Vagy éppen a tégla – épített örökségünk javát nem a tatár, vagy a török dúlta szét, mi magunk bontottunk szorgalmasan.

 

 

Szinte bármelyik szomszédos országban járunk, okkal jár minket át a sárga irigység a történelmi épületek száma és állapota miatt. Még csak a klasszikus „nyugatra” sem kell mennünk: a Felvidék, Szlovénia, Isztria és részben a Partium és Erdély látványorgiája után is szinte pusztának tűnhet a magyar ugar. Általában a törököt vádoljuk a nagy pusztítással, hogy legalábbis az ország középső részén majd' minden elveszett, ami korábban épült, váraink elvesztéséért pedig a Habsburgokat. Ám a valóság ennél sokkal borúsabb: a pusztításból – a viharos történelmen kívül – alaposan kivették részüket országunk jámbor lakói is.

 

  

Pannonia provincia csaknem 400 éven át létezett, s kiterjedt településhálózatot hagyott maga után. Míg Pannonia nyugatabbi részén, a szomszédos Ausztriában ma is emelet magasan állnak az őrtornyok, erődfalak, az egykori magyarországiakhoz megtévesztésig hasonló római építményekből nálunk mégis térdig érő falaknál napjainkra több általában nem maradt belőlük, ami magasabb, többnyire ez is az eredeti köveket óvó visszafalazás (feltéve ha épp nem pusztítja el azokat, hiszen némely újkori, hatvanas, hetvenes évekbeli betonozás valósággal kieszi maga alól a köveket). Az élet ugyan nem szűnt meg a Dunántúlon sem az 5. századtól, azonban a települések használata esetleges volt. Fenékpuszta 4. századi erődvárosa egy valószínű 8. századi szünettel a Karoling-koron át kitartott egész a 10. századig (amikor a magyar államszervezés során nem illeszkedett a kialakuló középkori úthálózathoz és így elsorvadt). Viszont a döntően agrár-társadalmak, amelyek a korszakban a térségben éltek, általában nem igényelték a kőfalak nyújtotta kényelmet. Bár menedékként nyilván szolgálhattak a pusztuló római városok, kőbányaként viszont biztosan nem volt rájuk szükség, így le sem rombolta senki a falaikat. Változás csak a 9. században állt be, amikor Zalavár központtal immár új civitas is épült a frank birodalom keleti őrgrófsága központjaként. Savaria, amely Szent Márton szülővárosaként vélhetően mindig is zarándokcélpontnak számított, a 9. században egy másik frank grófság központjaként éledt újjá. A Száva-parti későantik metropolisz, Sirmium sem néptelenedett el, csupán a lakosság húzódott a város védett, folyópart részébe, a város ókeresztény szentélyei mellé pedig monostorok épültek. Sopianae, a mai Pécs római elődjének ókeresztény temetője szintén túlélte a birodalom bukását: a sírkápolnák egy részét lakóházként, másokat templomként használta évszázadokon át a romok között és a környéken élő romanizált keresztény lakosság. Az egykori határmenti erődök egy része szintén újjáéledt idővel. A 8-9. században települt be új népesség a visegrádi Sibrik-domb római erődjébe is, hogy aztán a magyar állam első évtizedeiben ispánsági központként működjön tovább. Talán hasonló lehetett Arrabona, a későbbi Győr története is, az azonban bizonyos, hogy a 11. századtól a római erőd helyén ott is ispáni vár működött. Sopronban szintén nincsenek adatok a városfallal határolt későantik város Karoling-kori újjáéledéséről, viszont a 11. századi ispáni vár itt is hajszálpontosan ráépül a római védművekre. Aquincum újjászületése ugyancsak a 11. században történhetett, amikor a 4. századi erődfalak közé Péter király prépostságot és királyi kúriát emelt.

Az Al-Duna mentén ebben az időben már egykori római erődök szolgáltatták a fiatal magyar állam határvédelmi rendszerét. A római romok pusztulásáért tehát nem okvetlenül a népvándorlás vagy a magyar államalapítás okolható. Ez a folyamat jóval később teljesedett ki. Óbuda középkori városa mellett a koracsászárkori légióstábor romjait még a 14. századi határjárások is Kőkertként emlegették, Ferdinando Marsigli, a 17.századi tudós hadmérnök, pedig gondosan fel is térképezte az akkor még jól látható romokat. A 18. században aztán a Zichyek kastélyépítő buzgalma – a középkori város falaival, templomaival és váraival együtt – minden antik maradványt nyomtalanul eltüntetett. Ekkor pusztulhatott el végleg a Hajógyári-szigeten álló egykori helytartói palota is, hiszen a 18. században források szerint még raktárként használták egyes tereit.

Savaria egykori császári palotáját a középkorban várrá építették át, a lebontására itt is csak a 18. század utolsó harmadában került sor, amikor Szombathely püspöki székhellyé lett. A sors fintoraként éppen a műgyűjtő és a város antik történetére büszke Szily János püspök kezdeményezte az épületegyüttes megsemmisítését, hiszen útjában volt az épülő székegyháznak és a szemináriumnak. Fenékpusztával a Festeticsek végeztek. Az egykori erőd mellé építették fel majorságukat, s az akkora nyilván már erősen megcsappant kőanyagból (az erődvárost már korábban elkezdték bontani, hogy abból építsék fel a középkori Keszthelyt) csak ki kellett emelni és odébb pakolni a köveket. Az ott álló kiskastély, az istállók, gazdasági épületek tehát anyagukban a római fal és épületek túlélői. A 20. század elején, amikor az első fenékpusztai ásatások voltak, a feltárt falak kőanyagát még kibányászták és keszthelyi középületek alapozásához használták fel.

Legrosszabbul talán Zalavár járt. A Karoling-kori civitas később ispánsági központ és bencés apátság, majd vár lett, azonban 1702. augusztus 28-án felrobbantották. A köveit ezután széthordták, több faragványát a zalaapáti bencés rendházba építették be, de a romokat még több mint száz év múlva is szorgalmasan hordták el a környékbeli utak javítgatására. Ez akkor már felkeltette az ország vezetőinek figyelmét is. Deák Ferenc és József nádor kérte, hogy ne hordják szét a köveket, a vármegye azonban önérzetesen visszautasította az ilyen okvetetlenkedést, így a rombolást ők sem tudták megállítani. A huszadik század közepén kapta a végső csapást a Vársziget, amikor az egykori Mária-templom, majd később apátság és vár területéről nem csak a köveket, de még a homokot is kitermelték, így egy hatalmas gödör van jelenleg a település egykori központja helyén.

 

 

A középkori magyar állam részben a római településhálózathoz igazodva, annak csomópontjaiba, településeibe rendezkedett be. A korai időszak legfontosabb városias települései és egyúttal királyi székhelyei rendre antik falak közt születtek. A fejedelmi székhelyek közül Esztergom egy római erőd falai között jött létre és még Székesfehérvár, s az ottani bazilika esetében is feltételezhető, hogy nem klasszikus zöld mezős beruházás volt, hanem helyben álló római kori maradványokat használtak fel hozzá. A püspöki központok közül Pécsett a 4. századi temetőkápolnák egyike szolgálhatott a korai püspöki templomként, de Győrnek, sőt talán Veszprémnek is lehetett korábbi előzményei. 

Az antik falak, s a római múlttal való azonosulás egyébként nem állt távol a középkori uralkodók gondolkodásmódjától, hiszen hatalmuk egyik forrása éppen a szent római birodalom erejének emléke, annak feltámasztása volt. A jó minőségű kőre azonban egyúttal építőanyagként is tekintettek és azok gyakran valóságos vándorutat jártak be, mint arról korábban már írtunk. A rendre bekövetkező átépítések dacára azonban az építészetileg értékes épületek száma folyamatosan gyarapodott, hiszen az ország keleti felének nagy részén, valamint a Felvidék térségében is csak az államalapítás után (utóbbinál a 12-13. századtól) alakulhattak ki a nagyobb települések. A nyugatról behozott telepesek magukkal hozták anyagi kultúrájukat is, s vélhetően korábbi kapcsolataik is megmaradtak, így a Szepességben, vagyis a Magas-Tátrától délre eső területen, illetve Dél-Erdélyben, mivel a 20. századig döntő etnikai változás nem következett be, érintetlenebb állapotban maradt meg a középkori épületállomány egy része. Bár az is igaz, hogy amit színtiszta középkorinak vélünk, gyakran itt is 19. század végi purista átalakítás: elég csak a lőcsei városházára, vagy épp az iglói templomtoronyra (Szlovákia legmagasabb templomtornya) gondolni.

Az ország három részre szakadása és török hódoltság, valamint a vele járó csaknem 150 éves kvázi polgárháború természetesen nagyon nagy károkat okozott, azonban az igazi pusztítást a nagy hadjáratok jelentették, elsőként a 15 éves háború. Ennek során a várostromok rommá tették a középkori Magyarország egykori központjainak akkor még többé-kevésbé álló várait, városait:

 

 

Esztergomban, Visegrádon és Székesfehérváron. A középkori Buda – persze erősen elhanyagoltan – egészen 1686-ig, a sikeres keresztény ostromig úgy-ahogy állt, azonban az ágyúzás, majd a három napos tűzvész szinte a földdel tette egyenlővé. Az épületek egy része még így is megmenthető lett volna, de a helyreállítások csak évtizedekkel később kezdődtek meg, és akkor is jobbára csak bontásokat jelentettek. Az épületek számára a legnagyobb veszteséget azonban nem a várak lerombolása jelentette hanem a lakosság elmenekülése, vagy kihalása. Az 1660-1680-as évek nagy háborúit, amikor több tízezres seregek járták keresztül-kasul az országot és sáskarajként elpusztítottak mindent maguk körül, nem lehetett túlélni. E seregek célja sokszor nem is az volt, hogy megütközzenek egymással, hanem sokkal inkább a vidék elpusztítása, hogy az ellenség ne vethesse meg ott a lábát. Zrínyi Miklós "dicsőséges" téli hadjárata 1664-ben például katonailag igen csekély eredményeket ért el a törökkel szemben, ellenben a Dél-Dunántúlt olyan lakatlan pusztasággá változtatta, ahol még 1686-ban, a felszabadító seregek is alig találtak élő embert. Falvak és mezővárosok százai tűntek el ezekben az évtizedekben a Dunántúlon és az Alföldön. Lakóik közül aki életben maradt, az is elmenekült, és mivel a hadak vonulása két évtizeden keresztül sűrűn ismétlődött, lehetősége sem volt a visszatérésre. Bár a történelemszemléletünk jobbára egységes magyar nemzet képét igyekszik felvázolni az elmúlt évszázadokban, nem lehet lebecsülni annak a hatását, hogy a 16-18. században, az ország viszonylag nagy, összefüggő központi területein csaknem teljesen lecserélődött a korábbi népesség, ráadásul nem is egyszer. Az Oszmán hódítás nyomán tömegével települtek be délszlávok a Balkánról a törökök elől elmenekült magyar lakosság helyére, majd a keresztény visszafoglalást követően e délszláv lakosság nagy része menekült el, vagy aki maradt, azt a kuruc-korban lemészárolták, illetve elűzték. A helyükre a 17. század végétől német telepesek érkeztek, ám első generációt többnyire az éhínség, vagy a járványok pusztították el, és csak az újabb, 18. századi német, szlovák, szerb, román telepesek tudtak gyökeret verni a csaknem egy évszázadon át lakatlan vadonná vált földeken, az ország közepén.

Ennek katasztrofális volt a hatása az egyébként is többnyire rossz állapotú épületállományra. Az új betelepülők ugyanis csak a romot látták egy-egy épületben, s mivel semmilyen kötődésük nem volt hozzájuk, könnyű szívvel bontották el azokat. A német, szláv és román nyelvű, kultúrájú népeknek, de még a magyar földbirtokosoknak – például az Eszterházyaknak, a Zichyeknek, Széchenyieknek, Festeticseknek – sem jutott eszükbe az idegen, ósdi falakat, tetőket javítgatni, inkább felrobbantották, sőt ha kellett, ki is ásatták az újonnan szerzett birtokaikon talált ósdi vár-, templom- és kolostorromokat, hogy köveikből, tégláikból házakat, kastélyokat vagy magtárakat építsenek vagyonuk gyarapítására. Ezzel szemben, ahol nem tűnt el a korábbi lakosság (így a Felvidéken és Erdélyben is), apáról fiúra szállt egy-egy épület fontosságának a története. 

Bár az épített emlékek megóvásának gondolata a 18. század végétől, s különösen a 19. század elejétől már megjelent Európában, Magyarországon meglehetősen nyögvenyelősen indult a műemlékvédelem ügye. Előfordult ugyan, hogy egy-egy földesúr megpróbálkozott tiltani a birtokán álló romok elhordását (mint például a kisvárdai vár esetében), de ez általában kevés sikerrel járt. A 20. század első éveiben született meg az első komolyabb jegyzék, ám addigra már történelmi épületek százai, vagy ezrei vesztek oda. Néha nem is a kőbányászat tette őket tönkre, hanem egyszerűen beszántották őket, mint az Alföldön egy évszázada még álló pusztatemplomok többségét. Rómer Flóris feljegyzéseit olvasgatva látható, hogy általa még felmért falak, épületek tűntek el mára nyomtalanul.

Míg máshol a 19. századi nemzeti romantika buzgalma nyomán középkori épületek százai menekültek meg a pusztulástól, nálunk ez az időszak is többet pusztított, mint használt. A visegrádi Salamon-toronynál Henszlmann Imre, a kiváló francia restaurátor Viollet-le-Duc hazai tanítványának ténykedése az általa stílusidegennek ítélt középkor részletek lebontásában merült ki. Pécsett a megrendelő püspök a kivitelezővel összejátszva romboltatta le a remek bécsi restaurátor, Friedrich Schmidt háta mögött a székesegyház teljes épségben álló középkori épületét. Kassán, Veszprémben, és Budán is az épségben álló középkori katedrálisokat és templomokat inkább lebontották, hogy új, az eredetinél románabb, illetve gótikusabb épületeket emeljenek a helyükre.

Bár azzal vigasztalhatnánk magunkat, hogy a 20. századra megváltozott a helyzet, ez azonban nem igaz. Az 1950-es években, a modern műemlékvédelem kezdeti éveiben épült például – a közeljövőben stadionná alakuló – focipálya Kisvárda várának ekkor széttúrt sáncai helyén. A magyar műemlékvédelem fénykorában, az 1970-es években bontották le például Budapest szomszédságában a reneszánsz részleteket őrző érdi kastélyt. Az ezekben az évtizedekben lerombolt műemlékek sora még oldalakon át folytatható lenne. De még ahol műemléki helyreállításra került is sor, ott is elfogadott gyakorlat volt – és néhol ma is az – statikai, vagy egyszerűen anyagi okokra hivatkozva történeti falak, pillérek, boltozatok, nyíláskeretek elbontása, a drágább és fáradságosabb megmentésük helyett. A magyar népi építészet java és a falu (ami az anyaghasználata miatt amúgy is roppant sérülékeny) jobbára a huszadik század második felében, a már működő állami műemlékvédelem diszkrét félrenézése közepette tűnt el örökre, mindössze egy-egy tájházként tovább élve, ami bár turistalátványosságnak jó, de képtelen megidézni az egyes portákon túl ezeknek a településeknek a hajdani szerkezetét.

A magyar építészet utóbbi fél évezredének és benne a magyar műemlékvédelemnek a története a legpregnánsabb példa arra, hogy történelmi múlt emlékei számára a legfőbb veszélyt nem az idő múlása vagy a természeti katasztrófák, esetleg a háborúk jelentik, hanem az az ember, aki csak a közvetlen, rövidtávú anyagi hasznát képes figyelembe venni. Ezért árulnak el sokat egy társadalom gondolkodásáról nem csak a műemlékei, hanem azok hiánya is.