat azonban kárpótolta, hogy az egykor az ispáni városokban élő várkatonaság és várjobbágyok – akik a 11. században még a nyugati lovagságnak megfelelő társadalmi pozíciót foglaltak el – elveszették szabadságukat és az ispánoknak teljesen kiszolgáltatott fegyveres parasztokká váltak. Így az ő katonai erejük révén az ispánok meg tudták őrizni az országon belül politikai befolyásukat, még ha vagyoni helyzetük és katonai kíséretük felszereltsége messze el is maradt a nyugati grófokétól. A királyság ugyanis relatíve éppúgy elszegényedett, mint ők. A városok hiányában, a piacok fejletlensége folytán nem volt elég pénz az országban, és így a király sem tudta pénzben beszedni az adót. Pénzjövedelmek híján pedig a király sem tudott korszerűen felfegyverzett lovagi sereget felállítani, így továbbra is az ispánok haderejére volt kénytelen támaszkodni. Ez ráadásul nemzetközi szinten már egyre kevésbé számított versenyképesnek. A relatíve fejlett egyházi városok ugyanakkor nem sokat segítettek az uralkodóknak, hiszen az egyházi vagyonhoz ő sem nyúlhatott hozzá, vagy ha erőszakkal mégis megtette, az olyan országos és nemzetközi felháborodást váltott ki, amit sokszor nem kockáztathatott meg.

 

Elsőként II. András ismerte fel ezt a csapdahelyzetet, amelybe elődei kormányozták az országot. Világosan látta, hogy hatalma megerősítéséhez és nagyívű külpolitikai tervei megvalósításához két dologra van szüksége: pénzre és lovagokra. Az utóbbit a várjobbágyoknak az ispánok függőségéből való kiemelésével, csak a királynak szolgálattal tartozó királyi szerviensekké, vagyis nemesekké való emelésével kívánta elérni. Továbbá, hogy a szervienseiből valóban korszerűen felfegyverzett lovagok legyenek, olyan birtokokhoz is juttatta őket, amelyek jövedelmeiből megfelelő fegyverzetet is beszerezhettek. Ilyen nagy adományokra azonban csak az ország királyi birtokban lévő, ám gyéren lakott erdővidékein volt lehetőség. Így a megadományozott nemesek, hogy a lakatlan birtokaikból jövedelemhez jussanak, hospesekkel telepítették be ezeket a földeket, szabadságjogokkal és adókedvezményekkel csábítva ide az embereket. A királyi kincstár jövedelmeinek növelése céljából II. András király is hospesjogokat adományozott számos településnek, sőt a ritkán lakott vidékeken egész országrészeknek, mint például a szász telepesek dél-erdélyi földjeinek. Reformjait utódai is folytatták: V. István a szepesi szászoknak biztosította a kollektív szabadságjogokat, és az egyes településeknek adott hospesjogok, illetve városi kiváltságok száma is folyamatosan gyarapodott a 13. század folyamán. IV. Béla a tatárjárás után az ország közepének elpusztult régi városait is új életre keltette: Esztergomban és Székesfehérváron az település biztonsága érdekében még saját palotáit is átadta a város polgárainak, hogy falaik között kezdjenek új életet. Zágráb mellett, a Gréc-hegyen, Pest és Óbuda mellett pedig a pesti Újhegyen hozott létre új városokat. Ez utóbbi, a későbbi Buda, végül is a legfontosabb városalapításának bizonyult. Fia, V. István 1273-ban Győrben a város polgárait betelepítette a várba és Székesfehérvár jogait adományozva nekik. Az ő fia, IV. László Sopronban ismételte meg ezeket az intézkedéseket: az ispáni vár átengedését a polgároknak és a városi szabadságjogok adományozását. Ezekkel együtt az uralkodók a korszerű, kőből készült, tornyokkal erősített városfalak építését is támogatták az új városokban, ami a városi lét egyik legfontosabb alapját, az önvédelem képességét biztosította a polgárok számára.

 

 

Ezek a királyi adományok vetették meg az alapját az ország következő évszázadokban rohamosan fejlődő városhálózatának. E városok adói pedig a királyság számára nélkülözhetetlen pénzbeli jövedelemforrást jelentettek. Viszont e városhálózat aránytalanságai is a rövid idő alatt bekövetkezett kampányszerű alapításokból következtek. A Kárpát-medence korábban jobbára lakatlan, a 13. században újonnan betelepített peremterületein sokkal sűrűbb városhálózat jött létre, mint a belső, sokkal népesebb régiókban, ahol a városalapításra alkalmas települések többsége egyházi, vagy magántulajdonban volt, így a királyoknak nem volt lehetőségük a kiváltságolásukra és fejlesztésükre. Ugyanakkor a frissen betelepített, gyér lakosságú hegyvidéki területeken nem tudtak igazán nagy és gazdag városok kialakulni, míg az ország sűrűn lakott belső részének kevés városa sokkal jelentősebb település volt, még ha lakóik kevesebb joggal is rendelkeztek.

 

Míg a II. András által elindított és utódai által folytatott városfejlesztések sikeresnek és maradandónak bizonyultak, reformjainak másik része, amely egy, a királysághoz hű lovagi réteg életre hívását célozták, hamar megtorpantak: IV. Bélának a fia, V. István ellen folytatott háborújából az ispánok ebben az időben már bárónak nevezet felső rétege került ki győztesen: befolyásukat kiterjesztették a nemesekre is, akik így nem a király, hanem az ő hatalmi bázisukat erősítették. A 13. század végére a bárók növekvő hatalma meghozta számukra azt a lehetőséget is, hogy a királyhoz hasonlóan maguk is városokat alapítsanak, így növelve jövedelmeiket. Ám ezzel a lehetőséggel csak a leghatalmasabbak éltek: a Kőszegiek által létrehozott Kőszeg vagy a Csák Máté székhelye, Trencsén nekik köszönheti létét. A bárók azonban többet ártottak a városok ügyének, mint amit néhány kisváros alapításával segítettek. Az ország közepének nagy püspöki városai célpontként szolgáltak katonai akcióikhoz, mint Csák Péter 1276-os veszprémi dúlása vagy Kőszegi Henrik Pécs elleni támadása az 1300-as évek első évtizedében. Aba Amadé azonban nagyravágyóbb volt, és egy királyi várost próbált uralma alá hajtani, ráadásul nem is akármelyiket, hanem Északkelet-Magyarországnak a 13. században létrejött legjelentősebb városát, Kassát. Ezért végül az életével fizetett: a kassai polgárok maguk verték agyon a városukba bemerészkedő nagyurat. Amadé bosszúért lihegő fiai végül a tartományúr örökségét is elveszítették, ugyanis a kassaiak ellenállása jó alkalmat szolgáltatott egy trónkövetelőnek, I. Károlynak, hogy leszámoljon a hatalmát korlátozó bárókkal. Egy város és a szabadságukhoz ragaszkodó polgárai soha sem játszottak még ilyen meghatározó szerepet a Kárpát-medence történelmében, mint a Kassa és a kassaiak a 14. század elején.

 

A Kassa városa mellé álló I. Károly szerencsecsillaga a város mellett 1312-ben lezajlott, győztes rozgonyi csatával emelkedett fel. A következő két évtizedben a nápolyi Anjou-házból származó ifjú király konok módszerességgel számolta fel a bárók uralmát. Azonban azt a nagyon is modern tartományúri struktúrát, amely e bárók révén a 13. század végén, Magyarországon is létrejött, és amelyet ősei francia és saját itáliai hazájából is jól ismert, eszében sem volt megszüntetni. A hűtlen nagyurak helyére saját bizalmasait ültette a számukra honorként adományozott tartományokba: például Szécsényi Tamást, Debreceni Dózsát vagy a Drugeteket. A Nápolyból érkező Drugetek példája tanúsítja, hogy az új tartományurak számára a honor örökölhetőségének lehetősége is nyitva állt, ha az utódok megőrizték hűségüket a király iránt. Így érthető, hogy Károly bárói mindent megtettek birtokaik fejlesztése érdekében. És a legtöbb, amit megtehettek, hogy székhelyüknek városi jogokat szereztek: Szécsényi Tamás 1334-ben két birtokának: Szécsénynek és Gyöngyösnek is városi kiváltságlevelet eszközölt ki I. Károly királytól. 

 

 

Károly felismerte, hogy az elődeit sújtó pénzhiányt az ország hatalmas nemesfém, elsősorban arany készleteinek kiaknázásával kerülheti el. Ezek kitermelését eddig az akadályozta, hogy ha valahol ilyen ércet találtak, akkor arra a földre a király azonnal rátette a kezét, és a birtokosnak más földet adott érte cserébe. Ezért a földbirtokosok inkább igyekeztek eltitkolni, ha értékes ércekre bukkantak, hiszen a kitermelésükből semmi hasznuk sem származott volna, de a földjük elvesztésével annál nagyobb lett volna a káruk. Károly ennek a gyakorlatnak a károsságát felismerve liberalizálta a nemesfémek bányászatát: rendelkezései értelmében a nemes ércet találó birtokos nem csak megtarthatta a földjét, hanem a bányászat hasznából maga is részesülhetett a bányászok által fizetett díj, az urbura egyharmadának értékében. Aki ezt a díjat megfizette, az bárhol szabadon bányászhatott, ám a kitermelt ércet csak a királyi kamarának adhatta el, ahol tisztességes árat adtak érte. Ez a liberális bányapolitika azonnal meg is hozta gyümölcsét: a magyar királyság ércekben gazdag hegyvidékein valóságos aranyláz vette kezdetét, amely Európa távoli vidékeiről is tömegével vonzotta a képzett bányászokat. E bányászok gyorsan növekvő települései közül Körmöcbányának I. Károly, Nagybányának fia, I. Lajos adományozott városi kiváltságokat. E két nagy aranybányából befolyó hatalmas kincstári bevételek a következő két évszázadban a magyar királyokat Európa leggazdagabb és legbefolyásosabb uralkodói közé emelték.

 

I. Károly szembesült azzal a problémával is, hogy az ország közepének nagyvárosai csaknem mind részben vagy egészében egyházi kézben voltak. Ez olyan extrém helyzeteket teremtett, hogy óbudai váráért például bérleti díjat kellett fizetnie az óbudai prépostnak, Esztergomban pedig legfeljebb az érsek palotájában szállhatott csak meg. Mivel az ország közepének egyetlen kizárólag királyi kézben lévő nagyvárosával, Budával nem volt túlságosan jó viszonyban – hiszen a polgárok korábban még a pápát is kiátkozták, mivel az Károlyt támogatta – ezért 1323-ban, mikorra már az egész országot sikerült uralma alá hajtania, úgy döntött, hogy új fővárost alapít az ország közepének legerősebb királyi vára mellett: Visegrádot. Ráadásul a következő évben a Visegráddal szemben, a Duna túlpartján lévő Marost is városi kiváltságokkal ruházta fel, egy Budához és Pesthez hasonló város-párost létrehozva így a Dunakanyarban.

 

 

I. Károly városbarát politikáját fia, I. Lajos is folytatta. Az ő uralkodása alatt a hivatalos királyi székhely, Visegrád, valamint a második székhellyé emelkedő Buda gyors fejlődésen ment keresztül. Lajos rendezte az anyjának, az özvegy Erzsébet királynénak adományozott, ezzel királynéi székhellyé tett Óbuda jogi helyzetét, kettéválasztva a várost egyházi és királynéi tulajdonban lévő városrészekre. E rezidenciavárosokban a nagyszabású plébániatemplomok és a kolostorok mellett a király, illetve az anyakirályné, valamint az arisztokraták, továbbá az udvari szolgálatot teljesítő nemesek kőpalotái és az udvar ellátásából meggazdagodó iparos és kereskedő polgárság házai épültek fel. A rezidenciavárosok lakosságának fontos és befolyásos rétegét képezték még a kormányzati intézményekben és a központi bíróságokon dolgozó világi értelmiség tagjai is.

 

I. Lajos király utóda Luxemburgi Zsigmond uralkodása közepén, a 15. század első évtizedében áthelyezte székhelyét Budára, ahol óriási építkezéseket kezdett. Európa távoli tájairól művészek és mesterek sokaságát hívta a városba. A várhegy alatti Vízivárost falakkal övezve a település területét megtöbbszörözte. A cseh és német királyi, majd a császári koronát is megszerző uralkodó fővárosát igazi európai nagyvárossá fejlesztette. 

 

Zsigmond felismerte, hogy egy valódi városnak nem elegendő, ha polgárai szabadságjogokkal rendelkeznek és a települést falak védik, hanem a polgári lét megfelelő gazdasági alapjaira is szükség van. Mikor királysága a Velencével folytatott harcok során elveszítette a legurbanizáltabb, antik eredetű nagy kereskedővárosokból álló tartományát, Dalmáciát, Zsigmond minden tőle telhetőt megtett, hogy ezt a veszteséget az ország egy másik régiójában, a korábban meglehetősen elmaradott Kelet-Magyarországon pótolja. Kontinentális kereskedelmi zárlatot kezdeményezett, amellyel Velencének a Levantét és Európát összekötő kereskedelmi tevékenységét próbálta blokkolni. Ebben nagy szerepet kapott a vele szövetséges Genova Fekete-tengeri kikötővárosaiból a levantei árút a kelet-magyarországi nagyvárosokon: Brassón, Nagyszebenen, Besztercén, Kolozsváron, majd Nagyváradon, Kassán, Eperjesen, Bártfán és Lőcsén át Krakkó, és Észak-Európa felé közvetítő távolsági kereskedelmi út. Zsigmond mindent megtett az ezeken az útvonalakon fekvő városok fejlesztéséért, és ebbéli sikerét máig hirdetik e városoknak az ebben az időben megkezdett katedrális méretű plébániatemplomai. Zsigmondnak köszönhetően először tudtak magyarországi városok bekapcsolódni a középkori világ távolsági kereskedelmének hálózatába, amely minden más tevékenységnél nagyobb hasznot biztosított polgáraiknak.

 

 

Az ország másik fontos távolsági kereskedelmi kapcsolatrendszere Budáról Bécs irányába Visegrádon és Esztergomon, vagy Székesfehérváron át Pozsony felé vezetett. Innen ágazott le Nagyszombaton át a morvaországi Brünn felé, majd onnan Prágába és a sziléziai Boroszlóba haladó út. A keleti és nyugati kereskedelmi utakat az Északi-középhegység lábánál haladó út kötötte össze, amelynek központjában Eger állt, ahonnan fontos átjáró vezetett át a hegyeken a felvidéki bányavárosok irányába is. A távolsági kereskedelem fejlődésének köszönhetően a 15. században a magyar alföld marha- és lótenyésztése is felvirágzott, ugyanis az állatokat már nem csak helyben lehetett értékesíteni, hanem kijuthattak a délnémet és olasz piacokra is. A lábon hajtott ménesek és csordákat Németország felé a pesti és váci állatvásárokon indították el, Itália irányába pedig Pécsen és Zágrábon át vezetett az útjuk. E városok későközépkori virágzására jó példa Pécs története, amely a Dél-Dunántúl legjelentősebb, antik eredetű és a 9. század óta töretlenül fejlődő városa volt. Ez a püspöki város kiváltságolt hospes lakói révén széleskörű szabadságjogokkal, káptalanjainak és számos kolostorának köszönhetően erős egyházi értelmiséggel rendelkezett. I. Lajos király 1367-ben itt alapította meg Magyarország első egyetemét. Zsigmond király korában épültek fel a városnak csak egy részét körbevevő, de így is hatalmas alapterületű, tornyokkal tűzdelt városfalai, valamint nagy gótikus plébániatemploma, amit a 15. század végén jelentősen ki is bővítettek.

 

Zsigmond király halála után nem sokkal polgárháborúban süllyedt Magyarország. A zavaros közállapotok nem kedveztek a városok fejlődésének, amelyek a kaotikus politikai viszonyokat kihasználó bárók rablóvállalkozásainak célpontjai lettek. Maguk a bárók ugyanakkor sem elég gazdagok, sem elég előrelátók nem voltak ahhoz, hogy valódi városokat hozzanak létre saját birtokaikon. Ehelyett a 15. századi Magyarországon egy sajátos településtípus terjedt el: a mezőváros. E településforma neve arra utal, hogy nem voltak falaik, így kiszolgáltatottak voltak a földesuruk katonai erejének. Lakóik nem szabad polgárok voltak, hanem a földesúrnak alávetetett jobbágyok. A mezővárosok valójában nem városok voltak, hanem nagy falvak. A valódi városokhoz csak bizonyos gazdasági funkcióik tették hasonlókká őket. Ezek elsősorban a piachely szerepkörükhöz kötődtek. Ebből eredően a munkamegosztás egyes elemei: vagyis a kézműipar és a mezőgazdasági specializáció, leginkább a szőlőművelés vagy a rideg állattenyésztés is megjelentek ezeken a településeken. Az értelmiség azonban csak a legnagyobb mezővárosokban és ott is igen csekély számban tudott megélni: egy plébános, néhány káplán, iskolamester, prédikátor, de ők is teljesen a földesúrtól függő helyzetben voltak.

A mezővárosi létből egyetlen település tudott továbblépni és valódi várossá fejlődni: Szeged. A település eredete legalább a 12. századig nyúlik vissza. A Tiszába ömlő Maros folyó torkolatánál, igen előnyös földrajzi helyzetben fekvő város hamar átvette a 11. század elején kiépült, majd püspöki és ispáni székhellyé vált Marosvár, más néven Csanád gazdasági szerepkörét. A Tisza-menti szigeteken létrejött több településrészből álló Szeged Mátyás király korában szabad királyi városi jogokat szerzett, majd a 16. század elején, II. Lajos idején megindult a várost védő, tornyokkal ellátott nagy téglaerődítmény építése is.

 

 

Mátyás király és a Jagellók már politikai szerepet is szántak volna a városoknak, rendi képviseletet biztosítva nekik az országgyűléseken, ám a magyar városok erre még nem bizonyultak elég érettnek: az elmúlt három évszázad túl kevés volt ahhoz, hogy polgáraiknak olyan rendi öntudta alakulhasson ki, mint a legalább egy, de néhol több évezredes töretlen fejlődést maguk mögött tudó nyugat-európai városok lakóinak. A későközépkori rendi országgyűléseken a magyar királyság városai teljes mértékben háttérbe szorultak a köznemességet felhasználó arisztokrata pártok mögött.

 

A magyar városok jelentős részének azonban nem adatott meg, hogy továbblépjenek, sőt a közeli pusztulás várt rájuk. 1526 után az ország harctérré vált, majd 1541-től kezdődően a török hódítás következtében az ország közepe – lényegében a mai Magyarország területe –, ahol a legfontosabb és legősibb magyar városok álltak, egy másfél évszázados gyilkos háború frontvonalába került, ami azzal járt, hogy legkésőbb a tizenötéves háború időszakára ezekből a városokból eltűnt az eredeti polgári lakosság, az értelmiség, megszűnt az önkormányzatuk és török vagy magyar erődként élték tovább életüket. Ilyen módon Buda, Esztergom, Székesfehérvár, Vác, Eger, Veszprém, Győr, Nagyvárad elvesztették város jellegüket és elsődlegesen katonák által lakott, katonai kormányzat alatt álló garnizonvárosként léteztek tovább. Velük szemben azoknak a városoknak, amelyek a hátár valamelyik oldalán, de a határzónától távolabb estek, megvolt az esélyük a valódi városként való túlélésre: Nyugat-Magyarország, a Felvidék, Erdély és Horvátország városai megőrizték városi létük kontinuitását és így a török kiűzése után az újjászülető Magyarország polgárosodásának kiindulópontjai lehettek. A török hódoltság belső részén, bár számos mezőváros túlélte a háborúkat, sőt még növekedni is képes volt, mint például Kecskemét vagy Debrecen, ám a török elnyomás még az esélyét is elvette tőlük, hogy valódi várossá fejlődhessenek. A hódoltság igazi középkori városai közül csak két túlélő maradt: Pécs és Szeged, amelyek nem vesztették el teljesen eredeti, magyar lakosságukat, és ez a lakosság a török uralom alatt is meg tudta őrizni – még ha megtépázva is – kulturális integritását. Így a török kiűzése után ezeknek a városoknak nem a semmiből, vagy romokból kellett újjászületniük, mint az ország középső része többi városának, hanem egy élő, több száz, vagy Pécs esetében csaknem ezer éves hagyomány talaján építkezhettek tovább, akárcsak a keresztény kézben maradt többi város az ország peremterületein. 

 

A Kárpát-medence városai a barbár sztyeppe és a civilizált Európa határán hol felívelő, hol mélybe zuhanó pályát futottak be. Ezen a vidéken nem adatott meg a városoknak az az évezredeket átívelő töretlen fejlődés, mint a nyugat bronzkor óta folyamatosan épülő városainak, de mégis nagyobbak voltak a túlélési esélyeik, mint a sztyeppe tiszavirág életű, egy-egy birodalom által létrehozott és a következő birodalom által lerombolt városainak. A 7-8. század mély cezúrát jelent az összes Kárpát-medencei város életében, és a városokat támogató, illetve a városokkal ellenséges kormányzatok váltakozása, a rendszeresen ismétlődő, a városokat pusztító barbár inváziók más időszakokban sem kedveztek a városok fejlődésének. Így a városok többsége egy-egy válságkorszak után mindig a semmiből épült fel, sokszor csupán a központi hatalom akarata szerint. Ám az avar kor után mindig voltak olyan városok, amelyek közössége átvészelte a nehéz időszakokat. Habár mára már kevés ilyen túlélő város maradt ezen a tájon, de ezek lakói számára a kontinuitás adja meg mind a mai napig azt a polgári identitás tudatot, kulturális igényességet, a civil közösség erejébe és a külső hatalommal szembeni önvédelembe vetett hitet és tenni akarást, amely a város szellemét immár évezredek óta megkülönbözteti a sztyeppéjétől, a civilizációt a barbárságtól.