A középkorban a világi kultúra, a művészet, az igazságszolgáltatás, sőt bizonyos értelemben még a gazdasági élet központjai is a fejedelmi udvarok voltak. Kezdetben ezek szinte folyamatosan úton voltak, egészen csaknem a 12-13. századig – de vajon miért éppen ott telepedtek le, ahol?

A magyar királyoknak 14. századtól két állandó rezidenciájuk volt: Visegrád és Buda. Mindkét városban hatalmas, reprezentatív paloták épültek, amelyek sok vonásukban hasonlítottak egymásra. Ezekben a teljes királyi udvar helyet kapott: a király és az őt mindig követő kísérete mellett itt rendezkedtek be az állandó székhellyel rendelkező országos hivatalok is.

Hogy miért éppen Budát és Visegrádot választották? Ha a középkor korábbi korszakaiba tekintünk, valóban találhatunk jócskán nagyobb hírnévnek örvendő településeket. A magyar királyság első évszázadaiban Esztergom és Fehérvár voltak leginkább fontos székhelyek, ám a 12-13. század folyamán gyökeresen átalakult Európa – leginkább gazdasági szempontból, addig elképzelhetetlen gyarapodás jellemezte ezeket az évtizedeket – a kulturálisan szorosan a „nyugatba” integrálódott Magyarországon emellett pedig a helyi sajátosságok is okai voltak a két új rezidencia megteremtésének.

A korábbi századokban szinte folyamatosan úton volt a király és kísérete. Ennek részben a szakrálisba hajló világi királyi hatalom volt az oka: az uralkodók – akik felkenése a 11. század végéig, az invesztitúra-harcokig valóságos egyházi hatalmat is megjelenített – személyükben testesítették meg intézményüket: ahol ők voltak, ott volt az istentől kapott hatalom, no meg a hadsereg, amit a kíséretük alkotott. Vagyis folyamatosan utazni kellett, bejárni az uralmuk alatt álló területeket, hogy ott jelen legyenek, békét teremtsenek, ítélkezzenek, s behajtsák az állam működtetéséhez szükséges javakat. Volt ennél profánabb ok is: a kereskedelem, pénzforgalom még gyerekcipőben járt, így a király (aki egyúttal a legnagyobb földesúr is volt) és kísérete a nehézkes és bizonytalan szállítás helyett inkább helyben fogyasztotta el a jórészt természetben befolyt adót.

Nyilván szerepet játszott a viszonylag kezdetleges úthálózat is, amely rendkívül drágává tette volna az egyébként „filléres”, nagy tömegben termelt terményeket. Bár a Dunántúlon a római örökségnek hála fejlett és használható úthálózat volt (ugyan a magyar középkor települései többségükben nem az ókori utak mentén, de azok közelében létesültek), a gyérebben lakott keleti részeken új utakat kellett „kijárni”. Ezek közül már a 11. század végén nagy jelentőségre tett szert a mai Szolnok és Debrecen érintésével Váradra, majd Erdély északi részébe tartó út, ahogyan Dél-Erdélynél Gyulafehérvár és Brassó volt az állomás. Bár az érett középkorban a magyar királyság valóban bekapcsolódott Nyugat-Európa kereskedelmébe, a szállított, nagy tömegű áru elsősorban élőállat volt, amely nem kívánt luxusutakat: a folyamokon egyszerűbb – és költséghatékonyabb – volt egyszerűen átúsztatni őket, így a Dunán, a Tiszán és a Dráván az első állandó hidak csak a török-korban épültek: a kereskedelem mellett a hadi logisztika (nehéz tüzérség szállítása) támogatására.

Ám vissza a kora középkorba, amikor királyi udvarházak és várak egész hálózata épült ki országszerte, hogy bármikor befogadhassa a királyt és kíséretét. Emellett az uralkodó megszállhatott a főurak, főpapok palotáiban, váraiban is.

Az Árpádok nagy királyi központjai Székesfehérváron, Esztergomban és Óbudán mind egy-egy jelentős egyházi intézményhez kapcsolódtak: Esztergomban az érsekséghez, a másik két városban nagy, királyi prépostságokhoz. A 11-12. században ez az együttélés még szükségszerű volt, hiszen a közigazgatáshoz szükséges írástudással és műveltséggel csak ezen egyházi intézmények tagjai rendelkeztek, és a királyra nézve hátrányos oldalai sem voltak, hiszen a püspökök, prépostok kinevezésében lényegében teljhatalommal rendelkezett. A 13. században azonban kezdett nőni az udvarban a világi értelmiség szerepe, így a társbérlet egyre kevésbé volt fontos, sőt kezdett egyre terhesebbé válni mindkét félnek, hiszen az egyház egyre függetlenebbé vált a királyságtól. IV. Béla ezért az egész esztergomi várat, a királyi palotával együtt az érseknek adományozta, Székesfehérváron és Óbudán pedig új várat épített magának a város szélén, bár ez sem ment könnyen, hiszen például Óbudán ehhez a préposttól kellett telket bérelnie. E várak azonban meglehetősen szűkek voltak a régi palotákhoz képest, így a préposti palotára továbbra is szüksége volt az uralkodónak, ha e városban tartotta az udvarát.

Érdekes párhuzamot jelenthet Bécs fejlődése, amelynél a korábbi történetírók a növekedés gátjaként hozták fel, hogy a város nem kapott püspöki rangot, így alkalmatlan volt az osztrák hercegek székhelyének. Valójában éppen fordított lehetett a helyzet: Bécs kereskedelmi szerepe erős helybéli polgárságot termelt ki, s a kiváltságoknak köszönhetően növekedett a város, amit már nem tudott az sem megfékezni, hogy a passauiak minden tiltakozása ellenére a 15. század utolsó harmadában püspökség létesült a városban – a későbbi fejlődést és „fővárossá válást” természetesen a Mohács után bekövetkezett helyzet is indokolta, hiszen az addig földrajzilag viszonylag periférikus Bécs – legalábbis osztrák szemmel – a részben egyesített birodalomban centrálisabb helyre került.

Ha így értelmezzük a bécsi püspökség megalapításának szerepét a város fejlődésében, érthetőbbé válik, miért rekedt meg Fehérvár, Óbuda, Esztergom a fővárossá fejlődésben – úgy tűnik, az erős egyházi jelenlét ekkor már blokkolta az uralkodói központok fejlődését, így IV. Béla udvarának nem is igen volt más választása mint a fájdalom- és nyilván konfliktusmentes szakítás.

IV. Béla két teljesen új várat is emelt az ország közepén, a régi királyi központok közelében, de mégis új településeken – afféle zöldmezős beruházásként – ahol már nem kellett semmilyen nagyhatalmú egyházi intézménnyel osztoznia. Mindkét vár az 1241-1242-es mongol invázió következtében épült fel.

A kezdetben pesti Újhegynek nevezett platón ezután építették ki a forrásokban castrumként, vagyis várként említett várost, amely hamarosan átvette a közeli királyi székhely, Buda nevét, a régi Buda pedig Óbudává vált. Az új városerőd tornyos kőfala három kilométer hosszú volt és több mint 400 ezer négyzetmétert kerített körbe. Teljes kiépítése még évtizedekig tartott. IV. Béla, az alapító maga is palotát építtetett, vagy legalábbis tervezett a városban, de úgy tűnik, az ő korában még nem vált igazi királyi székhellyé. A város azonban ügyes polgárainak, és kedvező földrajzi fekvésének köszönhetően a 14. századra az ország legnépesebb és leggazdagabb településévé lett, így I. Anjou Károly és utódai már valódi királyi palotát építettek falai között, először a város északi, majd a déli végben.

IV. Béla másik vára, Visegrád gyorsabban felépült, de nem tartozott hozzá igazi város, csak egy telepesfalu. A hatalmas hegyi erőd viszont igen alkalmas volt a királyi udvar számára menedékvárként. Erre a 14. század második negyedében nagy szüksége volt a magyar trónt kemény harcok árán megszerző I. Károlynak, aki ezért itt is rendezte be udvarát. A vár alatt valódi város is alapított, ahová ő és utódai palotát emeltek. A század első harmadának végére már senkinek sem lehetett kétsége, hogy Visegrád és Buda a legfontosabb települések az országban.

A témáról bővebben a kapcsolódó tanulmányban!